Új jelszó kérése
Termék részletek


H. G. Wells: A szenvedélyes barátok MOBI e-könyv

H. G. Wells: A szenvedélyes barátok MOBI e-könyv
540 Ft

TARTALOM


Első fejezet. Stratton a fiához.
Második fejezet. Gyermekkor.
Harmadik fejezet. Tervezgetések és Lady Mary Christian.
Negyedik fejezet. Lady Mary Christian házassága.
Ötödik fejezet. A délafrikai háború.
Hatodik fejezet. Lady Mary Justin.
Hetedik fejezet Újra elülről.
Nyolcadik fejezet. A nyüzsgő emberiség.
Kilencedik fejezet. Az újvilág szelleme.
Tizedik fejezet. Mary ír.
Tizenegyedik fejezet. Az utolsó találkozás.
Tizenkettedik fejezet. A féltékenység bűnössége.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    3. §.

    Ezekből a sötét zugokból nemsokára kijutottam India rekkenő naphevébe. Feszülten érdekelt már a munkáltatás egész kérdése és arra sarkalt, hogy anyagot gyűjtsek első könyvemhez, amelynek a címe: A vállalkozás és India. Ebből a könyvből elolvashatod majd, hogy mentem el először Asszamba és azután le Ceylonba, nyomon követve az emberi munkarabszolgaságnak ezt a bonyolult és zavaros folyamatát, tanulmányozva az emberi munkának ezt a nagy látványosságát, miközben vonzottak és ösztönöztek, de ki nem elégítettek azok a szocialista általánosítások, amelyek a termelő vállalkozásnak ezt az egész rengeteg, nyers látványosságát úgy akarják feltüntetni, mint az emberiség hitványságát és gyalázatát.
    És a dolgok mögött és körülöttük, miközben tanulmányoztam őket, voltak más dolgok, amelyeket nem tanulmányoztam, amelyek azonban lassan mégis beleszövődtek a problémába és módosították ezt. Titokzatosan derengeni kezdett bennem az a belátás, hogy India nem annyira egyetlen ország, mint inkább az emberi fejlődés hatalmas látványossága minden fokozatán, végtelen változatosságban.
    Az ember mezítelen vadak és a legagyafurtabb emberi lények között vándorol. Nagy modern vállalkozások, vasútépítések, csatornaépítések, teaültetvények tanulmányozásával foglalkoztam rengeteg földterületeken, ahol az emberek tanulatlanul éltek még mindig, mint földmívelők, haladás nélkül, egyszerűen, mint ahogy éltek a följegyzett történelem első rezdülései előtt. A vályogból vert falvak víztartói mellett csoportosan látunk nőket sárgarézedényekkel, akiknek alakja, tartása, milyensége szakasztott olyan, mint a Tanagra-figurákon mintázott nőké és a kút zörgő kereke ugyanolyan, mint az volt, amely a régi Görögország mezőit öntözte, s a kalászok és az állatok és az egész élet éppen olyan, mint volt Görögországban és Itáliában, Föniciában és Judaeában a történelem hajnalhasadása előtt.
    Észrevehetetlen fokozatokon keresztül eljutottam ahhoz a gondolathoz, hogy az a kizsákmányolás, leigázás és fegyelmezés, amely oly súlyosan ránehezedik a modern öntudatra, s amelyet a szocialisták úgy fognak fel, mint az emberiség mindent átölelő mai állapotát, nem egyéb, mint egyik látható része az élet felszínének, amely vesződségesen kitör az élet ősi tömörségéből és hagyományos voltából, kitör újra meg újra - vaktában és legalább eddigelé mindig zavarosan sikertelenül.
    Kezdtem meglátni a maga megfelelő arányosságában egyfelől a normális emberi lét óriási tartósságát, a parasztnak mezőgazdasági életét, amely tanulatlan, vesződséges és lényegében változatlan élet, másfelől pedig kezdtem meglátni a változatos városi tömörüléseknek a kinövéseit, a termelő energiának azokat a viharos szertelenségeit, amelyek fellángolnak a paraszti életből, létrehozzák egyidőre az emberi lét nagy, állandóság nélküli furcsaságait, palotákat, városokat, országutakat, birodalmakat, irodalmakat, s azután meginognak s újra romokba hullanak össze.
