Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gelléri Andor Endre: Jamaica rum_EPUB

Gelléri Andor Endre: Jamaica rum_EPUB
1 190 Ft1190

Gelléri legfontosabb, de nem egyetlen forrásvidéke Óbuda - olajszagú sikátoraival, pinceműhelyeivel. A szeretetet és megértést sóvárgó vénlányok, agglegények, mesterségük fortélyos fogásain átszellemült lakatosok, meghajszoltak és munkanélküliek kelnek itt életre.
De írásai komorodnak, ahogy a kinti valóság is, s lassan megtöri írásai tündériségét. A tiltakozás jegyében születik meg a Ház a telepen,a B és a Hamis pénz című mesterművei. Egyre tömörebb formák jelzik fegyelmezett modorát és határozott látását. A szinte balladai szerkezetűek közül alighanem a Részegek és a Facipő a legemlékezetesebb. Az akaratlanul halálba taszított lány drámai históriája, illetve a semmibe vett festőlegény hőssé válása.
Olvassák hát szeretettel ennek a derékba tört pályafutású remekírónak szikár, és évtizedek múltán is eleven írásait, azon íróét, akit Móricz Zsigmond az új magyar irodalom egyik legnagyobb ígéretének tartott.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Facipő

    A kékfestő befelé görbítette a lábát, és cammogott, mint a medve. Új facipő volt a lábán; olyan magas fatalppal, hogy arasznyit emelte a festőt; sárga bőrén tompán fénylett a rákent faggyú. A régi cipő egy üst alól bámult elő: feketén a nedvességtől, puhán, kibomlott fűzővel.
    Így járt föl s alá az üstjei között: mintha minden lépéssel különös erővel megtiporta volna a földet; nehéz karjait lomhán lóbálta;arca mindig vörösebb lett. Arra kellett gondolnia, hogy hiába van neki a legvastagabb nyaka az itteni Legények között; hiába dörög a hangja, mint a mozsár, hiába ingadozik facipős léptei alatt szinte a talaj: a lányok húzódnak tőle; mintha szörnyű ereje riasztaná el őket. Hogy a szava nem keveredik női szóval: faragatlan, mennydörgős marad a beszéde, hogy mivel nincsen, akinek a kedviért csinosítsa magát: hagyja bozontosodni rút, veres haját, tüskésdrót szakállát; egészen állati formát ölt.
    S most elégedett vigyorral nézi ezt az újcipőt. Hohó, ilyen aztán nincs, és talán e széles világon sehol se volt. Hohó, ezzel a hármas fatalppal elérte, hogy magasabb mindenmás legénynél a faluban: már magasabb is, nemcsak erősebb. Nagyokat fúj, s pénzt duga nadrágjába. Na, most befordul a folyóparti kocsmába.
    Útközben még jobban tetszik neki ez a fa-cipő. Sötét van, s ebben a sötétben mintha vasszobor lenne, úgy mozog előre. Sötét van, de ő olyan hatalmas mostan, hogy megrázza az útjába eső fákat, s vissza-visszanézve lesi, hogyan mozognak a lombok. Szinte a vihar, a szél ereje van benne... hogy zizegnek, recsegnek azok a lombok! S a vére: mintha egy folyót hajtanának körbe, talpától a fejéig. A szívénél örvénylik ez a tüzes folyó, s az agyán, mint a sziklán, tajtékot vet és bosszúsan zeng. Afféle mázsás kő akad útjába Sebestának: fölkapja, tudja, hogy egy mázsa, de alig érzi.
    - Tojás - vigyorogja, s elhajítja félre. De érzi, hogy a lány az úgy nézne ki vastag markai között, mintha egy vékony virágszálat próbálna babusgatni. Eltörne az a lány, lehervadna vaskos ujjai között. Ki tudja, rémlik néha néki is, talán ölelés közben, ha ez a sok bolond érzése rászabadulna, agyonölne egy lányt.
