Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


George D. Somo: Carezza_MOBI

George D. Somo: Carezza_MOBI
1 390 Ft1390
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Három napra voltunk Fokvárostól.
    Expedíciós hajónk, az SA Agulhas, a hazatérő ló ösztönével, vidáman szelte a Dél-Atlanti-óceán meglepően nyugodt víztükrét.
    Habár április vége volt - a déli féltekén, „hivatalosan”, közel hat hete már az őszben jártunk - a nap melegen sütötte a hátsó fedélzetet elfoglaló helikopter leszállópadot.
    A több emelet magas hangár lehúzott redőnyeinek dőltünk, a menetszél oltalmában - volt, aki derékig csupaszon kínálta kifehéredett torzóját a keletről felkapaszkodó égitestnek. Mint ilyenkor szokásos volt, vagy arról csevegtünk, ami odalent, az Antarktisz jégbirodalmában történt velünk az elmúlt négy hónap alatt, fel-felcsattanó, férfiúi nyerítések közepette; avagy, mélázó csendben, megilletődve hallgattuk egyik-másik bajtársunk szemérmes mondatait arról, hogy mit fog csinálni az alatt a hathetes szabadság alatt, amit az ezredparancsnok engedélyezett számunkra a kutató bázison eltöltött napjaink bónuszaként.
    - Fiúk, szerelmi életünk regenerálódására - emelte magasba poharát Alex őrnagy, a hajón szolgálatot teljesítő légisek összekötő tisztje a hazaindulás estéjén megtartott búcsúpartin.
    Nem tudom, véletlen volt-e, avagy ösztönös cselekedet, de ezekben az ebéd előtti lusta percekben a helikopterek és szolgálati váltások szerinti csoportokban elkülönülve hevertünk egymás mellett a teniszpályaszerűen felfestett, alulról fűtött „helo” fedélzeten. Lehet, a hónapok megszokása, a rutin belénk rögződése diktálta tudatunk alatt, hogy közel legyünk azokhoz, akikkel annyi mindenen mentünk keresztül a Jég világában?
    Egyfajta biztonságra, talán bizonyosságra volt szükségünk ahhoz, hogy elhiggyük, a kalandot túléltük, épségben vagyunk, s ha minden jól megy, három nap multán ismét közönséges halandók leszünk az autókkal zsúfolt, szélszaggatta fokvárosi utcákon?
    Andy-t hallgattam, aki a Dél-Afrikában éppen akkor elindított, kísérleti televízióról beszélt, a kezdetleges, fekete-fehér adásról, mely egy röhej, hiszen Angliában, az anyaföldjén bezzeg...
    Oldalra fordítottam a fejem, s Tonyra, a másodpilótámra kacsintottam. Ő is „pommy” volt, vagyis a brit szigetországból keveredett délre, de nem emlékeztem, hogy valaha is angol mércével mérte volna Afrikát. Mivel Andy éppen a másodpilóta szemeitől várt támogatást a témájához, Tony, a busman termetű főhadnagy, zavarában könyökével a bordáim közé bökött amolyan sem-sem állásfoglalásként.
    A baloldalamon Koos, a langaléta repgépész hajigálta szerteszét kezét-lábát maga körül, nagy kuszaságban, az embernek némi időre volt szüksége ahhoz, hogy elméletileg kibogozza, mi hová tartozik. A legénységem ezen tagja éppen egy fejjel volt magasabb nálam. Koost untatta Andy, az iker Puma helikopter, India Zulu másodpilótájának szövege, végtagjai kaszáspókra emlékeztető mozdulatokkal izegtek-mozogtak, mint akinek darázs tévedt az alsónadrágjába. Alig várta, hogy a színre robbanhasson valamelyik „ez-is-megtörtént-odalent” sztorijával, s learathassa a jutalomröhögés babérjait.
    Behunytam a szemem, s a tarkómat ide-oda görgettem a hangárajtó redőin.
    Mögöttem, a roló túloldalán, hűséges Pumám, a Juliet Alfa hívójelű helo várta a félhomályban sorsa újabb fordulatát. A jégszolgálatra speciálisan átépített helikopterek - a „kanárimadarak”, ahogy őket becéztük - biztonsági pányvákkal és a célra tervezett láncokkal voltak a hangár padlójához béklyózva, a hajó imbolygása ellen.
    Különleges, szinte személyes szálak fűztek „madaramhoz”, Juliet Alfához.
    Még most is szégyellem bevallani, e titkos vonzalom mennyire közel jár azokhoz az érzelmekhez, amelyeket egy férfi érezhet mindenkori asszonya iránt. Az viszont tény volt, (s mellettem szólt), hogy ez a fémből és műanyagból összerakott „lény” sokkal ragaszkodóbban és önfeláldozóbban volt képes visszaadni a belé fektetett szeretetet és bizalmat, mint bármely nő, akivel sorsom addig összehozott.
    E különös vonzalommal nem voltam egyedül.