    Indiában sokkal jobban szemlélhető mindez, mint a Földközi-tenger környékén. Ott a paraszt munkája úgy folyik, mint ahogy folyt ötvenezer esztendővel régebben. A vallása, az erkölcsi hagyománya kezdetleges, a társadalmi szokásai számtalan esztendei megpróbáltatás közben szorosan alkalmazkodtak a szükségleteihez, és az egész föld tele van hintve a nyomaival és elhagyott anyagával azoknak az újabb, merészebb, kisérletező kezdeményezéseknek, amelyek soha sem voltak mások, mint kezdeményezések.
    Mikor Fatehpur Sikriben bebolyongtam az akbari palotákat, amelyekben most párducok tanyáznak, akkor éreztem először, hogy a mult romjai milyen fenyegetően néznek szembe a jövővel. Olyan ott a mult, mint hatalmas megfagyott hullám, amely felcsapott, de sohasem tört meg. És mihelyt egyszer észrevettem ezt a fényt a dolgokon, ugyanezt láttam minden romhalmazban, amely elém került, Amberben, Vijayanagarban, Chitorban és minden más romban, amelyet láttam vagy amelyről hallottam, a régi Rómában és a régi Veronában, Paestumban és Cnossusban és a régi Athénben. Ezek közül a helyek közül egyik sem volt sohasem igazán kész és befejezett; Caesar és Constantinus bazilikái, csak úgy, mint Fatehpur Sikriben a fürdők és oszlopcsarnokok nem fejeznek ki elért célokat, hanem egytől-egyig állandóságra való meghiúsult törekvések emlékei csak. Vereségeket és kudarcokat testesítenek meg. Próbálkozások csak, abbahagyott kísérletezések célok elérése felé, amelyeket csak határozatlanul tűztek ki, amelyeket inkább éreztek csak, mint ismertek.
    Éppen így hatott rám Pekingnek Brügge-szerű üressége is, tiltott városrészének óriási követelőzéseiben, amelyek hosszúra nyujtott kiáltáshoz hasonlatosak, amely végül panaszos nyögésben enyészik el. 1905-ben láttam ezt a helyet abban a tétlen időközben, amely az európai zsákmányolást követte, azelőtt a nagy ébredés előtt, amely az orosz-japáni háborúra következett. Peking vagy száz év mulva valószínűleg szaporítani fogja az abbahagyott emberi erőfeszítések hosszú sorozatát. Észrevétlenül kicsúszik kezéből a jogar...
    Mindezeknél a helyeknél hazámhoz sokkal közelebb is elképzeltem ugyanezt a dolgot. Mintha Párizsban is éreztem volna az első dermesztő árnyékát ugyanannak az elakadásnak, ugyanannak az apálynak és megszűnésnek a dolgok tetőpontján, ugyanannak a hangnak, amely odakiáltja az emberek minden rohanó ambiciójának és tömörülő mohóságának: «Nem itt és még nem most!»
    Csak nemrégiben, mikor visszatértem Párizsból erre a csendes helyre és keresztülballagtam a mezőkön a vasúti állomástól ide ebbe a házba, láttam egy öreg asszonyt, egy nagyanyót, egy görnyedt vén némbert, aki, mialatt két kis gyermek játszott körülötte, füvet kaszált az út mentén; a sarlója acélból volt ugyan, de egyébként szakasztott úgy kaszált, mint ahogy kaszáltak az öreg asszonyok ősrégi időkben, mikor még nem ismerték az emberek az írást, mikor a történelem még nem is hajnalodott, mikor az emberek el sem kezdték még egymásra rakni az első nagyvárosnak a köveit, amely később először vált romvárossá a föld színén...
