Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gogoly: Holt lelkek_MOBI

Gogoly: Holt lelkek_MOBI
890 Ft

„Holt lelkek” – ízlelgeti az olvasó a címet, amikor először veszi kezébe Gogol halhatatlan alkotását. A cím mélyebb jelentéséről már az író életében is beszéltek, és Herzen szerint van benne valami, „ami rémületet kelt”. Pedig látszólag oly egyszerű és áttekinthető minden. Csinos, ruganyozott csézáján egy „nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány” férfi érkezik N. kormányzósági székhelyre, s ezzel kezdetét veszi a váratlan fordulatokban bővelkedő történet. Hivatalnokokat és földesurakat látogat sorra, s az utóbbiaknak üzleti ajánlatot tesz, amely szokatlanságával kibillenti őket a nyugalmukból. Ám Csicsikov bricskája nemcsak N. kormányzósági városkában és környékén kavarja fel a port… Erényekben nem éppen bővelkedő hősével együtt az író egész Oroszországot bejárja, és a legkülönbözőbb alakok sokaságát állítja elénk. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Képzelhetik, hogy Kopjejkin a legmeghatározhatatlanabb hangúlatban jött ki onnan. Ő azt hitte, hogy már holnap kiadnak neki egy summácskát: „Nesze, galambocskám, egyél, igyál, légy víg!” E helyett pedig azt mondják neki, hogy várjon s még azt sem határozzák meg, hogy meddig. Úgy jött ki az elfogadóteremből, mint a konyhából a kutya, a kit a szakács, tetszik tudni, leöntött, s a kinek a farka is be van húzva, a füle is lekonyúlt. „No, - gondolja magában, - majd eljövök másszor, kimagyarázom, hogy már az utólsómat eszem, ha nem segítenek, bizonyos tekintetben éhen kell vesznem.” Egyszóval, édes jó uram, megjelen ő megint a Néva-parti palotában. Ott azt mondják neki: „Nem lehet, ma a kegyelmes úr nem fogad; jöjjön holnap.” Másnap - ugyancsak így. A kapus még csak meg sem akarja őt látni. Neki pedig a tíz rúbeléből már csak egy szerénykedik a zsebében. Eddig még scsít és egy-egy darabka marhahúst ehetett, de most már csak a szatócsnál vett valami heringet, vagy savanyú ugorkát s néhány kopejka ára kenyeret; egyszóval, éhezik az istenadta, az étvágya pedig olyan, mint a farkasé. A mint elhalad valamely vendéglő előtt, látja, hogy a szakács - képzelhetik kérem, valami külföldi ember, afféle szélespofájú franczia, a fehérneműje hollandi vászon, a köténye fehérsége olyan, mint a hó - süt-főz ott különféle consommékat, pecsenyéket, gombákat; egyszóval, olyan pompás ebéd, hogy a szegény Kopjejkin szeretné maga-magát felfalni. Vagy ha a Miljutin-féle boltok előtt megy el; ott az ablakból bizonyos tekintetben remek lazacz kandikál ki, meg olyan cseresznye, a melyből egy szem öt rúbel, azután a roppant nagy dinnyék, egy-egy olyan, mint egy dilizsánsz s mind keresi azt a bolondot, a ki darabjáért száz rúbelt fizessen; egyszóval, lépten-nyomon olyan kísértés, hogy kicsordúl tőle az ember nyála, - ő meg érje be azzal, hogy „majd holnap”. Képzelhetik, minő a helyzete: egyfelől ingerli, hogy úgy mondjuk a lazacz és dinnye, másfelől pedig egyre csak azt tálalják neki, hogy „majd holnap”. Végre az istenadta kifogyott - úgyszólván - a türelméből, elhatározta, hogy a mint lesz, úgy lesz: rohamot intéz, tetszik tudni. Várakozott a kapu alatt, hogy mikor jön valaki audiencziára, aztán valami generálissal együtt - tetszik tudni - becsúszott a falábával az elfogadó-terembe. Jön ki szokása szerint a nagyúr: - „Miért jött ön? Mit akar ön?” - „Á! - kiált föl, meglátva Kopjejkint, - hiszen mondtam már önnek, hogy várja meg a legfelsőbb határozatot.” - „De kérem, kegyelmes uram, úgyszólván nincs mit ennem...” - „Hát