Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


H. G. Jenkins West kisasszony diadala szórakoztató MOBI e-könyv

H. G. Jenkins West kisasszony diadala szórakoztató MOBI e-könyv
890 Ft890
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Mrs. Westnek a szombat délutánok valóságos oázisok voltak unalmának magányában. A hosszú és egyedül töltött hétköznapok után a gyermek mohóságával várta a kirándulást, melyet Dorothy sohasem mulasztott el kitervezni. Ha borús vagy nedves volt az idő, akkor matinéra vagy képtárba mentek, szép időben pedig a Kew, Richmond vagy a Zoo kerültek sorra. Megállapodlak abban, hogy Mrs. West sohasem tudja előre, hogy hová mennek, csak az utolsó pillanatban.
    - Azt hiszem, hogy ma igazán szép vagyok - mondta Dorothy, mikor a Kew-hídon áthaladtak - ez már a harmadik férfi, aki rám kacsintott, mióta...
    - Dorothy! Igazán nem szeretek tőled ilyen borzasztó dolgokat hallani! - tiltakozott Mrs. West őszinte zavarral.
    A leány belekarolt anyjába és magához szorította.
    - Tudom, hogy komisz kis bestia vagyok - mondta - de iszonyúan szeretlek, te édes, furcsa édes anyus és te tudod ezt, úgy-e?
    - De ha valaki meghallotta volna, vajon mit gondolna? - és Mrs. West hangjában őszinte megütközés volt.
    - Óh, én iszonyúan vigyázok mások előtt, John Denevel sohasem beszélek lábakról, vagy kacsintásról, igazán! - és szemei pajkosan villogtak anyjára. - De hogyan lehet kívánni egy leánytól, akinek ilyen szája van, mint nekem, hogy mást se mondjon, mint á-t és b-ét. A szám túlságosan széles ehhez és ott vannak azok a furcsa kis szájszögletek, ezek tesznek engem huncuttá - jelentette ki bölcs kis bólintással.
    Mrs. West ismét sóhajtott - már megtanulta, hogy hasztalan minden tiltakozása, ha a leánya ilyen hangulatban van.
    Beléptek a nagy kertbe s egy óra hosszat sétáltak, élvezve a békés nyugalmat, meleget, napfényt meg árnyékot és madárdalt... A háború eltűnt valahol a messzeségben.
    Aztán leüllek a sétány mellett, mely a délszaki növények üvegházához vezetett és pihenve nézték a sétálók áradatát.
    - Szeretnék madárleány lenni - mondta Dorothy álmodozva, amint a szomszédos fán csattogó rigó dalát hallgatta.
    Mrs. West mosolygott. Nagyon boldog volt
    - Milyen szép, ha így vallanak szerelmet - folytatta Dorothy - sokkal szebb, mint... Anyus, nézd csak! - hirtelen elhallgatott, megragadva Mrs. West karját - ott van John Dene!
    Mrs. West leánya pillantásának irányába nézett és észrevette a tagbaszakadt férfit, felhúzott váltakkal, aki egyenesen maga elé tekintett, szivarral a fogai között. Olyan irányba ment, hogy pár lépésnyire kellett elmennie az ő ülőhelyüktől.
    - Nem fog meglátni bennünket - súgta Dorothy izgatottan - ő sohasem lát meg semmit, még egy tréfát sem. Óh, pedig úgy szeretném, ha ő... úgy szeretném, ha te megismerkednél vele, anyus - tette hozzá.
    Mrs. West nem szólt semmit, érdeklődéssel nézte a közeledő alakot.
    - Anyus, édes, mit gondolsz, el tudnál ájulni? - Dorothy szemei ragyogtak az izgalomtól.
    - Elájulni?! - visszhangozta Mrs. West.
    - Igen, akkor segítségül hívhatnám John Denet, ő idejönne s te megismerkednél vele. Így bizonyos, hogy nem vesz észre minket.
    - Csitt, kedvesem, meghallhatja, amit mondasz - szólt Mrs. West.
    Mikor John Dene csak pár lépésnyire volt tőlük, Dorothy napernyője előre esett. John Dene ösztönszerűen előre lépett, felemelte a napernyőt s kalapját megemelve átadta Dorothynak. Egy pillanatig zavart kifejezés látszott szemeiben, melyet nyomban a felismerés követett, aztán John Dene mosolygott és Mrs. West máris megszerette.
