Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gerhard Hauptmann A démon MOBI e-könyv

Gerhard Hauptmann A démon MOBI e-könyv
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Március vége lett, mikor egy szép napon, ismeretségük kezdete óta legelőször, Haake hiába várta Bilhildet. És este, a megszokott órában, az Uranio kávéházban hiába várt a hölgyekre is. A szálloda portásánál megtudta, hogy a hölgyek estélyi ruhába öltöztek s valamelyik követség kocsija jött értük.
    Valami megmagyarázhatatlan szorongás nyugtalanította. Bágyadt holdfény ezüstözte be a háztetők csúcsait s a szobrász ügyet sem vetve a késői időre, végigsétált a korzón, azután megint vissza a Capitoliumig, felmászott a lépcsőkön, maga alatt látta a Forum Romanum romjait, lelkében szárnyra keltek hatalmas gondolatok, hatalmas érzések, belefeledkezett az örökkévalóság élő s mégis dermedt érverésébe... s szívét mégis valami névtelen fájdalom töltötte el a három hölgy miatt, kik közül kettő barátnője, a harmadik pedig szerelmese volt. S most mégis ily csúful cserbenhagyták. Lehet ugyan, hogy csak valamelyik szállodai alkalmazott gondatlansága okozta a félreértést, ami holnapra kiderül s élét veszi az élmény keserűségének.
    Rómában mindenütt ismerték a három szép svéd nőt. A testvérek megkapó szépsége egész megjelenésük harmóniájában és a részletek bájában és nemességében egyaránt, minden vitán felül állt. Olyanok voltak, mint a ritka, kecses virágok. S ehhez még egy bizonyos bájos öntudatos büszkeség is járult. Az emberek megérezték, hogy nem tartalmatlan álarcokkal, festett viaszbábokkal állnak szemben. Teli voltak lélekkel és mint Haake is megállapította, annyira megközelítették a görög szobrokról ismert szépségideáit, mint kevés nő. Haake, szokásához híven, nem mutatta, hogy milyen büszke, ha társaságukban megjelenhetik valahol. Ezekben a pillanatokban ő is görög művésznek érezte magát. Hogy szerette-e Wallerhaus Bilhildet? ... Néha nem tudott betelni nézésével. Csodálta jóságát és nemes lényét. Természetessége s általában mind a három nő okossága tisztelettel töltötte el. De csak most, ezen az éjszakán érezte először, hogy változik át ez a csodálat és tisztelet szenvedélyes szerelemmé. Kétségbeesetten verte öklével homlokát. Nem értette, miképpen lehetséges, hogy mindezt csak most látja ilyen világosan. Mi oka volt, hogy langyosságával annyiszor megbántsa ezt a kedves teremtést, félvállról vegye és ne törődjön vele ?
    - Milyen vak voltam. Istenem, milyen őrült voltam! - mondogatta újból és újból. Amikor együtt volt ezekkel az előkelő hölgyekkel, soha nem érzett elfogódottságot. Aminthogy általában veleszületett tulajdonsága volt a biztos fellépés. Ha ugyan a másik veleszületett hajlama el nem ragadta úgy, hogy elveszítette a fejét.
    - Milyen vak, milyen őrült voltam! Nem tudtam, hogy mi történik velem! Bátortalanná tett az a tudat, hogy nem vagyok hozzá való. Tizenkét gyerek közül tizenharmadiknak születtem. Egy falat száraz kenyéren nőttem fel. Milyen kilátásaim lehettek? És most… megnyílt előttem a mesebeli lajtorja. Hercegnők, istennők nyújtják felém, kezüket. És én egy kőfaragó otrombaságával csak a számat tátom. Egy macskával, egy ilyen hitvány bestiával bosszantom őket, amelyik valójában teljesen közömbös előttem. Amint hazaérek, kitekerem a nyakát. Tudom nagyon jól, hogy valami démon űz engemet, de majd ráncba szedem én ezt a démont. Nem tűröm, hogy még egyszer visszacsábítson a bűzös mocsárba. Isten veled Schiebelhut Wanda, törd ki a nyakad, vagy egyen meg a fene! Fütyülök rád! ... - ilyen gondolatok villantak agyán keresztül.