mit tegyünk? Én semmit sem tehetek önért: igyekezzék egyelőre valahogy’ segíteni magán, keressen rá valami módot.” - „De, kegyelmes uram, ítélje meg bizonyos tekintetben önmaga: micsoda módot találhatnék én, mikor nincs sem kezem, sem lábam.” - „De ön is lássa be, - felel a nagyúr, - hogy én csak nem tarthatom el önt bizonyos tekintetben a magam költségén; sok ilyen sebesűlt van még, annak mind egyenlő joga van... Igyekezzék béketűréssel lenni. Hazajön az uralkodó s becsületszavamat adhatom önnek, hogy a felség kegyelme önt el nem hagyja.” - „De, kegyelmes uram, én nem várhatok”, - mond Kopjejkin, még pedig bizonyos tekintetben egész nyersen. A nagyúr, tetszik tudni, már bosszankodni kezdett. Igaz is: csupa tábornokok várják rendeleteit, határozatait; fontos ügyek, úgyszólván államiak, a melyek a lehető legsürgősebbek, - egy percznyi késés is nagy bajt okozhat, - aztán örökösen útban áll ez az ördögadta! - „Bocsásson meg, - azt mondja, - nem érek rá... sokkal fontosabb végezni valóim vannak, mint az ön dolga.” - Tudtára adja bizonyos tekintetben fínom módon, hogy végre is ideje már távoznia. De az én Kopjejkinemet, tetszik tudni, megsarkantyúzta az éhség. - „Már akármit mond is excellencziád, - azt mondja, - el nem megyek innen addig, míg végleges határozatot nem kapok.” - No, képzelhetik: ilyen feleletet adni egy nagyúrnak, a kinek csak egy szavába kerül, s úgy repül az ember, mint a madár, hogy nincs az az ördög, a ki aztán összeszedje! Ha a magunkfélének mond hasonlót csak egy rangfokozattal is kisebb hivatalnok, hát az mindjárt gorombaság. Hát még itt milyen volt a különbség, hajhaj, milyen különbség: vezénylő tábornok és egy Kopjejkin kapitányocska! Kilenczezer rúbel és - semmi! Tetszik tudni, a tábornok nem tett egyebet, mint ránézett, de az a nézés olyan volt, mint a puska tüzelése; attól már nincs az emberben lélek, leszaladt a talpába. Az én Kopjejkinom pedig - képzeljék, kérem - meg sem mozdúl, hanem áll ott, mint a bálvány. - Mit akar maga? - mond a tábornok és vállon kapja, a mint mondani szokás. Egyébaránt az igazat megvallva, még igen szeliden bánt el vele; más talán úgy ráijesztett volna, hogy a fejetetején járkálhatott volna két-három napig az utczákon, de a tábornok csak azt mondta: - „Jól van, - azt mondja, - ha magának sokba kerül itt az élet, s ha nem bírja a székesvárosban nyugodtan megvárni, míg sorsa felett határoznak, hát akkor én magát államköltségen eltolonczoltatom. Híjjatok be egy zsandárt! Ezt az embert haza kell tolonczolni!” A zsandár pedig, tetszik tudni, már ott is állott: egy három rőf magasságú legény, a kezét, képzelhetik, már a természet is kocsis számára teremtette, egyszóval afféle vasgyúró. Megfogták az istenadtát, édes jó uram, aztán föl vele egy parasztszekérre a zsandárral! - „No, - gondolja magában Kopjejkin, - legalább nem kell forspontot fizetni; ez is haszon.” És megy, megy a zsandárral és némi tekintetben, úgyszólván így gondolkozik magában: - „Ha azt mondja a tábornok, hogy keressek magamnak megélhetési módot, hát jól van, - azt mondja, - én - azt mondja - majd keresek is.” - Hogy hova vitték, hol tették le, azt nem tudhatni. Kopjejkin kapitánynak híre-nyoma veszett, beleesett a feledés patakjába, valami Léthébe, a mint a poéták mondják. De, engedjék meg, uraim, éppen itt kezdődik a regénynek a fonala, lehet mondani a csomója. Hogy hova lett Kopjejkin, azt senki sem tudta; de - képzeljék - alig múlt el két év, a mint a rjazani erdőkben egy rablóbanda kezdett mutatkozni, a banda vezére pedig senki más nem volt, édes uram, mint...
