Új jelszó kérése
Termék részletek


Gaál Mózes: A vasember fia_MOBI

Gaál Mózes: A vasember fia_MOBI
390 Ft

TARTALOM

I. Ebben a szerző elmondja, mielőtt a történetbe kezdene, hogy kik sürgették a megirására tüzzel-vassal.
II. „Egy Vesselényinek nem szabad félni!”
III. Pataki Mózes bácsi.
IV. A tizenkét éves kapitány.
V. A háladatosság olyan szép dolog.
VI. „Legyünk mi barátok!”
VII. Egy császári huszárkapitány.
VIII. Emberére talált.
IX. Egy őszinte jó tanács.
X. Idegen országok titka.
XI. A zsibói sírbolt új lakója.
XII. Egy félelmes vezérszónok.
XIII. 1838.
XIV. A szabadító angyal.
XV. A nemzet költője megénekli a Vasember fiát.
XVI. „Nem közénk való volt.”
XVII. „Vesselényi Miklós felség-sértő.”
XVIII. Fényes idők - szomorú emlékek.
XIX. Az örök sötétség.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből

    XII.
    Egy félelmes vezérszónok.

    Valahára kihirdették Erdélyországban, hogy az urak összegyülhetnek, tanácskozhatnak, országos dolgokat megbeszélhetnek. Azért mondom, valahára, mert nagy idő telt el, mióta együtt voltak utoljára a nemes urak. Akkor még élt a híres-nevezetes zsibói báró, a Vasember.
    De hát odafenn Bécsben úgy gondolkoztak a mindenható miniszterek, hogy kár az időt gyülésekre vesztegetni, elég egy-egy szigoru rendelet, azt leküldik Bécsből az erdélyi kormányzóhoz, az erdélyi kormányzó majd gondoskodik arról, hogy a parancsot teljesitsék.
    Nem is szükséges az, hogy az urak mindig csak az ország törvényeit emlegessék. A törvény olyan országban, mint Erdély- és Magyarország volt, nagyon kellemetlen dolog, mert nemcsak arról szól, hogy mit kell a nemzetnek megtennie, hanem arról is, hogy mi szabad a kormánynak és mi nem szabad.
    Akkor úgy állott a dolog, hogy a kormánynak minden szabad, a nemzetnek pedig édes-kevés. Aztán az is baj, ha azt az édes-keveset hangosan követeli.
    Aztán még azért sem szerette a bécsi kormány az országgyűlések összehivását, mert mindig akadt egy-két tüzes magyar szónok, a ki vakmerően a szemére lobbantotta a bécsi minisztereknek, hogy ők bizony nem tisztelik eléggé a törvényt, s olyant is elrendelnek, a mit nem volna szabad.
    Addig húzták-halasztották tehát az országgyülés összehivását, a mig csak lehetett. Utoljára azonban össze kellett hivni.
    Hej, mozgalmas napok, hetek, hónapok voltak azok Erdélyországban. A ki legbátrabban lengette a zászlót, legtüzesebben és legékesebben szólott: a Vasember fia volt.
    Tudjátok-e, mit tett ő? Eljárt egyik megyéből a másikba, megjelent a megyegyüléseken, föllelkesítette, biztatta az erdélyi urakat, hogy bizzanak a szebb jövőben. Ne higyjék azt, hogy örök időkig ilyenek maradnak az állapotok. Ne higyjék azt, hogy lehet egy országot, mely szereti a szabadságot, puskával és szuronyokkal kormányozni.
    - Tudjátok meg, jó urak, - mondá a kolozsvári megyei gyülésen, - Erdélyország csak akkor lesz igazán boldog, ha egyesül Magyarországgal. Eltépték egymástól ezt a két testvérországot nagy kárára és nagy szomorúságára a magyar nemzetnek. Olyan sok száz esztendeig egy volt a két ország. Aztán jöttek szerencsétlen, zavaros idők, egymással marakodott a magyar, bizony megbüntette Isten; avval büntette meg, hogy testvértől a testvért elszakította: De jó és igazságos az Isten, a nemzetet nem akarja megsemmisíteni, összehozza ujra azokat, a kik egymáshoz tartoznak.
    És olyan szépen, olyan hatalmasan tudott beszélni a Vasember fia, hogy a megyei urak mind föllelkesültek általa.
    - Jertek el mind... mind a kolozsvári országgyűlésre, a kinek helye van ott; ne hallgassatok gyáván, hanem mondjátok meg, a mi a sziveteken fekszik. Hadd tudják meg odafenn a bécsi miniszterek, tudja meg a mindenható Metternich herczeg, hogy nem juhok a jámbor erdélyi urak, kiket kolomppal lehet vezetni, s egy-két puskaropogással megijeszteni. Nem akarunk mi egyebet, csak az igazságot, hanem azt akarjuk szívvel-lélekkel. És mi lett a Vesselényi buzdításainak eredménye?
