Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Guy de Maupassant: Napsütésben_MOBI

Guy de Maupassant: Napsütésben_MOBI
590 Ft

Ha ennek a műnek a szerzőjét nem tekintenénk, akkor témája alapján az útleírások közt lenne a helye. Ám mégis, mivel a világirodalom egyik legjobb novellistája írta, nem helyezhetjük a klasszikus útleírások közé. Túlzottan kimagasodna azon könyvek közül.
Maupassant művét így hát ide, a világirodalom remekei közé helyeztük. S ez a bevezető jelzi, hogy nem klasszikus Maupassant-i novellákat olvashatunk itt. A remekíró ezúttal Észak-Afrikába, a tengerpartra, sivatagba kalauzol bennünket, lenyűgöző tudással és írói erővel elénk tárva mindazt, ami az 1830-as években megfigyelhető, leírható volt. Mindenképpen javasoljuk, ajánljuk mindazoknak, akik Észak-Afrikába készülnek pihenni. Ennél jobb elő- és felkészítést észak-Afrikáról sem egy régies bédekker, sem a Lonely Planet nem adhat...

A kötetet Király György klasszikus fordításában ajánljuk olvasásra. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Résztvettem az algeri nagy mecsetben azon a vallásos szertartáson, mely megnyitotta a ramazán-ünnepet.
    Az épület belseje a lehető legegyszerűbb, a falak fehérre vannak meszelve és a padlót vastag szőnyegek borítják. Az arabok sietve belépnek, mezítláb, kezükben a papucsaik. Hosszú, szabályos, tág sorokban letelepednek a szőnyegen és egyenesebb sorokban ülnek, mint amilyen egy katonai arcvonal. Maguk elé teszik papucsaikat és egyéb kisebb tárgyakat, miket magukkal hoztak, aztán mozdulatlanul maradnak, mint a szobrok, arcukkal egy kis kápolna felé fordulva, mely Mekka irányát jelzi.
    Ebben a kápolnában végzi a mufti a szertartást. Öreges, lágy, mekegő és színtelen hangján egy szomorú dalt gőgicsél, melyet nem lehet elfelejteni, ha az ember egyszer hallotta. Az intonáció gyakran változik és ekkor az összes hivők egyetlen ritmikus, néma és hirtelen mozdulattal leborulnak, homlokukkal a padlót érintve, így maradnak néhány másodpercig, aztán felemelkednek teljesen zajtalanul, hogy semmi ne zavarja meg a muftinak reszketeg, halk énekét. És az egész gyülekezet szüntelenül így borul le és emelkedik fel valóságos fantasztikus gyorsasággal, némasággal és szabályossággal. Nem hallani semmi székzörgést, köhintést és suttogást, mint a katolikus templomokban. Érezni, hogy ezeket az embereket valami vad vallásos buzgalom tölti el és úgy rángatja őket, mint a bábukat. Ez a néma és zsarnoki hit betölti testüket, megdermeszti arcukat, belemarkol a szívükbe. Valami szánalommal vegyes meghatározatlan érzése a tiszteletnek fogja el az embert, mikor látja ezeket a sovány fanatikusokat, akiket nem akadályoz meg semmi háj abban, hogy ruganyos hajlongásaikat ne végezzék és akik vallásos kötelességeiket olyan gépiesen és pontosan teljesítik, mint a porosz katonák a gyakorlataikat.
    A falak fehérek, a földön kiterített szőnyegek pirosak. Az emberek fehérek vagy pirosak vagy kékek vagy még tarkábbak, aszerint hogy milyen az ünnepi ruhájuk, de mindnyájan gazdagon vannak öltözve és előkelő arcot vágnak, fejükön és vállukon reszketve ömlik el a csillárok lágy ragyogása.
    Az egyik emelvényt egy csomó marabú foglalja el, akik ugyanazzal az intonációval éneklik a feleleteket, melyet a mufti megad. Így tart ez végeszakadatlanul.