    - Látja, hogy jól ide találtam - mondta John Dene Dorothynak, mikor ez bemutatta anyjának. A leány bizonyos okokból elpirult.
    - Mi gyakran jövünk ide - mondta Dorothy félszegen, érezve, hogy az anyja figyeli.
    - Nagyon szép hely. Éppen most néztem körül - jegyezte meg John Dene, mikor leült Mrs. West mellé - nálunk nincs ilyen Kanadában - telte hozzá nagylelkűen. - Azt hiszem, ott is vannak parkok - kezdett társalogni Mrs. West.
    - Hogyne - hangzott a felelet - de ez itt sokkal többet ér, mint nálunk bármelyik.
    - Emiatt tehát nem kell bennünket megtáncoltatnia, Mr. Dene? - kérdezte Dorothy komolykodva.
    - Dorothy! - kiáltotta panaszosan megbotránkozva Mrs. West, de John Dene reá nézett, majd elértve a megjegyzést, belemosolygott a leány szemeibe, amitől Dorothy újból elpirult és lesütötte a szemeit.
    - Kérem, mi új ország vagyunk - mondta John Dene Mrs. Westhez fordulva - és egy fityinget sem törődöm ezzel, hogy hogyan csináltak egy dolgot tegnap, ha valaki jön és megmondja, hogyan csinálhatjuk jobban. Arra célzott ő - tette hozzá, Dorothy felé intve.
    - Maguk élvezik a gyönyörteljes szabadságot - mondta Mrs. West tapintatosan.
    - A szabadságot! - visszhangozta John Dene olyan hangon, amely éreztette, hogy sehol a világon nem értékelik úgy a szabadságot, mint a «Szabadállam»-ban. - Kanadában olyan szabad az élet, mint az ivás a választásoknál.
    Dorothy majdnem elnevette magát, de John Dene lem talált semmi különöset ebben a hasonlatban.
    - Látod, anyus, Mr. Dene azt gondolja, hogy mi vigasztalanul régimódiak vagyunk - mondta Dorothy, pajkosan pislantva John Denere és miután az nem eleit, hozzátette: - Mr. Dene egyidejűleg három-négy dologgal is tud foglalkozni és... és ... - elhallgatott s napernyőjének hegyével rajzolgatott a homokban.
    - És? - kérdezte John Dene határozottan.
    - Nos, mi egyáltalán nem vagyunk ilyen okosak - fejezte be Dorothy s haragudott, mert érezte, hogy ismét elpirul - óh...
    Dorothy hirtelen előre ugrott. Egy kis fiú, aki darab idő óta ott játszott előttük, megbotlott és az arcára esett. A leány abban a percben ott térdelt mellette és megkísérelte lecsöndesíteni a gyermek ijedt kiáltozását és csipkés zsebkendőjével elállította a vérzést, mely a kicsike arcán esett karcolásból szivárgott
    John Dene, aki szintén fölállt, figyelte őt és rendes arckifejezése komoly szemlélődéssé változott. A gyermekről Dorothyra pillantott, láthatóan hatott rá ennek viselkedése. Ahogyan a gyermekkel bánt, megértést és jóságot árult el - döntötte el Dene. Azt is megjegyezte, hogy Dorothy nem is gondol arra, hogy szép ruhája kárára térdel a durva kavicson.
    Mikor aztán anyja elvezette a gyermeket, aki már megnyugodott Dorothy kedveskedésétől, John a leányhoz fordult.
    - Szereti őket? - kérdezte a távolodó gyermek irányába mutatva.
    - Szeretem őket - felelte Dorothy lágyan álmodozó pillantással. Mikor pedig John Dene-re pillantott, elpirult, az meg mosolygott.
    A következő félóra alatt Mrs. West és John Dene beszélgettek, Dorothy pedig hallgatta őket. Mrs. West kedves rokonszenve közlékenységre bírta John Denet, ami meglepte Dorothyt, megszokván annak rendes bizalmatlankodását idegenekkel - az angol idegenekkel szemben.
