Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Győry Ilona Angolok EPUB e-könyv

ÚJ
Győry Ilona Angolok EPUB e-könyv
990 Ft990

Mindenkit meglepett, hogy az Egyesült Királyság alig egy évtized után kilépett az Unióból. A döntés okait kutatva hamar megtudtuk, hogy elsősorban a vidéki nyugdíjas angolok döntöttek a távozás, a bezárkózás mellett. Hogy miért? Mert ők azok a szavazók, akik még a Brit Világbirodalomba születtek, a birodalmi eszmén nevelkedtek. Abban az időben, amikor ez a könyv íródott, a múlt század első felében. Győry Ilona könyve remek bepillantást enged az angol társadalomba, olyan keresztmetszetet adva, amely máig hatásos és napjaink történéseinek megértéséhez is kulcsot ad. Olyan Angliát (és Nagy-Britanniát) muat be, amely végleg eltűnt. Ám egyes elemei (például az ír Sinn Fein) évszázados társadalmi beágyazottsággal bírnak nemcsak az angol, de a brit (értsd: kelta, skót, ír, wlesh) hagyományban. Remek olvasmány, tanulságos társadalomrajz.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Hadihajókon

    Ha Anglia társadalmi és üzleti nagyságát leginkább London tárja elénk, az ország erejének egyéb forrásait szanaszét találjuk más városokban. Gyáriparának fejlettségét pl. Manchester, Sheffield állítják elénk. Ezeket, ha emberalakban kellene jelképeznünk, az olyan lenne, mint Vulkán egyik segítő titánja; minden érverése egy zuhanó pörölyütés; lélekzése egy kohó füstoszlopa. - Az országnak világkereskedelmét Liverpool jelképezi s szimbolikus alakja egy kénesővérű kalmár lehetne, akinek észak prémjei, dél fűszere csak akkor ad igazi örömöt, ha viaskodhatott előbb érte tengeri viharral, vetélkedő kalmárok ezer cselvetésével. - Anglia hétszáz esztendős, megtisztult, kicsit talán meg is kövesedett egyetemi műveltségét Oxford és Cambridge városai képviselik, melyeket nem tudunk más jelképes alakban képzelni, mint egy fekete taláros, ifjú Artium Magister alakjában, kinek arcán ott van a könyvtári levegő adta finom sápadtság, de karjában azért ott az acélerő, amivel az egyetemi évek erős testgyakorlata fegyverzi föl az egész életre a fiatal angolt. - Nos és végre a brit birodalom nagyságának leggazdagabb forrása, a tengeri haderő akkor áll elénk leginkább a maga lélekzetfojtó nagyságában, ha Plymouthot keressük föl. És hogy ennek a városnak milyen alak az igazi jelképe? Mi volna más, mint az az ércalak ott a tengerparton, Plymouth esplanade-ján, amely palotasorával oda tekint le a tenger habos kék selymére. Az ércalak ott áll az Erzsébet korabeli lovagok hódító öltözetében; arcán a lángész komoly derültsége; tartásában az erő alkotta nyugalom s a nyugalom alkotta erő. Drake Ferenc tengernagy tekint le ott arra a tengerre, amelyre magahitt büszkeségében a spanyol betörő hatalom láncot akart vetni s elküldte az akkor ismert világ legfényesebb hajóhadát, a „győzhetetlen armadát", igen, elküldte, hogy ott az angol öbölben semmivé váljék s ne maradjon belőle semmi, még az a dédelgetett gondolat sem: az ő armadájuk győzhetetlen volta. Ott áll a parányi Drake-sziget, mely mögé az admirál hajó el volt rejtve, hogy annak ostroma, mint a mennykőcsapás szakadjon le a spanyolokra.
    Mintha Plymouth minden kövébe tengeri dicsőség emléke volna bevésve, minden az angol hajósok presztízsét hirdeti. A szobrok, az utcanevek, a kikötők, a tengerészeti múzeum; - hej, de még azok az elegáns társaságok is a The Hoe nevű parti magaslaton, ahol a legszebb hölgyek mind tengerésztisztekkel sétálnak. Ami a magyar nemzeti képzelet és szimpátia számára a huszár, az angolnak az a tengerész. Jack Tar, az angol hajós tipikus alakja, akit a vizen mindenki retteg s a parton mindenki szeret, - arról, aki a vízen ellenségnek legrosszabb, a parton barátnak a legjobb s akiről mindig óriási tüntető taps közt éneklik a Gésákban, hogy:
    Jack’s the boy for work and Jack’s the boy for play Jack’s the lad, when girls are sad, to wipe their tears away. Hard as nails afloat: - best of friends ashore, Jack ahoy! Jack’s the boy whom all our hearts adore!
