Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Giovanni Verga: Éva_EPUB

Giovanni Verga: Éva_EPUB
540 Ft540

Enrico Lonti, fiatal szicíliai festőművész felkerekedik, hogy kipróbálja szerencséjét a messzi északon, Firenzében, ahol beleszeret a bájos ballerinába, Évába. Enrico a tökéletes romantikus stílusú hősszerelmes, a pénz uralta realitásokról tudomást venni nem akaró szerelmes, ki álomvilágban él, és ebbe az álomvilágba odavonzza Évát is. A szerelmük hatalmas lánggal lobban föl, de hamar beleütköznek a szigorú valóságba: nincs miből megélniük. Ezért szétválnak útjaik: mindketten saját közönségük kegyeit keresik a megélhetésért. Később ismét találkoznak, s Enricóban ismét fellobban az érzés, ám Éva elutasítja a fiút. Sértett önérzetében Enrico párbajra hívja ki Éva új párját, akit megöl a pisztolypárbajban. Enricónak menekülnie kell vissza, Szicíliába...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Céltalanul bolyongtam az álarcos tömegben, most tolakodva, majd tolatva, midőn éreztem, hogy valaki ruhámnál fogva húz. Megint a harlequin volt, ugyanazzal az ostoba kifejezéssel szemeiben. Megszólitott:
    - Akarsz velem jönni?
    - Hová?
    - A páholyomba.
    - Nem bánom, - feleltem, miután kiváncsi voltam rá, hogy ki lehet.
    Karomba kapaszkodott, felmentünk a harmadik emeletre s kinyitotta páholyát.
    Midőn beléptünk, levetette álarcát, egy ideig erősen rám nézett s aztán megkérdezte:
    - Felismersz?
    Halvány, nagyon sovány arca volt, szemei lázas tüzben égtek beesett üregeikben, halavány, vértelen ajkai fölött alig serkedzett kis szőke bajusza.
    - Nem, - válaszoltam, - nem ismerlek meg.
    Szomoruan mosolygott.
    - Ah! - kiáltott fel - nagyon megváltoztam. Enrico Lonti vagyok.
    - Valóban... most már emlékezem...
    - Együtt jártunk iskolába; te neked egy sötétbarna bársony zekéd volt aranyozott gombokkal, melyet ki nem állhattál. Én olyan kövér voltam, hogy apát urnak csufoltatok: emlékezel-e hát?
    - Igen.
    - Most már nem vagyok az apát ur! - szólt s a kifejezés élénk ellentéte volt az egyszerü szavaknak.
    - Igazad van, nagyon megváltoztál.
    Kétszer, háromszor köhögött és nem válaszolt.
    A hallgatás már nagyon hosszura nyult: hogy mégis mondjak valamit, megkérdeztem: régóta van-e Flórencben?
    - Két év óta, - felelt.
    - Azt hiszem, festő vagy.
    - Igen - szólt oly különös mosolylyal, hogy sohasem fogom azt elfelejteni.
    S aztán hozzátette:
    - Téged is a müvészet láza gyötör!
    - A müvészet láza?
    - Vagy talán rögeszmének akarod nevezni? - szólt ugyanazon keserü mosolylyal. - Ne vitatkozzunk a szavak fölött: az agynak, vagy a szivnek láza-e, nem kutatom - nem sokat értek a fiziológiához - de tudom, hogy nehéz betegség... Lásd, már nem vagyok az apát ur... és lázam van.
    Lehúzta keztyüjét s kezembe adta kezét, mely forró volt és égetett, mint a parázs.
    - De annál jobb! - folytatta ugyanazon a hangon s ismét keserüen mosolygott. - Épen ezért kerestelek. Szükségem volt egy olyanra, mint te vagy... Te legalább nem fogsz a szemembe nevetni... S én nem akarom, hogy rajtam nevessenek!...
    Szemeiben ujra megvillant a lázas, vészes tüz; rendkivül izgatottan beszélt. Komolyan kezdtem aggódni, hogy valjon csakugyan nem őrült-e?
    Egyszerre csak hevesen hozzám fordult:
    - Visszatérsz Siciliába?
    - Valószinüleg.
    - Ismered családomat?
    - Nem.
    - Meg fogod ismerni - tette hozzá; - derék, becsületes emberek: nem gazdagok, de bátran kezet szorithatsz velük... és beszélhetsz rólam... De erről a fogadásról ne szólj és ha szerencsétlenség történik velem, ne mondd meg, hogy miként haltam meg... Szegény anyám még a lelkem elkárhozását is megsiratná... Mondd, hogy tifuszban, lázban haltam meg, jószivü családi körben - mert Siciliában a kórház gondolatára minden sziv elszorul - s hogy barátaim az utolsó pillanatig ágyam mellett voltak...