    - De engedj meg, Andrejevics Iván, - vágott közbe a rendőrkapitány, - hiszen Kopjejkin kapitánynak nincs meg a félkeze meg a féllába, Csicsikovnak pedig...
    A postamester fölkiáltott, a homlokára ütött, és nyilvánosan bornyúnak nevezte magát. Nem bírta megérteni: hogy’ nem jutott neki eszébe ez a körülmény mindjárt az elbeszélés elején s beismerte, hogy teljesen igaz az a közmondás: „Az orosz ember esze mindig elkésik.” De egy percz múltán már csűrni-csavarni kezdett s igyekezett magát kivágni, azt mondván, hogy Angliában nagyon előrehaladt a mechanika, hogy akárhányszor lehet olvasni a lapokban: mint találtak föl olyan falábat, a mely egy rúgó nyomintására úgy elviszi az embert, Isten tudja, hova, hogy soha többé arra rátalálni nem lehet.
    De mindnyájan erősen kételkedtek abban, hogy Csicsikov volna az a bizonyos Kopjejkin kapitány, s úgy ítélték, hogy a postamester már nagyon is túloz a találgatásával. Egyébaránt ők maguk sem maradtak faltúl a találgatásban s a postamester elmés felfedezésétől fölbátorodva, alighanem fölül is múlták azt.
    A maguk nemében igen éleseszű találgatások közt volt végre egy, a mely - még elmondani is furcsa! - azzal állt elő, hogy hátha Csicsikov nem más, mint Napoleon, hogy az angol már régóta irígy szemmel nézi Oroszország nagy kiterjedését, sőt már karrikaturák is jelentek meg, a melyeken az orosz beszél az angollal: az angol áll, és a háta mögött kutyát tart pórázon, a kutya pedig természetesen Napoleon: - „Vigyázz magadra, - azt mondja az angol, - mert ha nem, hát rögtön ráderesztem ezt a kutyát.” - S meglehet, hogy most csakugyan szabadon eresztették Szent-Ilona szigetéről s az most - talán Csicsikov név alatt - Oroszország ellen tör, lévén ő tényleg nem Csicsikov.
    Persze, hogy nem hitték el ezt a hivatalnokok, de máskülönben tovább gondolkoztak s magában valamennyi meghányván-vetvén az esetet, úgy vélték, hogy a Csicsikov arcza, ha oldalt fordúl, nagyon emlékeztet a Napoleonéra. A rendőrkapitány, a ki résztvett az 1812-diki hadjáratban és személyesen látta Napoleont, szintén kénytelen volt beismerni, hogy az nem volt magasabb termetű, mint Csicsikov, s hogy testalkatára nézvést sem lehet mondani Napoleonról, mintha nagyon kövér volna, de azt sem, mintha nagyon sovány. Meglehet, hogy az olvasók egyrésze mindezt igen valószínűtlennek tartja, s a szerző, hogy ezek kedvében járjon, szintén kész volna ezt valószínűtlennek mondani; csak az a baj, hogy minden épen úgy történt meg, a hogy’ azt itt elmondtuk, sőt még annál fölháborítóbb a dolog, hogy az az illető város nem valahol az Isten háta mögött volt, hanem ellenkezőleg: nem messzire a két székesfővárostól. Máskülönben nem szabad felednünk, hogy mindez nemsokára azután történt, hogy a francziákat oly dicsőségesen kilódították az országból. Ez időtájt földesuraink, hivatalnokaink, kereskedőink, üzletembereink, írástudó, sőt írni-olvasni nem tudó népünk is mind nekivadúlt politikus volt vagy nyolcz évig. A Moszkovszkija Vjedomoszti és Szijn otecsesztva lapokat kíméletlenül olvasták, annyira, hogy ezek az ujságok az utolsó olvasó kezébe oly rongyos állapotban jutottak, hogy a papirosukat semmire sem lehetett már használni. A helyett, hogy azt kérdezték volna egymástól: „Hogy’ adta el, bátyuska, a zab mérőjét? Hogy’ esett ki a friss havon a nyomozás?”, azt kérdezték: „Mit írnak az ujságok? Nem bocsátották-e el Napoleont a szigetről?” Ettől a kereskedők nagyon féltek, mert tökéletesen hittek egy jós embernek a jövendőlésében, a ki már három év óta tömlöczben ült. A jós ember bocskorban, rothadt halbűzű rongyos ködmönben jött valahonnan s