    *
    Az azúrkék címerrel ékes merített levélpapírosról csupa barátságos dolgot lehetett leolvasni: villásreggeli a St. George fedélzetén; - csónakázás; - öt órai tea. Pedig ott, ahova ilyen barátságosan várják az embert, az angol flotta hadilobogója röpköd az árbocon.
    De mielőtt a lunch oportói boráig eljutnánk, előbb a sós vizen kell keresztüljutni, mert a nagy hajó ugyancsak messze van kint a szabad tengeren. De nem lesz nehéz magunk mögött hagynunk azt a darab tengert, ami a part meg a hajó közt van, mert hiszen a kapitány gyönyörű, gyorsjáratú gőzbárkája vár reánk. Ezen is ott lebeg az „Union Jack", a brit birodalomnak fehér és piros keresztekkel barázdált azúrkék lobogója. A kormánynál pedig ott áll egy deres fejű matróz, vihart, ütközetet látott ember, abból az acélkemény nézésű, acélhideg nyugalmú fajtából, akiknek láttára egyszerre megértjük a Rule Britannia szavait:
    Urukat benned lássák tenger bősz habjai
    Brittek nem lesznek senki rabjai.
    A csónak már jó ideje siklik, erőseket szökkenve a vízen s a hajónak nyoma sincs. Nincs ám, mert a híres plymouthi kikötő partvonala nem egyenes száz méternyi területen sem, egyre kanyarog kereken ívelt vagy csúcsba szökő vonalaival, így azután egy fordulónál hirtelen áll elénk döbbenetes nagyságban a páncélos óriások hadsora: a hadihajók.
    De lám; vajon a rájuk boruló párafátyol tüntetné fel őket olyan ködsűrű szürkének? Hiszen még néhány éve is aranypántos fehér díszben csillogtak, mikor a magyar kikötővárost mentek látogatni. Jaj, csakhogy akkor békés idő volt, fehér-arany báli díszben pompázott a tisztikar is, csakúgy mint a hajó. De azóta a japán-orosz háború alatt egyszer olyasmi hírlett, hogy Angliának is bele kell avatkoznia. Erre azután a hajók is hamarosan felöltötték a komoly munkára való köntöst. Meg azután félakkora távolságról sem látni meg és találni el a ködszürke hajót, mint a csillogó, aranyveretes fehéret.
    Haladunk... Amint a könnyű, fehérszárnyú halászbárkák, fehérre festett kis kiránduló hajók körülröpködik bámulattal a hatalmas jövevényt, a nagy hajót, olyanok éppen, mint mikor arra messzebb, Starcross felé a parti sziklákra egy komoly, méltóságos szárnyverésű kormorán bocsátkozik le, mire a sirályok körülveszik s a fehérvillanású szárnyak csoportosan csapkodnak a hamvas kormorán körül.
    Ott a St. George! Milyen nagy! Úristen, milyen nagy. Homloka alól a két rengeteg nagy ágyú sötét szemürege félelmesen néz előre. - De fenn a lépcső tetején a házigazdák várnak s jöttünkre rögtön megszólal a legbarátságosabb üdvözlő harangzúgás: az ebédre hívó csengő.
    A nagy szalon, meg az ebédlő valóságos történeti kiállítása annak, hogy merre jártak már. A fonott bőrrojttal ékes karszék Marokkóból való, az áttört ébenfaasztal (fekete csipkének lehetne nézni) Bombayből került; - a falon japán kardok, calcuttai scimitarok; de a kemény harcias kép megszelídítéséül a pamlagon máltai csipke selymes puha redői.
    De az ebédlőasztalon a sokféle országbeli ezüst-, üvegtárgyakat egyszerre elfelejtem nézni s csak azt látom, hogy a virágdísz mind, mind piros-fehér-zöld s hogy valamiképpen puszta véletlennek ne lássék, a gyümölcsös kosár is át van kötve nemzeti színű szalaggal.
    Milyen természetszerűen következik ezeknek a kiváltságos embereknek már az életmódjából is az, hogy valami úrias, könnyed, tapintatos, tág lát- körű módon érintkezzenek minden nemzettel. Megfordulnak egy életen át mind az öt kontinens partját verő tengereken és a más nemzetek békés jellegű közeledése már azért is kijár nekik, mert ők meg a harcra való félelmes készségnek ugyancsak rettenetes apparátusaival utaznak. Mikor egy ilyen angol hadihajó békés szándékkal pihen meg valamelyik kikötőben, igazán olyan, mint valami elcsitult haragú, jólelkű óriás, aki azt mondja a környezetének: te is tudod, én is tudom, hogy fél kézzel összeroppanthatnálak, azért hát hagyjuk egymást békében.