    - Mondja csak, ez nem zavarja? - kérdezte John Dene egyszerre Mrs. Westtől, kék füstfelhőket eregető szivarját mutatva.
    - Egyáltalán nem - mondta Mrs. West erővel elfojtva a köhögését - én... én szerelem a szivarfüstöt.
    Dorothynak akarata ellenére nevetnie kellett, látva anyjának kínos arckifejezését. John Dene kérdőleg fordult feléje, mire Dorothy köhögéssé változtatta át a nevetését.
    - De ön szereti Angliát, Mr. Dene? - kérdezte Mrs. West, hogy áthidalja azt a kis szakadékot, melyet Dorothy felnevetése okozott.
    - Hogyne! - mondta John Dene - de úgy látszik, hogy itt sok dolgot nem tudok úgy elképzelni, mint Torontóban. Mi odaát holtbizonyosra vettük, szentül hittük, hogy megnyerjük a háborút, de ezek itt... - és nagy füstfelhőbe burkolta, ki nem mondott véleményét
    - És nem gondolja, hogy mi meg akarjuk nyerni háborút, Mr. Dene? - kérdezte Dorothy.
    - Nos, ezek a táncoló gyíkok ott a tengerészetnél igen furcsa módon árulják el ezt az akaratukat - szólt a haragos visszavágás.
    - Kérem, Mr. Dene, mi az: táncoló gyík? - kérdezte Dorothy színlelt őszinteséggel, mintát rajzolgatva a kavicsba napernyőjének végével.
    - Dorothy! - szólt rá Mrs. West rosszallóan, miután nem engedvén felelni John Denet, így folytatta: de, Mr. Dene, én bizonyos vagyok benne, hogy azok valamennyien a legnagyobb mértékben hazafiak és... és...
    - Talán csak azért vélekedem így, mert nem tudom megérteni az angolokat - engedte meg John Dene. - De hát a minap, például, mikor Sir Lyster vezetett Mr. Llewellyn Johnhoz, hogy megtárgyaljuk legnagyobb dolgot, mely valaha az életében előfordult, mit gondol, hogy miről beszélgetett velem?
    Mrs. West a fejét rázta mosolyogva, mellyel azt akarta mondani, hogy el se tudja képzelni, hogy miről beszélgetnek az első lordok.
    - Pelikánokról! - és ebbe a szelíd és ártatlan szóba John Dene belevitte minden megvetését és rosszallását.
    - Pelikánokról! - ismételte Mrs. West megütődve, mialatt Dorothy félrefordult, hogy elrejtse mosolyát.
    - Bizony - felelte John Dene - azokról a lapátcsőrű madarakról - tette hozzá, hogy félreértés ne essen.
    - De hát Nero nem hegedült-e, mikor Róma égett? - kérdezte Dorothy gonoszkodva.
    - Lehet - hangzott a válasz - de fogadni mernék, hogy ezzel nem is oltotta el a tüzet.
    Dorothy nevetett.
    - Tudja, Mr. Dene - mondta Mrs. West kedvesen ahány ország, annyi szokás...
    - Nekem nem kellenek szokások - volt a megalkuvást nem tűrő válasz - csak azt látom, hogy ebben az országban mindenki azon iparkodik, hogy elrejtse a gondolatait mások elől. Cifra komédia rájönni, hogy mit gondol Sir Lyster, mikor vele beszélek - és John Dene vadul beleharapott szivarja végébe, mikor hirtelen, Mrs. West felé fordulva, folytatta: - mondja, nem akarna a leányával együtt velem jönni egy csésze teára? Remélem, kapni itt a közelben teát? - kérdezte, nyilván a környező parktól.
    - Nagyon kedves öntől, Mr. Dene - mondta Mrs. West olvadozva - nagy örömmel megyünk, úgy-e, Dorothy?
    - Igen, anyám - bólintott Dorothy minden lelkesedés nélkül. John Dene hirtelen megfordult és rá nézett Ismét mosolygott.
    - Persze, erre nem gondoltam - mondta.
    - Mire nem gondolt? - kérdezte Dorothy.
    - Hogy eleget lát minden hétköznap, nemhogy még a szabadsága alatt is untassam.