    De márna mintha fölfújták volna Sebestét: nem is lélegzik rendesen; előbb földagasztja a képét, aztán rácsappint, s úgy lövi ki a léget. Jó volna minden, jó bizony, csak azt az öklömnyi szívet ne harapdálná odabent valami érzés. Üt, mint a kalapács, ércesen, de közben fáj a magányosságtól. Ha valami olyant tudna már tenni, amiből a női lélek féléje húzódna; csakhogy a jóság nem áll jól neki. Bár kigyulladna valami pajta, s onnan, tüzet fogva ő maga is, kimentené a lányt; vagy jönnének a rablók, akiket fél kézzel halálra ver.
    Na, benyit a kocsmába. Lámpafény együtt kevereg a füsttel; meg mintha a boros- s pálinkáspoharak is gőzölnének az emberi testekkel együtt. Zsibong a zaj is; pohár, tányér, villa, kés mind kocsmanyelven beszél. De közébük durran Sebesta facipőjének döngő hangja. Koppan, dobban, hátra is fordulnak egy s más népek, majd aztán megint előrekanyarodnak, vissza a pohárhoz, a régi beszédhez. Tudjak, kicsit respektálják is Sebesta baromi erejét, de igazában nem sokat törődnek vele. Olyan nagy már ez az erő, hogy vele senki ki nem kezd; olyan magára hagyott erő ez, önmagáért élő. De Sebesta, maga se tudja, miért, szeretne ezen a cipőn keresztül kis beszédbe, melegségbe keveredni a többiekkel. Oly jól esne, ha valaki megnézné, s megdicsérné ezt a bakancsot. Ha intenének neki: „Ülj ide az asztalunkhoz, oszt mutasd azt a frászos cipőt” .... - de csak a kocsmáros löki oda a szokott két literjét, csak a pohárfenék tükre néz vissza rá, s az üvegben táncoló, hánykolódó bor kelleti magát. Iszik Sebesta: mintha kútból merné, nagy és mély borkútból, ahol sziklák préselik borrá az öklömnyi szőlőszemeket. Valahonnan a mélyből buzog hozzá ez a bor, mert máskor meg se kottyan két liter, most meg szinte szétfeszíti az ereit, beömlött a vére közé, s ragadja, mint a vihar. Üvölteni vagy bőgni fog mindjárt.
    Akik mégis nézik, látják rajta, hogy iszonyú lesz. Látják, hogy tüzes szemmel kapkod ide-óda; akik látják, asszonyaikat kicsit a hátuk mögé húzzák. S várnak bicskára tett kézzel. De most bejön a keszeg Tóni, az, akinek csúfságán kívül még púpot is adott a sors. Úgy lép ez, mintha rókától tanult volna járni, s az orrában is van valami a ravaszdiból.
    Ez a Tóni mindig hírt hoz valahonnan. Most is kihirdeti, hogy a halászat ezentúl tilos. Átüzente a túlsó oldalról a gróf a baglyas révésszel, hogy mivel senki se fizette neki mega halászati díjat, hát halászás nincs többé. Tessék akár a temetőből is kikaparni a rávalót, mert másképp puskás emberekkel lődözteti nappal és éjjel, aki vét a rendelete ellen. S ha a dolog mégis szaporodik: beszünteti a révátkelést, beszünteti a szőttes holmi átvételét, semmije se kell az itt lakó, túlparti népnek.
    Vannak, akik azt mondják:’ - Nem úgy van... - de aztán elhallgatnak. Leszoktak arról a kemény sorssal s nagyúrral szemben, hogy azt mondják: nem úgy van ... nincs úgy igazságosan: ez így jó, de hát ki törődik itt az igazsággal?
    - Mégis azt mondom - kurjantja Tóni -, hogy most az egyszer össze kéne fogni. Valahogy egyszer meg kéne mutatni a grófnak: nincs tovább; valahogy egyszer az kéne, hogy reszkessen ő is kicsit, mint mink.