    Ez az „én nem bántlak, de te se kezdj ki velem, mert te bánod meg“ féle magatartás még magának az angol birodalom másik véderő szervezetével, a hadsereggel szemben is megvan a flottában.
    Egy „army and navy“ ebéden egyszer egy tábornok azt emlegette, hogy a modern idők legfontosabb ütközetét, a Waterlooit mégis csak a hadsereg döntötte el. „Az ám“ - felelt vissza egy tengernagy, - de míg a Waterlooiról ma is vitatkoznak, hogy ki nyerte meg, Wellington-e, vagy Blücher, addig én afelől még sohasem hallottam kétséget, hogy a trafalgari ütközetet ki nyerte meg“.
    ... Amely riposzt volt olyan százfontos löveg, mint akármelyik Dreadnought-ágyúé...
    Persze, hogy most, mikor az egyik tiszt ezt elmondta, benne voltunk ennek hallatára mielőbb a „nemzeti adomákban“.
    Fekete kávénál a kék-arany ruhás tisztek már nem a mesélők voltak, hanem a hallgatók. Magyarországról akartak hallani. Néhány nagy emberünkről szóló adoma után a kadét, a kapitány titkárja, felcsillanó szemmel kérdezte, hogy mondjak még valamit a magyar nagy emberekről!
    De a sorhajó-hadnagy, előre hajolva sötét, komoly skót arcával, azt mondta rá, hogy: „Vagy valami olyat, amiből a most folyó dolgokról is értsünk."
    - De én egy csattanós adomát is szívesen vennék még, - folytatta a kedélyes, pirosképű flottamérnök a kávé utáni zöld chartreuset fölhajtva.
    - Mivel indulnunk kell, nem lenne jobb valami olyant mondanom el, hogy mind a hármuk kívánságának egyben tegyek eleget? Nagy emberről is szóljon, adoma is legyen, meg köze legyen a mához is. Hát úgy volt, hogy Wesselényi, akinek keze, szíve, elméje egyaránt elég erős volt az ország dolgainak a gyeplőjét is jól fogni, meg a híres szép lovaiét is, kocsikázni vitte Ferenc császárt. Ostornak persze híre-hamva se, de a táltosok vágtattak, neki egyenest egy szakadéknak. Nem messze voltak, mikor Wesselényi nyakába vetette a gyeplőt a lovaknak s ült összefont karokkal. A szakadék szélénél csak füttyentett és arra megálltak a lovak ércszoborrá meredve. Visszaszól Wesselényi a császárnak: „Most látta felséged, milyen a természet magyar lóban, magyar emberben egyaránt. Merje valaki a lealázó ostort használni: bizony nem tudni, mi történhetik; de tanulja megismerni, kormányozni őket; tanuljon bennük bízni: és akkor csodákat tehet velük."
    A csónak előállt, hogy látogatni vigyen egy másik hajóra. Ott az új csodaágyúkat bámultuk meg, de mielőtt elmentünk volna, azt mondja valaki, hogy az ő hajójuk se alábbvaló, mint az első, ők is szeretnének valamit hallani. Mi legyen az? Hirtelen segítségemre jött valami. Plymouth felől méla zúgással repült át a víz fölött egy hang: a harangszó, megsúgva nekem, hogy mit mondjak. Es szóltam nekik törökök réméről, kereszt bajnokáról, Hunyadi Jánosról. Hogy amikor a keleti határon véresen tetszett föl a félhold, hogyan izengettek neki a megrémült szomszéd fejedelmek védelmet kérve, segedelmet ígérve, hogyan írta neki a pápa, hogy: „a te kardod, fiam, nemcsak a saját hazád védelmezője, de Krisztus egész országáé". S mikor azután Nándorfehérvár alatt azt a hősmondába való diadalt aratta, azóta szól a pápa parancsa, hogy dél órájában mindenütt, ahol keresztény templom mutat tornyának hegyével az ég felé, meghúzzák a harangot annak emlékére, hogy a magyar kard mentette meg a Nyugat világát a Kelettől. S ha hallják ezt a békés hangot, gondoljanak arra az országra, Kelet és Nyugat határvonalán, amely ha föláldozta a maga békéjét és haladását, de megmentette vele Nyugat-Európáét.
