Gárdonyi Géza: A kürt_MOBI

Részlet a könyvből:

A délnek utána való negyedben Zsuzsi zördül, kászolódik odafenn a padlásszobában. Nemsokára rá száll is lefelé a létrán. Már fölülről odanéz a tűzhelyre. Látja, hogy a tej mozogva dombosodik a lábosban.
Kiáltana Átillának, de Átilla nincs odabent.
Zsuzsi nagy léleklobbal ugrik már a negyedik fokról, s egyben kapja a lábost is. Az ugrásban megtántorul: a lábos bizony úgy rántódik le a tűzről, hogy a tej mind kilottyan, szét a szobába, - még Atillára is, ahogy épp belép.
Átilla visszahökken.
Zsuzsi áll az üres lábossal, boglyasan, ijedten, mint aki gyerekét ejtette kútba. S hogy a lábos nyele égeti a kezét, azt is egy rándulással a padlóra veti. Reccsen darabokra.
Zsuzsi a fogát szívja:
- Tyű az anyádnak azt a...
S hogy ezt sziszegi, boszúságtól és fájdalomtól fancsalodott arccal néz Átillára.
Csakúgy véletlenül csapott ki az ajkán ez a szó: anyádnak. S nem is Átillára. De hogy ránézett, mikor ezt mondta, Átilla csak magára érthette.
Átilla arca, mintha láng csapott volna reá, megvörösödött.
- Anyámat szidod-e! Az én anyámat?
Zsuzsi a tenyerét nyomogatja, szívogatja. Nyöszörög:
- Hát mikor te...
- Az én anyám jó asszony volt, becsületes, dolgos!...
- Az én anyám is.
- Mi közöd neked anyáddal? Még véded velem szemben!? Minek jöttél el tőle, ha...
S hogy leűlt a szerszámait csapkodta.
Zsuzsi fájdalmasan nézett;
- Minek jöttem el? Valóban én is kérdezhetném magamtól.
Már akkor sírt. Mosdott könnyezve, többet a maga könnyeiben, mint a vízben. Fésülködött könnyezve. Szívogatta az orrát. Öltözködött könnyezve.
- Nem tűröm, - szipogta, - én se tűröm, hogy anyámat bántsák!
- Iszákos kofa!
- Akármilyen: szült, felnevelt...
- Részeges boszorkány!
- A te anyád!
- Az én anyám!? - fordul rá Átilla vérbelobbant arccal. Az én anyámra mered ezt mondani? Az én szentemlékű anyám... Ki meri az én szentemlékű anyámat... Megölöm, aki az én anyámat... megölöm!...
Felugrik.
Zsuzsi rémülettől fakult arccal hátrál.
Az idő kereke egy percre megáll.
Halálos csend.
S abba a csendbe belekondul az óra. Hidegen, méltóságosan:
Kong... kong...
Átilla is sápadt már. De a kürthöz lép és ki.
A kürt szinte bőg odakünn. A járása is gyorsabb, szinte reng alatta az erkély.
S az ajtót szinte felszakítva tér vissza.
Zsuzsi ott áll.
Még mindig úgy áll ott, ahogy előbb. Az arca viaszszín. A szeme elszántan merev. Az utolsó könnycsepp szinte ráfagyott. A melle nagy lélekzetekben emelkedő.
Átilla nekiront:
- Velem szállasz-e szembe? Anyámat szidod, és meg mersz előttem állani!
Zsuzsi néz szembe, elszántan.
- Nincs jogod, - rebegi. - Nincs jogod arra, hogy megüss!
Átilla szeme akkorára nyúlik, mint a dühös oroszláné.
- Nincs jogom?!
- Nincs. Nem vagy hites uram!
Átilla szinte elkékül.
- Nem vagyok hites urad? Hát akkor mért vagy itt? Hát akkor... hát akkor...
Az asszony takarta az arcát. Sikoltott, jajgatott.
- Segítség! Megöl! Segítség!
- Megöllek! Igenis megöllek! Nem vagyok hites urad, hát pusztulj a toronyból! Ledoblak! Ledoblak!