    Az lett, hogy megmozdult az erdélyi urakban a sziv, fölébredt a hazaszeretet, megtanultak ujra lelkesedni, amitől a hosszú idő alatt egészen elszoktak. Nem mondták ezentul lanyhán:
    - Hadd legyen úgy, amint van minden. Háboru nincs, katonává ugy sem lesz a nemes, legjobb élni falun és gazdálkodni. Vannak a királynak hivatalnokai, azok majd beszedik az adót, kormányozzák úgy, a hogy tudják ezt a boldogtalan országot.
    Bizony nem gondolkoztak igy, mert parázs volt Vesselényinek minden szava, tüzet fogott, perzselt, a hová hullott. Már pedig a szivek kellős közepébe hullott.
    És nemsokára ő lett a vezér.
    Arra született, hogy vezér legyen. Már az alakja olyan parancsoló volt. Széles, előre álló homlokára ráütötte bélyegét az értelem; szeme átható pillantásu, a lelkesedés perczében pedig villámokat szóró volt; széles vállán egy sziklát elhordhatott volna.
    Kevés ember volt hozzá fogható a két hazában.
    Egyszer egy császári főhadnagy sértő szót talált kiejteni a magyarok ellen, magyar urak társaságában. Vesselényi meghallotta, s oda lépett a sértegető katona elé.
    - Hogy értette az úr, miket az imént mondott? - kérdé szigoru hangon s belemélyesztette sasszemét a főhadnagy arczába.
    - No hát ugy értettem, a mint mondottam. Az erdélyi magyarok nem férnek a bőrükben, s örökké lázadáson jár az eszük, igy mondottam.
    - Hazudik az ur, galád, alávaló módon hazudik! Ezt meg én mondom az urnak, én Vesselényi Miklós.
    A főhadnagy nem várt ilyen feleletet, elsápadt belé, s önkénytelenűl a kardja markolatához kapott.
    - Elvegye arról a kardról a kezét, mert kardostól együtt ketté töröm.
    - Ez vért kiván!
    - Elhiszem, hogy vért. Készen állok reá.
    Másnap, - úgy beszélik, - de meg harmad, negyed, sőt huszadnap sem látták a magyart becsmérlő főhadnagyot a kolozsváriak, mert Vesselényi Miklósnak a kardja olyan iszonyú sebet vágott a fején, hogy, Isten csudája, ha abból valami tudós doktor drága pénzért meggyógyítja.
    Csodálatos biztossággal lőtt és vívott, aczélkemény volt az ökle, de soha nem kereste az alkalmat, hogy valakibe belé kössön. Ám, nem is vitte el senki szárazon, a ki belé akadott.
    Vezérnek született.
    Ha akkor háborús idők jártak volna, talán ma többen ismernék a nevét, többen ismernék, de jobban bizonyára nem tisztelhetnék.
    No de mindent elmondok apróra.
    Bezzeg görbe szemmel néztek a Vasember fiára a kormány tagjai. Azt mondták róla, hogy nagyon veszedelmes ember, jó lesz őt szemmel kisérni: jó lesz, ha meghallgatják minden szavát. Mondhat ő még a nagy hevesség közepett olyan szavakat is, a mikért aztán meggyűlhet a baja...
    No... no, csak türelem.
    A Vesselényiek vérében van valami nyughatatlanság, nem hagy ez majd békét Vesselényi Miklósnak sem, s ha egyszer megfeledkezik magáról, akkor baj lesz.
    Úgy történt.
    Akkor tájban nagyon szigorú rendelet tiltotta azt, hogy valaki engedelem nélkül könyvet vagy újságot nyomasson ki. Előbb oda kellett adni irott alakban a könyvet egy császári hivatalnoknak, hogy olvassa el. Az a hivatalnok aztán elővette a veres plajbászt, s azokat a részeket, a mik neki nem tetszettek, szépen kihúzta, sőt gyakran megtörtént, hogy az egész könyvet kihúzta és visszaadta az irónak e szavakkal:
    - Ezt a könyvet kinyomatni nem szabad, mert én nem engedem meg.
    Ha valahogy mégis kinyomattak olyan könyvet, akkor a császári hivatalnok elszedette mind, az irót és a könyvnyomtatót szigorúan megbüntette.
