Új jelszó kérése
Termék részletek


Gaál Mózes: Napoleon a hadvezér_EPUB

Gaál Mózes: Napoleon a hadvezér_EPUB
340 Ft

Bensőséges és nagyon emberi életrajzot készített Gaál Mózes. Nincs történelmi távolságtartás, érződik, hogy a szerző végig a géniusz-hadvezérnek szurkol. Objektivitást mégis az ad ennek az éeltrajznak, hogy szerzője szinte mindegyik fejezetben a császár leveleiből idézve támasztja alá mondanivalóját. Ez pedig kortalan életrajzhoz vezet, hiszen forrásmunkaként is olvasható a mű.
Nem, nem ér fel a "nagy" Napóleon életrajzokkal, mégis egyéni hangvétele és kortörténeti dokumentum-fordításai egyedivé és érdekessé teszik. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Negyedik fejezet
    A TÜZÉRHADNAGY ÉLETE.

    1785 november 5-én jelentkezett a valencei helyőrségnél Buonaparte Napoleon másodosztályú tüzérhadnagy. Semmiképpen sem volt valami ajánlatos külseje. Kistermetű, sovány legény volt, bőszárú csizmájában vékony lábaszára lötyögött, arca sápadt volt, csak mélytűzű szeme villogott. Bajtársának, Sándornak a bátyja, De Mazis Gábor, aki az ezrednél tüzérkapitány volt, szives barátsággal fogadta. Kvártélyt is hamar keritett magának Bou kisasszonynál, akinek csekélyforgalmú kávémérése volt, melyben tekeasztal is szórakoztatta a vendégeket, A kis benyíló szoba, melybe Napoleon költözött, sem fényes, sem kényelmes nem volt. Nem is keresett ilyesmit a tüzérhadnagy. Olcsó kvártélyra telt a mérsékelt gázsiból, s ő meg volt vele elégedve. Ahol egyszer megtelepedett, onnan nem szeretett kimozdulni. A Bou kisasszony kvártélyosa nagyon állhatatos természetű volt, s ami ennél még többet ér, igen kevésigényű.
    A vidéki helyőrségek tisztjeit leggyakrabban az a gondolat szokta foglalkoztatni, hogy miképpen üssék agyon a fölösleges időt. Mert van bőségesen fölösleges idő. Ismeretséget keresnek, eljárnak egy-egy családhoz, tiszti mulatságokat rendeznek. Nyilvánvaló hogy mindezekből körülményeinek megfelelően kivette Napoleon is a részét. Tiszttársaival nemcsak a szolgálati viszonyban, hanem azonkívül is érintkezett. Kapitányával, Masson d’Autummerrel jó viszonyban élt, később is meglátogatta, s midőn első konzullá lett, a metzi könyvtár első őrévé tette. Hadnagytársaival el-elmulatott, sőt Dautel táncmester tanítványai közé is beállott, mert fiatal hadnagynak, aki táncolni nem tud, a vidéki garnizonokban nincs nagy kelendősége. Családokkal is kötött ismeretséget, s eljárt a házi mulatságokra éppen úgy, mint katonatársai. A Colombier-család szalonjában sokszor fordult meg, s az egyik Colombier-leány iránt gyöngéd érzelem is támadt szívében, bár túlságosan hevülékenynek nem lehetett őt nevezni.
    Oly természetes dolog, hogy a tizenhét-tizennyolc éves hadnagy élete nagyjában éppen olyan volt, mint a többi katonatiszteké, aminthogy az is természetes, hogy szűkös anyagi viszonyainak megfelelően szeretett olykor visszahúzódni, s a költséges mulatozásokban nem vett részt, mert büszkesége nem engedte, hogy mások támogatására szoruljon. A Bou kisasszony kvártélyosa sok délutánt töltött otthon kis szobájában, s ami tiszteknél aránylag nem gyakran szokott előfordulni, könyvet vett elő, s olvasott, írt. Nem is katonai szakkönyveket, hanem históriai könyveket. Ekkor kezdette irogatni »Korzika története« című könyvét.
    Korzika sorsa minden időben nagyon érdekelte. Gyermekemlékei idéződtek fel, első eszményképe: Paoli élénken foglalkoztatta fantáziáját. A briennei és párisi évek tapasztalatai még inkább kifejlesztették benne a korzikai-érzést, hiszen emiatt sok keserű pillanata volt a gyermeknek.
    Ámde még egyéb oka is volt irói foglalkozásának. A helyőrségi szolgálat kevés volt neki. Munkára vágyódott. A tiszti mulatságok sem elégítették ki. Szívesen állott szóba értelmesebb polgáremberekkel; neki külön belső élete volt, melynek kifejezésre volt szüksége. Nem is találta meg azt a teret, hol érvényesülni akart, de akart érvényesülni. A tétlenségtől való irtózás egyik jellemző sajátsága Napoleonnak már ebben az időben. A későbbi hatalmas ember óriási munkaereje s dolgozókészsége így fejlődött ki benne.
    És még valami. Szorgalmas levélíró volt. Amiel-hez, az aix-i kis szeminárium igazgatójához 1785 novemberében irt levelének egyik passzusa így szól:

