Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


George D. Somo: Carezza_EPUB

George D. Somo: Carezza_EPUB
1 390 Ft1390

Akinek azt mondom, hogy Dél-Afrikában vagyok helikopter-pilóta, az valószínűleg irigyelni fog, vagy egyszerűen el sem hiszi azt, amit mondok - gondolhatja a mesélő, aki valóban abban az országban tényleg helikopter-pilótaként kereste a kenyerét.

És persze a kenyérkereset mellett énekelhette volna a KFT együttes slágerét:

"A lányokat majd a bozótba csábítom
Egy négercsókért mindenem odaadom
Utólag úgyis az egészet letagadom
Ha kérditek idehaza: Na milyen volt Afrika?"

És ha négercsók nem is, de szerelmek, nagy érzelmek és kalandok, de micsoda kalandok örvénylenek ebben a letehetetlen könyvben. Mert a könyv címe a szerelemre utal, és az afrikaira, valamint a szerelemre mindenféle nép mindenféle leánya és a mesélő és barátai, repülőstársai közt. Miközben ez élet akkora változást hoz Dél-Afrika történelmében, amekkorát egy felszabadító forradalom egy népnek adhat.
Igazán üdítő regény ez, melynek lapjain sodródunk-repülünk-ugrunk és ejtőernyőzünk az ismeretlenbe, vágyott és visszavágyott nők karjaiba, gyönyörű lagúnák partjaira, Johannesburg vagy Fokváros utcáira, és még az ENSz főtitkárral is megismerkedünk.

  • Részlet az e-könyvből:

    Buzz nagyképű stílusa emberileg a legrosszabbat hozta ki belőlem. Dac és méreg öntötte el az agyamat mellette a Bell Jet Rangerben, időnként kimondottan ellenségesen viselkedtem vele szemben. Talán ennek a sötét érzéshullámnak volt köszönhető, hogy a berepülés során minden nagyszerűen ment. A hajóra történő leszállást az Asztal-öbölben horgonyzó, javításra váró olajfúró torony helipadján gyakoroltuk, minden elképzelhető irányból és magasságból. Itt sokat köszönhettem az SA Agulhason szerzett tapasztalatomnak. Ami számomra új volt, az a le- és fölszállás a belváros toronyházainak egyikén. Fort Helicopters óriásreklámokat és légkondicionáló berendezéseket helyezett el rajtuk, s ez a munka sokkal nehezebbnek bizonyult, a szűk mozgástér miatt, mint leszállni egy hánykolódó hajóra. Ahol hiányzott a gyakorlatom, ott segített a Buzz iránt érzett ellenszenvem és az abból fakadó csak-azért-is. Egy különösen trükkös háztető szögletben, huszonöt centiméterre a beton fölött tartottam a Bell csúszó talpait, mialatt Buzz finnyás nagypapa stílusban tízszer ki- és beszállt a forgó rotorok alatt. Három nappal később kezemben volt a típusvizsgát igazoló dokumentum is.
    A rákövetkező héten Johannesburgba repültünk Buzz privát Cessnáján, s Andyvel lehoztuk a két vadonatúj, négyüléses, piros és fehér színeikben vidám 206B Bell Jet Ranger III-at Fokvárosba. A Pumákhoz képest szitakötőnként viselkedtek, de hamar megszoktam érzékeny kontrolljaikat.
    Hol az egyikkel, hol a másikkal városnézésre vittem turistákat, s ha úgy kérték, köröztünk az Asztal-hegy fölött. Néha váltószemélyzetet vagy alkatrészt, delikáteszt vagy orvosságot repítettem ki áthaladó hajókra, amikor nem volt szükség a Sikorsky nagyobb befogadó képességére. Többnyire azonban készenléti állapotban voltam. Az akkoriban piacra került újdonság, a mobil- (vagy, ahogy mi mondtuk) celltelefonok egyik esetlen első példánya lapult a zsebemben, s azon csörgetett Annette vagy Buzz, ha szükségük volt rám.
    A megállapodás kényelmes volt számomra, nem voltam rákényszerülve arra, hogy cél nélkül ődöngjek az irodában, repülésre várva - ha mennem kellett a Waterfrontra, valóban csak a repüléssel kellett foglalkoznom.
    Néhány hét múltán Buzz a hodályába kért egy „kis beszélgetésre”. Egérke félénk mosollyal üdvözölt, s intett a fejével, hogy mehetek egyenesen a főnökhöz.
    Buzz az asztalánál ült, karjait széttárva maga előtt, tenyereit a mahagóni lapján nyugtatva. Jobbján tejföl-szőke, skandináv típusú fiatalember ült tolószékben. Az irányítószoba falára kiragasztott amatőr fényképekről azonnal ráismertem Paul Juniorra. Miután lekezeltem Buzz-zal, Paul széles mosollyal nyújtotta kezét, s bemutatkozott.
    - Sok jót hallottam rólad - mondta - akár hiszed, akár nem, még Mr. Forttól is!
    S itt rákacsintott Buzzra, aki válaszként a vigyorgás és bosszúság különös keverékével félrehúzta a száját. Amikor megszólalt, hangja szokatlanul lágyan csengett.
    - Ennyit a locsogásról. Most térjünk a tárgyra. Ejtsd le magad a székre, Gerle.
    A jelenlétemben Buzz ritkán ejtett ki két összefüggő mondatnál többet egyszerre. Az elkövetkezendő félórában viszont annyit beszélt, mint amennyit kapcsolatunk hátralévő idejében összesen sem fogok hallani tőle.
    Paul Junior hosszú idő, talán évek múlva, (ha egyáltalán) lesz képes repülni újra. Buzz ezért kinevezte őt repüléskoordinációs igazgatónak, s kap egy irodát a reptéren. A másik pilótát a balesetet kivizsgáló bizottság két évre eltiltotta a repüléstől, ezért már fel is mondott Fort Helicoptersnél.
