Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gerhard Hauptmann A démon EPUB e-könyv

Gerhard Hauptmann A démon EPUB e-könyv
990 Ft

Démon többféle van. Ebben a lélektani drámában mindjárt háromféle: a féltékenység, az alkohol és a fémme fatale. A rendkívül tehetséges, de rendszeresen visszatérő alkoholproblémákkal küszködő szobrász, Paul Haake végérvényesen belehabarodik a szépséges Wandába. A nő olyan, mint egy örvény: bekapja, majd kidobja és ismét elragadja a férfit, miközben az egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az alkohol mámorába és a féltékenység  bugyraiba. A történet úgy rohan a végzet felé, ahogy Paul Haake égeti életét és sodródik egyre mélyebbre, olyan mélyre, ahonnan nincs már visszaút. A megsemmisülő ember orvosi szikével metszett pontosságú lelki és testi életútját látjuk, miközben érezzük a kitérőket: azokat a pontokat, ahonnan még van (lett volna...) visszaút Haake szobrász számára, ám a démon mindig karon ragadja és lerántja magával...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Maack Willi személyesen akarta elkísérni Haakét, hogy segítsen megszabadítani Wandát kizsákmányolójától, attól az átkozott Flunkerttől. De a szobrász még egy kísérletet akart tenni egyedül.
    Időközben a cirkusz Zeuthenbe vándorolt. Az első előadást tartották, amikor Haake a faluba ért. A művész sietve lerakta holmiját a fogadóban és röviddel azután észrevétlenül belevegyült a nézők leghátulsó soraiba.
    Ifjabb Flunkert úr testszínű trikóba bujtatott alakja éppen most siklott le a trapézról. Elkezdte az új számot ,,Fingal, a kamcsatkai "oroszlánkutyá“-nak nevezett buldoggal. Addig piszkálta, ingerelte, míg az állat belekapott az orra előtt himbált kötélbe. Akkor forgatni kezdte, amíg a buldog elvesztette négy lába alól a talajt s repült körbe, beleragadva a kötélbe. Mint valami sötét, démoni égitest keringet Flunkert úr vörös hajú, alacsonyhomlokú, apró napot jelképező feje körül.
    A látvány némileg lekötötte a szobrász érdeklődését s így csak akkor neszeit fel, mikor már közvetlen közelében hallotta, amint aprópénz csörren egy tányéron. Valami sejtelemtől megkapva hirtelen megfordult és csakugyan, Pipilada, a mexikói művésznő járt körül a nézők között, fekete trikóban, nyakán vörös szalaggal, tányérral a kezében gyűjtötte a pfennigeket. Annyira nem gondolt a szobrászra, annyira nem számított jelenlétére, hogy a suhanó fényben csak akkor kapta fel a fejét, amikor a nagy aranypénzt megpillantotta kezében.
    - Te vagy az, Pál? - Igen, megjöttem! - Hoztál pénzt? Megszabadítasz? - Nem kell ahhoz pénz - felelte Haake. Most megint rendszeresen gondolkodott és Willi által felbiztatva elhatározta, hogy nem engedi megzsarolni magát.
    - Tovább kell mennem, mert észreveszik - mondta Wanda. - Ha ilyen tervekkel jössz, tanácsolom, hogy ma ne igen mutatkozzál. Balduin nagyon rossz hangulatban van. Tegnap este a szó legszorosabb értelmében lovaglóostorral vert ki a cirkuszból egy urat, egy volt ulánusfőhadnagyot. - Csak próbálta volna meg velem, - felelte a szobrász - betörtem volna a fejét.
    A kutya még mindig keringett. Hallani lehetett a morgását és a hangos zihálást, amivel a levegőt beszívta. Olyan volt, mintha valami lobogó-sárga özönvízelőtti szörny keringene a levegőben. - Visszajövök, amint lehet - súgta Wanda, - illetve csak akkor, ha megígéred, hogy nem csapsz botrányt. Ha a szállodában laksz és itt nem találkozhatnánk, meglátogatlak ott, de ma legfeljebb öt percre.