azt hirdette, hogy Napoleon az Antikrisztus, a kit hat kőfal és hét tenger mögött kő-lánczon tartanak, de a ki végre széttépi a lánczát és uralkodni fog az egész világon. A jós ezért a jövendőmondásáért annak rendje szerint tömlöczbe került, de akkor már megtette a magáét s teljesen megbolondította a kupeczeket. Ezek még sokáig, az üzletek legszorgosabb idején is eljárogattak a vendéglőkbe, hogy ott áldomást csapván a kötött üzletek tetejébe, beszélgethessenek az Antikrisztusról. De még a hivatalnokok és nemes földesurak közt is sokan akadtak, a kik önkéntelenűl is eltünődtek ezen a dolgon s erőt vevén rajtok a miszticzizmus ragálya, a melynek akkor tudvalevőleg nagy divatja volt, a Napoleon szó minden betűjében valami különös jelentőséget láttak, sőt sokan apokaliptikus jeleket is fedeztek föl azokban. Nem csodálható tehát, hogy a hivatalnokok e pontnál elgondolkoztak. Hanem azért mihamar észretértek, belátván, hogy a képzelődésük már mégis csak túlságba ragadta őket, s hogy itt valami más lappang. Gondolkoztak-gondolkoztak, okoskodtak-okoskodtak, s végül elhatározták, hogy nem ártana még egyszer körülményesebben kikérdezni Nozdrevet. Minthogy ő bocsátotta először világgá a holt lelkek históriáját s a mint beszélték: igen szoros ismeretségben volt Csicsikovval, tehát kétségtelenűl tudnia kell valamit a jövevény életéből. Meg kell hát próbálni: mit mond Nozdrev?
    Különös emberek ezek a hivatalnok urak s velük együtt a többi állásbeliek is: hiszen jól tudták, hogy Nozdrev nagy hazudozó, hogy nem lehet egy szavát sem hinni, még a legjelentéktelenebb dologban sem: mégis hozzá folyamodnak. Hát értse meg őket, a ki tudja! Az ember olyan, hogy nem hisz az Istenben, de abban hisz, hogy ha az orraczimpája viszket, hát nemsokára meghal; föl sem veszi a költő alkotását, mely világos, mint a nap, tele van az egyszerűség harmóniájával és emelkedett bölcsességével, s mohón kap azon, a melyben valami vakmerő szájhős hazugságokkal, képtelenségekkel forgatja ki a természetet; ez tetszik neki és így kiált: „Ez az! ez a szív titkainak igazi ismerése!” Egész életében nem bízik az orvosban, s a vége az, hogy utoljára is valamely javas-asszonyhoz fordúl, a ki ráolvasással, ráköpéssel gyógyít,vagy maga talál ki magának valami locspocsot, a melyről - Isten tudja: miért? - azt hiszi, hogy igen jó a betegsége ellen. - Igaz, hogy a mi hivatalnokainkat ezúttal némileg igazolhatja nehéz helyzetök. A vízbefúló, azt mondják, a szalmaszál után is kapkod, s nem ér rá azon okoskodni, hogy a szalmaszálon legföljebb egy légy lovagolhat, ő pedig csaknem négy orosz mázsát nyom, - ha nem ötöt, - de ez nem jut neki olyankor az eszébe, s utána kap a szalmaszálnak. Így kaptak a mi hivatalnok uraink is Nozdrev után. A rendőrkapitány rögtön írt neki egy kis levélkét, meghíván őt magához vacsorára, a magas csizmaszárú, pirosképű fertálymester pedig rögtön elszaladt a Nozdrev szállására, futásaközben a hóna alatt tartva a kardját. Nozdrev igen fontos dologgal volt elfoglalva; már négy teljes napja, hogy nem jött ki a szobájából, nem bocsátott be magához senkit s az ebédjét is csak az ablakon át adatta be magának; egyszóval, még meg is soványodott és megzöldűlt. A dolog nagy figyelmet igényelt: tíznél több tuczat kártyából - a melyek mind egyforma hátúak, de könnyen megjegyezhetők voltak, - kellett neki egy olyan tuczatot összeállítania, a melyben úgy megbízhassék, mint a legjobb barátjában. Még legalább két hétre való dolga volt ezzel; ez idő alatt köteles volt Porfir a már ismert kutyakölyök hasát külön kefével tisztogatni s napjában háromszor szappan-lében megfüröszteni.