    Ha Juliet Alfáról volt szó, két társam, Tony és Koos, és a mellénk osztott legénység minden tagja zokszó nélkül elhajította, ami éppen a keze ügyében volt, s feltűrt ujjakkal, fapofával lépett a feladat sűrűjébe.
    Juliet Alfa repülés közben a gondolataimat is olvasta. A kormánybot, a gázkar, a rajta megbúvó gombok és kapcsolók úgy simultak a tenyerembe, mintha testem szerves tartozékai lettek volna, s oly természetességgel közölték akaratomat a heloval, mintha a parancs egyazon idegpályákon futott volna végig az agyamtól a rotor-lapátok érzékeny csuklójáig.
    A levegőben nem volt más asszony. A szerelem odafönt, Juliet Alfát jelentette.
    *
    Befűzetlen repülőcsizma csoszogása hozott vissza a jelenbe. Félszemmel hunyorogva, felnéztem a lábaimnál megtorpant csizmaszár folytatására. Hans, a német tiszthelyettes állt előttem, hosszú, finom ujjait egy olajos ronggyal törülgette.
    - Kapitány, az Öreg van a vonalban. Sürgősen veled akar beszélni.
    Hans csak akkor pillantott rám, amikor mondókáját befejezte. A szája szögletében kárörvendő mosoly ült.
    - Te már tudsz valamit, amit én nem - árnyékoltam a szemeimet az alacsony nap ellen..
    - Menj föl a rádiós szobába, ott meghallod a választ - Hans most már szélesen vigyorogott.
    A beavatottak rátarti nyugalmával nézett szét az elcsöndesedett társaságon.
    - Tartsam a kezed, Gerle? - kérdezte Gary, aki barátság mezején a legközelebb állt hozzám a pilóták közül.
    - Feltámogathatlak a lépcsőn - tette hozzá.
    - Maradj magadnak. Inkább varázsolj ide egy doboz hideg Castle Lagert, mire visszatérek.
    Feltápászkodtam a fedélzetről, s macskás lábakkal elindultam a függőlépcsők felé.
    - Egy nagy kalap szart! - ordított utánam Tony.
    *
    - Yes, Commandante, Gerle S. kapitány jelentkezik - kiáltottam a rádiótelefon kagylójába. Az Öreg diskurált valakivel a háttérben, amiből csak elmosódott szavak szűrődtek át az éteren.
    - Hang on for a moment. Várj egy pillanatra - mondta a készülékbe.
    Vezérezredesi rangban, az Öreg volt fokvárosi légi bázisunk parancsnoka.
    - Ja, Gerle - tért vissza hozzám arisztokratikus hanglejtése.
    - Yes, Sir.
    - Hogy s mint mennek a dolgok, odalent a hajón?
    - Kitűnően, Commandante. Még három nap és vége. Jön az arany szabadság, Uram.
    Lelki szemeim előtt átsuhant Luj szeplős-pimasz arca, rövidre vágott, vörös tüskéivel, az egykori tornászlány puma mozdulataival, amint fékezetlen keblei megrezzennek a trikó szövete alatt.
    - Weeell - húzta szavát a vezérezredes - nooos, éppen erről akarok veled csevegni.
    - Hallgatom, Uram.
    - Nos, idézhetem az Apollo 13 halhatatlanná vált üzenetét, kapitány?
    - Ne fáradjon, Uram. „Houston, we have a problem”. Azt hiszem, így szólt.
    - Remek, Gerle, remek. Nos, ezzel a nehezén túl is vagyunk. Gondolom sejted, miről van szó. Csak két hetet, legfeljebb hármat kérek tőled, a legénységedtől és a kanáridtól. Gondoltam, jobb, ha személyesen felhívlak, így nem ér meglepetés benneteket kikötéskor. Az éteren keresztül egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy a te személyes egységed, a légi és a földi személyzet, valamint Juliet Alfa ne készülődjön partraszállásra Fokvárosban. A további terveket, napiparancs formájában, elküldöm ma este telexen a hajóparancsnokának. Ismételd meg, legyél szíves, az utolsó két mondatot.
    A beszélgetés végeztével, némán meredtem a zöldre pingált, alumínium kézdarabra, amely lassan életlenné vált a retinámon.
    Valaki kopogott az ajtón.
    - Gerle, d’ya have a problem? - hallottam Jay, a hajó rádiós tisztjének hangját az ajtó másik oldaláról.
    - Yes, Sparky, van egy kis problémánk. Különben bejöhetsz. Befejeztem.
    *
    A helipadon, akár napraforgók, az arcok kérdőn fordultak felém.
    - Good news or bad news? Jó hír vagy rossz hír? - kérdezte Andy a többiek nevében.
    Grimasszal válaszoltam.
    - Gary, hol van a söröm?
    - Tonynál.
    Tony arcán szemtelen vigyor ült.
    - Meghagytam neked a felét - mondta.
    *
    Nem sokkal estebéd után, a fedélzeti hangszórók felkérték Alex őrnagyot és engem, hogy fáradjunk a jégtörő parancsnoki kabinjába.