    Az egyik Bellt én kapom meg, a másikat Clare. A Sikorskyra Andy áthoz egy olyan valakit Steelfieldről másodpilótának, akinek éppen a napokban jár le a légierővel kötött szerződése. Meg vagyok-e elégedve az új felállással és elvállalom-e az ajánlatot?
    Gondolkodás nélkül, póker arccal nyújtottam a kezemet Buzznak.

    Megszűnt a nyugi, a „megszolgált” lődörgés. A reporvosin, ahogy az angol mondja, „lobogó zászlókkal” mentem át, az egyetlen, amire köteleztek, az enyhe dioptriás szemüveg volt, amit repülés közben kellett viselnem, egy tartalék okuláréval a zsebemben. Kékfüstös lencséket kértem, így az okuláré inkább napszemüvegre hasonlított, ez által nem éreztem annyira degradálónak az öregedés eme kezdeti jelét. Habár még ekkor is kibírhatatlanul arrogánsnak tartottam, egyre jobban csodáltam Buzz üzletviteli stílusát, csökönyösségét. Ha valamire ráadta a fejét, azt véghezvitte.
    Az átszervezés utáni első teendője az volt, hogy befejezte a lekötött televíziós reklámot. Mivel a biztosító társaság nem vállalta az anyagi kockázatot többé, Buzz vállaira vette a felelősséget. Andy és én repültük a két JetRangert. Bár a feladat egyszerűnek látszott, valójában technikailag felettébb hazárdosnak bizonyult. Egy cirkuszi kötéltáncosnak kellett végigsétálnia a két gépmadár között kifeszített sodronyon a skót whisky, Johnny Walker szimbolikus figurájának öltözetében, egyensúlyozó pózna nélkül, sétapálcával a kezében. Mivel az első, a balesettel végződött kísérletnél a JetRangerek rotorszárnyai érintkeztek, hosszabb kötelet használtunk. Két napig gyakoroltuk az öböl egy szélmentes zugának víztükre fölött a kötél kifeszítését s megtartását, hatvan kilós súlyt rögzítve a közepére. A harmadik napon az akrobata is kijött velünk, néhányszor hidegfürdőre kényszerült, de délutánra már biztosan sétált a gépek között. A forgatási napon, az Asztal-heggyel a háttérben, a felvétel elsőre sikerült. Négy kamera vette föl a jelenetet. Az egyik a Sikorskyban, Clare-rel a parancsnoki ülésben, szintben követett bennünket tíz méteres magasságig. Az új másodpilóta elképedve bámulta a légi cirkuszt a szélvédőn keresztül.
    A produkció végeztével Buzz szélborzoltan, asztmásan szuszogva mászott ki a kísérő gumicsónakból az egyes számú helipad hullámtörőjénél. Mókázva sorfalat álltunk és tisztelegtünk, ahogy a haditengerészetnél szokás fogadni a parancsnokot. Andy megtévesztésig hasonló sípszót hallatott, az egyik operatőr az ujjait pergette egy üres kerozinhordón. Először láttam Buzzt mosolyogni fültől fülig. Mintha el is szégyellte volna magát azon pillanatban, érdes hangján kiadta a parancsot:
    - Kocsikba!
    Aznapra nem vállaltunk egyetlen repülést sem, gondolván, a forgatás kitölti időnket estig. Váratlanul, ritka kincsként, előttünk állt az egész nap, ismeretlen, apró kalandok ígéretével. Egérkére és Paul Juniorra hagytuk a terepet, s kihajtottunk a Fák öblébe, Hout Baybe.
    A Mariner’s Wharf nyikorgó fateraszán tengeri ínyencségeket ettünk, ki-ki a kedvencét, roskadásig, mivel Buzz állta a kontót. Néhány sör után a filmesek elbúcsúztak, a többieket meghívtam Tenacityre. Társaságunkban egyedül Andy ismerte a Garyékkel megtett óceáni körutunk történetét, de nem hozta fel, ezért én is hallgattam róla. A Fák öblének vízén forogtunk naplementéig, a Chapsman-hegy gerincéről alácsapó, izgalmasan szeszélyes szélben. A nyílt tengerre nem mentünk ki, megrakott bendőinkhez túl nagyok voltak a hullámok. Délután, mialatt a többiek lustán heverésztek a fedélzeten, s régi sztorikat meséltek egymásnak, Claret tanítottam kormányozni és a vitorlákat kezelni. Olyan érzésem volt, a leányomat oktatom valami nagyon fontos dologra, s talán életemben először sajnáltam, „csak” fiaim születtek. A Sentinel csúcsa mögé lebukó nap fényei vezették Tent vissza az úszó marinához. Amikor elbúcsúztunk, Fort súlyos mancsával a vállamra csapott s valami olyasmit mondott, hogy cseles faszfej vagyok, nem emlékszik, mikor volt képes valaki elvonszolni az üzletétől egy ilyen átkozottul kellemes („bloody good”) délutánra. Ám holnap megisszuk a levét a mai napnak, tette hozzá, mert le fogjuk izzadni a tökeinket cserében. Mert egy vállalat fennmaradásának titka a mindenkori egyensúly. Oldalt sandítottam Clarere. Velünk nevetett, pironkodás nélkül, pedig ő volt az egyetlen, aki nem rendelkezett a főnök által említett anatómiai alkatrészekkel. Amikor az utolsó kocsi is elhajtott, visszaballagtam a mólóra, s megpaskoltam Ten pocakos oldalát. Köszönöm, mondtam, s mintha a szeretőmet vetkőztetném éjszakára, oly gonddal pakoltam el a hajó vitorláit és köteleit, s biztosítottam őt a móló bakjaihoz a következő találkozásig.
    Az Opelből felhívtam Lujt a mobilon. Ne aggódjak, csiripelte, minden oké, a kis trotlit hazahozta a bölcsödéből, mindenki okay, s különben is, Bruce náluk van, megbeszélik az új szörfdeszka motívumokat, s a gyerekeknek levetítenek egy szörfözésről szóló videót. Nyugodtan aludhatok az Istállóban. Bár sajnálja, fejezte be, hogy nem jövök haza, mert a film engemet is érdekelne.
