Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Guy de Maupassant: Idill_MOBI

Guy de Maupassant: Idill_MOBI
690 Ft690

TARTALOM

Denis
Miss Harriet
Jules bácsi
Késő bánat
Pincér, egy pohár sört!
Idill

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Huszonöt éves voltam akkor, s a normand partok mentén kamasz-piktorkodtam.
    “Kamasz-piktorkodásnak” nevezem azt a hátizsákos, kocsmából kocsmába kószáló életet, melynek ürügye mindenféle természet utáni tanulmányok meg tájképek pingálása. Nem ismerek jobb mulatságot ennél a kóbor, ötletszerű ide-oda barangolásnál. Az ember szabad, nem köti meg semmi nyűg, semmi gond, semmi egyoldalúság, még a holnappal sem kell törődnie. Azt az utat választjuk, amelyik tetszik, csak a fantázia irányít, csak a látás gyönyöre kormányoz. Megállunk, mert egy patak elandalít, mert egy vendégfogadóból sült krumpli jó szaga csap meg. Néha a klematiszok illata dönti el, mitévő légy, máskor egy kocsmai felszolgálólány üde tekintete. Ne nézze le senki az effajta paraszti szerelmeket. Ezeknek a lányoknak is van lelkük, és van testük is: kemény arcocskájuk és friss ajkuk; heves csókjuk olyan erős és ízes, mint valami vad gyümölcs. A szerelem mindig értékes, bárhonnan ered. A szív, mely jöttünkre feldobog, a szem, mely távozásunk miatt könnyet ont, oly ritka, édes és drága valami, amit sohasem szabad megvetnünk.
    Ízleltem légyottokat kankalinos árkokban, alvó tehenek istállói mögött s a padlások szalmáján, ahol még az elmúlt nap melege langyoskodott. Emlékszem durva, szürke vászoningekre, melyek rugalmas és kemény tagokat takartak, s visszavágyom némely naiv és keresetlen ölelésekre, melyek őszinte nyerseségükben finomabbak voltak a kacér és nagyon úri asszonyok minden agyafúrt szerelmeskedésénél.
    Ami azonban legimádandóbb ezekben a kalandos barangolásokban, az maga a vidék, az erdők, a napkelték, az alkonyok, a holdas esték. A festőféle ilyenkor éli nászútját a földdel. Az ember egyedül van vele, hosszú és csöndes pásztorórákon. Heverőhelyem a rét, margaréták és pipacsok serege, s kitárt szemem a nap fényzuhatagában a messzi kis falut látja, hegyes tornyával, melyben delet harangoznak.
    Az ember leül a forrás szélén, mely egy tölgy alján fakad, törékeny, magas, élettől ragyogó füvek hajszálsűrűje közt. Letérdepelek, odahajlok inni a hideg és átlátszó vízből, mely benedvesíti bajuszomat és orromat: iszom, s ez olyan kéjes testi érzés, mintha szájon csókolnám a forrást. Olykor egy-egy öblös medermélyedésre találok a vékony vízerek mentén, s megmerítem benne magam, egészen meztelenül: ilyenkor a test tetőtől talpig valami jeges és gyönyörűséges simogatást érez, a könnyű és eleven vízfolyás remegő érintését.
    A dombon vígság önt el, a tavak partján mélabú: rajongsz, mikor a nap vérző felhők óceánjába fúl, s a folyókra vörös visszfények csóváit dobja. És este, az ég mélyébe tűnő hold alatt ezer furcsa dologra gondolsz, melyek sohasem jutnának eszedbe a nappal égető világosságában.
    Nos, mikor egyszer így bolyongtam, mégpedig éppen ezen a tájon, ahol az idén járunk, egy este a Bénouville nevű kis faluba érkeztem meg, mely a szirtes tengerszegélyre lapul Yport és Étretat között. Fécamp-ból jöttem, mindenütt a magas, falegyenességű part mentén, melynek krétás, kiugró sziklái meredek lapokban zuhannak a tengerre. Reggel óta tapostam a rövid füvet, mely oly finom és bársonyos, mint valami szőnyeg, s a mélység szélén a tenger sós lehében sarjad. Teli torokkal énekeltem, nagyokat lépkedve, s hol egy-egy sirály lassú és kerek elhajlású röptét néztem el, amint az ég kékjén tovalendítette szárnyai fehér ívét, hol a zöld tengeren ringó halászbárkák barna vitorláit bámultam: boldog, gondtalan és szabad nap volt az.