    Alex, aki arról volt nevezetes, hogy ő „írta le” a dél-afrikai légierők utolsó, francia építésű Mirage vadászgépét, amolyan top gun típusú pilóta volt. Légi macsó a köbön. Neve hallatára, fontosságának teljes tudatában nézett körül, és learatni vélte bajtársai csodáló pillantásait, amelyek (szerinte) irigykedve ismerték el, hogy Alex-re ismét szüksége van a hajó kapitányának.
    Makulátlan egyenruhájában, ádámcsutkáját préselő nyakkendőjével, méretre szívott mellkasával úgy masírozott a lépcsőkön előttem, mint aki kardpárbajra hívta ki az FBI elnökét. Alig kivehető bicegés maradt vissza balesetéből, de ezt ügyesen palástolta, tornatermekben kigyúrt izompacsirtáktól ellesett, billegő járásával. Szerencséjére, volt annyi lélekjelenléte, hogy katapultált a Mirage-ból, amelyben egy légi parádén addig játszotta az agyát, amíg a gép „átesett” a gyertya-spirál csúcspontján s nem volt többé hajlandó engedelmeskedni Alex ötcsillagos kezeinek. Többszörös lábtörését a hangárok közötti, a látogatók számára elhelyezett, műanyag szemetes hordóknak köszönhette, amelyek tetejére pottyant ejtőernyőjével.
    Vén Tengersó, a kapitány, a társalgójában várt reánk. Az orrára tolt szemüvege fölött méregetett bennünket.
    - Uraim, az UNESCO kölcsön adta hajónkat három hétre a WMO-nak, a Világ Meteorológiai Szervezetének. Ez azt jelenti, hogy Fokvárosban csak egy napot töltünk. Kirakjuk az antarktiszi expedíció felszerelését és a kutatókat, az egyik helikoptert és a légierők legénységének felét, majd egy speciális meteorológiai csoportot, élelmet, üzemanyagot veszünk fedélzetre és elindulunk az Indiai-óceán nyugati medencéjébe, Madagaszkár szigete köré.
    A hajóparancsnok az asztalon heverő irat felé nyúlt.
    - Ez a telex Önöknek jött nem régen, a fokvárosi légi bázisról. Őrnagy, olvassa fel, kérem, hangosan.
    Alex fontosságának teljes tudatában nyúlt a göndörödő papírért.
    A Commandante üzenetének lényege az volt, hogy Juliet Alfa a hajón marad, míg a másik helikopter és legénysége visszatér a bázisra. Barátom, az otthon maradó India Zulu helikopter főpilótája, Gary Hamilton repülőszázados fogja átvenni az összekötő tiszt szerepét erre a három hétre (ezeket a szavakat „top gun” kétszer is visszaolvasta), mivel Alex őrnagy megkezdi évi szabadságát az érkezésünk napján. Juliet Alfa igénybevétele a hajó parancsnokának jogkörébe fog tartozni.
    - Kérdés? - nézett ránk felváltva Vén Tengersó.
    Föltettem a kezem.
    - Mi lesz a feladat, Uram?
    - A WMO kérésére automatikus időjárás jelentő bójákat és állomásokat kell elhelyeznünk, a nyílt tengeren és a szigeteken. Eredetileg a németek PolarStern nevű kutató hajója végezte volna el a munkát, de, amint hallották, az Akademik Fjedorov expedíció elakadt a Weddell-tenger jegében, s a PolarStern az egyetlen jégtörő a déli féltekén, amelynek esélye van arra, hogy ki tudja szabadítani az oroszokat.
    - Milyen szerepet szánnak Juliet Alfának?
    - Az ön helikoptere fogja az önműködő állomásokat a szigetekre kirepíteni.
    - Köszönöm, Kapitány.
    - Őrnagy?
    Az összekötő tiszt megrázta a fejét. Még nem ocsúdott fel afölötti megrázkódtatásából, hogy egy zöldfülű századost állítottak a helyére pontosan akkor, amikor meg lett volna az esélye arra, hogy pingvineknél egzotikusabb rajongók is bővíthették volna csodálóinak táborát.
    *
    Coetivy mindössze egy sziget rangjára emelt homokzátony, melynek alapanyagát a tengeralatti hátságot borító korallképződmények őrlődése hozta létre. A sziget olyannyira lapos, hogy nyolc mérföld távolságból a radar képernyőjén csupán jelentéktelen maszatként jelentkezett. A készülék képtelen volt eldönteni, miféle alakot kölcsönözzön a célpontnak.
    A radarhullámok a dzsungel fáiról verődtek vissza, s ahogy közeledtünk, az erdő visszhangképe akként változott.
    A kapitány hátrakulcsolt kezekkel, megállás nélkül szaporázott a parancsnoki híd egyik végétől a másikig, s a válla fölött adta ki kurta parancsait az ügyeletes tisztnek és a kormányos matróznak.