    Szép volna, ha reszketne; ha remegne az ajka, a haja az égnek állna, de mi kéne ahhoz? Hogy lángoljon a kastélya? Hogy egyetlen szép lányát szeme láttára bemocskolják? De a kastélyt őrzik a vadászai; a lányát meg még nem is igen látták.
    Sebesta csak hallgatja őket. Féloldalt dűti a fejét: hadd hömpölyögjön oda a vére, hadd lélegezze ki magát feje másik oldala. Csak húzódnak a szemöldjei: „áj, áj, jajgattok” ...csak fúvódik föl az ereje, s szinte már rázza a grófi kastély oszlopát, s hozza foga között ruhájánál tartva a grófi lányt. Egészen összezavarodik ezekben a képekben: mintha nem is ő, hanem a tűz kiabálná lángokkal: - Mék a grófhoz.
    - Ő megy? - húzza föl előtte a vállát egy vénebb ember. - Mehetsz és jöhetsz is. Oda se engednek.
    - Este van, késő este van - veti oda a másik.
    - Aztán meg a gróf nem ijed meg egy kékföstőtől.
    Sebestában elszakadt helyéről a szíve, a mája, epéje, agya: ezek a részek szigetüket elhagyva kavarognak benne. Facipője mintha még magasabbra emelné. S ekkor meglátja a falon azt a képet, hol két szakállas halász bámul a bárka orrából Jézus után, aki puha, meztelen lábbal jár a kék hullámokon. Jár fölöttük, s alatta ringatódzik a sok kék hullám, mint a boldog állat.
    Egyet kacag Sebesta, s már az ajtónál van:
    - Gyertek, ha mondom! - üvölti - gyertek, ha mondom, átmegyek így - s mutatja a facipős lábát -, így, lábbal, mint Jézus.
    - Megállj! - kiáltják a vének, de aztán, mint a szélrohamban a levelek, ők is hullámzanak a többivel. S úgy jár előttük lobogó sörénnyel ez a Sebesta, mint aki át fog menni; s ha átmenne, ha mégis: mit szólna a gróf, hogy jő egy ember a túlsó partról, át a vízen, s azt mondja: „Engedj minket halászni, gróf!”
    Mennek, hogyne is mennének; bárcsak átgázolna, a szívük ver: valamennyien látják, hogyan járt egykor a csudálatos Jézus a vízen.
    Sebesta halad a partnak; nem is figyeli ő már, mi van a lába alatt, csak a túlsó oldalt nézi mohón, azt, ahonnan mint földön őrzött csillag ragyog át néhány lámpa. Két vagy három lépésre hágja-e át az örvényes folyót? Ablakon nyomul be a kastélyba, vagy bedűti a ház egyik falát? - visszafordul: - Az új facipők - dünnyögi, s azzal megint előre.
    Már a part fokán áll, és hevesen lép át a levegőn, rajta jár a vízen, megy a hullámokon, tiporja a parti habokat.
    De most, mint aki mélyebb útra fordul, kicsit lefelé halad az árban, de amott a sötétből újra kibukkan, s megint a habok tetején jár.
    Aztán ordít.
    S megint ordít. Nem érteni... szájába gyűlt vízen keresztül üvölt.
    Valakinél van egy szál gyertya. A kabátja alatt meggyújtja, s a víz fölé hajol vele...
    Másnap látták, hogy valami úszik a vízen; majd eltűnt, mert forgóba került, s mire megint kibukkant: már a túlsó partnál volt s kikötött egy kis öbölben.
    A kékfestő volt, a hátán feküdve. Új bakancsai kiálltak. A szája nyitva volt, s ki-kibuggyant belőle a víz. Szemeivel mintha látná a kastélyt. De a víz most csendes hullámmal megringatta: tehetetlenül elfordult a parttól, s úszott a tenger felé.