    Látod, kicsi fiam, az emberi civilizáció sohasem volt még meg; szakadatlan és makacs kísérletek folytak csak mindig a civilizáció megvalósítására. A mi civilizációnk sem egyéb még, mint a hajnalhasadás előtti homályos szürkeség. Zavaros kísérletezés még csak, a barbárságból való kivirágzás, és az emberek normális élete, a mezők és a tehénistállók fáradságos földi élete úgy folydogál még tovább, mint egy nagy folyam, amely felkapja hátára és viszi a romlás felé a még mindig tökéletlen feltalálók kísérletező hajóit.
    Indiában megtaláljuk mindezt kezdettől végig és manapság a modern mozgalom, az Újnak legutolsó, félig tudatos küzdelme az emberiség életében, Bombayt és Kalkuttát veti felszínre, ezeket az óriásnagy lázas pörsenéseket a félsziget ábrázatán, áthidalja a szent folyókat félelmetes vas rácsművekkel és bemocskolja Delhi homokos, romokkal szegett városának levegőjét a gyárkémények fekete füstjével.
    És Delhi körül minden egyes rom egy-egy birodalomnak a nyoma. Szanaszét szórva ott azon a napperzselte síkságon öt vagy hat elpusztult Delhinek maradványai vannak, amelyeknek hiábavaló drámája lejátszódott a nagymogul Delhijének a keletkezése előtt.
    Az emberi életnek ez a mai fejlődési fokozata, - amelynek szimboluma most Delhiben, azt hiszem, egy vérpadszerűen ágaskodó oszlop, amely új-György-korabeli építmény, - a legújabb azok közül az alkotó, szintetikus erőfeszítések közül, amelyek újabbá és teljesebbé igyekszenek tenni az emberiség életét. Ki merészeli ezt a legutolsónak mondani? Folytonosan azt kérdezem saját magamtól, vajjon ez az élet, amelyet ma élünk, vajjon ez is más-e, mint ezeknek a vak konstruktiv erőknek a próbálkozása, ha talán egyetemesebb, talán hatalmasabb is, mint bármelyik megelőzője, de mégis csak próbálkozás, amely szintén szaporítani fogja a világ korhatag romhalmazát, amikor elkövetkezik rá is a hanyatlás korszaka?
    De mégsem tudom ezt soha egészen elhinni. A mi korunk mégis csak más, mint a megelőző korok voltak. Ez a kor valóban maradandó változásnak a kezdete lehet; ezúttal új elemek, új módszerek és új szellem munkája működik az építésben, amelyeket a világ eddigelé sohasem ismert még. Lehet, hogy az emberiség csakugyan belejutott most már általában az élet új fejlődési fokozatának a hajnalába. Lehetséges. Az építő erők gigásziak. A gondolat sohasem volt még a világon oly tiszta és kritikai, mint manapság, az általánosan hozzáférhető tudás tömege sohasem volt még oly hatalmas, a kilátás sohasem volt még oly terjedelmes, a képzelőerő szabadsága sohasem volt még annyira egyetemes. Ez az igazság, bármily végtelen nagy is a zavar és a bonyolultság. És aztán az erőfeszítés ma kevésbbé központosult, kevésbbé drámai. A mai modern mozgalomnak nincs egyetlen olyan lényeges központja, amelyet a balszerencse tönkretehet vagy hanyatlás aláaknázhat. Ha Párizs vagy New-York elernyed, eltompul és elanyagiasodik, ha Berlin és London egymás megrontására tör, meg fog maradni Tokió, vagy Baku, vagy Valparaiso, vagy Christiania, vagy Smyrna, vagy Delhi, hogy tovább folytassa az előretörést.