    A jégtörő, az SA Agulhas lépésben haladt előre, a terep még Vén Tengersó számára is ismeretlen volt. Mindkét mélységmérő megállás nélkül rajzolta a tengerfenék domborzatát, a hajó orrából a szonár berendezés tapogatta az előttünk fekvő terepet. Az idevonatkozó tengeri térképek nem túlságosan megbízhatóak, kevés mélységi adattal rendelkeznek, ezért a kapitány megfigyelőket helyezett el az orr-árboc kosarában és fölénk, a „majomhídra”.
    Gary mellett álltam, aki a parancsnoki rádión Coetivyvel beszélt. Megpróbáltam szabad szemmel kivenni a szigetet, de a felkelő nap sugaraiban, a hullámok tetején darabokra tört aranyhíd távoli végén csak egy sötét vonalat láttam. Fél füllel Gary szavaira figyeltem, miközben a frissen magamra öltött, narancsszínű repülő kezeslábasom zsebeit rángattam a helyükre.
    - Igen, Mr. Govender, természetesen. Pontosan egy óra múlva a helikopter körberepüli a szigetet, és ezt követően elvégez egy próba-landolást az ön által javasolt terepen. Ha minden okay, hátra hagyunk négy embert, s visszajövünk a hordozható met-állomásért. A dízelre a harmadik fordulóban kerül sor.
    - Dízelre? Miféle dízelre? - morfondíroztam magamban. Kopogás hallatszott a parancsnoki híd lépcsőház felöli oldalán. Hátrapillantottam. Koos, a repgépész hajtogatta be nyúlánk vázát a szemöldökfa alatt. Megkerülte a navigációs állást, pillanatra megtorpant és szemügyre vette a jelenlévőket. Amikor meglátta a formalitásokhoz végletesen ragaszkodó kapitányt, tett egy eredménytelen kísérletet arra, hogy kihúzza magát. Felém fordult, jobb kezét tisztelgésként a halántékához bökte, s szemeiben szikrázó jókedvvel jelentette.
    - Kapitány, Juliet Alfa felszállásra kész.
    Az alacsony, bivalyalkatú hajóparancsnok megrökönyödött mosollyal a szája sarkában méregette a kétméteres tollseprűt. Ebben a grimaszban szavak nélkül az állt, pimasz vagy fiam, de istenuccse kedvellek, s ezért megbocsátok neked. Vén Tengersó szerint ő maga, az SA Agulhas parancsnoka volt az egyetlen kapitány ezen a hajón, még akkor is, ha az ezredünknél a kinevezett főpilótákat ezzel az elnevezéssel illették és nem a rangjuknak megfelelő százados melléknévvel.
    - Köszönöm, főtörzsőrmester. Jelentsd Tony White főhadnagynak az egyórás készenlétet.
    - Értettem, Sir. Egy órás készenlét.
    Koos - még mindig tisztelegve - megpördült, kilépett s visszamasírozott az ajtó felé. Amint a térképasztal függönyének védelmébe került, kipukkant belőle a hangtalan, visszafojtott röhögés. Mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött, felém fordult és rám kacsintott. Lapátfogai fehéren csillantak, fekete, parasztpárti-bajusza alól.
    Gary időközben befejezte a diskurálást a szigettel, s némán gyönyörködött a radar kivetített képernyőjében. Coetivy egyre inkább egy megkezdett babapiskóta formáját öltötte fel.
    - Mi ez a dízel buli? - kérdeztem tőle.
    - A kapitány - Gary megnyomta a szót - ígért nekik egy hordóval, miután a helytartó elsírta magát, hogy fogytán vannak üzemanyaggal.
    - Mire használják?
    - Állítólag van nekik egy világháborús katonai tragacsuk.
    - Menjünk le, harapjunk valamit. Juliet Alfa készen áll.
    - Remek. Lapátoljuk be ma reggeli zabpelyhünket.
    Az ajtónál előre engedtem Garyt. Habár most én voltam a rangidős pilóta a hajón, ő volt a helyi légierők főnöke. A Commandante kihelyezett szeme.
    *
    A szigettől egy tengeri mérföldre vetettünk horgonyt. A hajó legénysége, a met-csoport tagjai, a légisek s mindenki, aki tehette, a korlátoknál szorongott, s távcsövekkel Coetivyt fürkészte.
    Legtöbbünk számára ez volt az első valódi, tropikus sziget, amelyet a szabványos „paradicsom” jelzővel lehet felruházni. Első benyomásaink igazolták a várakozást. A fogpaszta reklámba illő, fehérmosolyú beach, az encián-kék színű lagúnával és a méregzöld lombsapkával már-már túlzásként hatott. Elsőre Coetivy lakatlannak tűnt, csak tüzetes szemlélődés után lehetett a kókuszpálmák sűrűje mögött meghúzódó házacskák mesterséges szögleteit kivenni. De emberi mozgolódásnak nyomát sem láttuk.
    A repülési tervet ellenőriztük Tonyval a helipadon, a kipányvázott helo árnyékában, amikor Jay hangja zörrent ránk a fedélzeti hangszóróból.