    Nozdrev nagyon felbőszült azért, hogy visszavonúltságában megzavarták; mindenekelőtt pokolba küldte a fertálymestert; de a mint azt olvasta a meghívóban, hogy egy kis nyereségre is lehet kilátás, mert a vacsorára valami noviciust is várnak: abban a pillanatban megenyhűlt, gyorsan bezárta a szobáját, hirtelen felöltözött, s elindúlt az urakhoz. A Nozdrev előadása, vallomása és feltevései oly éles ellentétben álltak a hivatalnok urak felfogásaival, hogy a legutolsó álláspontjukat is kénytelenek voltak elhagyni. Nozdrev határozottan olyan ember volt, a ki habozást, kétkedést nem ismert; a milyen volt a hivatalnokok részén az ingadozás, a feltevésekben a félénkség, épp olyan volt az ő részéről a szilárdság, a bizonyosság. Minden kérdésre rögtön, habozás nélkül felelt, kijelentve, hogy Csicsikov néhány ezerért holt lelkeket vásárolt s hogy ő maga is adott el neki, mert nem lát erre nézve semmiféle akadályozó okot. Arra a kérdésre: nem spion-e Csicsikov s nem az-e a czélja, hogy valamit kitudjon, Nozdrev azt felelte, hogy de bizony spion; hogy már az iskolában, a hol tanuló-társa volt, fiskálisnak csúfolták, s hogy ezért a pajtásai - köztük ő, Nozdrev is - annyira elverték egyszer, hogy csak a halántékára kétszáznegyven pióczát kellett ragasztani; - a mit úgy kellett érteni, hogy Nozdrev negyvenet akart mondani, de a kétszáz már úgy magától mondódott hozzá. Arra a kérdésre: nem hamisít-e pénzt Csicsikov? azt felelte Nozdrev, hogy igenis, hamis pénzt csinál - s erre vonatkozólag elmondott egy anekdotát a Csicsikov rendkívüli ügyességéről: tudomásra jutván, hogy a Csicsikov házában két milliónyi hamis bankó van, lefoglalták, lepecsételték a házát, minden ajtó elé két katonát állítottak őrségűl, de Csicsikov egy éjszaka alatt mind kicserélte a bankókat, úgy, hogy másnap, mikor a pecséteket leszedték, mind csupa igazi bankókat találtak a házban. Arra a kérdésre: csakugyan meg akarta-e szöktetni Csicsikov a kormányzó leányát, s igaz-e, hogy ő is megigérte a segítségét ebben a vállalatban: Nozdrev azt felelte, hogy igenis: segített Csicsikovnak s hogy ő nélküle a dologból nem lett volna semmi. Itt észrevette, hogy kár volt hazudnia, mert még bajba keverheti magát, de már nem bírta a nyelvét visszatartani. Egyébaránt nehéz is lett volna, mert mintegy önmaguktól is oly igen érdekes részletek kínálkoztak, a melyekről semmi szín alatt sem lehetett lemondani: még annak a falunak a nevét is megmondta, a melynek a templomában az esküvőnek végbe kellett volna menni, nevezetesen Truhmacsevka falu; Szidor, a pap, hetvenöt rúbelt kapott volna az esketésért, s a pap ezzel nem akarta volna beérni, ha ő, Nozdrev, rá nem ijeszt, föladással fenyegetvén őt, a miért Mihály lisztkereskedőt összeeskette a koma-asszonyával; hogy ő még a kocsiját is fölajánlotta s gondoskodott, hogy minden állomáson váltásra való friss lovak álljanak készen. A részletekben annyira haladt, hogy már a postakocsisokat is névszerint nevezgette meg. Megpróbálták szóba hozni a Napoleon-féle gyanút is, de maguk is megbánták, mert Nozdrev olyan képtelen csiri-csárét tálalt föl nekik, a mely nemcsak hogy nem is hasonlított az igazsághoz, de nem hasonlított az a világon semmihez sem, annyira, hogy a hívatalnok urak csak a kezeikkel legyintettek, fölsóhajtottak és otthagyták őt a faképnél; egyedűl a rendőrkapitány hallgatta őt még tovább is, kíváncsi lévén, hogy ugyan mi lesz még ebből, de végre az is hadarintott egyet a kezével s azt mondta: „Az ördög tudja, hogy mi ez!” S mindnyájan megegyeztek abban a közmondásban, hogy bármennyit készteted is, tejet a bikától nem fejsz.