    És manapság egyetlen olyan személy, olyan dinasztia, olyan kultusz, vagy olyan faj sincsen, amely sorsunknak hordozója. Az emberi gondolat elkezdte függetleníteni magát az egyéni bonyodalmaktól, a drámai kényszerűségektől és az esetlegességektől. Kollektiv elmévé, kollektiv akarattá erősödik, amely nagy dolgokra tör, amely nagyobb, mint az egyének, vagy a városok, vagy a királyságok, vagy a népek; oly elme és oly akarat, amelyhez valamennyien hozzájárulunk a magunk tehetségével, s amelyet senkisem kormányozhat közülünk és senkisem kompromittálhat a maga egyéni tévedéseivel. Ez a kollektiv elme és akarat nem arisztokratikus többé; különválik a személyektől és uralkodik mindannyiunkon. Amint erősödik, vele együtt szabadokká és uralkodókká válunk mindannyian; rátalálunk önmagunkra, sajátmagunk ellenére is, a civódások, féltékenységek és összeütközések ellenére is, előmozdítjuk és szolgáljuk az új világváros megteremtésének munkáját, az új nagyobb állam megteremtését, amely fölötte áll törvényes államainknak, amelyben az egész emberi élet ragyogó, szabad és szépséges vállalkozás lesz, amelynek legmegfelelőbb szimboluma egész világunkban egy óriási gót székesegyház, amely fényre gyullad a nap tüzében, s amelynek célja a világegyetem meghódítása, amelynek minden kis részlete az emberi lélek fáradságos erőfeszítésének a jutalma...
    Ezek voltak a gondolatok, amelyek elmémben kialakultak, mialatt bejártam Indiát és a Keletet, azokat a rengeteg napfényes síkságokat, ahol a férfiak és a nők még mindig ott dolgoznak poros mezőiken a csupasz megélhetésért és ajtótlan viskókban laknak letaposott tehéntrágyás talajon, miközben száz meg száz ellenséges fenevad és élősdi üldözi őket, tigrisek és párducok ragadják meg és falják fel őket, mint macskák az egereket, s időnként éhinség és dögvész pusztítja őket rettenetesen, szakasztott úgy, mint ahogy éltek a férfiak és nők a történelem hajnalhasadása előtt, megszámlálhatatlan századokon, száz meg százezernyi esztendőn keresztül.

    4. §.

    Milyen furcsáknak látszunk mi angolok - egy szétszórt kis helyőrség - ott Indiában! Több ott vajjon a jelentősségünk, mint esetlegesség? Több, mint a messenger-boyé, aki bevitte a civilizáció felé való új erőfeszítés lendületét a Kelet kapuin át? Alkotók vagyunk-e, avagy csak eszközök, amelyeket alkalomszerűen ragadtak meg és használtak fel az Úr nagy erői?
    Nem tudom, nem is voltam képes soha megmondani. Sohasem tudtam eldönteni, vajjon a világ legnagyobb vagy legegyügyűbb népe vagyunk-e.
    Azt hiszem, képzelődő nép vagyunk, amelynek képzelőereje egyszerre gigászi, hősies és riadozó. És ugyanakkor különösmód féken tartott és fegyelmezett nép is vagyunk, amelyet azonban sohasem igázott még le, sohasem fogott még fegyelemre senkisem...
    Tisztára ellenmondások ezek a megállapítások; de másként mi módon lehet megérteni azt a paradoxont, amely az angol jellem és aközött a látvány között van, hogy egy maroknyi hallgatag, nagyképű, nem nyilvánvalóan eszes, de nyilvánvalóan rosszul nevelt ember összetart királyságokat, nyelveket és fajokat, háromszáz milliónyi embert nyugtalan, lázongó békességben?
    Indiában újra meg újra megfordultam a hivatalos angolok kis köreiben - dölyfös, elbízott, feszes, gondosan «kikent-kifent» emberek között, akik oktondi módon élnek, oktondi módon gondolkoznak, semmi másról nem beszélnek csak sportról meg pletykáról, s néha-néha érzelegnek és lealacsonyodnak a néger-nótákig, úgyhogy szinte kétségbeejtő undor fogott el közöttük.
