Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


George D. Somo Ámokfutás EPUB e-könyv

George D. Somo Ámokfutás EPUB e-könyv
1 490 Ft1490

Az kifejezőbb cím lenne, hogy "Ámokrepülés". Persze ilyen szó nincs a magyar nyelvben, ezért maradt az Ámokfutás a címnek. George D. somo önéletrajzi ihletésű regénye a repülés körül formálódik. Főhőse egy kisfiú, akinek minden álma, hogy repülhessen. És mindent megtesz ezért. Közben a XX. század második felének véres és kevésbé véres, keserédes, talán néha még mulatságos történelme is lepereg, ám Gerle, a főhős csak egyre vágyik: repülőt vezetni, és szállni-szállni. Aztán ahgy a mi mi bús-tekergős sorsunk szokta, beteljesedik a vágya, de nem úgy, és nem akkor, ahogy kezdetben szerette volna... George D. Somo második regényét tartja kezében az ovlasó, mely történetileg az első előtt következik. A korábbi regény, a Carezza már felvillantotta George D. Somo mesélőkedvét és erejét. S ebben a könyvben sem csalódunk. A több száz oldalas művet csak olvassuk-olvassuk, s pereg a XX. század. Élvezetes, jól megírt önéletrajzi reégny.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az ötvenedik strigula falba vésése utáni reggelen történt.
    A megszokott időben félrerúgtam magamról a pokrócot, leugrottam a dikóról és felrángattam a reggeli konyhamunkához viselt ruhadarabjaimat. Ránézetem az órámra. Van még néhány percem a hívásig.
    A vödörhöz léptem, leemeltem a fedelét és megkönnyebbülten belepisiltem. Visszatettem a fedelét és az ajtó közeli sarokba helyeztem. Lenyomtam a szentül megfogadott fekvőtámasz gyakorlatot, mely nálam a reggeli narkotikumot helyettesítette ahhoz, hogy szembe tudjak nézni az új nappal. A monoton, unalomig ismételt szertartás minden alkalommal azzal folytatódott, hogy a folyosói mosdóban kiürítem a vödrömet, visszateszem az MZ–1 ajtaja elé, majd a mosdóba visszatérve kapok öt percet, hogy tisztálkodjak – ez kötelező volt, a főzőben végzett munkám miatt.
    E hajnalban is, szokásomhoz híven, a bevetett priccsen, készenlétben üldögélve vártam a hívást. Félpercenként az órámra pillantottam. Jóval túl voltunk a megszokott időponton, amikor gyanakodni kezdtem, valamiféle változásra számíthatok. Megrémültem a gondolatától, hogy levesznek a konyhamunkáról, s a zárkában kell töltenem a napjaim javát. Soha addigi életemben nem akartam úgy dolgozni, mint akkor. Fél hatkor nem bírtam tovább a feszültséget. Megdöngettem az ajtót.
    – Ki szögel? – kérdezte egy tompa hang a cellámmal átellenben lévő ügyeletes asztal felől.
    – Csakis a kistökös lehet, te süket – válaszolta valaki.
    Felcsapódott a kukkoló lemeze.
    – Mi újság, Kispilóta? – jelent meg valamelyikük szeme. A hozzá tartozó kéz lehajtotta a tátika fedelét is, hogy jobban halljuk egymást.
    – Ügyeletes elvtárs, remélem nem feledkeztek meg rólam?
    A szem összehúzódott, s nevető ráncok jelentek meg körülötte.
    – Ma lakosztályodban kapod a reggelit, kis pajtás.
    – Mi történt?
    – Ne törődj vele. Úgy szól az ukáz, hogy nyolc órakor teljes menetfelszerelésben a parancsnok elvtárs irodájába kell téged előállítanunk. Tanácsolom, szedd össze a cókmókodat addig, Kispilóta.
    Megszületett az ítélet! Csak is erre tudtam gondolni. Bénultan ültem vissza a priccsre. Addigra már tisztában voltam azzal, a megyei rögtönítélő bíróság irtózatos nyomás alatt volt a budapesti kormány jóvoltából, ezért kapkodva hozták meg határozataikat. Sokszor elég volt egy amatőr fénykép valakiről, aki rossz időben tűnt fel rajta a rossz helyen, és éveket varrtak a szerencsétlen nyakába, bizonyítékok nélkül. Mi lesz, ha találnak egy ilyen fotót, amelyen valaki hasonlít rám? Kamasz fantáziám elszabadult, s már láttam magamat, amint a bitófa alá vezetnek két év múltán, amikor nagykorú leszek. És addig? Egy ilyen veremben kell kucorognom, éjjel, nappal? Ez a lehetőség még jobban rémisztett, mint a hóhér masnija. A mellkasomban óriási pillangó vergődött, émelyegtem, a cella falai billegtek körülöttem. Gondolataim visszasurrantak a nem is olyan távoli múltba.
    A számban éreztem a Margitszigeti Sportuszoda vízének az ízét; orromban a Duna sajátos illatát, ahogy ifi nyolcasunk hajója megugrik alattunk; s láttam magam az Ifjúság pilótafülkéjében, amint emelkedem a termik hátán magasabbra és egyre magasabbra a Hármashatárhegy lankái fölött, a hangárok egyre kisebbek lesznek alattam, s csakhamar én vagyok, a gép és a mindent felejtető felhőfoszlányok. Istenem, ha így tudnék eltűnni ebből a világból! Fel, valahová az űrbe, amíg az ég fölöttem feketévé, a Földgolyó azúrkék levegőtengerré változna alattam – még az ülőernyőmet is kihajítanám a vitorlából, hogy semmi esélyem se legyen a menekvésre… Az ötletre könnybe lábadt a szemem és egyszerre sírtam és nevettem. Roppantul sajnáltam magam. Kár lesz értem, nagy kár. Pedig mennyi mindent tehettem volna az emberekért, a világért, a gyermekeimért, ha megérhettem volna a felnőtt kort!
    Az ingujjammal megtörültem a szemeimet, fölálltam, és a csupasz téglához léptem, amelyen felfedeztem korábban azt a bizonyos verset.