    »Harmadik hete már, hogy itt vagyok Valenceban. Ez alatt az idő alatt már háromszor irtam haza Korzikába. Ebből tehát megítélheti, uram, hogy tehetnek-e nekem szemrehányást csak a legkisebb hanyagság miatt is.«

    Törődik öccsének, Luciánnak a sorsával, akit továbbra is Brienneben kell hagyni, mert az aix-i iskolába még nem vehetik fel. Vágyódik haza Ajaccioba, hogy anyját és testvéreit meglátogassa, de hát szeptember előtt nem kaphat szabadságot.
    Midőn »Korzika történetének« nehány fejezetével elkészült, Raynal atyának Marseillebe küldte, hogy mondjon róla véleményt. Minő öröm volt Napoleonra nézve az a buzdítás, melyet Raynal válaszából olvasott ki:
    - Csak tovább, folytassa a megkezdett munkát!

    Ötödik fejezet
    A HADNAGYI GÁZSI ÉS KÉT EMBER.

    1787 január 1-től kezdve szabadságot kapott. Hazaindult Ajaccioba. Régóta készülődött már haza, pedig tudta, hogy a viszontlátás örömén kívül egyéb is várja őt. Az az egyéb: az anyagi gond volt, amely évek óta állandóan lakója a Buonaparte-háznak.
    Nagybátyját, Luciánt, a maga gondja foglalta le, nem törődhetett hugának és árváinak a sorsával. Így aztán minden munka a Napoleon nyakába szakadt. Az ügyes-bajos dolgok rendezésére azonban hosszabb idő kellett, hogysem a néhány hónapi szabadságból kifutotta volna. Sietett Párisba, hogy szabadságának meghosszabbítását eszközölje ki, s néhány napi párisi tartózkodás után nyomban visszatért szülővárosába, s 1788 januárjáig ottmaradt. Tizenegy hónapig volt naponta szemtanuja annak a nyomorúságos helyzetnek, melybe családjuk az apa halála után került. És fájóan kellett éreznie a vagyontalanság érzetének nyomasztó terhét, melyet még az is tetézett, hogy nem találta meg a módját annak, hogy miképpen könnyítsen a terheken. Pedig de szívesen megtett volna mindent!
    Ezalatt ezredét áthelyezték Valenceból Auxonne-ba. Itt folytatta ugyanabban a rangban katonai szolgálatát 1788 május 1-től kezdve.
    Be más hangulatban tért vissza hazulról új állomáshelyére! A valencei fiatal hadnagy lélekben mintha megöregedett volna. Nem gondolt vidám tiszti vagy polgár társaságokra, nem táncra. Mélységes szomoruság ütött tanyát a szívében. Anyja panaszszavai hangzottak fülében, s ezek - még ha lett volna is benne életkedv - megölték csirájukban a kivánságokat. Azon töprengett, hogy mi módon tudna családján, s főleg édesanyján segíteni.

    »Családunk szomorú helyzete annál inkább szomorít engem, mert nem találok semmi módot arra, hogy jobbá tehessem - írja nagybátyjának, Feschnek Auxonneból 1788 augusztusában. - Ön azt hitte, hogy kölcsönpénzt vehetek itt fel, csalódott. Auxonne nagyon kis fészek, s én igen rövid ideje vagyok itt. Számbavehető ismeretségre sem tehettem szert.«

    Nem is keresett semmiféle ismeretséget. Egy Lombard nevű tanárnál lakott, s rendes szolgálatán kívül csak az Aumont-családhoz járt el, ahol ebédkosztot bérelt. Azért is kevés pénzt fizetett, mert rendkívül takarékosan élt. Tulajdonképpen egyszer evett napjában meleg ételt. Így szabta ki magának, s emellett maradt. Idejét munkára szánta. Dolgozott hivatása körében, s dolgozott azonkívül is. A kis hónaposszobában úgy élt, mint a nagyon szorgalmas egyetemi hallgatók szoktak, kik az egyetemi éveket komoly ismeretszerzésre használják fel. Elővette Korzika történetét, s buzgón folytatta. Bizonyára nemcsak a dicsőség sarkalta erre a munkára, hanem az is forgott eszében, hogy esetleg értékesíteni fogja s így módjában lesz anyját anyagilag támogatni.
    Szolgálati viszonyai is a szokottnál nagyobb terhet rónak reá. Fentebb idézett levelében, melyet nagybátyjához intézett, a következő sorokat olvassuk:

    »A tábornok nagy elismeréssel van irántam. Engem bízott meg azzal, hogy a lövőgyakorlótéren különféle munkálatokat végeztessek. Ezek nehéz számításokkal járnak, s így nekem immár tizedik napja reggeltől estig kétszáz emberrel dolgoznom kell. Ez a rendkívüli megtisztelő bizalom a kapitányokat kissé reámuszította, s hadnagytársaim között is van irígyem. No de mindez elmúlik. Csak az egészség ne pártolna el tőlem. Emiatt aggódom, mert - úgy látszik - az én egészségem gyöngécske.«

    Aggodalma nem ok nélkül való, mert csakugyan, a túlfeszített munka, a hiányos táplálkozás leverték a lábáról. Vérszegénység jelei mutatkoztak, s makacs láz lépett fel. Az ezredorvos is rázta a fejét.
    Anyjához 1789 január 12-kén írt levelében a következőképpen számol be a kiállott betegségről:

    »Végre helyreállott az egészségem, s részletesebben írhatok. Ez a város a körülötte fekvő mocsarak, s a gyakran kiáradó folyó miatt, mikor is a gödröket bűzös vizzel tölti meg, nagyon egészségtelen. Erős, meg-megismétlődő lázam volt. Négy napig szünetelt, s aztán még jobban kitört, s hosszú ideig kínozott. Le is gyöngültem. Lázas álmaim voltak sokáig. Jó időbe került, míg összeszedelőzködtem.«

    Ahelyett azonban, hogy hosszadalmasan siránkozzék, a közállapotokról, párisi politikai viszonyokról, a hadügyi helyzetről, az előléptetés eshetőségeiről emlékezik meg, s nagyon kiváncsi a korzikai hírekre, sőt szemrehányást is tett anyjának, hogy immár október óta nem kapott hazulról semmi tudósítást. Napoleon ezenközben befejezte Korzika története című munkáját, s legfőbb gondja nem a párisi mozgalmas világ a maga zavaraival, kiszámíthatatlan eshetőségeivel, hanem hazája sorsa. Ismét ahhoz fordul, akihez gyermekrajongása mindezideig olyan állhatatos, Paolihoz, Korzika szabadságharcának a hőséhez. Hévvel és lelkesedéssel teljes levelet ír neki.
    Íme a levél egész terjedelmében:

    »Tábornok, akkor születtem, mikor hazánk elveszett. Harmincezer francia partunkra kivetődve, a szabadság trónját vérözönnel borította el: ez volt a rettentő színjáték, melyet először megpillantottam.
    Haldoklók végső hörgése, elnyomottak jajkiáltása, könyzápor és kétségbeesés vették körül születésemkor bölcsőmet.
    Ön elhagyta szigetünket, s önnel együtt eltűnt boldogulásunknak minden reménysége. Megadásunk jutalmául szolgaság várt reánk. A katonai zsarnokság, a törvények és adók hármas igája alatt tengődnek gyalázatosan honfitársaink... még azok is megvetik, akik a hatalmat és az uralmat kezükben tartják. Nem a legszörnyüségesebb kín-e ez az érző szívű emberre nézve? A kapzsi spanyolok körme között elpusztuló szerencsétlen peruiaknak nagyobb volt-e a kínszenvedésük?
    Hazaárulók, szennyes haszonra éhes, alávaló jellemű emberek, hogy a maguk hitványságának igazolói lehessenek, rágalmakat szórtak a nemzeti kormányra, s különösen az ön személyére. A sajtó készpénzül veszi, s továbbadja az utónemzedék megtévesztésére.
    Mikor én ezt olvastam, erős vágy szállott meg, hogy a ködöt, a tudatlanság e rémképét, eloszlassam. Szilárd az elhatározásom. A francia nyelvnek kora gyermekségemtől való tanulmányozása, éveken át való megfigyeléseim, s a hazafiak írásaiból merített adatok lehetővé tették, hogy némi sikerre számítsak. - Én az ön kormányát a mostanival egybe akarom vetni, s mindazokra, akik a közügyet elárulták, a becstelenséget rásütöm. Azokat, akik az uralmon vannak, a közvélemény ítélőszéke elé állítom; gazságaikat felsorolom, üzelmeiket leleplezem, és ha lehetséges, azt a becsületes minisztert, aki az államot kormányozta, hajlandóvá teszem, hogy a reánk nehezedő siralmas sorsra emberséges érdeklődéssel nézzen.
    Ha anyagi helyzetem megengedte volna, hogy a fővárosban éljek, kétségkívül más eszközök állottak volna rendelkezésemre, hogy panaszaink meghallgatását kieszközöljem. Így azonban kénytelen vagyok arra, hogy a legvégső eszközhöz nyuljak: a nyilvánosság elé vigyem.
    Minthogy még fiatal vagyok, vállalkozásom talán merésznek tűnik fel, de az igazság, a haza, s honfitársaim iránt való szeretet, s az a lelkesedés, amely bennem folyton-folyvást munkál, s biztat, hogy hazánkban van reménység a helyzet javulására: erőt adnak nekem. Tábornok, ha ön helyesli ezt az én munkámat, melyben oly sokszor fog az ön neve szóbakerülni, ha egy fiatal ember törekvéseit istápolni akarja: úgy ezt én a siker biztató jeléül tekintem.
    Egyről meg vagyok győződve, hogy mindazok a francia tisztviselők, akiket könyvemben megtámadok, s akik jelenleg szigetünket kormányozzák, föllázadnak ellenem. De mit bánom én, hiszen hazánk javáról van szó. Lelkiismeretem szavára hallgatok, s bátran nézek a szemük közé.
    Engedje meg, tábornok, hogy családomnak - és miért ne merném kimondani: honfitársaimnak - mélységes hódolatát fejezzem ki ön iránt. A szabadság korának emlékein tengődnek még most is ők. Édes anyám, Laeticia megbízott azzal, hogy önt a Korzikában töltött évekre emlékeztessem. A legmélyebb tisztelettel fejezem be levelemet, tábornok, mint az ön legalázatosabb és legengedelmesebb szolgája
    Buonaparte Napoleon,
    a La Fère tüzérezred tisztje.

    Ebből a levélből a húszéves rajongó hevületű korzikai patrióta szól ahhoz az emberhez, akiről gyermekkorában hősi legendákat hallott. Napoleon még nem vegyült bele Korzika közéletének harcába, még nem csalódott, azért vak hittel és bizalommal van eltelve Paoli iránt. A francia király »kosztosa«, a francia zsarnokság ellen támad, s a korzikai ifjú úgy tűnik fel e levél sorai közül, mintha be akarná váltani azokat a keserű, kifakadó szavakat, melyeket Brienneben mondott egyszer Bourriennek: »majd megtanítom én a te franciáidat emberségre.«
    Ez a levél azért is érdekes, mert tudvalevő dolog, hogy úgy Napoleon apja, mint egész családja nem volt ellensége a korzikai francia inváziónak, sőt jó érzelme miatt a kormányzó részéről többféle francia kedvezményben részesült. No de ne feledjük el, hogy e levél írója mindössze húszéves volt, s hogy a levélben Korzika történetének ajánlásáról van szó.
    A betegség arra kényszerítette Napoleont, hogy újra szabadságot kérjen, s hazamenjen. Marseille-ben meglátogatta Raynal atyát a Korzika történetének kézirata ügyében. Raynal nagyon szívesen fogadta Napoleont, s tudatta vele, hogy a kéziratát Mirabeaunak is elküldötte, s Mirabeau így nyilatkozott:
    »Ez a kis történeti munka elsőrangú lángelméről tanuskodik.«
    Ajaccioban megint nem várt reá öröm. Együtt találta a családot, de nagyon tanácstalanul. A kisebb testvérek nevelésének a gondja emésztette az édesanyát. A városkában is zavaros állapotok voltak. A párisi zavargások híre eljutott ide, s a levegő puskaporos volt. Midőn Napoleon szabadságideje lejárt, újabb szabadságot kellett az orvos tanácsára kérnie, s 1791 januárjában vonult be ezredéhez szolgálattételre. De nem egyedül ment, magával vitte öccsét, Lajost is.
    Lajos ekkor tizenhárom éves volt. Anyja nem tudta tovább iskoláztatni, mert nem volt rá módja. Napoleon egyet gondolt, s elhatározta, hogy ő fog öccse neveléséről gondoskodni, leveszi anyja válláról a terhet.
    Ez más szóval azt jelentette, hogy a másodosztályú hadnagy, aki havi gázsijából eddig is szűkösen élhetett meg, most megosztja havi kilencvenkét franc és 15 centimes fizetését öccsével. Ruházatáról, kvártélyáról, élelmezéséről gondoskodik.
    Az ilyen cselekedethez felesleges a sok magyarázat.
    Napoleon bekvártélyozza öccsét a maga puritán tiszti lakásába. Bútorzatuk csak a legszükségesebbre szorítkozik. Van benne egy asztal, két szék, egy rozoga szekrény, a másik benyíló kamarában padlóra kiterítve egy rossz matrac. Ez tehát a hálószoba. A leendő hadvezér nyilván a reá váró táborozásokra gondolt. Nem kell az embernek elkényesednie. Amilyen fogyatékos volt a berendezkedésük, éppen olyan takarékos a koszt. Házilag készült a reggeli, a vacsora, ha ugyan készült mindennap. Inasra sem volt szükség. Kiki a maga ruháját megkefélte.
    Így aztán a fiatal hadnagynak sem kávéházra, sem mulatozásra nem telt. Ha az ember bezárja az ajtaját, a világ nem tud semmit a szegénységéről.
    Annál több időt szentelhetett öccse tanítására. Mert tanítónak is felcsapott Napoleon. Naponta foglalkozott öccsével. Az első áldozásra is ő készítette elő. Ha valamiben előhaladást látott, örömmel számol be bátyjához, Józsefhez írt leveleiben. A családapa büszkeségével vallja meg, hogy ebből a fiuból mindnyájuk között a legkiválóbb ember lesz. Az auxonneiak is tudomást vettek hamar arról a szokatlan dologról, hogy a helyőrségnek egy fiatal tisztje apailag gondoskodik az öccséről. Ha néha társaságba kellett mennie, bizonyos érdeklődéssel néztek reá. Jobbnak tartották őt, mint az átlagembereket.
    Mikor pedig a száraz kenyeret ette kvártélyában, nem gondolt arra, hogy ő hősi cselekedetet visz véghez. Csak azt érezte, hogy testvéri kötelességét teljesíti.
    1791 május 1-én léptették elő elsőosztályú hadnagynak. Auxonneból ismét Valenceba került. Természetesen másodmagával. Ahol katonai pályáját vidáman kezdette meg, oda gonddal terhelve tért vissza. Azt a kis szobát, ahol azelőtt lakott, nem találta üresen, különben megint odaköltözött volna öccsével. Fizetése nem sokkal emelkedett, s így élete módja ugyanolyan maradt, mint Auxonneban volt. Ha néhány frankot megtakarított, a könyvesboltba vitte, s buzgón hordotta haza az olvasnivalót. Kölcsönkönyvtárba fizetett elő, s egyetlen szórakozása az olvasás volt.
    A lyoni akadémia ebben az időben tűzött ki pályadíjat a következő kérdésre: »Minő igazságok és érzelmek járulnak leghathatósabban hozzá, hogy az emberek boldogok legyenek?« Napoleon nagy hévvel fejtegette ezt a tételt. A forradalom lelkes híveként jelenik meg életének ebben a szakában előttünk. A »déli fajok izzó vére lüktet ereiben« - amint ő írja egyik Auxonneból keltezett levelében. Emiatt akadt is fellebbvalói közül olyan, aki görbe szemmel, gyanakodva nézte a korzikai ifjút, ámde tehetségét még többen elismerték. Tábornoka, Teil, nagy jóindulattal volt hozzá; de ezredese nem szerette. Tábornoka adott neki három hónapi szabadságot, hogy öccsét, Lajost, hazakisérje Ajaccioba. Ebből a három hónapból azonban csaknem egy esztendő lett.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649329
Webáruház készítés