    A hivatalnok urak még rosszabb helyzetbe kerűltek, mint a minőben voltak előbb s abban kellett megállapodniok, hogy egyáltalában nem tudhatni: ki hát Csicsikov? És világosan kiderűlt: milyen Isten teremtése az ember; eszes, okos és bölcs mindenben, a mi másokat illet, nem pedig őt magát. Mily körültekintő, biztos tanácsokkal tud előállani az élet nehéz perczeiben! - „Mily nagyszerű fő! - kiált a tömeg, - mily rendíthetetlen jellem!” - S mihelyt valami baj éri ezt a nagyszerű fejet, mihelyt ő maga is bele kerűl az élet valamely nehéz perczébe - vége van a rendíthetetlen jellemnek. A szilárd akaratú férfi egészen összeesik és szánalmas gyászvitéz, tehetetlen gyermek lesz belőle, vagy egyszerűen papucsvitéz, mint Nozdrev mondja.
    Mindezek a hírek, vélemények, mende-mondák, legnagyobb hatást gyakoroltak - nem tudni: miért - a szegény állami ügyészre. Annyira hatottak rá, hogy haza menvén elkezdett gondolkozni, gondolkozni - s egyszer csak - mint mondani szokás: minden ok nélkül - kapta magát és meghalt. Gutaütést kapott-e, vagy más egyebet, elég az hozzá, hogy a széken-ültéből lefordúlt, arczra esett. Lett persze riadalom, kezek összecsapkodása, hogy: „Ah, uramistenem!” orvosért szalajtottak, hogy vágjon eret rajta, de aztán látták, hogy az állami ügyész már lélek nélkűl való hulla. Csak akkor tudták meg nagy részvéttel, hogy a megboldogúltnak csakugyan volt lelke, csakhogy ő oly szerény volt, hogy sohasem mutatta meg azt másoknak. Különben pedig a halál megjelenése épp oly ijesztő volt a kis embernél is, mint a milyen szokott lenni a nagynál: a ki még csak nem is oly régen járt-kelt, mozgott, whistet játszott, különféle aktákat írt alá s oly gyakran volt látható a hívatalnokok közt az ő sűrű szemöldökével, kancsal szemével, most ott feküdt az asztalon; nem hunyorgott már a balszeme, de a szemöldöke még mindig valami kérdő helyzetbe volt fölhúzva. Mit kérdezett a megboldogúlt: hogy miért halt meg, vagy hogy minek élt? - azt csak a jó Isten tudná megmondani.