    Húzta, halogatta a hazatérést. Előre is félt a féltékenysége feltámadó képeitől és nem volt kedve, elhatározásához híven, elpusztítani a macskáját. Betért néhány kis ivóba, de alig hogy megízlelte a bort, nyugtalansága újból továbbűzte. Az utcákon kószált még hajnaltájt is, amikor a szürkületben megszólaltak a harangok. A többi didergő, bebugyolált ájtatoskodóval együtt ő is betért valamelyik templomba s egyszerre csak az oltár előtt térdepelve velük együtt találta magát, amint... bár protestáns volt… hajlong, bókol és jámbor áhítattal hallgatja a minduntalan felcsendülő csengők hangját.
    Mi volt az, ami ezt az embert, aki alapjában véve mindig egyedül volt, arra ösztönözte, hogy leboruljon az oltár elé s az örök titok, az Úr színe előtt lefolytassa azt az önmagával való beszélgetést, amire minden ember úgy áhítozik? Talán évtizedek óta ez volt az a pillanat, amikor legmélyebben pillantott a lelkébe. Vájjon nem volt igazsága mégis annak a senkiházinak, amikor áttért erre a vallásra? Hiszen ő sem tesz most egyebet, segítséget kér egy hatalmasabb erőtől, ott, ahol az ő erejéből már nem futja. Haake, a hitetlen, istentagadó Haake... imádkozott. Segítségért könyörgött, segítséget kért Istentől a megszállottsága ellen, a démon ellen, aki Waschi képében, munka közben a vállára telepszik, esténként ágya szélére ül, lábához kuporodik... ez ellen a macska ellen, akiben valami kártevő szellem lakik s aki, mint valami ragadozó állat, szikrázó szemmel lesi, hogy egy óvatlan pillanatban egyetlen ugrással a lelkéhez férkőzhessen s foggal, körömmel szertemarcangolhassa a szívét. De talán még ennél nagyobb kegyetlenségre is képes az a gonosz szellem, amely állandóan működésben van, s egy pillanatra sem marad nyugton. Piciny tükörrel az áldozata lelkébe vetít egy jelenetet, sok-sok ezerszer egymás után, egy leány apró figuráját, amint fekete trikóban, nagy vörös szalaggal a derekán, a drótkötélen táncol. Oltárra, és sok égő gyertyára van szüksége, hogy ezt a kis Lilith-ördögasszonyt Máriává változtathassa és imádhassa. Ezért fohászkodott most buzgó könyörgéssel az Úrhoz: - Szabadíts meg! Tisztíts meg! Irtsd ki telkemből a képét!
    Tiszta helyzetet kell teremteni végre. Azt a hihetetlen és meg nem érdemelt kegyet, amelyet Bilhild szerelme jelentett számára, csak azért fogadta ilyen langyosan, mert telkében még eleven volt a démon képe. De talán még sohasem érezte magát ilyen megújhodottnak. szabadnak, ilyen boldogan fiatalnak, mint most, hogy a templomból kilépett. A hölgyek tegnap esti távolmaradása? Természetesen valami előre nem látható körülmény okozta. Hiszen ez már számtalanszor megtörtént. A magyarázat valószínűleg várja már a műterem levélszekrénykéjében. Hiszen - most ötlött eszébe - néhány héttel ezelőtt ő is hiába váratta őket az Uránia kávéházban, amikor azzal a hitehagyottal kellett töltenie estéjét.
    Hazatérve azonban semmiféle hírt nem talált Bilhildtől, de ez most már egy cseppet sem nyugtalanította. Ruhástul az ágyra vetette magát és elaludt, azzal a gondolattal, hogy ilyen- módon legkönnyebb agyonütni az időt, a leány látogatásáig. Mikor újból felnyitotta a szemét, sötét éjszaka volt körülötte. Egyetlen rúgással messzire hajította az ágyról a lábánál gubbaszkodó macskát s talpra ugrott. Ilyentájt szoktak találkozni az Uranio kávéházban. Lázas sietséggel szedte rendbe ruházatát s közben azon töprengett, hogy vajon eljött-e Bilhild délben a műterembe? Valószínűleg ott volt, de hiába kopogott és csengetett, hiszen ha alszik, akár ágyút süthetnek el a füle mellett.