    Éjjel valaki kopogott a bejárati faajtón. Először azt hittem, álmodtam, s mozdulatlanul hallgatóztam az ágyamban. Amikor megismétlődött, kinyitottam az ajtót. A rátörő fénytől megijedve, a küszöb mentén egy méteres átmérőjű erdei teknős rántotta fejét a páncélja alá. Elnevettem magam s az avaron körbetoltam kéretlen vizitelőmet, a bokrok alá.
    *
    Fort Helicopters átszervezte otthoni életünket is. Egyre kevesebbet tartózkodtam a melkbosstrandi házban, s ha a hétvégém szabad volt, lehetőleg kint aludtam az Istállóban, a Fák öblében. Könnyítendő vöröskontyos terhelésén, felvettünk egy xhosa törzsbeli, fekete bejárónőt, kedvesen széles tomporral, becsületes cipóarccal, akinek az igazi nevét sohasem tudtam megtanulni, ezért csak Nannynak hívtuk. Nanny a három ördögre vigyázott, vitte-hozta őket a kisiskolába és az óvodába, főzött, ha úgy alakult, s néha nálunk aludt, amikor mindketten távol voltunk. Nanny tökéletesen megbízhatónak bizonyult a ház körül. Csendes volt, ha mi, a szülők is jelen voltunk, de megállás nélkül beszélt, hol angol, hol xhosa nyelven, amikor a gyerekek körül tüsténkedett. Rendelkezésére bocsátottam a stúdiómat, egy parányi, összkomfortos vendégszobát, melynek korábbi szerepe, mint Gerle Elmélkedő Helye, a repüléshez történt visszatérésem óta amúgy is értelmetlenné vált. Íróasztalomat túlméretezett hálószobánkba cipeltem, könyveim egy részével, de az írógépemet és a szótárakat, referenciás kézikönyveket kivittem a Fák öblébe, az Istállóba. Ha belegondolok, ez a jelentéktelennek tűnő „hurcolkodás” volt az első lépés a családtól való eltávolodásom történetében. Ezt akkor még nem észleltem tudatosan. De azzal már tisztában voltam, hogy oly sok év után valami végérvényesen elromlott kapcsolatunkban, ám abban az időben még nem gondoltam a jövőre.
    A visszahúzódást folyamatában éltem át, anélkül, hogy terveket szőttem volna. Ösztöneim, agyam egy sötét zugában, a rugalmas elszakadás törvényét kezdték alkalmazni. Napközben, vagy éppen esténként, ha együtt voltunk, még beszélgettünk, s igaz, hogy egyre ritkábban, de még viccelődtünk is egymással, s ha elmentünk valahová, büszkén cipeltük magunkkal szőke, gombafejű sarjainkat is. De éjjel, a hálószobában, az ágy kezdett kihűlni. Többször, mint nem, ébredtünk fel a király méretű ágy két szélén, távol egymástól, köztünk a lepedő jéghideg, elhagyott szigetével. Ekkor még nem veszekedtünk. Ha alkalom adtán, a légtér felizzott köztünk, egyikünknek mindég volt annyi esze, hogy szótlan félmosollyal a falra ragasztott szlogenre mutasson:
    „NO NAGGING!”
    A ház első tulajdonosa hagyta reánk, az egész falat beborító tükör alatt, s egyike volt azon keveseknek, melyeket meghagytunk, amikor megvettük a házat.
    „SEMMI BOSSZANTÁS!”
    Évekig működött nálunk is. Ha vitánk volt, kivittük a nappaliba. De a gyerekek jöttével ez bonyolulttá vált. Ahogy nyílott az értelmük, úgy szorultunk ki a kertbe, vagy éppen vissza a hálószobába, hogy „megbeszéljük” a kettőnk között támadt problémákat. Zavart voltam. Zavarodott. Nem értettem semmit Luj újjászületett észjárásából. Hol volt már „vöröstüskés”?! „Kiskontyos”?! Volt helyette „vöröskontyos”, a tudatos nő. Akinek többet számított zsíros hajú, femma-náci barátnője Rodha, mint húsz éve élettársa én, gyermekeinek apja.
    Amióta ritkult a hajam, tengerészgyalogos módján rövidre vágattam. Frissen nyiratkozva jól látszott, a koronám két oldalán őszülök. Múlt tavasszal, amikor egyik este anyaszült meztelenül másztam melléje az ágyba, fölnézett a könyvéből s azt mondta, én vagyok a világ leggusztusosabb férfije. Emlékszem, milyen gyengéden szeretkeztünk ez éjjel. De mi történt azóta? Helyesebben Rod, a pelenkás, a legkisebb trotli váratlan megjelenése óta? Luj teljesen megváltozott. Nem lett rosszabb, nem lett jobb, csak más lett. Olyan távoli. Valahogy kívülről nézett rám. Vizsgálódva. Majdnem, hogy hidegen. Mintha azt nézné, magába feledkezve, ilyen pillanatban, mit keres ez a pasi a házamban? A gyerekek körül. Az ágyában.
    Megijedtem tőle. Nem akartam, hogy idegennek lásson. Gary halála csak egyik oka volt a leszerelésemnek. Másik, titkos vágyam az volt, hogy visszakerüljek a család vérkeringésébe. Talán igazuk van. Túl sokat voltam távol. Rob, a rangidős és Roy, a második örökös joggal kérdezhette olykor, ha csak viccelődve is: „Luj, ki ez a bácsi a vacsoránál?”
    Rod, a pelenkás születése után, vöröskontyos hagyta, hogy szeressem. Elnézően, megértően, kötelességtudóan. Előfordult, hogy a könyvet sem tette le maga mellé. Szemüvegét az orrára tolta, s úgy várta készenlétben, hogy végezzek, s folytathassa az olvasást. Vagy csak egyszerűen odakínálta formás kis hátulját és tovább olvasott.
    Egy este mégis ő fakadt ki.