    - Jól hallottam? Engem hívott, Tony?
    - Úgy hallottam. Az Öreg lesz az.
    Az órámra pillantottam. Még volt tíz percünk.
    - Kezdjétek el lista ellenőrzését a felpörgetésig. Azzal várjatok meg engem.
    Kezébe nyomtam a sisakomat s a kesztyűimet. A gumírozott helo-fedélzet lágyan imbolygott a lomha, barátságosan alánk hömpölygő, széles hátú hullámokon. A beköszöntő száraz monszun első napjaiban voltunk, az idegölő, fekete hasú esőfelhők már eltűntek az égről, s az alacsonyan guruló gomolyfelhőket ismét friss szagú délkeleti szelek űzték.
    Egy pillanatra átsuhant szemem előtt a szemfedőként lógó, piszkosszürke hangulatú esőfüggöny Réunion és Mauritius szigetein, miközben a helikopterről csüngő, vadul himbálódzó meteorológiai szerkezettel próbáltam a kijelölt hely fölé csúsztatni Juliet Alfát. Eszembe jutottak a földön várakozók felém fordított, eltorzult, összehúzott szemű arcai, amint az agyagban csúszkálva, próbálták elkapni a csapkodó met-kazettát, hogy letudják akasztani az emelő horogról.
    Vajon mit akarhat az Öreg megint? - tűnődtem.
    De nem ő volt. Luj.
    A hűséges. Egyetlen éjszakánk volt, az utóbbi négy és fél hónapban. Az is itt, a hajón, mialatt Fokvárosban kiraktuk India Zulut és a jégtartozékokat.
    Elgyengültek a lábaim, Jay székére roskadtam. A rádiós tiszt tapintatosan kivonult az odújából.
    - Szia! Hogy vagy?
    - Kösz, jól és te?
    - Köszi. Mit csinálsz?
    Kincstári Omegámra pillantottam.
    - Öt perc múlva a levegőben leszek.
    - Dolgoztok vasárnap is?
    Rutinkérdés. Kis vörös tüskés tisztában volt azzal, aki repül, az repül a hétvégeken is. De ez nem számított. Mindketten tudtuk, a hangunk volt a lényeg, csak a másik hangját akartuk hallani. Csak mondd. Mindegy, hogy mit. Csak hallani akarlak, szívem.
    - Kérdezd meg még egyszer, kiscsibész...- kértem.
    - Miért? - kérdezte vissza, de azért megismételte.
    - Imádlak - mondtam, s azt, hogy elhozlak ide egyszer.
    - Hol vagytok?
    - Coetivyn.
    - Az hol van?
    - Mahétól délre, kábé kétszázötven kilóra.
    - Berajzolom a térképre. Legalább sejtsem, milyen irányba sóhajtozzak éjszakánként.
    - Két hét.
    - Próbálom megélni.
    - Mennem kell.
    - Menjél Julietedhez. Szeretlek. És vigyázz a csontjaidra.
    Halkan, visszahelyeztem horgára a kagylót, a külső ajtóhoz lábujjhegyeztem, s óvatosan résre nyitottam. Onnét kiáltottam vissza Jaynek.
    - Köszi Sparky, rohannom kell!
    Kicsúsztam a rádiós szobából, becsuktam az ajtót és ledübörögtem a felépítmény szabad ég alatti lépcsőjén. Szükségem van a friss levegőre, mondogattam magamnak, de valójában nem akartam senkivel összefutni, se Jay-jel, sem akárkivel, s évődni valami hülye kínviccen. Lujzával, a hangjával akartam maradni arra a harminc másodpercre, mialatt elérem a helo-fedélzetet.
    Amikor Tony megpillantott, kitaszította a pilótafülke baloldali ajtaját, s én mellécsúsztam. Szótlanul átnyújtotta a checklist-et, a felszállás előtti ellenőrző listát.
    - Folytassuk - intett a fejével.
    Fejemre húztam a bukót, és s ajkam fölé hajlítottam a beépített mikrofont.
    - Belső kommunikáció? - kérdeztem.
    - Checked. Ellenőrizve - válaszolta Tony, és én kipipáltam a listán.
    *
    A helipad fölött egy méterre kilebegtettem Juliet Alfát, s koppanásig felhúztam a gázkart. Tíz másodpercre teljes erejéből feldübörgött a két hajtómű. Egymásra néztünk Tonyval. Azzal a bizonyos háromezer hatszáz lóerős pillantással. A Puma helikopterpilóták macsó pillanatai. Kolosszális erő, gyengéden, a mutató és hüvelykujjak között kontrolálva.
    Andy, a lehúzott hangárajtók előtt állva vízszintesen tartotta a „nyalókákat”. Szemem végigsiklott a műszerfalon. Minden rendben.
    - Kabin: „ops” normális - jelentkezett Tony a sisak fülhallgatóján keresztül.
    - Navigációs egység: „ops” normális - dörmögte Koos hangja a fülembe.