    Jókor megérkezett a kávéházba. Még vagy félóra ideje van a hölgyek jöveteléig. Ez a félóra elmúlt s elmúlt egy másik is, és amikor még mindig nem jöttek és semmi kilátás nem volt arra, hogy a várakozás kínja megenyhül, Haake ugyanazt cselekedte, mint előző este; elment a szállodába és a portásnál kérdezősködött utánuk.
    Azt a felvilágosítást kapta, hogy Wallerhausné és két leánya jegyet váltottak Stockholmig és aznap reggel elutaztak.

    7.

    Haake olyan erős volt, mint a medve. De ez a hír mégis annyira lesújtotta, hogy nyolc napig nem tudott az emberek szemébe nézni. S ez a nyolc nap csak a kezdete volt egy hosszabb, szenvedésekkel teli időszaknak.
    Mikor a műterem ajtaja már harmadnapja nem nyilt ki senki előtt, a kollégák kíváncsiak lettek, hogy Haake egyáltalán odahaza van-e? Hosszú kopogás és dörömbölés után végre választ kaptak. A szobrász kikiáltott, hogy egészséges, semmi baja, egyébként pedig semmire sincs szüksége.
    Valójában azonban teljes letargiába merült. Kezdetben azért rejtőzött el, mert szégyellte magát. Hálószobájából a műterembe vezető ajtót bezárta, lefeküdt az ágyra és az ágy fejénél levő kicsiny ablakot sűrűn elfüggönyözte. Ez az elfüggönyözött ablak szinte jelképezte azokat a gyönyörű, napsugaras, s immár végképen eljátszott kilátásokat, amelyek Bilhild távozásával mindörökre eltűntek. Mintha sírjába feküdt volna be, hiszen meghalt a lelkében élő démon, amely életet ígért. És most már nem moccan az sem. Waschit, a macskát, kikergette a lakásból.
    Mi volt az oka, hogy ez a hatalmas férfi így összeroppant? Talán valami hosszú, titkos szenvedés rágta a lelkét, ami most egyszerre kirobbant? Haake természetéhez tartozott, hogy nem fokonként omlott össze, hanem hirtelen, szinte tudatosan engedte el magát. A hölgyek váratlan elutazása valamelyik titkos ellensége, irigye áskálódásának az eredménye. Mert hiszen az ember nem él magányosan az örök város falai között, hanem beékelődve egy kis német művésztelep lakói közé, akik gondoskodnak arról, hogy az irigység, gyűlölet, rágalom és üldözés ki ne haljon. De mi értelme lenne fellázadni a sors ellen s kikutatni azt a gazembert, aki ezt az aknát elhelyezte? Változtatni amúgy sem lehet már a dolgon. Ha ez az ismeretlen rosszakarója befeketítette a hölgyek előtt és elmesélte nekik elmúlt életének eseményeit, úgy a Bilhildhez vezető utat úgyis véglegesen elzárja előle saját büszkeségének áthághatatlan fala. És egyébként, egyáltalán nem szándékozik megtagadni a múltját.
    Az első huszonnégy órát majdnem ájulásig fokozódó levertségben töltötte. Ezt az állapotot nemcsak a hatalmas lelki megrázkódtatás okozta, hanem az egész téli megfeszített munka is. Műterme zsúfolva volt emberfeletti, szünet nélküli munkadühének tanúival és eredményeivel. Undorodott, ha rájuk nézett, dühbe gurult, ha eszébe jutottak. Abból a türelmes, bevált, vér és izzadságban fürdő munkabírásából születtek, amely évszázadokon át felgyűlve öröklődött át vérébe. És ehhez az átöröklött munkabíráshoz hozzátartozott az évszázadokon át gyülemlő munkagyűlölet is; évszázados, soha be nem teljesülő áhítozás a semmittevés után. És most ez is utat keresett. Haake ösztönösen érezte az öntudata alatt lappangó kimerültséget és élvezte... igen, szinte élvezte ezt az utolsó pihenés vágyában kicsúcsosodó életfáradságot, amit ősei évszázados munkájával kiérdemelt.