    „Már hallom a hóhér dalát…”

    Megremegtem. Elképzeltem magam, amint lógok azon a vaskos faoszlopon, félrecsüngő fejjel, arcomon a fekete kámzsa. Lehetnék az álmából újraébredt terror szimbóluma is.
    Az Arc Nélküli Ember. A Nevesincs Áldozat. Az Eltaposott Ifjúság. Az Elfojtott Remény.
    Megráztam a fejem és adtam magamnak két pofont. Egyet jobbról, a másikat balról.
    Gerle, voltál már nagyobb szarban is. Túlélted. Húzd ki magad!
    Fapofa, kilépés és neki a sűrűjének!

    *

    – Nos, Tatuli? – kérdezte a börtönparancsnok, Lajos bá’, mosollyal az arcán. Ingujjban, feltűrt mandzsettával fogadott túlfűtött irodájában. Karjait széttárta az asztal szélességében, a szegélyeket markolva. Mint aki labilis csónakba szállt, s felkészül a billegésre.
    – Én is ezt szeretném kérdezni, Parancsnok elvtárs!
    Vigyázzban álltam, mert még a látszatát is el akartam kerülni egy általam kiprovokált haverkodásnak. Lajos bá’ elkomolyodott. Felállt az asztal mellől és megkerülve azt, fel s alá járkált előttem. Kis ideig egy szót sem szólt. Aztán megtorpant az egyik forduló után.
    – Remélem, tanultál valamit az itt eltöltött idő alatt, Tatuli?
    Gondolkodtam a válaszon. Megpróbáltam összeszedni azt a néhány szót, ami a legjobban illett volna a válaszhoz.
    – Kérdeztelek, kisfiam.
    – Bocsánat, Lajos bá’, a válaszon törtem a fejem.
    – És mire jutottál?
    – Arra, hogy naiv voltam, amikor nekivágtam. És ebből a szempontból sokat tanultam itt és egyáltalán, az egész kaland során.
    – Egyszóval, nem adtad még föl?
    Nem válaszoltam. Leszegtem a fejem és a parkettát bámultam. E pillanatban magam sem tudtam, mit akarok. Egy dologban biztos voltam. Szabad akartam lenni.
    A parancsnok folytatta a járkálást. Fogta az állát, s úgy mondta.
    – Nézd, Tatuli. Két énem harcol bennem. Az állam, a törvény képviselőjéé és a repülőoktatóé. Az előbbi azt mondja neked, bűnt követtél el, s ezért fizetned kellett és kell – töprengve fordult felém – Nézz a szemembe! Az utóbbi, az oktató arra kér, jöjjön meg az eszed. Tehetséges vagy és értelmes fiatalembernek látszol. Ne pazarold el az örökségedet. Tanulj és folytasd a repülést. Úgy érzem, nem kell sokat várnod, mielőtt teljesülhetnek az álmaid. A kislány még fiatal. Valószínűleg jó néhány évig ő is tanulni fog odakint. Lehet, hogy megvár. Vagy visszajön. Sosem lehet tudni. De addig, miután kiszabadultál köreinkből, maradj a fenekeden. Megértetted?
    Nagy levegőt vettem és éreztem, az arcomat elönti a felszabadult vigyor. Tehát mégsem leszek „komolyan” megbüntetve? Lajos bá’ csak tudná! Ha Vaváról is képben van, akkor minden bizonnyal átnézte a mappámat! Összecsaptam a bokáimat és kihúztam magam.
    – Értettem, Parancsnok elvtárs!
    Legszívesebben átöleltem volna az „Öreget”. Majd egyszer, odakint, valahol egy nagy, zöldellő réten, ahol vidám szellő emeli magasba a gépeket, és szikrázik a megbolondult napgolyó, majd akkor megköszönöm neki és átölelem a vállát, mint pilóta a pilótáét. De csakhamar összeszorult a torkom.
    – Most mi lesz velem? – kérdeztem. Lajos bá’ a karórájára pillantott.
    – Szűk félóra múltán útra kelsz.
    – És hová visznek?
    – Azt nem mondhatom meg, Tatuli.
    – Kérhetek valamit?
    – Attól függ.
    – Szeretnék elbúcsúzni Furkótól…
    Lajos bá’ felhúzott szemöldökkel, láthatólag meglepve méregetett egy ideig, aztán megvonta a vállát.
    – Ám legyen. Öt perc, Gerle. Egy másodperccel sem több – mondta és a telefon után nyúlt.