    Levettem a gázból és élesebbre állítottam a rotorpengék szögét. Felmutattam a hüvelykujjamat Andynek. Készek vagyunk.
    Andy fokozatosan függőlegesbe emelte mindkét nyalókát.
    - Go!
    Elemeltem Juliet Alfát a helipad légteréből és jobbra, a tenger fölé billentettem. Terhelési próbaként, hosszan kirajzolt U-fordulóba mentünk át, ülepünket három G-vel ragasztva az ülésbe, miközben két társam a műszereket figyelte árgus szemekkel.
    - Kabin okay!
    - Navigáció okay!
    Szokásunk szerint körülrepültem a hajót, mielőtt célba vettem a szigetet.
    Néhányan integettek a különböző szintű fedélzetekről, mások csak a kezükben fészket vert sörös patront emelték hanyagul felénk. Fairy, a meteorológuslány, a majomhídról csókot dobott felénk, amit, mély sajnálatomra, Tony zsebelt be, mivel az esemény ő oldalán történt. Mégis, a másodperc töredéke alatt rögződött bennem a kép, amint az „esőimádók papnője” tépett farmerjában, hosszú lábát a korlát fokán nyugtatva, felénk nyújtja karját. A friss reggeli szél kirajzolja melleit a könnyű anorák anyagára. Körülötte három, elmaradhatatlan gorillája hunyorog a felkelő napba, féltékenységtől torz félmosollyal az arcukon.
    Mint egyetlen nőnemű lény a hajón, a metlány volt a fedélzeten keringő pletykák központi témája. Nem volt férfiú az SA Agulhason, aki ne tett volna gyakori, képzeletbeli utazásokat Fairy térdei és ádámcsutkája között elterülő sivatagban, de ennyire nyíltan, mint ez a három nyelvlógató, küszöbszaglászó, mélyrepülő Casanova, senki sem lihegett körülötte.
    A hajószalonokban az a hír járta, hogy e hormonoktól elködösödött agyú trió megalapította a Pina Irigyek Klubját (PIK), amelynek első és legfontosabb alapszabálya az volt, hogy a tagoknak esküt kellett tenni egymás huszonnégy-órás megfigyelésére, aminek következményeképpen egyikőjük sem jutott lőtávolságba. Előfordult, mondják, hogy egy hajó-buli után a három gorilla félrecsapott nyakkendővel körülülte a metlány ágyát, amelynek lakója spicces meztelenségében mosolygott reájuk, mialatt a legélelmesebb fickó az ujjaira csavargatta Fairy fanszőrzetét. A PIK-tagok kénytelenek voltak hajnal felé, a szabályok értelmében egy időben elhagyni a lány fülkéjét, megelégedve a gól nélküli döntetlennel.
    Fairy itta meg a levét, mivel önkéntes testőrei megakadályozták abban, hogy elszakadva a nagyvárosi iroda szürkezakósaitól, valódi hajórománcban stimulálhassa érzékeit. E történet igaz volt vagy sem, nem tudtuk. Mindenesetre, jót szórakoztunk rajta.
    *
    A Mauritius óta tartó kényszerpihenő után Juliet Alfa ficánkolt alattunk, mint egy karámból kiengedett arab pej. Megborzongott a kezem érintésétől, acélizmaiban felgyülemlett energia robbanásig feszítette testét - nem lepődtem volna meg, ha felcsapja a fejét s toporzékolni kezd. Tony, a yorkshire-i farmerfiú, hasonlóképpen érezhetett.
    - Gerle, nem gondolod, hogy ki kellene szellőztetni a turbinákat?
    - Meg sem fordult a fejemben - kacsintottam rá - Kapaszkodjatok! - kiáltottam hátra a legénységnek. Leejtettem a helo orrát, s felrántottam a gázkart. A hajtóművek felhördültek, megrázták a fejüket s feltornázták magukat maximális fordulatszámra.
    Juliet Alfa elnyújtott vágtában közeledett Coetivy szigete felé.
    A levegőn keresztüli sebesség mutatója a háromszáz km/óra értéke fölé kúszott. Egy kissé visszavettem a gázból és a sziget partvonalára csűrtem a helot.
    A hajdani, angolai bozótbevetések izgalmával söpörtünk végig a motu kerületén, ötven méteres magasságban. A belső visszapillantó tükörben láttam, a legénység minden egyes tagja az ablakokra tapadt, az arcukon szétterülő vigyor jelezte, élvezik a száguldást. Úgy éreztük magunkat, mint lánctól megszabadult sólymok, akiknek fejéről lekerültek a vaksapkák, s végre elindulhatnak a vadnyúl után.
    - Légi bemutatót kérünk, Gerle - dörmögte a fülhallgatómba Koos, miután körbe értünk.
    - Kössétek be magatokat! - szóltam hátra. Balra csűrtem, hogy a sziget közepe fölé kerüljünk, s megkezdtem a mászást fölfelé. Szűk, döntött spirálban értük el az ezer métert, onnét „gyertyában” folytattuk az emelkedést háromezer méterig, ahol megálltam s kiegyenlítettem a madarat. A hajóról úgy nézhettünk ki, mint egy pók, amely az ég egy pontjáról alácsüngő, láthatatlan fonalába kapaszkodik.
