Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


H. G. Wells: Emberek a Holdban MOBI e-könyv

H. G. Wells: Emberek a Holdban MOBI e-könyv
540 Ft540

TARTALOM

1. fejezet. Mr. Bedford találkozik Mr. Cavorral Lympnében
2. fejezet. Elkészül a Cavorit
3. fejezet. Épül a gömb
4. fejezet. A gömb belsejében
5. fejezet. Utazás a Holdba
6. fejezet. Kikötünk a Holdon
7. fejezet. Napkelte a Holdon
8. fejezet. Reggel a Holdon
9. fejezet. Megkezdődik a tanulmányozás
10. fejezet. Eltévedt emberek a Holdban
11. fejezet. A Holdborjúk legelői
12. fejezet. A Szelenit arca
13. fejezet. Mr. Cavor fejtegetésekbe bocsátkozik
14. fejezet. Megpróbálunk érintkezni egymással
15. fejezet. Az ingó híd
16. fejezet. Tépelődés
17. fejezet. Harc a Holdbeli mészárosok barlangjában
18. fejezet. A Napfényen
19. fejezet. MR. Bedford egyedül
20. fejezet. Mr. Bedford a végtelen térben
21. fejezet. Mr. Bedford Littlestone-ban
22. fejezet. Mr. Julius Wendigee csodálatos üzenete
23. fejezet. Mr. Cavor első hat üzenetének kivonata
24. fejezet. A Szelenitek természetrajza
25. fejezet. A Hold-mogul
26. fejezet. Cavor utolsó távirata

  • Részlet az e-könyvből:

     

    18. fejezet
    A Napfényen

    Csakhamar láttuk, hogy a barlang ködös ürességgel tágul előttünk. A következő pillanatban valami lejtős karzatfélére jutottunk, amely óriási köralakú térségbe párkányosodott ki, holmi rengeteg hengerforma aknába, amely függőlegesen húzódott fölfelé és lefelé. E körül az akna körül vonult a lejtős karzat minden karfa vagy egyéb támaszték nélkül másfélszer, s azután nagyon magasan odafönt beleolvadt megint a sziklafalba. Valahogyan a szentgotthárdi vasút csavarodó alagútjaira emlékeztetett. Félelmetesen óriási méretű volt minden. Nemigen remélhetem, hogy tiszta fogalmat nyújthatok ennek az egész helynek titáni arányairól és titáni hatásáról. Fölnéztünk az aknafal rengeteg meredeksége mentén a magasba és messze fönt a fejünk fölött kerek nyílást láttunk, amely tele volt hintve sápadt csillagokkal s amelynek félszegélye csaknem vakító fehér napfényben ragyogott. Nagyot kiáltottunk egyszerre mind a ketten.
    - Előre! - mondtam Cavornak és megindultam.
    - De erre? - kérdezte Cavor, miközben igen óvatosan közelebb lépett a karzat széléhez. Követtem a példáját, előrehajoltam és letekintettem a mélységbe, de a fényözön a fejünk fölött annyira elkápráztatott, hogy nem láttam semmi egyebet, csak feneketlen sötétséget, amelyben vörös és bíborszínű kísérteties fényfoltok úszkáltak. De ha látni nem is láttam semmit, hallani hallottam. A sötétségből haragos zümmögés hallatszott, olyanforma, mint mikor odaszorítja az ember a fülét kívülről egy méhkashoz és ez a hang talán négy mérföldnyi rengeteg mélységből hatolt föl a magasba...
    Hallgatództam egy pillanatig, majd erősebben megmarkoltam az emelőrudamat és megindultam fölfelé a karzaton.
    - Ez bizonyosan az az akna lesz, amelybe kívülről lenéztünk, mikor elmozdult a fedőlapja mondta Cavor.
    - És ott alul vannak azok a mozgó fénypontok is, amiket láttunk.
    - A fénypontok! - szólt Cavor. - Igen... annak a világnak a fénypontjai, amelyet most már sohasem fogunk meglátni.
    - Majd visszajövünk - bíztattam Cavort, mert most, amikor már ennyire megmenekültünk, erőt vett rajtam vérmes bizakodásom és bizonyosra vettem, hogy ráakadunk a gömbünkre is.