    Ezt a dolgot úgy hívták diák néven, hogy czenzúra.
    Történt pedig, hogy az erdélyi urak egy szép folyamodó irást nyújtottak be a kormányhoz. Ezt kérték benne alázatosan:
    - Engedje meg, hogy az országgyűlésen mondott beszédeket kinyomathassák s így szétküldjék az országban, hadd tudják meg azok is, kik nincsenek jelen, mit és hogyan beszéltek a követ urak.
    A kormány kereken megtagadta.
    Ekkor Vesselényi a maga költségén kőnyomdát állított fel, s nem törődve a tilalommal, kinyomatta a néhány ülésen mondott beszédeket. Tette pedig ezt azért, hogy az ország többi nemes urai, polgárai tudják meg, hogy a követek bátran és férfiasan szólanak az ország dolgában. Azért is tette, hogy minél többen buzdúljanak fel, s érdeklődjenek a közügyért, mert a haza nem egy-két szónoké csupán, hanem minden polgáré.
    Nem volt tehát semmiféle rossz szándéka. Még azt sem foghatták reá, hogy mutogatni akarja magát. De bezzeg reá fogtak egyebet.
    - Nézzétek a büszke zsibói bárót, hogy tiporja lábbal a törvényt. Nem elég, hogy a pozsonyi gyűlésen, meg a szatmári megyegyűléseken vakmerő módon kelt ki az országba Bécsből küldött rendeletek ellen; lám, most a törvényt szegte meg.
    Nyomban császári hivatalnokok jelentek meg a lakásán szigorú, komoly arczczal.
    - A báró urat keressük! - mondá egyik a huszárnak, a ki az első szobában megkérdezte, hogy mi járatban vannak.
    A Vasember fia kilépett e szavak hallatára belső szobájából, keresztbe fonta mellén a karjait, s mondá:
    - Itt vagyok, ha engem keresnek.
    - A törvény nevében, az erdélyi gubernátor, parancsára jöttünk.
    - Mi ügyben?
    - Lefoglaljuk a nyomtatványokat, lepecsételjük a kőnyomdát és óva intjük a méltóságos bárót a törvény nevében, hogy -
    - A többit fölösleges elmondania az úrnak. Megértettem. Nem emelem fel egy ujjamat sem a törvény ellen, mert azt mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani, csak azt jegyzem meg, hogy a törvény nyomtatott naplókat tilt el, az én naplóim csak kőnyomdán készűltek. Az uraknak nincs egyéb, a mit mondjak, majd szót emelek az országgyűlésen.
    Avval intett a szolgának, hogy vezesse a törvény embereit, ő pedig visszatért a szobájába. Ugyanekkor több erdélyi úr látogatta meg Vesselényit. Jó barátai voltak, kik aggódtak miatta.
    - Baj lesz, Miklós, a kormányzó főherczeg, Estei Ferdinánd, kiadta a parancsot, hogy fogjanak el.
    - Jobb lenne elmenekűlnöd...
    - Siess... Egy perczig sem szabad késlekedned!
    A Vasember fia mosolygott ezekre az aggódó szavakra.
    - Ne féltsetek engemet olyan túlságosan, barátaim. Az féljen, ki nagy rosszat követett el. Higyjétek meg, az én lelkiismeretem tiszta. Sem fenyegetéstől, sem a börtön fenekétől nem félek én. Épen most nem szabad elfutnom gyáván. Ha én most titokban elhagynám Kolozsvárt, azt mondanák a kormány urai: Látjátok, erdélyiek, erre a nagyszájú Vesselényire, a ki olyan tüzesen szónokolt, milyen hamar reá ijesztettünk. Vigyázzatok, ezentúl senkinek se jusson eszébe nagyon hangosan beszélni, mert mi arra is rögtön reá ijesztünk. Hát az erdélyi urak mit mondanának. Azt mondanák: Ez a zsibói Vesselényi mindig biztatott minket, hogy tettel és szóval védjük a haza szabadságát, s ime ő az első, a ki kereket old... No, hát okosabb dolog tovább is bölcsen hallgatni. Úgy van minden a legjobban, a hogy van, bolond, a ki fejjel megy neki a falnak. Ezt mondanák rólam, s én ezt el nem viselném. Ám próbálják meg, rakjanak bilincseket a kezemre, vessenek a legsötétebb börtönbe, ott is Vesselényi volnék, kit senki gyávasággal nem vádolna. Történjék bármi, én maradok.
    És ott maradt Kolozsvártt.