    Coetivy ebből a magasságból oldalára fordult bálnára emlékeztetett, amely egy esetlen hasassal érkezett vissza a hullámokba. A hasonlat ellenére a pálmarengeteg mélyzöldje törékenynek látszott, az óceán végtelenébe kapaszkodó sziget sebezhetőnek tűnt. Az atoll felöli szakaszon a fehér pántlikaként körbefutó, arasznyi homokpart fokozatosan süllyedt a lagúna vizébe, míg az uralkodó szél felöli oldalon a beach meredeken szakadt a mélybe. Ezt a partot, a türkiz felszín alatt, barnás sziklák anyajegyei borították, a víz színén vértelen ajkú, bukó hullámok ostromolták.
    Körbeforgattam Juliet Alfát, leszállóhely után kutatva.
    A bálna tomporán jól kivehető volt egy kerek, sárgászöld tisztás.
    A közepén kirajzolódott a szigetiek által felfestett, fehér H-betű.
    - Az ejtősök készen vannak? - kérdeztem Koostól. A szemem sarkából láttam, amint a repgépész szót váltott a két esőimádóval (a meteorológiai személyzet tagjait becéztük így magunk között).
    - Azt kérdezik, mennyi a szél sebessége és merről fúj - tolmácsolta Koos.
    - Hét méter per szekundum, délkeleti - válaszoltam.
    - Kérik, hogy menj ki a tenger fölé, a szél irányába, félmérföldnyire.
    - Okay, de előbb nyisd ki az oldalajtót, s mutasd meg nekik azt a H-val jelzett tisztást a bálna hasán, ahová érkezniük kell.
    Kellemesen hűvös, friss levegő tódult a pilóta fülkébe, amikor Koos hátrahúzta a tolóajtót. A visszapillantó tükörből láttam, amint a repgépész, biztonsági öve végén előre tapogatódzva, a mélység fölé dugja sisakos fejét, s próbálja kitalálni, mit érthet főnöke a bálna hasa kifejezés alatt. Fintor vonult végig bajszos-borostás arcán.
    - Ah, úgy érted a bálna petefészke, amelynek vezetéke, az a sárga gyalogösvény, éppen az állat hüvelyéhez vezet?
    Ördöge volt. Valóban, ez egy nőnemű sziget. Szigetecske. Talán kétszer akkora, mint a Margitsziget. A nyílt óceán fölé csúsztattam a madarat.
    - Kétezer szabadesés, nyitás ezren - tolmácsolt Koos.
    - Okay. Fordulunk.
    A szélalatti oldalra hoztam a repülőgép nyitott oldalát.
    - Készen vagyunk - jeleztem hátra.
    A két ejtőernyős velőtrázó Tarzan-üvöltéssel vetette magát az űrbe.
    A szélben csapkodó, denevér stílusú kezeslábasukban, szétterpesztett végtagjaikkal, pillanatok alatt kihajított játékszerré váltak alattunk. Egymás közelébe siklottak, kezeikkel érintkeztek, majd pörögve ellökték magukat egymástól. Juliet Alfával is elkezdtünk süllyedni, lassan körözve, így az ugrókat szem elől veszítettem. Közel fél perc telt el, mire Koos a fülhallgatóba szusszantott.
    - Ott vannak. A hullámtörés fölött.
    Odalent a szivárványszínű paplanernyők magabiztosan utaztak a sziget méhe felé, a monszunszelek szárnyain.
    *
    A helikopter rotorszárnyai a hajtóművek utolsó böffentéseivel a föld fölé konyultak. Amikor a felvert porfelhő a pálmafák fölé libbent, kivágtam a kabin ajtaját, s a ritkás fűvel benőtt homokra ugrottam. A levegőben a rothadás édes-savanyú bűze keveredett a tenger sós párájával, s a kerozin jól ismert szagával.
    Balról, az esőimádó páros közeledett, öleikben összeszedett ernyőikkel, hangosan taglalva az ugrás részleteit. A tisztás szélfelőli szélén, a kókuszpálmák árnyékában, számos sötétbőrű figura álldogált. Levettem a sisakomat s behajítottam az ülésre. Kezeimet végigfutattam csapzott hajamon.
    - Mi is a neve a helytartónak? - kérdeztem a gép orra alól felbukkanó Tonytól.
    - Govender. Raj Govender.
    - Aha.
    A csoport felé intettem. Néhány kéz a magasba lendült, az egyik alak arcán mosoly villant. Nagydarab, vaskos férfinak látszott, sortot és kívül hordott fekete pólóinget viselt. A kreolok lábainál gyerekek ácsorogtak. Tonyval kettesben indultam feléjük, a többieknek jeleztem, maradjanak a gépnél. Nem akartam lerohanni a szigetlakókat nagyon is katonainak látszó, terepmintás kezeslábasainkkal. Vén Tengersó tanácsát megfogadva, arcunkon széles, „jenki” vigyorral közeledtünk feléjük. „Meglehet, a bennszülöttek, az indiai származású helytartó kivételével, életükben először látnak helikoptert leszállni az égből. Ne ijesszétek el őket a szigetről…” - mondta.