    - No, de az már mégis sok! az már hallatlan! az már képtelenség, hogy a hivatalnokok annyira megrémítsék magukat, összehordjanak annyi ostobaságot, annyira eltávolodjanak az igazságtól, mikor a gyerek is láthatja: miben áll a dolog. - Bizonyára így gondolkozik az olvasó és képtelenséggel vádolja a szerzőt, vagy szamaraknak nevezi a hívatalnokokat, mert az emberek készek ezzel napjában húszszor is kedveskedni az ő felebarátaiknak. Elég, ha valaki tíz oldala közűl csak egy oldala felől ostoba, hogy megkapja a szamár nevet, kilencz jó oldala ellenére is. Könnyű az olvasóknak ítélni, letekintvén kényelmesen az ő zúgocskájokból és magaslatocskájokról, a honnan beláthatják az egész láthatárt, szemlélhetik: mi történik odalent, a hol viszont a tevő-vevő emberek csak a legközelebbi tárgyakat látják. S az emberiség egyetemes történetében egész századok vannak, a melyeket szeretnének kitörűlni, megsemmisíteni, mint szükségteleneket. Sok olyan tévedés történt a világon, a minőt most talán már a gyerekek sem követnének el. Milyen görbe, járatlan, keskeny, rögös, félrevezető útakat választott az emberiség az igazságra való törekvésében, mikor pedig nyitva állt előtte az egyenes út a fenséges templom felé. Ez valamennyi útnál szélesebb, pompásabb; megvilágítja a nap sugara, éjjel a hold és csillagok s az emberek mégsem tértek reá, mentek a járatlan, sötét utakon. S ha néha valamely mennyei gondolattól megvilágítva rá is mentek erre az útra, mindig újra elhagyták azt és másfelé tévedtek, sikerűlt nekik fényes nappal megjárhatatlan ösvényre jutni, egymást átláthatatlan ködbe borítani, fáradhatatlanúl bolygó lidérczfények után futni, hogy végre meredek szélére jutva, réműlettel kérdezhessék egymástól: „Merre van itt a menekűlésre vezető út?” A mostani nemzedék világosan látja már mindezt, csodálkozik a tévedéseken, neveti eleinek értelmetlenségét s nem látja, hogy ezt a történelmet égi fény világítja meg, hogy annak minden betűje kiált, hogy belőle ő ujjmutatást kap, hanem nevet s elbizakodottan, büszkén kezd újabb tévedéseket, a melyekért éppen úgy kinevetik majd őt a későbbi nemzedékek.
    Csicsikov az egész dologról semmit sem tudott. Véletlenűl éppen akkor kapott egy kis náthát, meg egy kis torok-gyúladást, a mely bajok osztogatásában igen bőkezű a mi legtöbb kormányzósági városunk. Nehogy, - a mitől Isten őrizzen - valamiképpen örökösök nélkűl fejezze be életét, elhatározta, hogy inkább otthon üldögél vagy három napig. E napokban szorgalmasan öblögette a torkát tejjel és füge-lével; a fügét azután megette; arczára pedig kamilla-téával és kámforral megtöltött párnácskát kötött. Hogy az időt valamivel eltöltse, néhány új és részletes kimutatást csinált az összes megvásárolt jobbágyokról, elolvasott egy kötetet Lavallière herczegnőről; a melyet az útitáskájában talált, végig nézegette a ládikájában volt összes tárgyakat, írásokat, a levelek közűl egyet-kettőt újra végig olvasott - s únta magát roppantúl. Sehogy sem bírta fölfogni: mit jelentsen az, hogy a városi hívatalnokok közül nem látogatta meg őt egy sem, nem tudakozódott senki az egészsége felől, holott csak nem régen is szűntelen álldogáltak a szállása előtt a kocsik - hol a postamesteré, hol az állami ügyészé, hol a törvényszéki elnöké. A szobában járva-kelve, csak a vállát vonogatta.
    Végre jobban érezte magát s ki sem lehet mondani: mennyire megörűlt, mikor látta, hogy már kimehet a szabad levegőre. Rögtön öltözködni kezdett, kinyitotta a szer-tartó skatulyáját, egy pohárba forró vizet öntött, elővette a pacsmagot és szappant s meg akart borotválkozni, a mi már régen rá is fért, mert a mint kezével a szakállát megtapogatta s a tükörbe nézett, indíttatva érezte magát így fölkiáltani: „Ejha! milyen erdő nőtt itt!” Erdő, mint erdő, az az egy bizonyos, hogy egész arczát és állát ellepte a szőr-tüske. Megborotválkozván, öltözködni kezdett, még pedig oly gyorsan és élénken, hogy majd kibújt a nadrágjából. Végre készen volt az öltözködésével, meghintette magát kölni vízzel s jó melegen beburkolódzva kiment az utczára, a hol óvatosságból még bekötötte a nyakát. Kimenését, mint minden föllábbadt ember, valóságos ünnepnek érezte. Minden, a mi csak elébe került, mintha nevetett volna: a házak, a járó-kelő muzsikok - a kik különben elég komolyak voltak s a kik közül egynek-kettőnek sikerűlt már fültövön csapni a felebarátját. - Az első látogatást a kormányzónál akarta tenni. Útközben sok mindenre gondolt: megfordúlt eszében a kis szőke, sőt képzelődése már féktelenkedni is kezdett, sőt kezdte maga-magát is gúnyolni, nevetni. Ilyen hangúlatban ért a kormányzó kapuja elé. Már le akarta dobni magáról a folyosón a köpenyegét, mikor a kapus teljesen váratlan szavakkal lepte meg őt:
    - Az a parancs, hogy be ne bocsássam a tekintetes urat.