    *

    Furkó az alagsor egyik ablaktalan, dupla ajtós „gumiszobájában” hűsölt. Az ügyeletes kinyitotta mind a két bejárati zárat, majd kitárta a vasajtót. A belső vasrács zárva maradt. Fülledt, izzadtság és húgyszagú légáramlat csapta meg az orrom. Furkó a távoli sötét sarokban ült összehajtogatott mikádóján, könyökét a térdein nyugtatta, kezeivel befogta füleit. Maga elé meredt, arcán néma sértődöttség, s a meg nem értett ember gőgje ült. A piszkos villanykörte gyászos fénye fekete gödörbe zárta szemeit.
    – Furkó, jöttem bocsánatot kérni… Tudod, akkor… a fájdalom miatt. Reflexből tettem. Megijedtem tőled…
    Leeresztette kezeit és lassan felém fordult.
    – Mi a rizsa? Nem hallottam, mit motyogsz.
    Megismételtem mondókámat, kissé hangosabban. Furkó gúnyosan elmosolyodott.
    – A főmufti küldött?
    – Nem. Én kértem, hadd búcsúzzak el tőled. Elmegyek.
    Sötét, borostás arcában felvillant a szeme fehérje.
    – Sáros vagy? – tudakolta hirtelen támadt érdeklődéssel.
    – Még nem tudom, mi az ítéletem – álltam egyik lábamról a másikra tétován.
    – Rólam mit tudsz, kispöcs? – A rácshoz lépett és kidugta laposra bokszolt orrát két acélrúd között.
    – Semmit, Furkó. Sajnálom.
    Furkó hosszan nézett rám. Aztán legyintett egyet. S abban benne volt egy egész élet lemondása.
    – Mennünk kell, Kispilóta – szólalt meg az ügyeletes.
    Furkó felém nyújtotta hegekkel és tetoválással borított mancsát a rács mögül. A zupi közelebb mozdult hozzánk, kezeit a csípőjére tette.
    – Sok szerencsét neked, tesókám – mondta Furkó. Szemeiből meghatottság sugárzott felém – Köszönöm, hogy gondoltál rám. Fasza gyerek vagy.
    – A legjobbakat neked is, tesó. Csa!
    Megráztam a kezét. Meglepődtem, milyen lanyha kézfogása van.
    – Csa! – mondta borostás hangon.
    Hátraléptem, s engedtem, hogy zupi rácsukja a vasajtót a rácsra kapaszkodó fogolyra. Kattantak a zárak, s úgy éreztem, életem egy rövid, valószínűtlen szakaszát magam mögött hagyom abban a bűzös, pince-sötét veremben.