    Máskor meg egy-egy ember munkájából, holmi rengeteg öntözési tervezetből, a stratégiai előrelátás egy-egy csodájából, mélyen fekvő dolgok egyszerű, átható megragadásából olyanféle benyomást merítettem, mint mikor vastagon berozsdásodott hüvelyből kiránt egy kardot az ember, és a kard - csupa láng...
    Emlékszem egy estére, amelyet Bengáliában töltöttem el egy kis állomáson, Lucknow és Delhi között, egy estére, amelyet műkedvelő színielőadásnak szenteltek. A színház óriás sátor volt, s a durván összerótt kis színpad, amelyet egy sor olajlámpás világított meg, oly kicsike volt, hogy a színészek és színésznők éppenhogy elfértek rajta valahogyan a tömegesebb jelenetekben.
    Körülöttem az előkelőség ült, az ezredes felesége, egy turista-úton járó jócsaládbeli fiatalember, több tiszt és a közeli nagy cukorfinomító igazgatójának a felesége. Hátrább kétesebb helyzetű angolok ültek, akik szintén a cukorfinomítóval voltak kapcsolatban, egy-két euráziai család, cifra ruhában, modortalanul és nagyképűen, azután azt hiszem, több portugál ember és egy csomó bizonytalan foglalkozású néző, s végül több csoport altiszt és közlegény, egyik-másik a feleségével együtt.
    A csodálatosan megválasztott darab «A kaszt» című darab volt, a liberális Viktória-korabeli nagyképűségnek ez a kikristályosodása. És emlékszem, hogy mellesleg nagyon mulatott a közönség azon is, hogy az a tiszt, aki a hős barátját játszotta, - mi is a neve a hős barátjának? már elfelejtettem, - kapkodó felületességében olyan bajuszt ragasztott fel a képére, amely sehogysem akart megmaradni a helyén, és olyan szemüveget használt, amely minduntalan le akart pottyanni az orráról. Mindenki nagyon rosszul játszott, senkisem tudta a szerepét és egy recsegő hangú súgó sehogy sem akarta kellő időben elrecitálni a szöveget, úgy, ahogy kötelessége lett volna neki.
    A díszlet és a felszerelés csupa mázolmány és lim-lom volt, és én nagyon csodálkoztam, hogyha már ennyi bátorsággal nekivágtak a dolognak, hogyan végezhették ennyi nembánomsággal.
    De egyszer csak a tapsolás hirtelen igen hevessé vált körülöttem és fölfrissítette lankadó figyelmemet. És ekkor megértettem Ecclesnek, az iszákos öreg apának, a szatirikus tartalmát, és vejének, az ólomöntő munkásnak, az erkölcsi célzatosságát. Amit ezek beszéltek, abban kifejezésre jutott a munkás egész kötelessége, úgy, ahogy azt a virágzó Viktória-kor emberei elképzelték. Az volt a kötelessége, hogy dolgozzék keményen mindig és minden alkalommal, amelyhez hozzájuthatott, és bármilyen bérért, amit kaphatott, mert ha nem tette ezt, akkor «részeges munkakerülő» és «fizetett agitátorok» balekja volt.
    Kényelmes, de megtévesztő elmélet!
    És ott azok az emberek, benne a huszadik századnak első évtizedében, nyakukon a kor szellemével, a fenyegető halállal és az ítélettel, még mindig lelkesen tapsoltak ennek az egyoldalú, kaján és ósdi ostobaságnak, és kaptak rajta, hogy nézeteik jogosságának megokolását láthassák benne, holott ez az ostobaság volt az, ami annyira kiélesítette azokat a mély osztályellentéteket, amelyek manapság odahaza csaknem kenyértörésre érlelik már a dolgokat!
    Milyen csodálatos, gondoltam, hogy azok az emberek nem értettek meg és nem is akartak megérteni más osztályt, csak a saját osztályukat, más fajt, csak a saját fajukat, más szokásokat, csak a saját szokásaikat!
    Lopva az ezredes profiljára tekintettem. Nem fejezett ki semmi egyebet, mint teljes megelégedését ezekkel a végzetes magyarázatokkal. Milyen viharvert, gondolat-híjas arccal nézett bele ez a szürkülő hadastyán a világba!