    - Úgy használsz, mint egy kurvát. Semmi érzelem nincs benned. Csak a funkcióvágy.
    Szótlanul a feliratra mutattam. Mit mondhattam volna? Kezdjünk el veszekedni? Soha nem értettem a nőket, a női észjárást, s ez a jelenet sem segített a rejtély megoldásában.
    Szexuális közönyén nem tudtam áttörni, ezért természetes, hogy nem voltam képes megjátszani a felhevült szeretőt. Cselhez folyamodtam. Egyoldalú szeretkezésünk alatt valaki másra gondoltam. Egy nőre az utcán, aki felkeltette az érdeklődésemet, egy lányra az uszodában, egy régi nőismerősömre, valakire a jachtklubban. Előfordult, Delilah is megjelent lelki szemeim előtt, mint tinédzser, sőt Fairy, a térdén kiszakított farmerében. Ám e két utóbbi emléke nosztalgiával töltött el, és inkább szomorúvá tett. Később, már Buzznak dolgozva, egy-egy kívánatos utasomra, vagy éppen, főleg az utóbbi időben, Clarere, filigrán, ruganyos, fiús testére.
    Rod, a pelenkás egy éves lett, s mint házasságunk óta mindég, hű maradtam vöröskontyoshoz. Csupán a fantáziám működött. Clare-rel nagyon jó, mondhatnám bensőséges viszonyba keveredtem, de nem feküdtem le vele. Tartottam az apuka - kislánya jellegű kapcsolatot, akkor is, ha mindkét Bell JetRangerre szükség volt a dél-afrikai kontinens távoli sarkaiban, s együtt utaztunk oda.
    *
    Bruce irányításával és gyári támogatásával a két nagyobb gyerek ekkor már Fokföld korcsoportos szörfbajnoka lett, s egyre többet szerepeltek a helyi újságokban, néha anyjukkal, az elit tipikus szörfanyukájával. Rólam egy szót sem szólt a fáma. Egy apuka, ha nem volt szörfbajnok a maga idejében, nem volt érdekes a szörfújságírók számára. Annál inkább Bruce, aki ez évben visszahódította országos mesterbajnoki címét, s Luj által mintázott szörfdeszkái úgy keltek el, mint pékségben a frissen sütött lekváros bukták. Bruce egyik különösen szellemes rajzú deszkájára ráhasaltatta Rodot, a pelenkás trotlit, szörfruhába öltöztetve, készített róla néhány fotót s ebből alakította ki új kampány logóját.
    „Nem lehet elég korán kezdeni!” - szólt a hirdetés, és megszületett a Roddeszka („Rodboard”), első a százakból, melyek követték. Ekképpen Rod, a pelenkás neve előbb került a szörfirodalomba, mintsem megtanult volna szörfözni. (Ez persze nem zavarta Bruce-t, jó néhány évvel később Rodból, a pelenkásból is, országosan ismert szörfbajnokot faragott...).
    A fokföldi meghívásos bajnokság után a johannesburgi Sunday Times első oldalon hozta le az érmeiket mutogató R-testvéreket és Bruce-t, a lábaiknál ülő vöröskontyossal, Roddal, a pelenkással, (egy Roddeszkával az ölében), és a kilógó nyelvű James-szel, a basset kutyánkkal. Andy hozta be az újságot a pilóták várószobájába. Sokáig meredtem szótlanul az arcokra a színes fényképen. Boldogság sugárzott azokból a szemekből.
    *
    Egy szabad hétvégén fölkaroltam Jessie-t, s kihajtottam vele a Fák öblébe. Luj, a vöröskontyos három napra a Vadonparti Nemzeti Parkba vitte a három R-t és James kutyát, Benőben, a kombiban. A Nyugati Tartomány szörfbajnoksága zajlott a Kaaimans-folyó torkolatánál, a világ egyik legjobb szörfös helyén. Nyílt verseny volt, a keskeny földnyelven megjelent az ország hullámlovasainak krémje, a nemzeti és néhány külföldi televíziós társaság kameráinak össztüzével kísérve - a magamfajta szörf-sutának semmi keresnivalója nem volt arrafelé.
    Jessie az Opel hátsó ablaka alatt kuporgott, a beépített hangfalak között, s Albinoni Adagiójának szomorú melódiájára végig szundította az utat a glorifikált Istállóig.
    Nem árultam el neki, hogy meglepetés készül számára. A sziámi időtlen idők óta nem tette mancsait Tenacity fedélzetére, ha jól emlékszem, Rob, az elsőszülött megérkezése óta. Sután hangzik, de én izgultam helyette, vajon mit fog szólni, amikor a vitorlás első ízben megbillen a lábai alatt. Jessie, látszólag mit sem sejtve, bölcsen figyelt az üveglemez másik oldaláról, mialatt behordtam a magunkkal hozott élelmet és italt a hűtőszekrénybe, s a hajó bungalóban tárolt kellékeit a csomagtartóba hajigáltam. Fölmásztam a „reggeliző” sziklára, s végig mustráltam az öböl lenyűgöző ívét. A kapaszkodó nap még csak a túlsó, óceán felőli oldalát ébresztette fel, vize a kék színskáláján nyújtózkodott a Sentinel szirtjeinek lába felé. Alattunk, Hout Bay feketéből kiolvadt, haragoszöld víztömege még javában szundikált. A korai idő ellenére két vitorlás hajó már a kijárat felé, a nyílt tengerre igyekezett, a félszigeten átbukó, friss kereskedelmi széllel a hátuk mögött. Szép napunk lesz, állapítottam meg hangosan, hogy Jessie is hallja. A sziámi rám hegyezte a füleit, egy ideig merően a szemembe nézett, majd unottan ásított. Felőle, még nekem is lehet igazam, sugallta mozdulata.
    *
    Amint befordultam a marina felé vezető mólóra, rögtön megismertem Clare lehetetlen, mustárszínű Mini Cooperjét. Ott vesztegelt az őrbódé előtt, s láthatólag a fekete biztonsági őr fejét főzte, hogy engedje be a kapun.