    *

    A rabomobilban hatan ültünk a hosszanti, szivaccsal borított fapadokon. Legbelül mi négyen, fogvatartottak, a hátsó ajtónál, számunkra elérhetetlen távolságban, két fegyőr. Szürkére mázolt vasrács választott el bennünket tőlük. Én saját civil ruhámba öltözve, elhagyhatatlan hátizsákommal a lábaim között, a másik három fekete fegyencruhában, a „varjúban”, megbilincselve. Az ékszerekről lánc lógott a térdeik közé, annak végén a vasgolyó, melyet a lábfejeik között kellett szorítaniuk, hogy ne görögjenek tehetetlenül a zötykölődő fémpadlón. Még így is, amikor egy-egy kátyúban megugrottak a kerekek, a vasgolyók úgy pattogtak a vaslemezen, mint dobra szórt borsószemek. Odakint megkésett havas eső esett, s fenekünkön éreztük, mint gyúrják a durva mintás kerékgumik ragadós sárkupacokká a latyakot. A magasan elhelyezett, apró ablakokon úgy zuhant ránk a szürkeség, mint egy marék padláspor. Mivel nem láttuk az utat magunk előtt, a kanyarok váratlanul értek bennünket, pityókás kuglibábukként dülöngéltünk erre-arra, vagy éppen egymásra. Ha valamelyikünk felnyögött, vagy ne adj isten, elejtett egy szót, netán káromkodott, az őrök egyike a puskája tusát a padlólemezhez csapta, ek-képpen jelezve, nektek, szarháziak, ebben a különítményben kuss van! Úgy feszítettek a lóca végén, mint akik seprűnyélbe ültek. Szigorúan maguk elé meredtek, üres, fakó arccal, melybe még a lefittyedt bajusz sem volt képes életet lehelni. Mintha a hátsó, fekete bádoglapra lettek volna karcolva, tompa hegyű bugylibicskával. Az ajtót kívülről reteszelték ránk. Ezek a gyapotagyúak tán fel sem fogták, ők éppen olyan rabok voltak ebben az acélkazettában, mint mi. Ha felfordulunk, ha kigyulladunk, velünk együtt döglenek meg. Hiába volt lábuk között fegyver, a hajtókájuk hiába szimbolizált hatalmat. Annyit sejtettem, a két zombi nem a n.-i börtönben szolgált, valószínűleg a rabóval jöttek onnét, ahová most tartunk.
    Közel egy órányi út megtétele után az aszfalt minősége megváltozott, kevésbé szökdécseltek a kerekek alattunk, s a gépkocsi felgyorsult. A rövid, szűk kanyarok eltűntek, hosszú egyenesek váltották fel, s már nem kellett megfeszítenünk az izmainkat, hogy bármely pillanatban felvegyük a harcot a mosógép effektussal. A motor egyhangú duruzsolása elálmosította kíséretünket, akik – amennyiben a feltevésem helyes volt – reggel már megtették ezt az utat N. felé igyekezve. Először a tiszthelyettes kezdett bóbiskolni, nem sokkal később a beosztottja is a mellére ejtette fejét. A rabok halkan sustorogva, beszélgetni kezdtek. Szavaikból hamarosan kihámoztam, egy bizonyos Kisfogház felé tartunk. Az arcok komorrá, pergament színűvé váltak, amikor az úti cél szóba került. Oldalba böktem a mellettem ülő rabot.
    – Mi az a „Kisfogház”? – kérdeztem, a fülébe súgva.
    Elkerekedett szemekkel nézett rám.
    – Nem tudod, mi az a Kisfogház? – suttogta érdesen, ámuló szemekkel. Megráztam a fejem. Letekintett a cipőtalpai között szorongatott vasgolyóra, s óvatosan megmozgatta zsibbadt lábfejeit.
    – Kívánom neked, kistökös, soha ne legyen dolgod benne – Azzal előre dőlt, mint aki magába roskadt és behunyta szemeit. Néhány pillanattal később az orrcimpái megvörösödtek, s szorosra zárt szemhéja alól kigördült néhány könnycsepp. Ijedten figyeltem az arcát. Mire a többiek is észrevették, mi történik társukkal, addigra a szomszédom egész teste hangtalan zokogással rázkódott. Talán önmagát, talán hátrahagyott családját, talán az egész világot siratta abban a fullasztóan hermetikus létezésben, melyet osztályrészünké ítélt a hatalom, s melyben számunkra megállt az idő, s csakis a kifakult vattafelhőkön korcsolyázó téli nap láthatta odafentről, hányan robognak közülünk a végzetük felé.