    Mondták volt nekem, hogy van itt egy apró major, ahol az utasok szállást kaphatnak: afféle kis csárda, melyet egy parasztasszony tart fenn, normand udvar közepén, dupla bükkfasorral övezve.
    Elhagyva a partot, el is értem a nagy fák közé bújt tanyát, s jelentkeztem Lecacheur anyónál.
    Öreg, ráncos és fanyar falusi néni volt, aki, úgy látszott, vendégeit kedve ellenére, meglehetős bizalmatlansággal fogadja.
    Májusban voltunk; a nyíló almafák illatos virágtetőt borítottak az udvarra, s szüntelenül rózsaszín szirmok keringő esőjét pergették alá, melyek vég nélkül hulltak az emberekre és a fűre.
    Megkérdeztem:
    - No, Lecacheur néni, volna-e szobája a számomra?
    Elcsodálkozva azon, hogy tudom a nevét, ezt felelte:
    - Ahogy vesszük; mind ki van adva. De azér majd meglássuk!
    Öt perc alatt megegyeztünk, s leraktam a tarisznyámat a paraszti szoba földjére, melynek bútorzata egy ágyból, két székből, egy asztalból és egy mosdóból állott. A szoba a nagy, füstös konyhára nyílt, melyben a csárda vendégei együtt étkeztek a majorbeliekkel és a gazdasszonnyal, aki özvegyasszony volt.
    Kezet mostam, aztán kimentem. A néni csirkepaprikást készített estére a nagy, nyitott tűzhelyen, mely fölött füsttől feketén függött az üstakasztó horog.
    - Szóval más utasvendége is van még ez idő szerint? - kérdeztem.
    A maga morgó módján felelte:
    - Egy dáma van még itt, egy idős ángliusfajta. Az lakik a másik szobába.
    Napi öt sou ráfizetéssel kieszközöltem, hogy olyan napokon, mikor szép idő lesz, egyedül étkezhetem künn az udvaron.
    Kint terítettek tehát számomra az ajtó előtt, s fogaimmal nekiláttam a normand csibe sovány tagjainak, közben világos almabort hörpintgetve, s bele-beleharapva a nagy fehér kenyérbe, mely már négynapos volt, de még mindig kitűnően ízlett.
    A fa kerítéskapu, mely az útra szolgált, hirtelen kinyílt, s egy különös valaki indult be a ház felé. Nagyon sovány és nagyon magas nő volt, oly feszesen körülcsavarva vörös kockás skót vállkendőjével, hogy az ember azt hihette, nincsenek is karjai, ha nem pillantotta volna meg csípője magasságában hosszú kezét, mely egy fehér turistanapernyőt szorított. Múmiaszerű arca, körülötte a kisütött, szürke haj sodort tincseivel, melyek minden lépésére megreszkettek, valahogyan úgy hatott rám, mintha egy sós heringet aggattak volna körül vuklikkal. Gyorsan haladt át előttem, lesütött szemekkel, s eltűnt a kunyhó mélyén.
    Ez a különös jelenség jókedvűvé tett; nyilván a szomszédnőm volt, az “ánglius”, akiről a gazdasszonyunk beszélt.
    Aznap nem láttam újra. Másnap, amint éppen festeni készültem annak a bájos völgynek az ölén, melyet önök is ismernek, s amely Étretat-ig húzódik le, egyszerre csak, szememet hirtelen felemelve, valami furcsa dolgot pillantottam meg, amely a domb gerincén magaslott fel; holmi fellobogózott árbocnak rémlett. Ő volt. Alighogy meglátott, eltűnt.