    Farsang

    A téglagyárból kiálltak a magos és szögletes gyárkémények, a füst lompos lihegése nélkül. Az agyagbánya és présház között vonuló drótvezetéken hóval, jéggel rakodottan, dermedten lógtak a vascsillék. Néha egy-egy sovány alak mászott végig a teljesen kihalt és leállt téglagyáron. Mindenfelé munkásházak rendetlenül épült csoportjai húzódtak. Egyiknek valami öblös vascső volt a kéménye, de a negyedik napja nem füstölt; a másiknak a kéményét félig elhordta a szél: innen se pöfögött elő a füst. Se szén, se munka, se ennivaló harmadik hónapja. Maga a téglagyár gondnoka is ágyban fekvő, súlyos beteg volt ősz óta. A tüdejét köpte. A gyáriak nem szerették, nem is szánták, sőt neki rótták föl, hogy betegségével csak akadályozza azokat a munkákat, amiket egy egészséges gondnok a tél vízdacára is elvégeztetett volna a szűkölködőkkel.
    Ugyanekkor a pirosbetűs naptárak szerint farsang volt. Álarcosokat már nemigen lehetett látni: csupán a papírüzletek kirakata mögött tombolt a farsang; a lila orrú mandarinok, ferde szemű muzsikok s gyapjas hajú négerek álorcái ott búsongtak eladatlanul, spárgára akasztva királyok, hősök és bolondok maskarái között. A gyerekek bámulgatták őket, de az árak olyan magasak voltak, hogy csak a szemük telt meg velük.
    Furcsa farsang volt: az egyik utcai pádon, azt hitték, huncutságból tetteti magát holtnak egy fekete kendőbe burkolt anya, karján a dermedt csecsszopóval. Azt hitték, valami álarcos mókája az is, hogy úgy feküdt a folyó kemény jegén, szétloccsant fővel, mintha hívogatná a parton bámulókat: csússzatok csak hozzám, nézzétek, milyen szép maskarám van ... - s csendesen megmutatná nekik szétloccsant, fagyos velővel fröcskölt fejét. Nem hiányoztak a fára akasztott bábuk sem, akikkel a részegek hajnalban eljátszottak, ékelődtek, s éltették a halálnak áldozatul akasztott farsangi bábut. A város legszebb sétahelyén, egy üveges fáról, hosszú, kettősre hurkolt spárgán öregember lógott. Sipkája bolondul félrecsapva, a szél elég vidáman lóbálta... de dermedt kezei s a nyelve ... brrr, valaki, valami elrontotta ezt a farsangot idén.
    Közben a téglagyáriak közé egy bizonyos Tir nevű, mindenkit lepipáló beszédű, ezermesterséget próbált fickó keveredett. Nemrég jött, nem is azért, hogy munkát vállaljon… inkább csak úgy benyitott ide és oda is. Az embert megkínálta hol bagóval, hol rendes dohánnyal, s ártatlan pofával elkezdte faggatni a házigazdát; mit gondol, meddig mehet ez így? Például tudta ez a Tir azt, hogy enyhébb napokon még volna valami munka: ilyenkor, beszélte, szokás a robbantott, de eső miatt otthagyott agyagot belapátolni a csillékbe, s fészer alatt elraktározni; ilyenkor, mint mondogatta, a gyári kőművesek kifalazhatnák az öreg, kiégett kemencék belsejét, javítgathatnák a munkásházak falát, kéményét és cserepezését. A lakatosműhely is mehetne, mert nézzenek csak szét: mennyi kocsi hever kerék nélkül; a sínek mindenütt meg vannak pattogva: mióta kellenének az új gyári vaskapuk… s a bognárok is dolgozhatnának a téglás kocsikon, kerékagyakon... az asszonyok pedig a cserepezéshez szükséges léceket szögelhetnék, s jó néhány ember gipszfigurákat önthetne: törpéket, manókat, virágcsokrokat, amiket tavasszal oly szép számban vásárolnak a kertek részére.
    No lám, lám, elhitték néki, mert más is mondta, hogy lenne munka, csak akarná agyár, csak merne beüzenni a központi irodába az a nyavalyás gondnok úr.