    - Hát te? - kérdeztem, amint az őr tekintetét követve a lány hátra fordult.
    - Helló, Boss! - üdvözölt széles mosollyal a fickó - Ez az ifjú hölgy éppen önt keresi... Mentegetőzve tárta szét a karjait.
    - Nem tudtam, hogy...
    - Hí, Gerle - nevetett reám Clare, kamaszos zavartsággal. Először láttam elpirulni. Narancsszínű repülő kezeslábasát viselte, apró figurája reménytelenül elveszett a szabvány öltözet bugyraiban.
    - Hogy’ kerülsz ide?
    - Nem hallottad a hírt? - Clare megkerülte a Mini Cooper elejét és zsebre vágott kezekkel felém indult. A szél arcába dobta rövid, de súlyos szőke fürtjeit, szemét vágásnyira szűkítette a marina vizéről visszaverődő fény. Hihetetlenül tiszta gyermek arcod van, Clare, gondoltam. Elnevettem magam.
    - Ez nem nevetni való ügy, Sir - reagált önkéntelen mosolyra húzva az ajka szegletét.
    A csuda gondolná, hogy ez a gyerek csapatszállító helikopterekkel repked a felhők között... Becsaptam az Opel ajtaját, nehogy Jessie kiugorjon a móló forgatagába. A hűtőnek támaszkodva, összefont karokkal vártam be a lányt.
    - Mi hírrel jöttél, Clare?
    Pilóta kolleginám hátravillantotta a szemét, hogy meggyőződjön, halló távolságon kívülre került az őrtől.
    - Bomba- és rakétariadó van a Waterfronton - artikulálta félig suttogva. Alulról fölfelé nézett reám, egyenesen a szemembe - A privát légteret leállították huszonnégy órára. Este nyolckor fogják Buzz tudtára adni, holnap üzemelhetünk-e egyáltalán? Addig kiürítették az egész kikötőt, a hajókat kiküldték horgonyra, a vásárló pláza ki sem nyitott, a személyzetet és a látogatókat már a bekötő utakon visszafordítják..
    Clare, még ekkor is zsebben tartotta kezeit, úgy állt előttem, mint apjával felnőtt társalgást folytató kamasz, kihúzva magát, rátartian, de ugyanakkor büszke komolysággal a nyaka állásában, amiért egyenrangúként, felnőttként kezelik.
    Néztem a szív alakú, sápadt arcot, a rúzstalan ajkakat, a mögülük kivillanó kékes-fehér fogakat - valamit még mondott nekem, de egy szó sem jutott el a tudatomig belőle. Az arc, a mellem magasságában, komolykodó lett.
    - Mit nevetgél, Ales? - hallottam, talán nem is először. Clare, ha megkérdőjelezett valamit velem kapcsolatban, az alezredesi rang tábori zsargonját használta és magázott.
    - Én? Semmit. Eszembe jutott egy mese, amit valószínűleg én találtam ki.
    - Egy mese? Te...? - esett ki a szerepéből a lány.
    - Figyelj, Clare, ez az egész balhé szerintem összefügg Madíba mai látogatásával. Úgy hallottam, az Öreget a pretoriai helikopter ezred hozza le. A fiúk odafönt egy VIP Oryxot bocsátottak a rendelkezésére.
    Az újságok írták előző nap, hogy Madíba, vagy, ahogy a világ jobban ismeri, Nelson Mandela beszédet fog mondani a fokvárosi parlamentben. Az akkori politikai helyzetben, a hatalmi erő súlypontjának lassú áthelyezésének éveiben, Madíba személye volt a garancia arra, hogy a fekete-fehér vetélkedő nem torkollik véres polgárháborúba. Épsége, életben maradása a szó szoros értelmében véve létfontosságú volt a fehérek számára. A Nagy Öreget, akármerre ment, fehér testőrök és katonák hada védelmezte a szélsőjobboldal esetleges meggondolatlanságaitól.
    Mintegy végszóként, berregésre lettünk figyelmesek Llandudno irányából.
    A gerincen átvezető út felől, széles ívben elkerülve a Kis Oroszlánfej hegycsúcsát, sötétkék rendőrségi helikopter húzott a marina fölé. Plexi buborékából két, fekete kommandós ruhába bujtatott „andris” nézett le reánk, amikor a helo élesen megdöntött kanyarban elhúzott a vitorlások árbocerdeje fölött. Clare fel s alá ugrált és integetett feléjük. „Hello, fiúk!!”
    A pilóta mellett ülő utas fehér kézfejét meglegyintve üdvözölt bennünket.
    A hekus helo körbezümmögött Hout Bay háztetői fölött, majd felcsapott a katlan magasabb régióiba, és a Chapman’s Peak sziklába vágott autóútját követve eltűnt Constantia Nek nyerge fölött. Ahogy elhalt a rotorok zaja, fülembe jutott Jessie rekedt hangú méltatlankodása. Atyaúristen!
    A szerencsétlen sziámi megfő a zárt kocsiban! Megnyomtam az ablakleeresztő gombot mindkét oldalon, hogy átjárja a kocsi légterét a levegő.
    - Kimész? - kérdezte a lány.
    - Gondoltam, meghajókáztatom családom egyetlen hölgytagját, aki még szóba áll velem.
    - Messzire mész?
    - Miért kérdezed?
    - Mert ha csak a közelben maradsz, ütőtávolságon belül, akkor szívesen kimennék veled.
    - Attól függ, mit nevezel ütőtávolságnak.
    - Buzz kért, maradjak készenléti állapotban a nap folyamán. Egyórás hívásra. Sosem lehet tudni.
    - Eredeti tervem szerint Sandy-bay felé indultam volna. Jó időben ott szoktam horgonyozni. De ha szépen megkérsz, megalkudhatunk Duiker szigetéig és vissza. Ez bőven ütőtávolságon belülre esik. Megmutatom neked a fókatelepet.