    Hirtelen kíváncsi lettem, vajjon a hátam mögött ülő közkatonáknak ínyükre volt-e az öreg Eccles alakja. Hátrafordultam, de nem láttam egyebet, mint rövidre nyírt fejeket és oly kifejezéstelen arcokat, mint a lárvák, mögöttük pedig sötét ábrázatokat, amelyek igen élénken figyeltek, s még hátrább más sötét arcokat, euráziaiakat, szolgákat, benszülötteket.
    Majd egyszerre csak kialudt a színpadi világítás és illuzióbeli szűk világunknak a vászonfalai szétnyiltak az éjszaka rengeteg kéklő szürkületében. A bejárásnál ott állt két fehérruhás indiai benszülött katona, nagyon, nagyon csendesen és figyelmesen, az előadást figyelve, és mögöttük az égbolt nagy térsége borult a fák, háztetők és egy minaret sötét profilja fölé.
    Egy ideig úgy maradtam a helyemen, elbámészkodva ezen a jeleneten.
    - Nem jó alak az öreg Eccles? - suttogta mellettem az ezredes felesége, és visszaterelte figyelmemet a színdarabra...
    Valahogyan a szűk vászonsátornak ez a képe ott a mérhetetlenségek közepette vált lelkemben a szimbolumává az uralkodó angolok egész életének, az indiai, a svájci, a rivierai, a westendi és a közhivatali angolokénak egyaránt...
    De nem ezek teszik Angliát, nem ők az angol valóság, amely egyben ragyogó, világosságot terjesztő és szeszélyes, humoros, bölcs és vakmerő - Shakespeare, Dickens, Newton, Darwin, Nelson, Bacon, Shelley - angol név valamennyi - mint éjszaka a sötét fák ágai között ingó-lengő lámpásoknak a villogó fényessége.
    Visszamentem Ceylonba, hogy tanulmányozzam a kuli-behozatal föltételeit s azután visszamentem újra Asszamba, még mindig a bérbevett munkaerő nyomában, amikor véletlenül baleset ért.
    Először és utoljára a Garo-hegységben vettem részt nagy vadászaton, s ez alkalommal egy megsebesített párduc lerántott egy fáról. Rosszul ragadott meg, és én visszahúzódtam a faágamra, de a vállam kificamodott, a combom csúnyán szétmarcangolódott, és a seb megmérgezte a véremet.
    Kellemetlen, rossz napokat éltem át. A sérüléseim nagyon gátoltak a munkámban, s egyideig úgylátszott, hogy valószínűleg örökre béna maradok. Folyton kocsin kellett járnom lehetőleg jó országutakon. Gyógyulásom befejezéséül Singaporeba utaztam s onnan meglehetősen összefüggéstelenül részt vettem több kutatóútban - inkább kirándulásokban, mint utazásokban - Kína belsejébe. Eljutottam Pekingbe is, és onnan hirtelen Európa felé indultam, szárazföldön, Oroszországon keresztül.
    A modern indusztrializmust akartam tanulmányozni, de most már a forrásainál, és bénulásom csak késleltette egy kissé visszatérésemet, amelyet már régebben elhatároztam.
    A Keletről megvolt már a fogalmam, mint egészről, és tisztában voltam a történelmi folyamat alakulásával is. Nem hányódtam többé ide-oda az erők alaktalan káoszában.
    Most már nagyon világosan megértettem, hogy az emberi élet lényegében teremtő vívódás, kifelé való törekvés időtlen esztendők megszokottságából, hogy egykorú civilizációnknak a szintézise sem egyéb, mint ennek a teremtő ösztönnek legújabb és legnagyobb erőkifejtése, s hogy ez a teremtő ösztön, mint a hullám az előző hullámok barázdáiból, úgy támad újra szülő-rendszerünknek, a császári Rómának, romjaiból. De ezúttal, még pedig ezúttal először, az erőkifejtés az egész világra szól, s Kína és Izland, Patagonia és Közép-Afrika mind együtt iparkodnak velünk abban, hogy megteremtsük az emberiség nagy államát, vagy újabb katasztrófajellegű kudarcot készítsünk elő.