    A harmadik hajóról már sötétben búcsúztunk s mikor ott is kérdezősködni kezdtek a múlt és a jelen dolgairól, a kigyúló csillagok látása arra figyelmeztetett, nem lesz-e késő mesélni? De mivel amazok azt gondolták, hogy nem, hát maguk a csillagok adták meg a választ arra, hogy mit mondjak magunkról.
    Ezüst szikrázással ragyogott felénk a díszív az égről és elmondtam, hogy ami minden más nemzet nyelvén tejút, az nekünk a hadak útja. Csaba királyfi halottkeltő virágának érintésére, hogy támadtak föl küzdeni. Kardjuk meg se csörrent, mégis mikor sújtott, ellenség halála támadt a nyomában. Patkójuk se dobbant, mégis győzelemre vitte valamennyit árnyékparipája. Elsuhantak azután, lovaik patkója színezüst szikrát vert éjjeli menyboltnak fekete kárpitján. Ott maradt az égen örökéltű jelnek szikrák miriádja. S rátalál ez útra szellemhősök serege, bajt ha látna újra magyarok hazája; - mennyet is ott hagyják; onnan is eljönnek, hogy ha védeni kell majd magyarok hazáját.
    Micsoda rengeteg munka folyik a hajón még így, békés horgonyzáskor is! Kezdve a hadihajók reggeli toilettejétől, amelynél óriásibb méretű mosdatást a föld kerekségén sehol nem ismételnek meg mindennap. Hanem az igaz, hogy ideálja is azután a tisztaságnak a hajón minden deszka, minden ablak, minden csavar.
    Még a szent György alak lova alatt levő bronzsárkány körmét is csiszoló porral és szarvasbőrrel manikűrözi minden áldott reggel egy matróz. Azután jön a mindennapi tanulás és mindennapi drill.
    De azután a hivatalos órákon kívül micsoda békés foglalkozásokat űznek itt a hajón a tisztek. Mindegyiknek van valami műipari foglalkozása; fafaragás, intarzia; bőrvésés; most éppen, talán mert maga Lord Charles Beresford is szeret ezzel foglalkozni, a „french polishing", a francia politúrozás a legdivatosabb időtöltés azoknak a hosszú heteknek szabad óráira, míg a hajó kikötés nélkül lebeg a vizeken.
    És mily hamar eljönnek az ilyen hetek megint egy-egy ilyen kikötés után, mint a mai. Lám, a St. George is indul holnapután újra.
    De hát ezen még a családos tiszteknek sem szabad nagyon elérzékenyedniök. Hiszen az egyik hajó csak Bermudába, a másik csak az Aegei tengerre indul holnapután.
    Csak ott, a céllövő tábla mögött áll egy szép, ezüsthajú asszony s elköveti azt a hallatlanul szer- tartástalan dolgot, hogy megcsókolja mások jelenlétében - a fiát. S mikor emellett még egy könnyet is kénytelen letörölni a szeméből, akkor már annyira „demonstrative“-nek, „ostentatious“-nak érzi magát, hogy jónak látja kimenteni magát előttem: „Lássa nem kellene ilyen helytelenül fognom fel a dolgot, nem is tenném talán, ha csak ez az egy fiam menne el, de az egyik az Indiai Óceánon kapitány, a másik főhadnagy Dél-Afrikában; a harmadik az, aki most megy el; igaz, hogy csak három évre, de hát - -“
    - Bizony három hős van a családunkban, - mondja azután, félbeszakítva magát és mosolygást erőltetve.
    Én pedig nem tehetek róla, amint megindulnak együtt, csak úgy érzem, hogy meg kell szorítanom az ezüsthajú asszony kezét, mialatt azt súgom neki:
    - Nem három, Mrs. Ford, hanem négy.
    Harmadnap a kikötő partvonala mentén végigsiklik a St. George. Királyi röpte már viszi más világrész felé. Száz meg száz családból viszi magával hónapokra, néha évekre megint az apát, vagy férjet vagy fiút és az embernek úgy tetszik, mintha az angol tengeri hatalomért az ország nemcsak azoknak tartoznék hálával, akik a hajón messze mennek, hanem azoknak is, akik a parton hátra maradnak.
    Minden nagy sikernek önuralom, önmegtagadás az alapja és sok elnyomott sóhaj, sok elfojtott zokogás marad ismeretlen akkor, mikor egy ilyen tovasikló hajóról felzendül az az ének, amely azért fenséges, mert egy nemzet nem érdem nélkül szerzett jogot erre a dalra:
    Rule, Britannia! Britannia rules the waves,
    Britons never, never, never shall be slaves.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989920
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés