Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gabriele D'Annunzio Giovanni Episcopo MOBI e-könyv

Gabriele D'Annunzio Giovanni Episcopo MOBI e-könyv
690 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Megintettek kétszer vagy háromszor; azután fölfüggesztettek a hivatalomtól, mig végre a megsértett erkölcsiség nevében elmozdítottak.
    Azideig legalább fizetésem értékét képviseltem. Attól a naptól fogva nem értem annyit sem, mint egy rongy, mint a gyümölcshéj, melyet az utczán találnak. Önnek nem is lehet fogalma arról a vadságról, arról a dühről, a melyet a feleségem és anyósom kinzásomban kifejtettek. És mégis elvették tőlem azt a pár ezer lirát, a mi még megmaradt; az ügynöknő zsibárusboltot nyitott a pénzemből; s a család még abból a kis üzletből is meg tudott élni.
    Ugy tekintettek, mint gyülölt kenyérfogyasztót; egy rangba helyeztek Battistával. Voltak éjjelek, midőn a ház ajtaját én is zárva találtam; én is szenvedtem éhséget. Végeztem minden mesterséget, minden fáradságot, minden bármily hitvány és aprólékos szolgálatot; néhány fillérért reggeltől estélig fáradoztam; voltam könyvvivő, futár, operette-társulatnál sugó, hirlapszerkesztőségben szolga, elhelyező-intézetben segéd, megtettem, a mit csak tenni képes voltam, mindenféle emberhez dörzsölődtem, mindenféle piszkot fölszedtem, nyakamat mindenféle járom alá hajtottam.
    Most mondja: napokon át folytatott ilyen munkásság után nem érdemeltem meg valami kis nyugalmat és feledést? A mint Cyrus lezárta a szemeit, ha csak tehettem, minden este kimentem. Battista az utczán várakozott rám. Együtt mentünk inni valamelyik korcsmába.
    Minő nyugalom? Minő feledés? Ki értette meg valaha eme szavak jelentőségét: «borba fojtani a szomorúságot?» Uram, én csak azért ittam, mert éreztem, hogy folyvást kiolthatatlan szomjuság szárítja a torkomat; de a bor soha egy pillanatnyi örömet sem szerzett énnekem. Ott ültünk szemben egymással s a beszélgetésre semmi hajlandóságot sem éreztünk. És nem is beszélt senki sem abban a korcsmában. Volt már ön valaha ilyen csöndes korcsmák valamelyikében? Az ivók magánosan ülnek, az arczuk kifáradt, halántékukat tenyerükre támasztják; előttük áll a pohár, szemeiket a pohárra függesztik, de lehet, hogy nem látják. Bor az? Vér az? Igen uram: az egyik is, a másik is.
    Battista csaknem egészen megvakult. Valamelyik este, a mint együtt sétáltunk, megállt egy lámpa alatt, s a gyomrát megtapogatva, igy szólt hozzám:
    - Látod, mennyire földagadt?
    Aztán megragadván az egyik kezemet, hogy vele a daganat keménységét éreztesse, a félelemtől megváltozott hangon ezt mondta:
    - Mi lesz belőlem?
    Hetekig volt ilyen állapotban s baját nem mondta el senkinek. Néhány nappal később elvezettem a kórházba, hogy az orvosokkal megvizsgáltassam. Gümőről, egész csomó gümőről beszéltek, mely rohamosan nőtt. Meg lehetett volna kisérleni a műtétet. De Battista nem akarta, jóllehet nem volt elszánva a halálra sem.
    Az orvosok még húzták a betegségét néhány hétig; azután kénytelen volt ágyba feküdni; többé nem kelt föl.
    Haldoklása hosszas és kínos volt! Az ügynöknő valami raktárfélébe, valami sötét, fullasztó távoli lyukba zárta be a szerencsétlent, hogy jajgatását ne hallják. Én mindennap bementem hozzá; és Cyrus jönni akart velem, hogy segítségemre legyen.... Ah, ha látta volna ön az én szegény fiacskámat! Milyen bátor volt a könyörület eme munkájában, atyja oldala mellett!
    Meggyujtottam egy darab gyertyát, hogy jobban lássak; Cyrus világított. És láttuk azt a nagy, idomtalan testet, mely nyöszörgött és nem akart meghalni. Nem, nem betegségtől gyötrött ember volt ez: inkább, - hogy is fejezzem ki magamat? - inkább maga a megtestesült betegség, valami természetellenes dolog, valami önmagából élő monstruozus lény, a kinek két nyomorúságos emberi karja, nyomorúságos lábszára, összeaszott, vörhenyes, visszataszító kis feje volt. Szörnyű látvány! Valóban szörnyű látvány! - Cyrus világított. S ebbe a kifeszült, sárgás márványhoz hasonlólag fénylő bőrbe, megrozsdásodott fecskendővel, én fecskendeztem be a morfiumot.
    Már elég, már elég. Nyugodjék békével - szegény lélek! Közelednünk kell a befejezéshez. Nem lehet többé szertecsaponganunk.