    Nem hallottam, mit válaszolt Cavor.
    - Mi az? - kérdeztem.
    - Nem fontos - mondta Cavor, aztán szótlanul továbbsiettünk.
    Azt hiszem, ez a lejtős oldalút, ha számításba veszem a görbületét is, négy-öt mérföld hosszú lehetett és olyan meredeken emelkedett, hogy a Földön csaknem megmászhatatlan lett volna; a Holdon azonban kényelmesen lépdelhettünk rajta fölfelé. Menekülő utunknak ezen a részén mindössze két Szelenitet láttunk csak; ezek is, mihelyt észrevettek bennünket, hanyatt homlok menekültek előlünk. Világos volt, hogy hallották már, milyen erősek és erőszakosak vagyunk. Utunk föl a külső világ felé váratlanul sima volt. A csavarodó karzat meredeken emelkedő alagúttá egyenesedett ki, amelynek alja tele volt a Holdborjúk nyomaival. Az alagút, roppant boltozatához képest aránytalanul egyenes és rövid volt, úgyhogy egyetlen részlete sem borult teljes sötétségbe. Az elejétől fogva egyre világosodott, majd jó távol fönt a magasban, vakítóan ragyogva, elénk tűnt a külső nyílása, egy alpesi meredekségű lejtő. A lejtőt szuronyos bozót borította, amelynek éles körvonala töredezve, szárazon, élettelenül rajzolódott ki a napfényben.
    Különös, hogy mi emberek, akik nem sok idővel ezelőtt annyira félelmesnek találtuk ezt a növényzetet, most oly megindultan láttuk viszont, mint a hazatérő száműzött a szülőföldjét. Örömmel üdvözöltük még a levegőt is, amely annyira ritka volt, hogy futás közben lihegtünk, s amelyben valósággal erőlködnünk kellett, ha beszéltünk, hogy hallható legyen a hangunk. A napfényes kerek nyílás egyre tágasabb lett a fejünk fölött, míg az alagút közelebbi része homályos feketeségbe merült. A szuronyos bozótban egy csepp zöld színt sem láttunk sehol, barna, száraz és vastag volt minden része és a felső ágak, amelyeket még nem láthattunk, sűrűn összevissza fonódott árnyékmintát vetettek a girbe-gurba sziklákra. És az alagút torkolatában tágas, letaposott térséget találtunk, amerre a Holdborjúk szoktak kivonulni és visszatérni.
    Künn a térségen perzselő, nyomasztó fénybe és hőségbe jutottunk. Kínosan átvergődtünk a kopár területen, felkapaszkodtunk a bozót szárai között egy lejtőn és lihegve leültünk végül a magasban egy lávaszikla árnyékába. A szikla még az árnyékban is forró volt.
    A levegő tikkasztóan meleg volt. Fizikailag nagyon rosszul éreztük magunkat, de a lidércnyomás mégiscsak véget ért. Mintha visszakerültünk volna újra a saját országunkba, a csillagos mennybolt alá. Szabadultunk a szorongástól és az erőlködéstől, amellyel menekülésünk járt odalenn a sötét folyosókban és hasadékokban. A végső küzdelem roppant önbizalommal töltött el bennünket szemben a Szelenitekkel. Csaknem hitetlenkedve néztünk vissza a fekete nyílásra, amelyből az imént felbukkantunk. Amott lent a kékes fényben, amely most immár csaknem teljes sötétségnek tűnt fel előttünk, olyan lényekkel találkoztunk, amelyek eszeveszett torzképei voltak az embereknek, sisakfejű teremtményekkel, és féltünk tőlük és alávetettük nekik magunkat, amíg lehetett. Íme, ezek a lények szétmállottak, mint a viasz, szétszóródtak, mint a polyva, futottak és elenyésztek, mintha gonosz álom szülöttei lettek volna!
    Megdörzsöltem a szemem, azon tűnődve, vajon nem álmodtuk-e mindezt a gomba hatása alatt, amelyből ettünk volt, de egyszerre csak fölfedeztem, hogy véres az arcom, s hogy az ingem fájdalmasan hozzátapad a vállamhoz és a karomhoz.