    A ramazán éjszakáin kell meglátogatni a kaszbaht. A kaszbah elnevezés, mely eredetileg annyi mint citadella, ma az egész arab várost jelenti. Miután a nap folyamán böjtöltek és aludtak, egész éjszaka esznek, isznak és dőzsölnek. Ilyenkor valóságos ezeregyéjszakai népség nyüzsög a keskeny uccákon, melyek meredekek, mint a hegyi ösvények, girbe-gurbák, szűkek, mint a vakondtúrások, folyton kanyarognak, kereszteződnek és egymásbafolynak és olyan mélységesen titokzatosak, hogy az ember akaratlanul is halkabb hangon beszél. Valóságos mesehangulat fogja el az embert, mintha abban az országban utazna, melyről Seherezádé szultána mesél. Íme az alacsony, vaskos kapuk, mint a börtön falai, csodálatraméltó vasveretükkel, íme a fátyolos asszonyok, íme a nyitott udvarok mélyén elsuhanó arcok és a zárt, titokzatos házak belsejéből kihallatszó sokféle kósza nesz. A küszöbökön gyakran látni embereket, amint végigheveredve esznek, isznak. Néha csoportokban gubbasztva elfoglalják az egész szűk uccát, az embernek keresztül kell lépkednie a meztelen combokon, helyet keresnie, ahová letegye a lábát a fehér burnuszok között, melyekből fejek és tagok emelkednek.
    A zsidók nyitva hagyják pincéiket, melyek boltokul szolgálnak. A titkos gyönyörök házai telve vidám zsivajjal, s olyan nagy számban vannak, hogy az ember nem járhat öt percig anélkül, hogy kettőre-háromra ne akadna.
    Az arab kávéházakban összezsúfolva ülnek az emberek, a fal mentén levő lócákon kuporognak vagy egyszerűen a földön ülnek és mikroszkópikus findsákból isszák a kávét. Ott ülnek mozdulatlanul és némán, kezükben a findsával, melyet néha a szájukhoz emelnek, méltóságteljes, lassú mozdulattal, és huszan is elférnek egy olyan helyen, mely szűknek bizonyulna tíz európai számára.
    És a fanatikus lázítók nyugodt arccal járnak-kelnek a békés kávézók között, prédikálva a felkelést és hirdetve a szolgaság végének közeledtét.
    Azt mondják, hogy a boukhrari-i ksar-ban (arab faluban) mutatkoznak mindig a nagy felkelések első tünetei. Ez a község a laghouati út mentén van. Oda kell elmennünk.
    Ha az ember felnéz az Atlasz-hegységre a végtelen mitidjai síkságról, észrevesz egy gigászi szakadást, amely déli irányban keresztülhasítja a hegységet. Olyan, mintha egy szekercecsapással vágták volna keresztül. Ezt a szakadékot nevezik a chiffai szurdoknak. Ezen keresztülhalad a médéahi, boukhrari-i és laghouati országút.
    Behatolunk a szakadékba, egy keskeny folyó, a Chiffa mentében haladunk, aztán belejutunk egy szűk, vad és erdős hegyszorosba.
    Mindenütt források. A fák felkapaszkodnak a függélyes falakra, belevájják a kövekbe gyökereiket, mintha létrán akarnának felkapaszkodni a hegyoromra.
    Az út egyre szűkül, fenyegető sziklák állják el az utat, az ég olyan, mint egy kék szalag a hegygerincek között, aztán hirtelen, egy éles fordulónál elénkbe tűnik egy kis vendéglő, egy erdőborította szakadék nyílásánál. Ez a Majom-patak kocsmája.
    A kapuja előtt dalol a víz a medencékben, csurdogál, lehullik és megtölti üdeséggel ezt az elhagyott zugot, mely emlékeztet a békés svájci völgyekre. Megpihenünk, elszenderedünk az árnyékban, de hirtelen a fejünk felett felpattan egy faág, felugrunk és íme a sűrű lombok között ijedten szöknek fel a majmok, ugrálnak, táncolnak, sikonganak.