    A breslaui napok után Haake tulajdonképpen szégyenteljesen lealázónak érezte ezt a helyzetet és azon gondolkodott, hogy nem a legokosabb volna-e, ha csapot-papot itt hagyva, visszatérne mesterségének tiszta légkörébe. Fülébe csengtek Willi kérő, intő, követelődző szavai, erősebben, mint amikor hallotta őket. A művészetre gondolt. Hatalmas feladatokra, amiket maga elé tűzött, alkotásokra, amelyeknek képe gyermekkora óta élt benne. Csodálatos szobrokat faragni agyagból, márványból, ércből, hatalmas műveket formálni, amilyeneket a német városokban való vándorlása idején látott ámuló szemmel. Thorwaldsen hírneve, Winckelmann művészeti nézetei vezették ifjúságában. Danegger Ariadnéja, Kisz Amazonja lebegett szeme előtt. Nagyságról, dicsőségről álmodott. Az országút vándorló mesterlegényei csak erről ábrándoztak. Nos, azután egy szép napon belebotlott ebbe a koldustacskóba és felvitte magához a műterembe. Izgatta a lány kecses alakja. Már régen vágyódott szenvedélyes türelmetlenséggel egy modell után, aki lelkesítené és múzsája lenne. Ebben nem is csalódott. Minden nap munkája befejezte után érezte, hogy ez a páratlan lelet milyen páratlan gazdaggá teszi. Wanda lányos testének bimbózó vonalai tanították meg a forma iránti áhítatra. Mintázófáját, vésőjét, keze nyomát, amelyet eddig hideg, tudatos utánzási ösztön vezetett, most egyszerre, szinte öntudatlanul a szépség jelenléte és a szerelem lüktetése tette elevenné. Ha Wanda eltűnésekor több erőt tanúsítóit volna, talán könnyebben visszaszerezhette volna a lányt. De így az is csodával határos volt, hogy az őrültek házát, vagy az öngyilkosságot elkerülte. Amikor nem ivott, akkor is hólyagosabb volt, mint a részeg. Mindez keresztülvillant most az agyán és az a tudat, hogy képes volt világosan végiggondolni a történteket, azzal a reménnyel töltötte el, hogy már túl van a baj tetőfokán.
    Mindenről, ami szeme elé tárult, erről a kolduscirkuszról, erről a kóbornyomorúságról, beleértve Pipiladát is, lefoszlott a romantika szépítő mázának utolsó cseppje is. Bizonyos kárörömmel képzelte el, színezte ki, hogy milyen lesz Wanda lelkiállapota, amikor este a fogadóban keresni fogja és meghallja, hogy elutazott. Látta magát műtermében, ámuló látogatók közepette, látta magát szoborleleplezéseken, ünneplők tömegében, frakkban, mellén érdemrend csillagával s végül látta magát nemesi rangra emelve, hatalmas javak birtokában.
    És ha összehasonlítja a ráváró dicsőséggel a gebék által vont rozoga lakókocsikat, a piszok, durvaság, bűz atmoszféráját, ezt az éhező, didergő, kéregető, bukfencező, kötélen ugráló, póznán mászkáló, évszámra faluról falura kóborló, tetvektől hemzsegő, csavargó társaságot... nem lesz nehéz megtalálnia a követendő utat.
    Mikor Haake este belépett az előkelő vendégek számára fenntartott szobába, az egyik sarokban egy jóképű fiatalember ült, aki szemlátomást csendes ivásnak adta a fejét. Mint a pincértől megtudta, az ifjú szintén a fogadóban lakott és báró Römerscheid Dagobertnek hívták. Csakugyan olyan volt a külseje, mint valami arisztokratáé, bár nem látszott kizártnak, hogy önmaga adományozta magának ezt a címet. A Flunkert-cirkusz, úgy látszik, csodálatos vonzóerőt gyakorolt. Itt Zeuthenben, hál' Istennek, semmit sem tudtak arról a botrányról, amit a szobrász a legutóbbi állomáshelyen okozott De tudtak egy másikról, aminek az ifjú Dagobert báró volt a hőse.'
    Hősnője pedig, szinte hihetetlenül hangzott, nem Wanda, hanem az özvegy igazgatóné.
    A pincér hamarosan kitálalta az egész botrányhistóriát. A művész hol a fejét csóválta, hol meg ellenállhatatlan kacagás rázta a testét és, hacsak nem akart szemet hunyni a tények előtt, meggyőződhetett arról, hogy a szerelem menynyire elvakítja az embert és milyen lehetetlen helyzeteket teremt.
    A macskák imádják a baldrian illatát. Ha megérzik az emberen ezt a szagot, nyomába szegődnek és nem tágítanak mellőle. Ez egy olyan tény, amin nem lehet változtatni. És ha egy jólöltözött fiatalember, akinek arca, termete, tartása előkelő származásra vall, ajánlatokkal zaklat egy elhízott vénasszonyt, akinek harmincesztendős fia van és ha ezt a fiatalembert ez a fiú nyilvánosan megfenyíti és az illető mégis kitart szégyenének színhelyén, nem adja fel reményeit és italba próbálja fojtani bánatát, úgy ezt a dolgot épp úgy nem lehet megmagyarázni, mint a macskák ragaszkodását a baldrianhoz.
    A művészt olyannyira vonzotta az idegen külseje, övéhez hasonlatos sorsa és a Flunkert-családdal való kapcsolata, hogy vacsora közben addig-addig pillantgatott feléje, míg végre a báró könnyed meghajlással nyugtázta ezt az érdeklődést. Az ismerkedés útja ezzel megnyílt és a két férfi csakhamar egy asztalnál ült.