    - De ugyan mit nem mondasz!
    Csodálkozva tekintett rám, mintha előre megállapitott terveit akartam volna keresztülhuzni s nyugodtan felelt:
    - De hisz meg is ölhetnek, a helyett, hogy én ölném meg ellenfelemet.
    S megdöbbentő nyugalommal ejtette ki e szavakat.
    - Ugyan!
    - Ej, hát nem emlékszel a fogadásra?
    Ekkor tisztán és világosan láttam amaz őrültség valódi, rettenetes rugóját.
    - Meg fogsz verekedni?
    - Oh!! - kiáltott fel leirhatatlan mosolylyal, mely ijesztő, csaknem rémes kifejezést kölcsönzött halotti arcának.
    - Gyülölöd azt a férfiut?
    - Igen! - sziszegte összeszoritott fogai között; - igen és meg fogom őt ölni.
    - Azért a nőért?
    - Igen.
    - Szereted?
    Enrico összerázkódott.
    - Gyülölöm! Megvetem! Szeretném darabokra tépni, arcul verni!... szeretném lábbal taposni!...
    Ujra köhögött és zsebkendőjével fojtotta el a rohamot.
    De ezuttal a roham oly heves volt, hogy becsukta szemeit és halvány arcán vészes, piros foltok jelentek meg. Midőn ismét felnyitotta szemeit, ugy nézett ki, mint egy halott. Erős, érces hangon, mely nem is hasonlitott az előbbihez, szólt ekkor hozzám:
    - Látod jól, hogy ha a kard nem ölne is meg, napjaim meg vannak számlálva. De ha erre gondolok, csak szegény szüleim és kis hugocskám miatt teszem... Midőn megszoritom kezedet, ugy tetszik nekem, mintha ama szegényeket szoritanám szivemhez, kik távol tőlem oly szomoruak... Ime, ezért akartam veled beszélni. Nem igaz-e, hogy bizonyos pillanatokban, midőn nagyon messze vagyunk családunktól, különös gyöngédséget érzünk azok iránt, kik bennünket rájuk emlékeztetnek, vagy bármily távoli viszonyban vannak velük?
    - Kedvesem... te tulzasz...
    - Én tulzok? - szólt ugyanazon mosolylyal. - Menj és kérdezd meg Santa Maria Nuova orvosaitól, hogy tulzok-e?... vagy jöjj ki a Cascine sétányaira hat és hét óra között.
    - Ez a párbaj tehát kikerülhetetlen?
    Ismét meglepetve tekintett rám.
    - Föltéve, hogy a gróf nem türi nyugodtan a fogadást, - kikerülhetetlen.
    - Melyik gróf?
    - Silvani gróf, a troubadour.
    - De a győztes te is lehetnél...
    - Istenemre! - kiáltott fel vad örömmel. - Tudom!
    - De most lázad van: nem jobb volna, ha pár napig várnál?
    - A láz sohasem hagy el. De mit tesz ez!... Sőt még jobb igy!... Ide nézz, hogy remeg-e a kezem!... és szomoru elégedettséggel nézte; - meglátod, hogy jól fog benne állni a kard!
    - És családod?
    - Szegény anyám! - s keztyüjével elfödte arcát.
    - Nem kivánod őt látni?
    - Nem!
    - Nem, - ismételte aztán egészen megváltozott, érzékeny hangon; - nincs hozzá bátorságom.
    Beesett szemei könyekkel teltek meg s én éreztem, hogy ezek a könyek jól esnek nekem.
    - Ha tudnád, milyenek az aggódó anya szemei, ha azokat rád függeszti... ha tudnád - mormogta lassan, mintha önmagával beszélne.
    Egyszerre csak éreztem, hogy keze az enyémben remegni kezd:
    - Oda nézz! - kiáltott fel. - Látod-e?... ott van!...
    - Hát nem szép-e? - kérdezte tőlem s forró vágytól égő szemekkel követte a hullámzó tömegben.
    - Oh!
    - Ha látnád álarc nélkül!...
    - Már láttam.
    - Ah! tehát ismered!... reád vetette szemeinek égető sugarát... Igaz-e, hogy képes volna bárkit is rá venni akármily őrültségre?...
    A nő eltünt az ajtó mögött.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985403
Webáruház készítés