    - Az ördögbe is! - szóltam, miközben végigtapogattam kezemmel a sérüléseimet és hirtelen úgy éreztem, hogy az a távoli alagútnyílás minket figyelő szem.
    - Cavor! - szóltam - mit fognak most csinálni a Szelenitek? És mit fogunk mi csinálni?
    A fejét csóválta, tekintete az alagútra szegeződött.
    - Honnan tudjam, mit fognak csinálni?
    - Attól függ, mi a véleményük rólunk; de hogy ezt miképp találhatnók ki, arról sejtelmem sincs. És attól is függ, hogy mi van még a tarsolyukban. Hiszen, amint maga mondja, Cavor, mi ennek a világnak még csak a kérgét érintettük. Odalenn mindenféle szerkezetük lehet. Már a lövőkészülékeikkel is ugyancsak megtáncoltathatnának bennünket...
    - De végül is - folytattam -, ha nem találjuk meg hamarosan a gömbünket, akkor is van a számunkra megoldás. Kitarthatnunk még a Holdéjszakán át is. Lemehetnénk újra oda, és küzdhetnénk tovább az életünkért.
    Tűnődve körülnéztem. A tájkép jellegét teljesen megváltoztatta a bozót roppant tenyészete és gyors elszáradása. A gerinc, amelyen ültünk, magas volt, és uralkodott a kráteres táj nagy területén, amely hervadtan és kiszáradtan tárult most elénk a Hold-délután késő őszében. Egymás mögött hosszú lejtőket és mezőket láttunk, amelyeknek letaposott barnasága arra vallott, hogy a Holdborjúk legeltek rajtuk és távol a Nap izzó fényében egy csapat ott sütkérezett még belőlük álmosan, szétszóródva, mint a birkanyáj a homokos domboldalon és minden egyes lomha test mellett látszott elnyúló árnyékának a foltja is. De Szelenitnek nyoma sem látszott sehol. Vajon elmenekültek-e előlünk, mikor felbukkantunk a belső alagutakból, vagy pedig vissza szoktak-e mindig vonulni, miután kihajtották a Holdborjúkat a legelőre, nem tudom. Akkor azt hittem, hogy elmenekültek.
    - Ha felperzselnők ezt az egész szárazságot - szóltam -, akkor a hamu között ráakadhatnánk a gömbünkre.
    Cavor, úgy látszik, nem hallotta a szavaimat. Kezét ernyőnek használva a csillagokat vizsgálta, mert a vakító Napfény ellenére az égbolton egész csomó csillag volt látható.
    - Mit gondol, mióta vagyunk itt? - kérdezte végül.
    - Hol?
    - A Holdban.
    - Talán két földi nap óta.
    - Csaknem tíz napja. Tudja-e, hogy a Nap túl van már a delelőpontján és nyugat felé hanyatlik? Négy nap múlva, vagy még hamarabb, éjszaka lesz.
    - De hiszen... csak egyszer ettünk!
    - Tudom. És... De hát a csillagok!
    - De miért volna más az idő múlása csak azért, mert kisebb bolygón vagyunk?
    - Nem tudom. Ez a tény!
    - Hogy mérjük az időt?
    - Éhség... fáradság... és a többi, mind más itt. Minden egészen más... egészen más. Énnekem úgy rémlik, mintha legfeljebb néhány órája - néhány hosszú órája - bújtunk volna csak ki a gömbünkből.
    - Tíz napja! - szóltam. - Akkor hát mindössze... - feltekintettem a Napra és láttam, hogy fele útját megtette már delelőpontjától lefelé a szemhatár nyugati aljáig - mindössze négy napunk van hátra! - fejeztem be a mondatot. - Cavor, nem szabad tovább itt álmodoznunk! Mit gondol, hogy lássunk hozzá a munkánkhoz?
    Felálltam.
    - Ki kell választanunk egy szilárd pontot, amelyet felismerhetünk... Kitűzhetünk egy zászlót vagy egy zsebkendőt, vagy akármi mást... azután négy részre osztjuk a terepet és dolgozhatunk.
    Cavor is felállt mellém.
    - Igen - mondta -, nincs más választásunk, mint hogy elkezdjük keresni a gömböt. Nincs más. Talán megtaláljuk... Mindenesetre megtalálhatjuk. És ha nem...