    Mert hiszen tulajdonképpen minden robot mögött, amivel életünk épületén dolgozunk, be nem vallottan, de egyetlen célként mégis csak a halál lebeg. Néhány eszendővel ezelőtt valami fiatal lány gyermeket szült s az apa Haake volt. Nem tartozott azok közé, akik az ilyet szégyenük, vagy letagadják. Mikor, nem sokkal születése után, megpillantotta ezt a kis csupasz férget és mérlegelni kezdte, hogy mennyi szenvedésen kell keresztülmennie, amíg csak annyira is viszi, mint ahol ő akkor állt, nagyon elszomorodott. Úgy érezte, hogy nincsen az életben semmi, amiért érdemes végigjárni a fájdalmaknak, betegségeknek, csalódásoknak, kínoknak és gondoknak ezt a kálváriáját. És miután mindezt ilyen tisztán látta, szinte megkönnyebbülten követte a sírásót, midőn az a gyermek kicsiny koporsóját - széles szíjon, mint valami verklit - a vállán cipelve, a sír felé lépdelt. Később azonban nem tudta biztosan, hogy a temetés után tulajdonképpen miért koplalt egy hétig, miért nem ivott egyebet mint vizet, miért vágyódott egyszerre olyan kimondhatatlanul a halál után…
    Mikor a lakatos, akit Maack Willi, amint megérkezett és tudomást szerzett a dolgok állásáról, első ijedségében tüstént elhivatott, felfeszítette az ajtót, Haakét eszméletlen lázállapotban találták. Egy óra múlva a szobrász már a német kórházban feküdt, ahol megállapították, hogy tífusza van. A betegséget valószínűleg a vízvezetéki víz okozta.
    Ez volt Haake Pál római tartózkodásának befejezése.
    Négy héttel a kórházba utalás után a beteg állapota jobbra fordult. Sokszor közel volt a halálhoz, de hatalmas szervezete megmentette. Ebben az időben a német kórház a Capitoliumon volt. Kertjének felső széle a tarpéji szikláig nyúlt. Itt üldögélt Haake naphosszat virágok között, körülfelhőzve egy öreg almafa virágainak illatától. De nem jutott eszébe, hogy levesse magát a szikláról. Ott pihente ki a betegséget, míg végül félig-meddig talpra állt, azután honvággyal a szívében, búcsút mondott a kórháznak. A derék Maack, aki Rómában maradt mindaddig, míg barátja túljutott a veszélyen, mindent gondosan előkészített. Időközben kiöntette a szobrász legutolsó munkáit és a már kész szobrokat saját felügyelete alatt gondosan ládába csomagoltatva, elküldette Breslauba. Június közepe táján, miután előbb egy svájci alpesi faluban alaposan kipihente magát, Haake is hazaérkezett.

    8.

    A szobrász hazaérve Breslauba, tüstént újból munkához látott. Betegség és gyógyulás egyaránt megtisztították a lelkét, megpuhították s megértőbbé tették. A kórház tavaszpompás kertjében Jean Paul Titánja és Hölderlin Hyperionja voltak társai. A német szellemnek ez a két legtisztább remeke mély nyomot hagyott lelkében. Felemelő hangulatuk elkísérte Breslauba is és megnemesítette műtermének légkörét.
    Maack jó egynéhány hónapig mélységesen hallgatott a római katasztrófáról. És akkor is csak azért hozta szóba, mert egy közös vacsora alkalmával, ezúttal legelőször, maga Haake kezdett beszélni róla.