    Vannak egészen nagy és egészen kis majmok, százszámra, talán ezerszámra. Az erdő telve van velük, úgy nyüzsögnek benne, mint hangyák. Néhányat fogságba ejtett a kocsma gazdája, ezek szelídek és szeretik a cirógatást. Az egyik, egy egészen fiatal majom, melyet a mult héten fogtak, még egy kissé vad.
    Mihelyt az ember mozdulatlanul marad, közelednek, kémlelődnek, megfigyeléseket tesznek. Azt mondhatná az ember, hogy a völgy lakóinak legnagyobb gyönyörűségük az utasokban telik. Vannak azonban napok, mikor egyetlen majmot sem látni.
    A Majom-patak-on túl a völgy még összébb szorul, majd egyszerre balfelől két hatalmas zuhatag ontja vizét szinte a hegy tetejéről: két tisztavizű zuhatag, olyan, mint két ezüst szalag. Ha tudnátok, milyen kellemes látni ezeket a vízeséseket ezen az afrikai földön! Utunk hosszan emelkedik, egyre emelkedik. A szakadék tágul, ritkul. Egyre kapaszkodunk felfelé, a hegység mind kopárabbá válik. Földek terülnek el előttünk s mire a nyeregre érünk, hazai fák kerülnek a szemünk elé, tölgyek, füzek, szilfák. Médéahban éjjeli szállásra térünk; apró fehér város, egészen hasonló egy franciaországi járási székhelyhez.
    Médéahon túl kezdődnek a nap szörnyű pusztításai. Még egy erdőn haladunk keresztül, de micsoda erdőn! Sovány, letarolt, mindenütt kilátszik a bokrok között a pusztulásnak induló földnek felperzselt bőre. Nemsokára nincs körülöttünk semmi élő.
    Baloldalt egy völgy nyílik, aszott és vörös a földje, nem terem benne egyetlen fűszál, messziről olyan, mint egy homokkal telt teknő. Hirtelen egy hatalmas árnyék suhan lassan keresztül rajta. Egyik végétől a másikig halad, mint egy imbolygó, fekete folt, mely végigsiklik a meztelen földön. Ez az árnyék az igazi, egyetlen lakosa ennek a komor és kihalt helynek. Mintha ott uralkodnék fölötte, mint egy titokzatos és gyászthozó szellem.
    Felemelem szememet és észreveszem, amint felszáll az égbe kiterjesztett, mozdulatlan szárnyakkal, az állati dögök hatalmas pusztítója, az ösztövér keselyű, mely itt kering az országa fölött és fölötte a kiterjedt vidéknek másik ura, a gyilkos, kegyetlen nap.
    Mikor Boukhrari felé ereszkedünk, a szemhatáron észreveszünk egy másik kiterjedt völgyet, a chélifi völgyet. Itt látni egész rútságában a földnek nyomorúságát, a sárga nyomorúságot. Mint egy vén arab koldus, olyan rongyos ez a völgy, mely a kiszáradt folyó piszkos medrét követi, honnan felivott minden vizet az ég tüze, még a sarat is. Ezúttal mindent elpusztított, mindent felemésztett mindent elporlasztott, mindent mésszé égetett a tűz, mely helyettesíti a levegőt és betölti a látóhatárt.
    Valamit érzel a homlokod körül, máshol szellő volna, itt az égi tűz. Valami libeg-lobog odalent a sziklás halmok fölött: máshol köd volna, itt az égi tűz, vagy helyesebben a láthatóvá lett hőség. Ha a föld nem meszesedett volna el egészen csontig, ez a furcsa pára eszünkbe juttatná azt a csöpp gőzt, mely a tüzes vas nyomán támad, ha élő húst ér. És mindenütt valami különös, vakító és mégis bársonyos szín rezeg, a forró homoknak a színe, amelybe belevegyül valami violás árnyalat, az olvadásnak induló égnek a színe.