    - Yep! - rikkantott Clare, és kinyújtotta a tenyerét. Belecsaptam, aztán fordítva is megtettük, majd a levegőben, vállmagasságban ismét összeütöttük őket. Az angolai bozótháborúból hoztuk vissza ezt a szertartást a dél-afrikai légierőkbe, ahol megragadt, mint egyfajta felszállás előtti, szerencsemalac kézfogás. (Namíbiában, az Ovambo törzsek harcosaitól lestük el annak idején, bevetések előtt).
    Tenacity az úszó marina egyik közeli mólóujjához volt kikötve. Lehordtuk a felszerelést, majd kivittük a két kocsit a parkolóba. Hónom alatt Jessievel, átmásztunk a vitorlás fedélzetére.
    - Idenézz, Clare. Hat hetes volt, amikor egy távoli szigeten a hajóra került. Hónapokig itt élt velünk, végigcsinálta az utat hazáig, rengeteg kalanddal. Igazi tengerész macska lett belőle. De közel kilenc éve annak, hogy utoljára fedélzetre lépett. Ritka pillanatnak leszel szemtanúja!
    Letettem a sziámit a kormányállásba. Jessie flegmán nyújtózkodott, ahogy a macskák aerobic könyvében elő van írva - először a mellső lábait, majd a hátsókat nyújtotta ki, ezt követően boszorkány stílusban felgörbítette a hátát. Ásított egyet, behunyt szemekkel megnyaldosta a mellét, majd dorombolva a lábaim közé tekeredett. S ekkor, első ízben, körülnézett..
    Mint akinek áram szalad végig a testén, minden izma megfeszült. Megszagolta a farácsot alattunk, majd a kormánykereket. Mindezt, lassan, óvatosan, arisztokratikus macska módra. Orrát ide-oda bökve araszolt a kabinlejáró felé. Amikor felugrott a nyílás tetejére, nyakát nyújtogatva szimatolta az onnét kiáradó szagmintákat. Felém tekintett s rekedt, emberi tónusú miáut hallatott meglepetésében. E hang a felismerés és az engedélykérés keveréke volt.
    - Hát persze! Csak menjél.
    Jessie finom mozdulattal a lépcső tetejére ereszkedett, majd antennaként felemelt farokkal elmerült a kabin félhomályában. Clarere néztem. Térdeit egymáshoz szorítva ült a cockpit kormányos székében. Előregörnyedve a combjaira könyökölt, állát összekulcsolt kezein nyugtatta. Figurája elveszett a lötyögő kezeslábasban. Arcán távoli mosoly játszadozott, a szemei...
    Ekkor döbbentem rá, annak előtte mi volt oly különös, oly disszonáns a lány megjelenésében. Clare természetes szőke volt, ezt elárulta a szemöldöke, az alig látható pihék felső ajka fölött, s a nyaka tövében. De a szemei éjfeketék voltak.
    Pupillája beleolvadt szembogarába, s ettől óriásivá nőtt. Előfordult, Fort Helicopters bázisán halál komolyan rám nézett valamiért, s próbálta megérteni, mit is mondok. Ilyenkor az volt az érzésem, egy Modigliani festménnyel nézek farkasszemet. Ekkor, ezen a különös, esetleges reggelen, amikor Jessiet évek óta először hoztam vissza oda, ahol tulajdonképpeni élete elkezdődött, ekkor értettem meg Clare tekintetének titkát.
    - Mit nézel, Gerle?
    - Téged. A szemeidet. Megfejtettem az enigmád titkát.
    - És pedig?
    - Mozduljunk. Rakjuk össze Tent, és let’s go!
    *
    Tenacityt már csak két kötél tartotta az mólóujj mellett. Körülpillantottam a fedélzeten. Minden rendben volt.
    - Jessie? - kérdezte Clare a homlokát törülgetve. Aviátor napszemüvege élesen kiugrott sápadt arcából.
    - Megtalálta régi kucorgó helyét. A jobb oldali pilótaágyat, ahol Luj szokott aludni.
    - Luj? Azt hittem...
    - Eh, Irma a rendes neve. De én sohasem szólítottam így. Nekem csak Luj marad.
    - Gerle, bajban vagyok.
    - Mondjad.
    - Én tulajdonképpen dolgozni indultam ma reggel. Nincs nálam egyetlen könnyebb ruhadarab. Felrobbanok ebben a bébi kezeslábasban.
    - Ha lemész a kabinba, a fekete sporttáskámban találsz egy váltás sortot és trikót. Van benne egy tartalék fürdőtörülköző is. Azokat használhatod.
    Kisfiús küllemén egy cseppet sem segített az átöltözés. A nadrágom jóval térden alul lógott róla, s a trikómba, mintha Donald kacsa költözött volna. Clare megtalálta Luj ottfelejtett vörös homlokpántját, s azzal szorította le egyenes szálú tincseit. Szerelésének aszexuális jellege láthatólag egy csöppet sem zavarta.
    - Hová menjek?
    - Előre, a mólóra. Farral fogunk kifordulni. Amikor szólok, dobd fel a kötelet a bitáról, és ugorj vissza a hajóra a kötélvéggel a kezedben.
    Beindítottam a Yanmart. A dízelmotor jellegzetes, kényelmes dohogása megnyugtatóan kúszott szét a hajó törzsében. Behúztam a farkötelet, majd áthajtottam a kormányt a belső oldalra, s a propellert hátra kezdtem veretni. Ten fara lassan megindult a szabad vízfelület felé. A hajó orrát tartó nejlonkötél megnyúlva követte a fordulást. Amikor Ten közel derékszögben állt a mólóhoz képest, leállítottam a Yanmart. Az orrkötél meglazult.
    - Okay, let’s go! Rendben, ereszd el!
    Clare gyors mozdulattal átrántotta a kötél hurkát a kikötőbak fején és könnyedén a hajóra ugrott vele. Azon nyomban nekilátott a kötelek összeszedésének, pontosan úgy, ahogy a múlt alkalommal látta tőlem.