    Maack Willi úgy látta, hogy a hölgyek viselkedésével nagy sérelem érte barátját s nem az az ember volt, aki az ilyesmit szótlanul zsebre vágja. Az ügy, amikor először füléhez jutott a híre, nagy port vert fel a római német kolónia körében és meglehetős furcsa színben tüntette fel a szobrászt. De Haake akkor önkívületben volt és semmit sem tudott meg a szállongó hírekből. Egyébként is oly mélyen lesújtotta a csapás, hogy az ezt kísérő pletyka igazán nem bántotta volna. De Willi nem így gondolkodott. Legnagyobb mértékben felháborította és felingerelte az eset és súlyos bűnt látott abban, ami Haakéval történt. Ez a bűn természetesen nem a hölgyeket terhelte, hanem valakit, aki óvatosan meghúzódott a háttérben, s akinek Wallerhausék is áldozatul estek. Elhatározta, hogy felkutatja ezt a bujkáló rágalmazót.
    Néhány napig szorgalmasan lótott-futott a német kolóniában, elfojtva mindenütt a szállingózó, ostoba meséket, téves ítéleteket, minden alapot nélkülöző, rosszindulatú kitalálásokat. Egyik helyen azt rebesgették, hogy Haake egy bizonyos pénzösszeg ellenében áttért a katolikus vallásra. Másoldalról azt hallotta, hogy valami kövér műlovarnő pénzéből él. Börtönben is ült már egyszer, okirat hamisításért, másszor meg koldulásért. Nos, ebben az utóbbi vádban volt is valami igazság. De csak annyi, hogy a szobrászt, még vándorlegény korában, egy ízben lefogták, mert valakitől támogatást kért. Ezt az esetet ő maga mesélte nevetve kollegáinak. A többi hír azonban szemenszedett, légből kapott hazugság volt.
    De nem… nem is légből kapott. Mint az építésznek sikerült megállapítani, ezekkel a pletykákkal a szobrász régi ellenfele terhelte meg Haake számláját. Ez az arcátlanság igazán jellemző volt arra a fickóra. Mert Maacknak végül mégis sikerült kikutatni a háttérben rejtőző rágalmazót, egy állítólagos műtörténész, Schmidt Egon személyében. Ez az ember csakugyan elkövette mindazt, amivel Haakét vádolta. Áttért a katolikus hitre, hamis névhasználatért és címbitorlásért börtönben ült és pénzesleveleket kapott valami cirkusz igazgatónőjétől.
    A nyomozás eredményével Maack elsősorban a német konzulátusra ment. A konzulátusi titkár, egy fiatalember, az építész régi ismerőse, elmondta, hogy a svéd követség kívánságára csakugyan tudakozódtak Haake múltja után. Főképen pedig azután, hogy csakugyan igaz-e az, hogy a szobrász valami vándorcirkusztruppal kószált faluról falura, továbbá, hogy állandóan részegeskedett és hogy ebből kifolyólag nem nevezték ki tanárnak a breslaui művészeti főiskolára. Ezeket a tényeket a vizsgálat megerősítette... - Pillanatnyilag... - tette hozzá a ravasz és óvatos fiatalember - nem ismerjük a fentnevezett Haake szobrász tartózkodási helyét.
    Willi rettenetesen felháborodott. Tehát maga a követség lépett közbe, hogy meghiúsítsa egy csinos fiatal lány és egy nagy művész házasságát. Miután a követségen is volt ismerőse, egy követségi tanácsos, a titkár felvilágosítása után azonnal felkereste. - Felültettek, becsaptak bennünket... - védekezett a tanácsos. - Egy közismert gazfickó rágalmazta meg Haakét. Tudja, minden követség körül nyüzsögnek az ilyen kétes alakok. Nélkülük nem tudunk dolgozni. Valamelyik bíboros ajánlotta tolmácsnak és vezetőnek a svéd követség révén. Az illető három napig vezette a Wallerhaus hölgyeket. ö azután telebeszélte a fejüket. Az idős hölgyet nagyon nyugtalanította ez a tudósítás és az ő kérésére fordult a svéd követség a német követséghez. Mi azután az ő megbízásukból kutattunk a mester előélete után. Az eredmény, ugyebár ön előtt is ismeretes.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozáásában

  • Cikkszám
    9789634740193
Webáruház készítés