    Mindenütt lelkesedtek ezekre a hírekre: de hát csak hír volt ez is, mint a többi... kélt, szállt és eltűnt. Az éhínség meg nőtt az elégedetlenséggel. Ez a Tir folyton Kínáról mesélt nekik, ahonnan nemrég érkezett vissza, ahol ő valami tábornok titkára volt egészen addig, míg a tábornokot föl nem kötötték, mert lopott a nép pénzéből. Olyasmit mondott, hogy Kínában már nincs szegény ember... a kínai bankárokat fél évvel ezelőtt egy olyan hajóra cipelték, ahol őrült matrózok és hajósok teljesítenek szolgálatot. S ezek az őrjöngő matrózok nekivágtak már a bankárokkal az óceánoknak, s addig bolyongnak kísérleti hajójukkal, míg a bankárok nem állnak napokon át fél lábon, mint a gólyák, és nem sírnak a félelemtől, nevetnek, mint az őrültek.
    Úgy tudta ezeket, nagyokat röhögve, elmondani, hogy a hallgatók is nevetésre fanyalodtak, ilyen találón ütötte mindenben a szöget a fején, hogy szívből megkedvelték. Öreg szlovákok, románok ültek körülötte, s asszonyok tódultak hozzá pislogó gyerekeikkel. S annyira föl tudta őket mesélgetés közben nevetve heccelni, hogy az egyik hajnalban a középső kemencébe mindenféle alakok szállingóztak be lopakodva. A kemence mélyén, egy lámpás alatt ott ült Tir, körülötte mindenféle farsangi holmik: angyalszárnyak vegyítve kacsa- és libaszárnyakkal, két-három igazi halotti koponya, aztán színpadi hóhérpallosok, s a háta mögött egy akasztófa, a lábától nem messze egy koporsó, ö maga már piros, cafatos ruhába volt bújva, s a fején is valami lyukas sipka búbolt. Aki beljebb lépett, látta, hogy hátrább, a parázsló kályha mellett, két gyári lány ül, s holmi ember alakú bábunak éppen a fülét varrja a helyére. Mikor ezzel megvoltak, nagy veres bajuszt ragasztottak az orra alá: ilyen nagy veres bajusza csak a beteg gyári gondnoknak volt.
    Tir pedig hol ennek adott egy. piros hóhéri ruhát, hol amannak fekete halálruhát: mint magyarázta, az alacsonyabbak lesznek a kis halálkák, a közel két méter magas Sztahora kocsis: a főhalál. Ennek a Sztahorának a gyászköntösére fehér olajfestékkel ki volt pingálva a halál elképzelhető bordázata is. A koponyák ketté voltak törve, s egy lyukba fűzött spárgával összeköthetők. így aki halállett, elöl s hátul is burkolhatta magát a halotti maszkkal, aztán Tir ezt masnira kötözte rajtuk, és rendben voltak. Lassan beöltöztek valamennyien: a gyászpofák között vérvereshóhérok és fehérleples angyalok mászkáltak, szárnyukat féltve. Maga az ördög föltűzte két kecskebak szarvát, s mindenféle arcokat vágott a viháncoló angyalokra. Csak a főangyaloknak jutott szép, széles szárny; a kisebbek s a gyerkőclányok: kacsa- és libaszárnyakat kaptak. Aztán megjött egy Angelov nevű kékfestőlegény, akit Tir Jézusnak szánt. Szőkevolt csakugyan, egy kis kenyeret majszolt, s szótlanul Tir mellé húzódott, aki éppen Tusák bácsinak magyarázta: - Csak a halotti éneket húzni, lassan, szépen, panaszosan... - Az öregen óriási harmonika lógott, s most elkezdte mozgatni.
    Künn sápadt fény jelentkezett az égen; a házak ébredtek a virrasztásból: az árnyékokát tetszőbbé váltak, a csillagok egymás után halványodtak el. De a Hold sarlója fél-görbe, ködbe takart ezüstdarabként még látszott... a Nap már éledt, s mint egy messzi, óriási lámpás tette világosabbá a világot.