    *

    A végzet! - Elmult tíz esztendő, a kétségbeesett élet tíz esztendeje, a pokol tíz százada! Egy este, az asztal mellett, Cyrus jelenlétében, Ginevra váratlanul igy szólt hozzám: Tudod-e, hogy Wanzer visszatért?
    Nem halványodtam el; mert, látja ön, arczomnak már hosszú idő óta változatlanul ez a színe van; még a halál sem változtatja meg; ugy a mint van ugy viszem azt a föld alá magammal. De emlékszem: nem voltam képes a nyelvemet megmozdítani, hogy csak egyetlen szót is kiejtsek.
    Ginevra azzal az éles, mondhatnám metsző tekintettel nézett reám, mely mindig olyan félelmet keltett bennem, mint a minőt az éles fegyver látása szokott kelteni a gyáva emberben. Észrevettem, hogy a homlokomat, a sebhelyemet nézi. Boszantó és türhetetlen nevetéssel nevetett. S tudván, hogy azzal fájdalmat okoz nekem, gyalázatomra czélozva, igy szólt:
    - Elfeledkeztél már Wanzerről? Pedig szép emléket hagyott a homlokodon...
    Ekkor aztán Cyrus is a sebhelyemre szegezte a szemeit. És leolvastam arczáról a kérdést, melyet hozzám akart intézni. Ezt akarta tőlem kérdezni.
    - Hogyan? Hát nem azt beszélted nekem egyszer, hogy esés közben sebezted meg magadat? Miért hazudtál? S ki az az ember, a ki igy meggyalázott?
    Lesütöttem a fejemet s hallgattam.
    Ginevra tovább folytatta:
    - Ma reggel találkoztam vele. Azonnal fölismert. Én első pillanatra nem ismertem rá, megnövesztette a szakállát. Nem tudott semmit felőlünk. De azt mondta, hogy téged már három-négy nap óta keres. Szeretne látni, mint régi barátját. A látszat után itélve, jó sorsa lehetett Amerikában...
    Beszédközben folyvást rám szegezte szemeit, s nem tudni miért, folyvást nevetett. Cyrus időnként szintén rám vetette a tekintetét; éreztem, hogy ő is érzi, hogy szenvedek.
    Rövid szünet után Ginevra ujra megszólalt:
    - Ma este ide jön; mindjárt itt lesz.
    Künn erősen esett. És én ugy éreztem, hogy az a folytonos, egyhangú zaj nem kivülről jön, hanem bennem támad, mintha nagymennyiségű chinint nyeltem volna le. Egyszerre elvesztettem a való érzetét; az az elkülönítő légkör vett körül, a melyről önnek egyszer már szólottam, s mélyen éreztem az anterioritását annak, a mi már megtörtént, vagy a mi küszöbön áll. Ért ön engemet? Azt hittem, hogy már megtörtént események egész sorozatának elkerülhetetlen ismétlődésében kell résztvennem. Ujak valának Ginevra szavai? Uj volt a várakozás által keltett szorongás? Uj volt az a kellemetlen érzés, melyet fiam szemei keltettek bennem, midőn hirtelen, talán akaratlanul, homlokom, s amaz átkozott sebhely felé fordultak? Semmi sem volt új.
    Mind a hárman hallgatagon ültünk az asztal körül. Cyrus arczán szokatlan nyugtalanság tükröződött vissza. Ebben a csöndben volt valami különös; mély és homályos értelme volt, a melybe elmém nem tudott behatolni.
    Egyszerre csak megszólalt a csöngetyű.
    Én és fiam oda tekintettünk. Ginevra felém fordult:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989791
Webáruház készítés