    *

    Az út közel négy órát tartott. Légszomj és szorongás gyötört. Hogy el ne bőgjem magam én is, a hüvelykujjamat szorongattam a tenyeremben, szándékos fájdalmat okozva magamnak.
    A disznókat, marhákat, juhokat jobb körülmények között szállítják a vágóhídra! – lázadoztam magamban, s úgy éreztem, bármely pillanatban kitörhet belőlem a szűkölés, az ordítás. Nem tudni, hol járunk, mikor érkezünk, ez a tudat felért egy belülről kifelé turkáló kínzással. A pórusaimból is gyűlölet áradt minden ellen, ami kényszert és hatalmat bitorol. A bezárt vastartály bűze elviselhetetlenné kezdett válni. Egymás szájából forgattuk újra és újra a levegőt. A smasszerek a hátsó ajtónak zuhanva, tátott szájjal hortyogtak. A szájukba tudtam volna köpni. Elszabadult vízióimban agyonvertük őket az ékszerekhez lakatolt vasgolyókkal, leszedtük róluk a fegyvereket, szétlőttük az ajtózárakat és kidobtuk magunkat a betegesen poroszkáló rabóból. Az út menti árokból tüzelve lekaszáltuk a vezetőfülkéből kiugráló sofőrt és tisztet, az utóbbi táskájában megtalált kulcsokkal kinyitottuk a bilincseket, majd magunkra öltöttük a fegyőr egyenruhákat és… és… Itt elakadtam, mert úgy éreztem, szétreped a hólyagom. Próbáltam helyezkedni, ülőpózt váltani, de még jobban fájt az alhasam. Megráztam a rácsot.
    – Hé! Ébredjen, fegyőr elvtárs! Hé… – markoltam az ágyékomat kétségbeesetten – Ébredjen!
    A tiszthelyettes horkantott egyet, s rémült szemekkel, karikára görbült ajkakkal felült és a géppisztolya után kapott.
    – Mi? Mi a baj? – szörcsögött, s visszaszívta a szája sarkából alácsüngő nyálát. Észrevette, hogy kollégája is bealudt. Hatalmasat rúgott a bokájába.
    – Mitcsinász? – üvöltötte – Nem röstellesz alunni szógálatban?
    Amaz, fiatalabb lévén, rúgóként pattant fel, s ugyanazzal a mozdulattal vállához rántotta géppisztolyát, ám akkorát döndült feje a fölötte lévő acélmerevítőbe, hogy azonnal visszahuppant a padra.
    – Azt a… – kezdte a kanyarítást, de időben elharapta a folytatást, s feje búbját dörzsölgetve alulról fölfelé bámult följebbvalójára.
    – Hol vagyunk, törzs?
    A törzsőrmester hanyagolta beosztottját, mert hirtelen eszébe jutott, őt is valaki felébresztette.
    – Ki szót? – fordult felénk, összehúzva bokornyi szemöldökét.
    – Én, törzsőrmester elvtárs – tettem föl a kezem – mindjárt összehugyozom magam.
    – Akko’ hugyozd. Mit bánom én – vonta meg a vállát, és barna fogairól felhúzta bajszát, mely fintor nála minden jel szerint a vigyorgást helyettesítette.
    – Nem viccelek, törzs – emeltem fel a hangom, hisz tudtam, elalvás miatt egy adu van a markomban vele szemben – Előveszem, s maguk járják meg!
    – Asztat csinád meg, nyavalyás. Le is nyisszantom, asztat… hehe.
    Ültömben nekiálltam, hogy kihámozzam virgoncomat a sok réteg alól. A bajusz visszarándult a helyére.
    – Fogd meg, ecsém! – tette fel a kezét, megálljt parancsolva. Mondott valamit a másiknak. Az feltápászkodott, s előbbre vergődött a platón, ahol lehajtott valamiféle fedőt, s a nyílásból előhalászott egy bakelit vödröt.
    – Nesze, te pimasz kölyök! – mondta, és felém lódította. Elismerésért kuncsorogva figyelte felettese arcát. Művészet volt, de a rácson keresztül sikerült elkapnom az ide-oda gördülő vödröt, s a rudak között kidugva a fütyit úgy elvégezni a dolgom, hogy nem lett pocsétás a nadrágom. Határtalan megkönnyebbülés töltött el. Olykor jelentéktelennek tűnő mozzanatok boldoggá tudják tenni az embert!