    - Mi? Micsoda? Úgy látom, nem ismertél meg. Nézz meg jól! - mondta neki Csicsikov
    - Dehogy nem ismertem meg! hiszen nem először látom! - mondotta a kapus, - de éppen is a tekintetes úr az, a kire nézvést az a parancs, hogy be ne eresszem; a többieket mind lehet.
    - No, ez szép! Aztán miért?
    - Az a parancs; úgy látszik: így dukál, - felelt a kapus hozzá tevén még, hogy igenis, - aztán egész fesztelenűl állt meg előtte, nem mutatott olyan előzékenységet, a minővel ezelőtt a köpenyeget sietett róla levenni. Mintha azt mondta volna a nézése: „Ehe, ha téged az urak kikergetnek a tornáczról, akkor te bizonyosan valami haszontalan ember vagy”.
    - Megfoghatatlan! - dörmögött magában Csicsikov s rögtön elindúlt a törvényszéki elnökhöz; de a törvényszéki elnök az ő láttára olyan zavart lett, hogy alig tudott néhány szót mondani s azzal is olyan ostobaságot, hogy attól mind a ketten elröstelték magukat. Innen is távozván, bármennyire igyekezett útközben Csicsikov kisütni, hogy mit akart mondani az elnök, s mire vonatkozhattak annak a szavai, nem bírt semmit sem megérteni. Azután betért másokhoz: a rendőr-kapitányhoz, a vicze-kormányzóhoz, a postamesterhez, de vagy nem fogadták, vagy oly furcsán fogadták, oly különös, kényszeredett hangon szóltak hozzá, olyan zavarban voltak, s oly fonákságokat beszéltek, hogy ő kétségbe vonta azok eszének a józanságát. Megpróbált még ide-oda betérni, hogy legalább megtudja e különös helyzet okát, de nem bírt semmit sem megtudni. Mintegy félálomban őgyelgett a városban, nem bírván megállapodni az iránt, hogy álom-e mindez, vagy ébrenlétben történik ez az álomnál is bolondabb eset? Csak későn, esti szürkűletkor tért vissza a szállására, a honnan oly kellemes hangúlatban jött el s unalmában téát rendelt magának. Helyzetének különös volta fölött gondolkozva, bizonyos semmire sem eszmélő tünődéssel öntötte ki a csészéjébe a téáját, mikor egyszerre csak kinyílt a szobája ajtaja és egész váratlanúl Nozdrev toppant be hozzá.
    - Azt tartja a közmondás: „jóbarátnak hét verszta sem nagy kerűlő”, - szólt Nozdrev, letéve a sapkáját; - erre mentem, hát látom, hogy az ablakod világos. No,- mondok - benézek; bizonyosan nem alszik még. A! milyen derék dolog, hogy éppen téázol, magam is szívesen beveszek vagy egy csészével: ma az ebédnél mindenféle hitványságot össze faltam; érzem, hogy már valami háborúság kezdődik a gyomromban. Ugyan töltess nekem egy pipát! Hol a pipád?
    - Hiszen nem szoktam én pipázni, - felelt Csicsikov szárazon.
    - Kifogás! Mintha én nem tudnám, hogy nagy dohányzó vagy! Hej! hogy’ is hívják csak a szolgádat? Hej, Vahramjej, hallod-e?
    - Nem Vahramjej az, hanem Petruska.
    - Hogyan? hiszen azelőtt egy Vahramjej volt nálad.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985892
Webáruház készítés