    - Úgy élnek itt az emberek - kezdte a fiatalember - mint valamikor a postakocsik idején. Ha elhagyjuk a nagyvárosok határát, hirtelen visszazökkenünk néhány évszázaddal. Vagy bátran mondhatjuk, hogy néhány évezred- del. Mert végeredményben, mi változott meg tulajdonképpen? Csak a külső máz. Az evés, illetve a falás, az ivás, illetve a részegeskedés, az, hogy eső, szél, meg hideg ellen védekezünk, hogy a nők lefeküsznek a férfiak mellé és megfordítva, mindez az ember lényegéhez tartozik. Es ezzel kapcsolatban? Lopás, rablás és gyilkosság. Ezenkívül semmi nem lényeges része az embernek. Hát akkor miben különböznek az itteni emberek a kétezer évvel ezelőttiektől? Éltem nagyvárosokban is, Berlinben a gárdalovasságnál szolgáltam. Ha volna hozzá türelmem, fiatal korom dacára megtölthetnék élményeimmel tizenkét kötetet, amelyek mindegyike olyan vastag volna, mint valami lexikon. Mesélhetnék önnek... no de csak azt akarom ezzel mondani, hogy engem mindig legjobban vonzott a vidék, a kisvárosok, az országút.
    Volt úgy, hogy meglehetősen bőviben voltam a pénznek, de mindig két-háromszor annyit szórtam széjjel, mint amennyit a zsebemben éreztem. Egy időben családom gondnokság alá helyeztetett. Kétszer voltam házasember. Első ízben egy operaénekesnő volt a feleségem. Ez az erélyes hölgy szabadított fel a gondnokság alól. De a vagyonúm akkorra már elúszott. Az öregem pedig kemény, mint a gránit, inkább szemhunyorítás nélkül hagyna éhen veszni, semhogy akár csak egy pfenniget is adjon. De az operaénekesnő untatott. Végeredményben egy eleven színpadi figura volt, aki néha nagykegyesen hajlandónak mutatkozott leereszkedni hozzám. A második feleségem spanyol születésű volt. Ősrégi hispániai családból származott, Madridban ismerkedtem meg vele. Én ugyanis éppen olyan folyékonyan beszélek spanyolul, mint németül és így például minden nehézség nélkül megállapítottam, hogy a Flunkert-cirkuszbeli Pipilada nevű hölgy, akit állítólag Godoy Katalinnak hívnak, Buenos-Airesben született és tizenkét éves koráig ott nevelkedett, egy árva szót sem tud spanyolul.
    - Egyébként butának és unalmasnak találom ezt a nőszemélyt - tette hozzá.
    És ezzel a beszélgetés elért ahhoz a tárgyhoz, ami leginkább nyomta mindkét férfi szívét, vagy talán még inkább a gyomrát.
    A művész boldog volt, hogy az idegen ostobának és unalmasnak találja Wandát. Eddig sört ittak, de ennek örömére most bort hozatott.
    - Szeretné tudni, hogy miért ostoba és unalmas ez a Pipilada? - folytatta a báró, miközben zavartalanul fogyasztotta a szobrász cigarettáit. - Először is igen középszerű műkedvelő kötéltáncosnő, másodszor pedig a lehető legcsúnyább módon kihasználtatja magát. Mindenesetre igen félhet ettől a..., ettől a Flunkerttől. Ez a fickó pedig alapjában véve nem szenvedheti és az egyetlen gondja, hogy minél jobban kihasználja. Durván bánik vele, úgy kezeli, mintha őrajta élősködne. A fickó betegesen kapzsi. Minden pfenniget kiprésel a lányból, így többek közt azt a pénzt is, amit az a nő egy breslaui tanártól kap, aki mindenáron feleségül akarja venni. És képzelje, ez az ostoba liba visszautasítja.
    - Úgy? Ez érdekel - mondta a szobrász.
    - Figyelje csak meg, milyen mohón csap esténként ez a keselyű a pénztárra, mert még a saját szülőanyjában sem bízik és fél, hogy az is becsapja. De hagyjuk ezt, nem akarom, hogy elborzadjon ekkora hitványságtól. Ez az asszony előkelő családból származik, a bandában az egyetlen, akiben tisztesség és becsület lakik. Viszonya van a trombitással. Az előadásokat rezesbanda kíséri, mely trombitásból, kürtösből és harsonásból áll. A trombitás valóban eredeti fickó. Már a neve is különös. Maskosnak hívják. Tömzsi, fürge emberke, nyikorgó hanggal, nagy lókötő. Ez az ember komponál és minden hangszeren játszik. Szinte érthetetlen, azaz… persze a szerelem, a szerelem… hogy bírja ki ennél a bandánál. Meglehetősen jó viszonyban vagyunk egymással, habár az igazgatónőnél persze kissé útjában állok.
    A szobrász unszolta, hogy beszéljen tovább:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740186
Webáruház készítés