    *

    Kinyílik a hátsó ajtó. A krizantém nehéz illata örvénylik a rabó belterébe. A combomon érzem, megrándul a mellettem ülő rab lába. A temetők összetéveszthetetlen, nehéz szagorgiája. Kíséretünk két tagja rongylábakon, nagypapás nyögések közepette mászik le a platóról. Szót váltanak a fogadásunkra érkezett karhatalmistákkal. Hatan vannak, felfegyverkezve, a szőrmekucsmákon megcsillan a zománcozott vörös csillag embléma. Vezetőjük bekukkant hozzánk, s megszámol bennünket. Némán figyeljük, ahogy borotvált ajkai mormolják a számsort. Zsíros arcába párnázott szemei végig siklanak rajtunk, miközben vaskos mutatóujját ütemesen billegtetve birkózik a matematikai feladvánnyal.
    – Magukkal együtt, nyolcan érkeztek, ugye? – fordul hátra, a bennünket kísérő tiszthez fordulva.
    A nehéz virágillat ragadóssá válik a sétáló, sűrű ködben. Nem megy ki az ember orrából, lekúszik a torkán, émelygést okozva. Kitárul a vasrács.
    – Platóról! – harsan fel a vezényszó odakintről. Elsőként ugrom le a sárba, a hátizsákommal a hónom alatt. Erős marok ragadja meg a karom, előre lódít.
    – Indulj! – károgja egy agyoncigarettázott hang. A kéz nem enged el, csavarintásokkal taszigál a megfelelő irányba. Épület, egyszintes. Seszínű a seszínű ködben. Mögötte két emeletes, sok ablakos laktanyaféle. Az ablakokon rácsok. Börtön? Rozsdás, vasrácsos kerítés.
    – Lódulj! – harákol a hang mögöttem.
    Átlök a kéz egy kiskapun. Kertudvar, lépőkövek. Ajtó, sárga, vastag fából. Szűk belsőudvar a két épület között. Újabb kapu a kisebb épület hátulján. A karhatalmis másik keze átnyúl a fejem fölött a kilincsért és felrántja az egyik szárnyat. Alagútszerű átjáró. Lovas kocsi áll az oldalban, lovak nélkül.
    A raktéren fedett építmény. Nehéz szag. Előtte egyszerű, egyforma, festetlen fakoporsók. Egymásra rakva, hármasával. A tömb kétszer magasabb nálam. A kéz megállásra kényszerít.
    – Tudod, mik ezek, szarházi?
    – Igen… Igen – vergődöm a csontos kéz szorításában. Iszonyúan fáj a karom.
    Tovább tuszkol. Oldalajtó. Fehér falak. Jobbról két vasajtó, gyufás skatulyányi kukkoló, lelakatolt tátikaablak mindkettőn.
    – Nézz be, te kis mocsok – utasít a hang. Önkéntelenül hátra akarok nézni, látni szeretném az arcát, hogy komolyan gondolja-e? Nem engedi. Lenyomja a tarkóm.
    – Azt mondtam, nézz be a cellába, nem értetted? – sziszegi rekedtes hörgéssel. Lábujjhegyre állva éppen hogy be tudok pillantani a sűrű dróthálóval fedett lyukon. Parányi asztal, támla nélküli, hokedli. Meglepően tágas, hófehérre meszelt, helység. A bal sarokban, a földön, szürke darócanyagba tömött szalmazsák. Rajta egy ember fekszik. Hanyatt, kezei összekulcsolva a tarkója alatt. Arca viaszosan fehér, a csontok kirajzolják a koponya jellegzetes vonalait. A szemei a kukkoló belső oldalára merednek. Mozdulatlanul. Besüppedt tekintetében földöntúli magány ül. Bár nem láthat engem, úgy érzem, ez a nézés egy világtól távoli áramkörbe kapcsol, melynek rezgései a pupillámon keresztül a testembe hatolnak.
    – Tudod, hol vagy, te hálátlan kutya? – recseg a hang, s az ember lehelete a nyakszirtemet csiklandozza.
    – Börtönben – nyögöm, s megrázkódom.
    – Annál rosszabb helyen! Siralomházban, te ostoba – sziszegi – Ez a rab élete utolsó éjjelére készül…
    Megroggyannak a bokáim. A kukkoló a homlokom magasságába csúszik. Forró hullámok bombázzák agyamat a drótszitán keresztül.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741640
Webáruház készítés