    A karikára fogott tekercseket leeresztette az elülső fedélzeti ablakon a tárlókamrába, s biztos kézzel lezárta a vízmentes fedelet. Ahogy fesztelenül mozgott és hajlongott elöl, a lengő nadrágszárak néha felcsúsztak a térdéig, s felfedték nőiesen izmos lábikráit.
    Régen nem tapasztalt nyugalom szállt meg. Mondhatnám, elégedettség. Hosszú idő után először kettesben valakivel indultam ki az öbölbe úgy, hogy nem volt bennem feszültség. Hang nélkül fütyörésztem magam elé, az ellenzős sapkát mélyen a napszemüveg fölé húztam. Ten, mintha megérezte volna hangulatomat, gőgös nyugalommal hasította a marina vízét, s elegánsan követte a kormány legkisebb mozdulatát is. A manőver tökéletesre sikerült, a hajó, a kapitánya és utasai játszva siklottak a több tucat, különböző méretű és formájú hajótest között a kikötő kivezető csatornája felé. Clare, akivel Fort Helicopters hangárában olykor órák hosszat, nyakig olajosan, csupán a legszükségesebb szavakat váltva dolgoztunk egymás madarain, ezúttal is szótlanul rendezgette a fedélzetet, lerögzített mindent, amire nem volt szükség odakint. Oly természetességgel készítette elő a vitorlákat, mintha egész életében ezzel foglalkozott volna. Lám, gondoltam, három fiam van és egyiket sem érdekli ennyire Ten, a vitorlázás... talán mondhatnám úgy is, a társaságom. Villámgyorsan mentegetőzni kezdtem magamban - még fiatalok, majd belenőhetnek. Megszerethetik. Ne ítélj túl hamar, Gerle. Rob, a rangidős, lesz olyan ügyes, mint Clare... Mégis. Ha csak egyszer is, valamelyikük a fülembe nyafogott volna a hét folyamán, hogy szombat-vasárnap menjünk vitorlázni, Gerle... Nos, soha. Soha nem tették. Pedig Robinban, a rangidősben kellene, hogy legyen valamifajta affinitás a hajónk iránt. Ez a hely volt a teremtője. A fogantatója.
    Motorozva kerültük meg a Déli hullámtörőt, s néhány percig zavaros vizekben bukdácsoltunk, a parttal párhuzamosan szaladó döghullámokon. Clare előre mászott az orrkosárba, áthajolt az acélkorláton és széttárta karjait, mintha föl akarna röppenni. Ten orrésze mozgott a legnagyobb amplitúdóval. Amikor elkezdett zuhanni, a lány kéjesen felsikoltott, akár a hullámvasúton. A becsapódások erejétől az öböl vize fehér gejzírként szökött a magasba, olykor zöldhullám söpört végig a fedélzeten. Mosolyogtam Clare örömén, meghittség, melegség bizsergett a bőröm alatt - nem akartam, a pillanat véget érjen. Simább vízre értünk, a hajó mozgása lecsitult, s lassan délre fordultam. York Pontnál felhúztuk a fő és orrvitorlákat, Ten megdőlt, s a szél vette kézbe hajónkat. Leállítottam a motort. Hallgattam a felszín és a levegő surrogó, fütyülő koncertjét.

    Vöröskontyos, te őrült. Most itt lehetnél. Csak rajtad múlna.

    A szél délnyugatról, az öböl bejárata felől fújt, szorítanunk kellett ellene, ha előbbre kívántunk jutni. Utunk hosszú cikk-cakkokban, „kutya-lábakban”vezetett kifelé, így előfordult, Duiker szigetével pontosan ellenkező irányba haladtunk. Clare hátrajött a kormányállásba. Kölcsöntrikóm, a sortom nedvesen tapadt testére, először adva jelét annak, hogy alkalmi utasom mégiscsak nő.
    - Kormányozhatok, Ales? - A napszemüvege fölül nézett rám, miközben szétvetett lábakkal előre dőlt, s lazára rázta a felsőtestére ragadt trikót.
    - All yours. Kezedben a parancsnokság.
    Amikor átvette a kormánykereket, föléje hajoltam, s előre mutattam.
    - Látod a Keleti Erőd támfalát a parton?
    - Yap.
    - Nos, azt tartsd a hajó orrán. Amikor egy negyed mérföldre leszünk tőle, szélcsapást változtatunk, átfordítjuk a vitorlákat, s balról fogjuk a szelet. Figyeld a többi járgányt. Lemegyek a kajütbe, s felhozok néhány sört.
    - Nekem kólát, léci. Ami biztos, az biztos.
    - Ja, persze, a készenlét..
    - Gerle - szólt utánam a leány.
    - Yeah?
    Clare az orrát ráncolta azon igyekezetében, hogy koncentrálni tudjon egyszerre két dologra.
    - Hozd fel a mobilomat is, léci. Csak úgy, arra az esetre, ha...
    Jessie panaszosan nyikkant egyet, amikor megpillantott. Régi helyén, a hasán feküdt, széles terpeszben szertedobálva végtagjait. Szemeit, mintha Ká, a kígyó bűvölte volna szanaszét. Jessie, a tengerész, leánykori nevén Jessica Coetivy, tengeribeteg volt! Felnyaláboltam és a sörrel, kólával együtt őt is felcipeltem a kormányállásba.