    - El kell mindent követnünk, hogy megtaláljuk.
    Cavor körülnézett, feltekintett az égre, azután le az alagút felé és egyszerre csak türelmetlenül felkiáltott:
    - Ó! Milyen ostobák voltunk! Hogy ilyen helyzetbe jutottunk! Gondolja csak el, mi történhetett volna és mi mindent nem tehettünk volna!
    - Még mindig tehetünk egyet-mást.
    - Azt soha, amit tehettünk volna. Itt van a lábunk alatt egy világ. Gondolja csak el, milyen világ lehet ez! Gondoljon csak arra a gépre, amelyet láttunk és a mozgó fedőlapra és az aknára! És mindez félreeső, külső dolog volt csak és azok a teremtmények, akiket láttunk és akikkel harcoltunk, tudatlan parasztok voltak csak, a határszél lakói, faragatlan fickók és munkások úgyszólván félig-meddig állatok csupán. De mélyen odalent! Barlangok, alagutak, építmények, utak egymás alatt... Bizonyosan egyre nagyobb, egyre tágasabb és népesebb világba vezet az út lefelé. Minden bizonnyal! És végül egészen lent, ott a központi tenger, amely a Hold szívét öblögeti. Képzelje el a sötét vizet a gyér világítással - ha ugyan egyáltalán szükségük van világításra! Képzelje el a zuhogó mellékvizeket, amelyek lefelé rohannak csatornás medrükben, hogy táplálják a tengert! Képzelje el felszínének a hullámzását, árjának és apályának örvénylő forgatagát! Talán hajóik is vannak a tengeren, talán hatalmas városok és nyüzsgő utak vannak ott alant, talán oly bölcsesség teremt rendet ott lent a mélyben, amely mellett eltörpül az emberi ész. És mi meghalhatunk itt fönt e világ fölött és nem fogjuk látni soha azokat - mert kell, hogy legyenek ilyenek - akik irányítják ezt a világot! Megfagyhatunk és meghalhatunk itt, és a levegő megfagy és felolvad majd fölöttünk és akkor...! Ránk bukkannak majd, megtalálják meredt és néma testünket és megtalálják a gömböt is, amelyet mi nem tudunk megtalálni és meg fogják érteni végül, amikor már későn lesz, mindazt a szellemi és fizikai erőfeszítést, amely hasztalanul kárba veszett itt!
    Cavor hangja gyengének, távolinak hangzott, mint mikor telefonon át hallunk beszélni valakit.
    - De a sötétség! - szóltam.
    - Ezen lehetne segíteni.
    - Hogyan?
    - Nem tudom. Hogy tudjam? Vihetnénk fáklyát, lehetne lámpánk... A többiek... Talán megértenék a dolgot.
    Egy pillanatig a kezét lelógatva, szomorúan állt a helyén, belebámulva a sivatagba, amely dacolt vele. Majd lemondóan legyintett a kezével, felém fordult és javaslatokat tett a gömb rendszeres kutatására.
    - Visszajöhetünk még - mondtam.
    Cavor körülnézett.
    - Mindenekelőtt vissza kellene jutnunk a Földre.
    - Hozhatnánk ide magunkkal hordozható lámpákat, hegymászó vasbotokat, és ezer más szükséges dolgot.
    - Igen, igen - hagyta rám Cavor.
    - Elvihetjük magunkkal a Földre a siker bizonyítékát ebben az aranyban.
    Ránézett arany emelőrudamra és egy ideig egy szót sem szólt. Hátrakulcsolta a kezét és belebámult a kráter vigasztalanságába. Végül nagyot sóhajtott és beszélni kezdett.