    Az egész város aggódott miatta. Az utczán tömegekbe verődött a nép, és szájról-szájra adta az újságot, hogy a főherczeg-gubernátor elfogatja Vesselényit... Jaj, mi lesz, a szegény Erdélyországból, ha egyik főoszlopa kidől. Suttogtak, egyik-másik lármázott, szenvedélyes hangok csaptak fel a tömegekből, ám ha a katonai őrjárat arra felé tartott, komoran szétoszoltak. A katonaság és a polgárság nem barátságos szemmel nézett egymásra.
    Ime, kit látnak a nagy templom-utczán végigsétálni barátaival?
    A zsibói Vesselényi Miklóst.
    - Éljen Vesselényi! Éljen!... hangzik az örvendő kiáltás. Megtelnek a szívek örömmel, a szemek könynyel.
    - Hála Istennek, hogy nem fogták el!...
    Még ekkor is volt a Vasember fiának bátorsága arra, hogy a legközelebbi gyűlésen ő hozta szóba a dolgot. Védte magát, és igazságtalannak tartotta, hogy az ő kőnyomdáját lepecsételték, naplóit elkobozták.
    - Mi rosszat tettem én? - kérdé önérzettel a mellére ütve. - Föllázítottam-e valakit? Nem hirdettem-e az igazságot? El kell annak az időnek jönnie, mikor szabad lesz a szó és szabad a gondolat, a mikor nem tesznek vasbilincset az ajkra, a szívre, s nem kötnek ólmot a pennára, mely az ország javát szolgálja becsületes hűséggel.
    Aztán elmondotta azt is, hogy dicső emlékű apja volt az első, a ki épen a kolozsvári gyűlésen védelmezte volt az első följegyzőjét a beszédeknek. Nem lehet ő rosszabb és félénkebb az apjánál. Ám tegye a szívére kezét minden magyar úr, s feleljen erre a kérdésre:
    - Gonoszat cselekedett-e Vesselényi?
    Azt egyik sem mondhatta, hogy gonoszat, de az óvatosabb hazafiak mondhatták, hogy vakmerően cselekedett. Azt is tudhatták előre, hogy a vezérszónok ellen beadták már a panaszt Bécsben. Bizony Vesselényi Miklós, a szabadság hirdetői abban az időben nagyon félelmes és ártalmas emberek színében tüntek fel a híres Metternich herczeg előtt.
    Metternich herczeg, a mindenható miniszter azt gondolta, hogy erős kézzel, katona-puskával még az emberek szívét is ránczba lehet szedni.
    Ha azt parancsolja, hogy sírjon, hát sírni fog a sok millió; ha pedig azt parancsolja, hogy kaczagjon, akkor kaczagni fog a sok millió ember.
    Pedig lehet valaki ura a világ legnagyobb birodalmának, térden csúszhatnak előtte milliók meg milliók, lehet minden szava, minden kivánsága parancs: de uralkodni az érzelmeken és gondolatokon nem tud.
    Még a legnyomorúltabb napszámos is azt szereti, a kit akar, azt gyűlöli, a kit akar.
    Azért hát hiába akarád bilincsekbe verni a szabad szót és szabad gondolatot, te nagyon hatalmas Metternich herczeg; akadt mindig egy-egy olyan férfiú, mint a Vasember fia, kit nem lehetett megijeszteni.
    Annak a Vesselényi Miklósnak volt ő a fia, ki büszkén odavágta hajdan a fenyegetőző elnök fejéhez ezeket a szavakat:
    - Engem József császár szenvedni megtanított, de félni nem.
    Nem is fogták el akkor Vesselényit, de a marosvásárhelyi törvényszékhez beadták ellene a panaszt, még pedig avval vádolták, hogy a beszédeiben a királyt megsértette.
    Úgy hívják ezt az ügyvédek, hogy felségsértés. A kire valósággal reá bizonyúl, annak néha a fejét is leütik, vagy megfosztják minden vagyonától, évekig börtönben kell sínlődnie.
    Ilyen nagy veszedelem fenyegette a félelmes vezérszónokot, azt a Vesselényit, kit az egész ország ismert, nemcsak ismert, hanem szeretett is.
    Mindenki féltette, csak ő maga nem félt, mert bízott ártatlanságában.
    És tudjátok-e, kire bízta, hogy a törvény előtt védje? Reá bízta az ő jó barátjára, az aranytollú és ékes beszédű Kölcsey Ferenczre.
    Mielőtt azonban kimondották volna reá az itéletet, valami nagy dolog történt hazánkban. Azt fogom én most elbeszélni, hallgassátok meg, édes fiaim!

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649299
Webáruház készítés