    Több mint egy órán át „vasaltuk” az öböl vízét, zergeösvényt karistolva annak mérgeszöld felszínére, mielőtt elfogadható oldalszéllel utazva, biztonságban megcélozhattuk a fókák sziklaszigeteit, anélkül, hogy az erősödő szél a Sentinel kúp parti szirtjeire nyomott volna bennünket. Izgalmas száguldás volt. Ten árboca merészen dőlt a víz fölé, az alsó oldalon tenger mosta a fedélzetet. Hevederekbe ültünk, s becsatoltuk magunkat a „felső” oldalon. Vadul kurjantgatva lógtunk a mélység fölött, miközben a lábujjaimmal igazgattam a kormánykereket. Bekapcsoltam a mélységmérőt, félszemmel a sárgán villogó számokat figyeltem. Vulkán-szikla felé közeledtünk, ezt a felszínen ritkán észrevehető bazaltzátonyt a hajó bal oldala mentén akartam elhagyni. Az Atlanti-óceán felől bukóhullámok vonatai nyomultak a Fák öblének torkába, a rendszertelenül megtörő tarajok között nehéz volt felismerni a sziklaszirt fölött átszaladó ár fortyogását. Clare pillantotta meg először Vulkán-sziklát. Pontosan előttünk volt! Kiengedtem néhány arasznyit a fővitorlán, s a forrongó örvények szél alatti oldala felé kormányoztam Tent. Álmélkodva felejtettem szemem a lányon. Clare néma mosollyal nyugtázta szavak nélküli dicséretemet. Pofacsontja kipirult a széltől, a szokatlan élménytől, s csapzott szőke haja, a vörös homlokpánt, az Aviátor szemüveg tükröző lencséi pikáns palettává olvadtak arcán. Minél tovább figyeltem őt a szemem sarkából, annál harmonikusabbá álltak össze az egyenként szépnek egyáltalán nem mondható vonások: a merészen egyenes, törött nyergű orr, a darázs-csípte, szabálytalan ajkak, a túlméretezett szemek, a széles csontozatú, szív alakú arc, a magas homlok s a ráboruló vastag szálú hajsisak.
    A felületes szemlélő számára a hétköznapok taposómalmában mégis csinosnak számított Clare, de csitri kiállása, a nőies öltözködés teljes hiánya, a férfias munkakör s nem utolsósorban, alapvetően csendes természete a környezetében lévő férfiak számára észrevétlenné tette, mint számba jöhető nőszemélyt. Elviccelődtek vele a kantinban, de egyenrangúként kezelték, amikor repülésről volt szó. Azzal mindenki tisztában volt, hogy Clare a vállalat top gunjai közé számított, vagyis egy sorban emlegették a légiós pilótákkal. Bennünket, Andyt és engem, az évek tettek azzá. Clare így született. Őstehetség volt. Volt kitől örökölnie - apja a jenkikkel megjárta Vietnámot, (vagy ahogy ő mondta, „’Namot”), több mint százhúsz bevetésről tért vissza sértetlenül F-100 - as vadászgépével. Clare volt az egyetlen, akinek Buzz alkalomadtán előre köszönt, de csakis akkor, ha jókedve volt. Ettől eltekintve, a főnök éppen olyan nyers, sőt durva modorral kezelte a lányt is, mint mindannyiunkat. Érdekes módon, Clare talán erre a bánásmódra volt a legbüszkébb munkahelyén. „Utálom, ha a főnök a csajt látja bennem először, s aztán a repülőt...”, vallotta be egyszer, sörözés közben.
    Ez ideig kapcsolatom a lánnyal fölöttébb bonyolultnak bizonyult. Néhány hónapja ismertem csupán, mégis, mintha kezdte volna betölteni a Gary által hátrahagyott űrt bennem. Az a természetesség, amellyel átnyújtotta síszemüvegét a Sikorskyban, a tehetetlenül hánykolódó olajtanker fölött elindított bennem valamit. Nevezhetnénk egyfajta kötelék érzetnek, amelyet csak bajtársaitól remélhet az ember. Ha egy pillanatra meg is hökkentem, amikor megtudtam, hogy Andy másodpilótája nő, (sőt, egy kicsit mintha irigykedtem is volna Andyre..), minden kételyem, hátsó gondolatom eltűnt a leszállás után. Clare nem fecsegett, mint a nők legtöbbje - vele lehetett beszélni, beszélgetni ott és akkor, amikor erre szükség volt. Clare, ha nem volt érdemleges mondanivalója, hallgatott. Gyakran előfordult, órákig nem lehetett hallani a hangját. De figyelte az életet maga körül, követte a társalgásunkat, mely, ha vidám volt, mosoly ült az arcán, ha komoly, fekete szemei elmélyülten csillogtak. Amikor megszólalt, szavai ültek. Minden a helyén volt. Így csendje nem a szokásos, sértődött vagy ellenséges nőnemű hallgatás volt társaságunkban. Élvezte történeteinket, s akár Gary, Clare is ösztönös, hálás hallgatóságnak bizonyult. Meglepően friss memóriájával, hetekkel, sőt hónapokkal később is felelevenített egy-egy anekdotát, bemondást, élcet vagy tanulságot, s ez jólesett az aktuális regélő hiúságának.
    Clare vitán felüli tekintélyét azonban egy addig kizárólag férfiak számára kisajátított tehetségének köszönhette. Ő volt a legjobb szerelő a pilóták között. Beleértve Fort Helicopters számtalan kirendeltségét Afrika-szerte. Gyermekkora óta repült, Pennsylvaniában mégis először a repülőmérnöki kart végezte el, s csak azután írt alá tíz évet az USA légierejével. Bár jet papírjai is voltak, a helikopter maradt szíve ügye, s főhadnagyként missziós parancsnok volt az idősebb George Bush televíziós show-háborújában, a Sivatagi Viharban, a kilencvenes évek elején. Kuvait fölött CH-137 nehézteher-szállító helót repült („a horgonyzó hadihajóról partra tudtam vele tenni egy tankot,” mondta), majd az Irak területe fölött folyó konfliktusban egy páncéllal bevont, rakétákkal felszerelt támadó helikopter, az AH-64 Apache pilótája volt. A háború utolsó napjainak egyikén, Bagdadtól délnyugatra, az Al-Hijarah-sivatagban homokviharba került. Az uralkodó déli szél, a sharki, iszonyú erővel tolta maga előtt a homokfrontot, amelyet a helyiek barna hengernek neveznek. Az aznapi „hengert” hatvan kilométer szélesnek és a sivatag felszínétől háromezer méter magasságba szökőnek becsülték a radar képernyőjén. Clare-nek semmi esélye sem volt. Kényszerleszállást hajtott végre a sivatagban.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981658
Webáruház készítés