    - Óh, Mr. Dene! - kiáltott Dorothy szemre hányóan - hogyan lehet ilyen barátságtalan? Most igenis, ragaszkodunk hozzá, hogy vigyen el minket teára úgy-e, anyám?
    A pagodában, miután megrendelte a teát, John Dene elismerően nézett körül.
    - Ilyesmink nincs Torontóban - ismételte, mintha csak minden áron elégtételt akarna adni az anya országnak, legalább is ebben az egy tekintetben.
    - Szép az őszinteség - vélte Dorothy hamiskásai - De tegyük föl: ha én egy szép napon nagyon szít télén és sápadt lennék: megmondaná ezt nekem;?
    - Maga nem lehet se sápadt, se színtelen.
    Ezt annyira a meggyőződés hangján mondta Den hogy Dorothy érezte arcának tüzelését és lesütötte szemeit. Ez a John Dene jól zavarba tudja hozni i embert, állapította meg. Az ő társalgása csupa nagy bankó: sohase használ aprópénzeket.
    Dorothy egy időre csöndben maradt. Dene elmesélt egyet-mást korai küzdelmeiről és kalandjairól. Hogy gyermekkorában elvesztette mindkét szülőjét, mi örökbe fogadta egyik nagybátyja és nagynénje, de nem csináltak titkot abból, hogy csak kiadásokat okozó kenyérpusztítónak tartják. Tizenegy éves korában megszökött tőlük, eltökélve, hogy majd kikaparja a maga szerencséjét.
    - És ezt meg is tettem - fejezte be John Dene.
    - Tizenegy éves koromban kezdtem, most pedig harminckét éves vagyok. Rengeteg sok mindent lehet tenni huszonöt év alatt, ha nem lóg az embernek sok ős a nyakán - tette hozzá haragosan.
    - Miért? - tudakolta Mrs. West megzavarodva ettől a megjegyzéstől.
    - Aki ólomtalpat visel csizmáján, az nem tud falakon átugrani - volt az elég udvarias válasz.
    - És sohasem nélkülözte az édesanyját? - kérdezte Mrs. West kedvesen és a jólelkű asszonynak könnyek szöktek a szemeibe, mikor erre a magányos emberre gondolt, aki sohasem ismerte az otthon melegét - milyen büszke lett volna fiára!
    - Az lett volna? - kérdezte John Dene egyszerűen, mialatt süteményét széttördelte és a nagy csapat veréb közé szórta, mely bizakodva ugrált az asztalok körül.
    - A fiú sikere többet ér az anyának, mint bármi más - mondta Mrs. West.
    - Életemben mindig csak rohantam előre - mondta John Dene - mert én mindig dolgozom, ha nem alszom. Talán azért nem éreztem, hogy... - nem fejezte be mondatát, de tekintetében volt valami, ami máskor nem szokott benne lenni.
    Mrs. West úgy sóhajtott a magányos iránti részvéttől, ahogyan csak az anya tud sóhajtani.
    - Ez szép nap volt - mondta John Dene hosszú szünet után, mely alatt mindhárman elégedetten élvezték a délután szépségeit. - És szeretném tudni, hogy ön... - aztán elhallgatott és Mrs. Westre nézett.
    - Szeretné tudni, hogy én... de mit, Mr. Dene? - kérdezte ez mosolyogva.
    - Éppen meg akartam hívni önöket, hogy ebédeljenek velem - folytatta John Dene - de eszembe jutott, hogy esetleg a leánya már megelégelt engem. - Ha minden meghívását így fogalmazza meg - mondta Dorothy - akkor valamennyit elfogadjuk, úgy-e, el, anyus?
    Mrs. West mosolygott.
    - Nahát, ez fényes! - kiáltotta John Dene - majd kerítünk taxit és elhajtatunk. Nem szeretném elrontani azt a jó napot azzal, hogy egyedül ebédelek - és máris hívta a pincért, hogy fizessen.
    - Ma délután már harmadszor látom ezt a idős embert - mondta Dorothy meghalkítva hangját, amint egy kékruhás férfi, világos cipőben, pár lépésnyire megállt, hogy elolvasson valami cédulát az egyik fán - nem furcsa, hogy az ember néha hányszor találkozik ugyanazzal a személlyel egymásután?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989876
Webáruház készítés