    A panaszos gyászdal nyújtott szavára kilépett a menet. Egy kordén fekete koporsó feküdt; a jobb oldalán az állt: A gyári... a másik oldalán: gondnok úr... Két csúf pofa a bitót cipelte, s mögöttük kis és nagy halálok, pallosos hóhérok, s hátul a vezérkar: Tir, a főhóhér, Sztahora, a főhalál, és Jézus, töviskoszorúval a fején. Mögöttük három angyal lépdelt.
    Aztán innen is, onnan is anyák és férfiak csatlakoztak hozzájuk: a gyerekek sírva fakadtak, a férfiak levett kalappal haladtak utánuk. Az elnyújtott halotti nóta beszállta a gyárat - néhány öregasszony reszketeghangon énekelte.
    Most megerősült a harmonikaszó, most fölsírt az asszonyok s férfiak gyászos hangja. -A bitót letették a földre, szemben a gondnok-lakás ablakaival... négy hatalmas szöggel beleverték a fagyott földbe ... két boszorka kivette a koporsóból a bábu-hullát, s a hóhérok a bitó alá cipelték. Most a kis halálok megdöngették a gondnoklakás ablakait: a függönyök szétfutottak, s az egyik ablaknál megjelent a beteg gondnok ijedt arcú felesége.
    - Ne éheztessen bennünket az urad! - kezdték a kiabálást.
    - Ha jó nektek enni, misem vagyunk állatok!
    - Munkások vagyunk, munkát akarunk!
    - Falaztassa ki velünk a kemencéket! - kiabálta a hóhér, aki kőműves volt.
    - A vaskaput miért nem csináltatod meg? Miért vagy nyavalyás? - a lakatos hangja volt.
    Valamelyik boszorka fölkiáltott: - En nem mosok többet nálatok!
    Tir csöndet intett, s a bábu nyakába akasztott egy táblát: „Itt nyugszik a gondnok” - ez volt rápingálva.
    Most kinyílt az ablak, s kihajolt rajta a gondnok felesége, s kimerült hangon azt kiáltotta:
    - Ki lesztek vágva valamennyien! - szavait kísérő lélegzése, mint a füst, röpült elő a szájából s idegesen reszkető orrlyukából.
    - Bánja a szamár - feleselt oda neki egy apró testű halálfő -, többet akkor se éhezhetünk.
    - Majd ki fogják dobni az uradat a temetőbe! - csengett valamelyik lány hangja.
    Többen, seprőnyélt tartó vénasszonyok, egészen meglapult csendben voltak. Bámul-ták a kiáltozókat, mintha nem is igen akarnák hinni, hogy szabad az ilyesmiket odakurjantani a gondnoknénak. Arra gondoltak, hogy nyilván azért merik az emberek, mert úgy néznek ki, mintha az égből vagy a pokolból valók lennének; tessék, amott maga Jézus kiáltoz valamit mérgesen. S a pityergős Bárkis Máriát mi is bírta arra, hogy azt sivítsa:
    - Éljen! - mint az a két széles angyalszárny, amit meg-megrázott a fújdogáló szél.
    - No, húzzátok föl! - parancsolta Tir.
    De most mintha veszekedés támadt volna: a hóhérok már emelni akarták a bábut, s a hosszú, halálos Sztahora is kiáltotta: - Podgy szem! Podgy szem!... de az angyalok még védték a tíz körmükkel a gondnok bábuját, és összevissza sikongattak kegyelemért Jézus felé.
    A gondnok felesége elképedve becsapta az ablakot, s lezuhantatta a faredőnyöket.
    Jézus hátat fordított az egész társaságnak. Elhúzódott a magas hóban, mint aki nem akar se látni, se hallani ilyesmit; úgy gondolta, néki nem illik ott lenni, ahol valami halál esik, mert ő a halál legnagyobb ellensége, ő az örökkévalóság.