    Délben hazamentem étkezni, s a közös asztalnál foglaltam helyet, hogy megismerkedjem ezzel az eredeti öreg nővel. De udvariaskodásaimra nem válaszolt, sőt apró figyelmességeim iránt is érzéketlennek mutatkozott. Makacsul töltögettem poharába a vizet, buzgón nyújtottam eléje a fogásokat. Könnyű, csaknem észrevehetetlen fejbiccentés, meg valami halkan mormogott, érthetetlen angol szó volt minden köszönete.
    Abbahagytam a vele való foglalkozást, noha gondolataimat továbbra sem hagyta nyugton.
    Három nap sem telt bele, s már mindazt tudtam róla, amennyit Lecacheurné tudhatott.
    Miss Harrietnek hívatta magát. Egy eldugott faluban akarván nyaralni, hat héttel azelőtt érkezett Bénouville-be, s amint látszott, még nemigen szándékozott távozni. Az asztalnál nem beszélt, gyorsan evett, s közben egy-egy apró protestáns vitairatot olvasgatott. Mindenkit elárasztott ezekkel a füzetekkel. Maga a plébános is kapott belőlük négyet, amiket egy fiú juttatott el hozzá két sou viteldíj fejében. Miss Harriet néhányszor minden előkészítő szó nélkül, egyszerre csak ilyeneket mondott közös gazdasszonyunknak: “Én az Úristent szeretek legjobban; én őtet csudálok minden teremtményében, imádok egész természetében, bent hordozok mindig az enyim szívben.” S a megrökönyödött parasztasszonynak mindjárt kezébe is nyomta világmegváltó röpiratai egyikét.
    A falusiak nem szerették. A tanító kijelentette, hogy: “Ez egy ateista” - mire holmi megvetésféle nehezedett rá. A plébános Lecacheurné kérdezősködésére azt felelte: “Eretnek személy, de Isten nem kívánja a bűnös halálát, és én egyébként tökéletes erkölcsűnek találom.”
    Ezek a szavak: “ateista”, “eretnek”, melyeket senki sem értett pontosan, gyanút hintettek a lelkekbe. Azonkívül úgy képzelték, hogy az angol nő gazdag, s életét azzal tölti, hogy az egész világot bekóborolja, mert családja elűzte. És miért űzte el a családja? Nyilván istentelensége miatt.
    A valóságban Miss Harriet azok közé az elveken lovagoló, csökönyös puritán nők közé tartozott, amilyen annyi terem Angliában, azok közé a jó és kiállhatatlan vénlányok közé, akik Európa minden table d’hôte-ját ellepik, elvásítva Itáliát, elmérgezve Svájcot, lakhatatlanná téve a Földközi-tenger bájos városait, mert mindenüvé elviszik magukkal bizarr hóbortjaikat, megkövesült Vesta-szűzi erkölcseiket, leírhatatlan ruhadarabjaikat s azt a sajátságos kaucsukszagot, mely azt a gondolatot kelti bennünk, hogy éjszakánként talán holmi tokban raktározzák el őket.
    Valahányszor egy-egy szállodában ilyen példányra akadtam, menekültem előlük, mint a madár, ha a mezőn madárijesztőt pillant meg.
    Ezt az egyet azonban olyan furcsának láttam, hogy már szinte tetszett is nekem.
    Lecacheurné a maga ösztönszerű idegenkedésével minden iránt, ami nem volt paraszti dolog, korlátolt lelkében valóságos gyűlöletet forralt a vénlány rajongó túlzásaival szemben. Külön szóval is jellemezte Miss, Harrietet, meglehetősen megvető szóval persze, mely nem is tudom, hogyan kerülhetett a szájába, talán valami zavaros és misztikus szellemi termékből szedte. “Ez egy ördöngös!” - szokta mondani. Én ezt a szót, ehhez a fanyar és szentimentális lényhez ragasztva, ellenállhatatlanul komikusnak éreztem. Azontúl én is csak “az ördöngösnek” hívtam, s furcsa örömem telt a szó hangos kimondogatásában, ha észrevettem valahol az angol lányt.
    Megkérdeztem Lecacheur anyótól:
    - No, hát a mi ördöngösünk ma mit csinál?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649985
Webáruház készítés