    - Megtaláltam az ide vezető utat, de az, aki megtalálja az utat, nem mindig ura is az útnak. Ha visszaviszem titkomat a Földre, mi fog történni? Egy esztendőig, sőt még sokkal rövidebb ideig sem őrizhetem meg a titkomat. Előbb-utóbb nyilvánosságra kell kerülnie, esetleg úgy, hogy mások újra felfedezik. És aztán... A kormányok és a hatalmak küzdeni fognak azért, hogy ide jöhessenek, küzdeni fognak egymással és küzdeni fognak a Hold lakói ellen; a találmányom háborút fog csak terjeszteni, csak a háborúskodás okait fogja szaporítani. Rövid idő múlva, nagyon rövid idő múlva, ha elárulom a titkomat, ez a bolygó tele lesz emberi holttestekkel le a legmélyebbi folyosókig. Sok más minden kétséges, de ez bizonyos... Nem mintha hasznát vehetné az ember a Holdnak! Ugyan mi hasznát vehetné? Hiszen saját bolygójából sem tudott egyebet csinálni, mint csatateret és mérhetetlen dőreségének színpadát. Akármilyen kicsi is az ember világa és akármilyen rövid is az ember ideje, még a maga parányi élete során is sokkal több a tennivalója a Földön, mint amennyit elvégezhet. Nem! A tudomány nagyon is sokáig vesződött már azzal, hogy fegyvereket kovácsoljon bolondok számára. Itt az ideje, hogy ne folytassa ezt tovább. Találja csak ki az ember saját maga a titkomat a saját számára... ha mindjárt ezer évig kell is még várakoznia!
    - Van rá mód, hogy titkát megőrizhesse - jegyeztem meg.
    Rám nézett és mosolygott.
    - Végre is - szólt -, miért kínlódjunk tovább. A gömböt aligha találhatjuk meg, alattunk pedig forrongnak a dolgok. Az ember reménykedni szokott mindhalálig. Csakis ez a szokás teszi érthetővé, hogy mi most a visszatérésünkre gondolunk. Hiszen csak most kezdődnek az igazi bajok! Erőszakosan bántunk ezekkel a Holdbeliekkel, ízelítőt adtunk nekik abból, hogy milyenek vagyunk és most körülbelül olyan a helyzetünk, mint a tigrisé, amely elszabadult és megölt egy embert a Hyde parkban . A hírünk tovaterjed karzatról karzatra, le a központi világba... Józaneszű lények sohasem fogják megengedni, hogy visszavigyük ezt a gömböt a Földre, azok után, amiket velünk kapcsolatban tapasztaltak.
    - Azzal egyáltalán nem lendítünk a helyzetünkön, - mondtam én - ha itt üldögélünk.
    Felálltunk újra mind a ketten.
    - Nincs más hátra - mondta Cavor -, el kell válnunk. Fel kell akasztanunk ezekre a magas tüskékre egy zsebkendőt, s kiindulva innen, mint középpontból, át kell kutatnunk az egész krátermélyedést. Ön fogja vállalni a nyugati részt. Félkörben haladjon előre a nyugvó Nap felé. Eleinte arra vigyázzon, hogy jobb kéz felől legyen az árnyéka mindaddig, amíg derékszöget nem alkot a zsebkendője irányával; azután bal kéz felől legyen az árnyéka. Én ugyanígy járok el majd kelet felé. Nézzünk bele minden árokba, vizsgáljunk meg minden sziklahasadékot. Kövessünk el mindent, ami telik tőlünk, hogy a gömbömet megtaláljuk. Ha Szeleniteket látunk, rejtőzzünk el előlük, ahogy tudunk. Az ivóvizet a hó fogja pótolni és ha megéhezünk, leölünk majd, ha tudunk, egy Holdborjút és megesszük a húsát, akármilyen is, nyersen. Induljunk hát külön-külön az utunkra!
    - És ha valamelyikünk ráakad a gömbre?
    - Akkor vissza kell jönnie a fehér zsebkendőhöz és ideállva jeleznie kell a dolgot a másiknak.
    - És ha egyikünk sem...?
    Cavor a Nap felé pillantott.
    - Tovább folytatjuk a keresést, amíg ránk nem szakad a hideg és az éjszaka.
    - És ha a Szelenitek megtalálták és elrejtették a gömböt?
    Cavor vállat vont.
    - Vagy ha nemsokára üldözni kezdenek bennünket?
    Cavor nem felelt.
    - Nem ártana - szóltam -, ha magával vinné az egyik emelőrudat.
    A fejét rázta és elfordulva tőlem, belebámult a messzeségbe, a sivatag fölött.
    De egy pillanatig még nem indult el. Lopva, tétovázva visszatekintett rám. Majd így szólt:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988732
Webáruház készítés