    Mindez tisztán állt most már előttem. Az új folyamat, amelyet észrevettem, előbbrehaladt nyugaton; nyugaton volt a legkifejlettebb. A dolgok könnyebb vége emelkedik a magasba először. Így hát visszatértem az emberiség nagy testétől, amely Ázsia, a fejéhez. S minthogy az igéretem még mindig eltiltott attól, hogy visszatérjek Angliába, először Pas de Calaisba mentem, azután Belgiumba és onnan az ipari Németországba, hogy a szocialista mozgalmat forrásainál tanulmányozzam.
    És nagyon is világosan kezdtem már látni visszatérésem idejében, hogy az, amit zavarosan a munka problémájának szokás nevezni, voltaképpen nem egy probléma, hanem kettő. Az egyik a régi probléma, oly régi, mint Zimbabwe és a piramisok, a hanyatló probléma, tanulatlan munka-tömegek szervezésének problémája valamely nagy állam konstruktiv céljaira; a másik az új probléma, amelyet a gépnek köszönhetünk, amely a tanulatlan és csak kevéssé tanult munkát csaknem szükségtelenné tette az emberiség számára, hozzáadta erőforrásainkhoz a szenet, olajat, szelet és vizet, az elemi iskolát és a nyomtatógépet, s az embereken való régi ösztökélő gyámkodást helyettesítette az emberek értelmes és készséges kooperációjával.
    Ez a két probléma össze van még keveredve minden fejtegetésben, csakúgy, mint ahogy össze van keveredve a gyakorlati életben is; de elkerülhetetlenül külön fog tisztázódni. És szabadulni fogunk a nyilt vagy rejtett szolgaság bilincseiből, amily mértékben egyre inkább tisztázzuk és megvilágítjuk ezeket a problémákat...
    Régóta nem igen törtem már a fejemet az emberi társadalom gazdasági életén. A mai kor nehézségei nem gazdaságiak, hanem pszichológiaiak. Jut ezekből mindenki számára elegendő, és csak a bolond tagadhatja le őket. De szerzési és termelési módszereinket még mindig oly törvényes és társadalmi hagyományok szabályozzák, amelyek abból az időből valók, amikor nem használtuk még ezeket az új erőforrásokat, amikor nem jutott még az elégnél több minden ember számára, és amikor a puszta megélhetést csak féltékeny birtoklással és szakadatlan munkával lehetett biztosítani. Ma már nincs szükség rideg makacskodásra ahhoz, hogy mindenki hozzájusson annyihoz, amennyi elég neki. Elérkeztünk a bőség korához. És most az a probléma, hogyan forogjon ez a bőség és hogyan maradjon meg mindenki számára annyi, amennyi elég neki.
    Igazi bonyodalmaink teljességgel pszichológiaiak. Helytálló érv nincs a nagylelkű szocializmus ellen, csak az az egy, hogy az emberek nem akarják. Nembánomság, mohóság, lelki hitványság, a hatalom támadó kedve, és mindenekfölött a féltékenység, a gőg és a hiúság féltékenysége, a féltékenység minden miatt, a mi véleményünk szerint a mienk, a féltékenység mindazok miatt, akikre rávertük szeretetünk súlyos bilincseit, a bírálatnak és a társulásnak féltékenysége: ezek az igazi akadályai azoknak a bátor nagy rekonstrukcióknak, a nagylelkűség amaz előnyös önmegtagadásainak és testvéries hőstetteinek, amelyek át fogják alakítani az emberi életet - amelynek egyéni életünk múló részecskéje csak - örvendő, szépséges és diadalmas kooperációvá mindenütt ezen a napsütötte kerek világon.
    Bárcsak megragadhatná ez a kép az emberiség képzelőerejét...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988671
Webáruház készítés