    A bábu most magasba lendült. Míg ez történt, sokan a félelemtől előreosontak; vacogtak attól, hogy tavasszal majd számon kérik, ki volt ott az akasztásnál, s kemény szavak kíséretében kikapják a könyvüket. Másoknak farsangi játék volt, amiért nem is szabad a gondnok úrnak nagyon haragudni, mert mit tegyen az éhes ember? üljön egész télen át és búsuljon? most legalább nevet egy kicsit az urak kárára: nem lesz ebből semmi baj.
    Csak Tir és Angelov tudják igazában, hogy mit tesznek. Ők is játékosok voltak azért, de mégis számítottak rá, hogy ez majd belekerül valamelyik újságba, valami író szépen kiszínezi ezt, s kijönnek a missziós hölgyek, és legalább leves és főzelék lesz néhány hétig.
    De most kinyílt a gondnoklakás ajtaja: egy öreg bejáróné jelent meg; kezében prakkervolt, s a düh nem engedte, hogy beszéljen. Csak csapkodta a levegőt, s szeméből peregtek a könnyek. A tüntetők köréje tódultak, s nevetve félretolták az ajtóból.
    A belső szobában már hajnal óta fulladozva hánykolódott a gondnok.
    A felesége fölindultan megint a széles legyezőt kapta elő, s lihegve hajtotta a betegtátogó szája felé a levegőt.
    A legyező hajlott, bókolt, de a gondnokné karjai csakhamar fájni kezdtek: lehunyt szemmel, lihegve abbahagyta.
    Most koppanva fölnyílt az ajtó, csoszogás verődött be, s a betegszobába elsőnek lépett be a halál.
    Aztán a nyílt ajtón át szelíden Jézus közelített, mögötte angyalok áradata, s utána kíváncsian a többiek.
    A gondnokné fölismerte őket, a legyező után kapott és fölsikoltott: - Legyezzétek, legyezzétek, mert megfullad!
    Valóban: a gondnok, arcát eltakarva a maskarák elől, alig lihegett már.
    S a lányok angyalszárnyakat kezdtek törni; két hóhér már a pallosát lengette zúgva. Mindannyian legyeztek megrettenve: izzadt a pokol és a menny a kicsiny szobában; az angyalok szeme fájt, Jézus szédült, a halál lihegett.
    A halálra ijedt gondnok dermedten feküdt az ágya mélyén, s csak zümmögőn hallotta az angyalok pihegő biztatását: - Ne féljen, gondnok úr!
    Mikor félve kinyitotta a szemét: felesége kibomlott haját, a körülötte suhogó furcsalegyezőket s a jövevények kipirult, álomszerű arcát látta meg. Vacogva intette nekik: elég már.
    Erre az angyalok fele az ablakhoz tódult, a többiek köréje gyűltek és mosolyogtak rá. Jézus leült az ágyára fáradtan.
    - Tessék megbocsátani, de farsang van, - gondnok úr - mondta távol maradva az ágytól a hosszú Sztahora, a halál maskaráját oldozgatva magáról.
    - Kicsit tüntettünk, gondnok úr, de nem tudtuk, hogy ilyen rosszul tetszik lenni - szólalt meg Jézus.
    - Majd meggyógyul - így beszéltek hozzá az angyaloké
    A gondnok komolyan vizsgálgatta őket. Hol közeledtek feléje, egy-egy tört angyalszárnyat emelve föl a padlóról, hol távolodva elvesztek az ajtó mögött.
    Most Jézus búcsúzott tőle hajlongva. A gondnok megfogta a kezét és fölsóhajtott.
    S a megtépázott csoport aláereszkedett a kihalt bányán: elöl a puha hóban halkan haladtak az angyalok; a vérvörös hóhérok közé elkeveredtek a boszorkák, s a fáradt, éhes alakok visszaszállingóztak a hideg, kihűlt munkásházakba.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985823
Webáruház készítés