    - Hello! Hello! - emeltük fel karjainkat többször is menet közben, jó szándékainkat bizonyítandó. Mindazonáltal, kissé komikusnak éreztem a helyzetet. A többség úgy tekintett felénk, mint akik nemhogy helikoptert, de fehér embert sem láttak még életükben. Közelebb érve egyértelművé vált, a termetes indiai férfi, maga Raj Govender, az angol protektorátus helyi embere. Mellkasán, vastag aranyláncon, hatalmas kereszt csüngött, ébenfa színű torzóján európai vonású fej csücsült. Fényes, éjfekete, de a halántékain már őszülő haja hátul varkocsban volt összefogva. Megvárta, míg beszédtávolságba értünk, akkor előrelépett. Mozgása, s többszörösen törött, belapított orra egy kiöregedett pankráció birkózóra emlékeztetett.
    A vastag ajkakon kirajzolódó mosoly, a makulátlanul fehér fogakkal őszintének látszott.
    - Mr. Govender? - nyújtottam mindkét kezem néhány lépés távolságból.
    - Yes, yes. És ön Mr. Gary Hamilton?
    - Ő, egyelőre a hajón maradt. A nevem Gerle, a kanári pilótája - böktem hátra, Juliet Alfa irányába.
    - Raj - rázott kezet megkönnyebbült mosollyal az indiai - Isten hozott benneteket a szigetünkre. Remélem, jól fogjátok érezni magatokat nálunk.
    Kézfogása alapjaimban rengetett meg, aviátor napszemüvegem az orrom hegyére csúszott.
    - Ez itt a kollegám, Tony.
    Aggodalommal sandítottam a mellbimbajáig sem érő Tonyra, de vele az óriás mértékletesebben bánt.
    - Szervusz, Tony. Raj.
    - Helló Raj - húzta ki magát a másodpilóta.
    Kérdőn tekintettem a többiek felé.
    - Azok? - döfte félkolbásznyi mutatóujját az árnyékos felé Raj - Azok a felügyelők. A főszigetről, Mahéról idehozott vendégmunkásokat tartják szemmel.
    A viseltes, fakókék overallt viselő felügyelők egy palackformára nőtt pálmafának támaszkodtak. Feléjük intettem. Zavart, foghíjas grimasszal, a csípejük magasságából legyintették felém kézfejeiket.
    - A gyerekek?
    - A feketébbek a bennszülötteké, a többiek az enyémek.
    Kéttucatnyi kreol kiskölyök, bokáig érő, piszkos-fekete színű tornanadrágban, sebhelyes, mezítelen lábakkal, csurgó orrokkal, fejüket félrebillentve bámultak ránk. Bőrüket rovarcsípések ótvaros dudorjai fedték.
    Két kisfiú és egy nagyobb lány, színes beach nadrágban, fehér atlétatrikóban, lábukon gumiszandállal, sima, fekete hajukkal és kellemes vonásaikkal azonnal elárulták, hová tartoznak.
    Magamban megmosolyogtam Raj jóhiszemű megjegyzését a bőrszínekkel kapcsolatban. Ötven méterről mindegyik poronty abszolút csokinak látszott, a gyakorlatlan utazónak legfeljebb a ruházat minőségének és tisztaságának fokozatai tűnhettek volna fel. Úgy tűnt, Raj még őszülő fejjel is, teljesen ártatlanul, a fiatal korában agyába döngölt kasztrendszer szerint ítélte meg a világot maga körül. Az a sors iróniája volt, hogy némely mahéi bennszülött bőrszíne több árnyalattal világosabbnak tűnt, mint a Govender család általam látható tagjaié.
    A lány amolyan tinédzserforma volt, de az a fajta, akiben valaki már e korban is felismeri a majdani érett nőt. Vállára omló, selymes-fekete haja kék szikrákkal villant a pálmafa levelei között átszűrődő, kora délelőtti napfényben. A hátán széles, piros szalag fogta össze a fürtöket, a bal homloka fölé sárga virágot tűzött. Komolykodó, szív alakú arcából hatalmas, fekete szemek pihentek rajtam, mozdulatlanul. Egyik kezében kötélkantárt szorongatott, amelynek másik végére egy lógófejű szamár volt biggyesztve. Az állat engedelmesen álldogált a bolyban, laposakat pislantott, s csak akkor ocsúdott föl, ha egy bögöly szállt az orrára. Ilyenkor idegesen felhorkantott, minek következtében fejét a hátán csücsülő háncsnyereg kápájába vágta. A szamár homlokára tettem a kezem, s megkapartam a kerek, fehér folt szőrzetét.
    - Mi a neved? - kérdeztem.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981665
Webáruház készítés