    Semmiféle rovar nem él meg ezen a porrá vált földön. Csupán néhány hatalmas hangyát látni. Az az ezernyi apró lény, mely nálunk a levegőben nyüzsög, nem tudna megélni ebben a kohóban. A kánikulában maguk a legyek is elpusztulnak, mint nálunk északon, ha beköszöntenek a hideg napok. A csirketenyésztés a legnagyobb akadályokba ütközik. Szánalmas és komikus látvány elnézni ezeket a szegény állatokat, amint tátott csőrrel és kiterjesztett szárnyakkal ide-oda támolyognak.
    Három év óta az utolsó források is kiapadnak ezen a vidéken. A mindenható nap diadalmasan szemléli rettenetes győzelmét.
    Mégis, íme néhány fa, néhány elnyomorodott szegény fa. Ez már Boghar, mely feltűnik egy poros hegynek tetején.
    Balfelől egy sziklás földhajlatban, egy halom tetején, mely alig látszik ki a földből, annyira egyszínű vele, egy nagy falu emelkedik az égnek, ez a boukhrari-i ksar.
    A népes arab község a porkúp tetején fekszik, míg néhány ház meghúzódva a domb lejtőjén, a hegy tövében a vegyes lakosságú községet alkotja.
    A boukhrari-i ksar a legtekintélyesebb arab községek egyike. Éppen a déli határon fekszik, valamivel túl a Tell-hegységen, abban az átmeneti zónában, mely összeköti a civilizált országot a nagy sivataggal. Ez a helyzet különös politikai jelentőséget ad neki, mert fentartja az összeköttetést a partmenti és a szaharai arabok között. Ennélfogva itt volt mindig a lázadások fészke. Itt adták ki a jelszót, a legtávolabb eső törzsek is ideküldik megbízottaikat, hogy megtudják, mi történik Boukhrariban.
    Algéria minden pontjáról errefelé fordulnak a kíváncsi szemek.
    Csak a francia kormányzat nem foglalkozik azzal, mi szövődik Boukhrariban. Önkormányzattal bíró községnek jelentették ki, a francia községek mintájára, egy bíró áll az élén, kinek egy mezőőr a segédje. A községbe ki- és bejárhat, aki akar. Az arabok bárhonnan jönnek is, szabadon járhatnak-kelhetnek, megbeszéléseket folytathatnak és kedvük szerint intrigálhatnak.
    A ksar tövében, két-háromszáz méternyire tőle, van a vegyes lakosságú község, melyet egy polgári biztos kormányoz, ki rendkívüli hatalommal rendelkezik azon a sivatag területen, melyen felesleges minden felügyelet. De nem lépheti át szomszédjának, a bírónak, a hatáskörét.
    Szemben a hegyen van Boghar, ahol a katonai körzetnek a parancsnoka lakik. Ennek is szinte korlátlan hatalom áll a rendelkezésére, de nem tehet semmit a ksarban, mert a ksar önkormányzattal felruházott község. A ksarban pedig csupa arab lakik. És ezt a veszélyes pontot kímélik, mialatt gondosan őrzik a veszélytelen környéket. A betegséget tüneteiben gyógyítják és elhanyagolják az okát.
    Mi származik ebből? Ha a polgári és katonai hatóság egyetértésben van egymással, valami titkos rendőrségfélét szerveznek a bíró tudta nélkül és így próbálnak kéz alatt értesüléseket szerezni.
    Nem meglepő-e látni ezt az arab várost, melyet mindenki veszélyesnek tart? Szabadabb, mint egy francia város, míg egy francia ember számára teljesen lehetetlen, ha nincs felszerelve valami befolyásos embertől származó ajánlólevéllel, hogy bejusson a déli előretolt katonai körzetek bármelyikébe és ott széjjelnézzen.
    A vegyes községben van egy vendéglő. Itt töltöttem az éjszakát. Mintha kemencében háltam volna.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649534
Webáruház készítés