Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Fridtjof Nansen: Utazás az úszó jégen_MOBI

Fridtjof Nansen: Utazás az úszó jégen_MOBI
590 Ft590

TARTALOM

ELSŐ KÖTET

BEVEZETÉS.

ELSŐ FEJEZET.
Az előkészületek.

MÁSODIK FEJEZET.
Az indulás.

HARMADIK FEJEZET.
Búcsú Norvégiától.

NEGYEDIK FEJEZET.
A káriai tengeren keresztül.

ÖTÖDIK FEJEZET.
A téli éjszaka.

HATODIK FEJEZET.
Egyhangú élet a hajón.

HETEDIK FEJEZET.
Új év, régi életmód.

NYOLCADIK FEJEZET.
Tavasz és Nyár 1894-ben.

KILENCEDIK FEJEZET.
Második ősz az örökös jég között.

TIZEDIK FEJEZET.
Előkészületek a szánutazáshoz.

MÁSODIK KÖTET

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Az 1895-iki új esztendő.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Bepillantás a mélytenger titkaiba.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Búcsú a "Fram"-tól.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Küzdelem életre-halálra.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
A "sóvárgás tanyája".

TIZENHATODIK FEJEZET.
Végre szárazföld.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
Új téli szállásunk.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Utban hazafelé.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
A találkozás.

HUSZADIK FEJEZET.
A "Fram" hazatérése.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mikor a „Polaris” elszakadt a jégmezőtől, nem süllyedt el, hanem gyorsan úszott délnek a nyílt és jégmentes csatornában, mert a vihar elemi erővel hajtotta előre. Budington kapitány, aki Hall kapitány halála után a parancsnokságot átvette és az a tizenhét ember, aki vele együtt a hajón maradt, minden erejét megfeszítve dolgozott azon, hogy a hajó elsüllyedését megakadályozza. Fölváltva szivattyúztak éjjel-nappal, állandóan a szárazföld felé igyekezve, amelyet pár nap mulva meg is pillantottak; ekkor azonban körülfogta őket a jég, s bár így az elsüllyedés veszedelme megszűnt, a hajón még se maradhattak tovább, mert a torlódás oly veszedelmes erővel lépett föl minden oldalról, hogy a hajó nem állhatott neki ellent. Kimentek tehát a matrózok a partra s alkalmas helyet választván a telelésre, a „Polaris” deszkáiból és gerendáiból kényelmes téli szállást ácsoltak össze, amelybe mindenféle élelmiszert s egyéb szükséges holmit is behordtak. Mikor ezzel elkészültek, kihordták mindazt a fát is a partra, ami még a hajóból használható volt, s a hosszú télen át két csónakot építettek; a munka azonban nehezen ment a dermesztő hidegben, úgy hogy a két csónak csak május közepére készült el.
    Május vége felé, mihelyt a jégzajlás kissé csillapodott, vízrebocsátották és megrakták eleséggel a két csónakot, s június 3-án elindultak dél felé. Az idő nagyon kedvező volt, a szél éppen a hátukba fújt, úgyhogy vitorlákat is feszíthettek s már három hét mulva találkoztak a „Ravenscraig” nevű cetvadászhajóval, mely fölvette őket s pár hónap mulva - tehát jóval később, mint a jégmezőről megmenekült matrózok, a „Polaris” legénysége is épen és egészségben szállt partra New-Yorkban. Azt hitték, hogy ők a „Polaris” egyetlen menekültjei, - de mily nagy volt örömük, mikor meghallották, hogy társaik, akiket a „Tigress” már jóval előbb hazaszállított, szintén baj nélkül élték át a szörnyű katasztrófát!...
    Mondom, pár nap óta a „Polaris”-nak ez a sajátságos története jár a fejemben, mert a „Fram” sorsa is sokban hasonlít hozzá. Kétfelé szakadtunk mi is, - bár nem az elemek ereje választott el bennünket, hanem magunk akartuk így; s míg Sverdrup a többiekkel együtt hajón igyekszik hazafelé, addig Johansen meg én nagy vargabetűt csinálunk előbb s hacsak lehet, eljutunk az északi sarkig. Onnan aztán, emberek által soha nem járt utakon, hazafelé tartunk majd mi is, ha Istennek úgy fog tetszeni, hogy vigyáz lépteinkre és megóv bennünket minden veszedelemtől... Hogy ki ér előbb haza: mi-e, vagy pedig a „Fram”? - ki tudná mostan megmondani! Hiszen még az se bizonyos, hogy mind a két csapat hazaérkezik!
    *
    Úgy látszik, a körülmények nagyon is mostohák s mintha valami ujjmutatás lenne: a vállalkozás nehézségei kezdik előrevetni árnyékukat. Március 24-én ezt írtam, naplómba: - „A jég nem olyan jó; nagyon rögös és egyenlőtlen. Tegnap nagyon rossz napunk volt, de sok küzködéssel mégis elég szép utat tettünk meg; becsülöm vagy 15 kilométerre, de több semmi esetre se lehetett. Sokat kellett emelgetnünk a nehéz szánokat, mikor az útnak egy-egy rögös szakaszán nem bírtunk átvergődni; a nagy fáradság és szinte emberfölötti munka nagyon kimerített és lehangolt bennünket, de vígasztaljuk magunkat, hogy talán még jönnek jobb idők is. Kellemetlen a hideg is, amely egyáltalában nem akar csökkenni, s tegnap még a szokottnál is jobban elgyötört bennünket, mert kegyetlen északkeleti szél fújt. A napok most már állandóan hosszabbak lesznek, s nemsokára itt lesz az éjféli nap, amikor folyton világos lesz; tegnap este fél kilenckor feküdtünk le s még oly világos volt, amint fényes délben.”
    Mindketten borús hangulatban tértünk pihenőre, mert délután nagy keserűség ért bennünket. Az egyik kutyánk nagyon elgyöngült s ezért elhatároztuk, hogy megöljük. Szomorú dolog volt, de meg kellett tennünk; és aztán megnyúztuk, ami nagyon nehéz, fárasztó és undorító dolog volt a rettentő hidegben. Aztán földaraboltuk a szegény állatot s a húsát szétosztottuk a többiek között; némelyik nyomban mohó vággyal fogott hozzá a falatozáshoz, de többen a kutyák közül inkább egész éjszaka éheztek, semhogy társuk húsából ettek volna. Ez nagyon meglepett és aggasztott bennünket, mert az volt a számításunk, hogy amily mértékben csökken a szánok terhe s a kutyák fölöslegessé válnak, egymás után leöljük a gyöngébbeket s húsukkal etetjük a többieket. Mi lesz most, ha a kutyák egyáltalában nem akarják megenni társaik húsát?... Szerencsére ez az aggodalmunk alaptalan volt, mert hajnal felé, mikor az éhség már erősen kínozta őket, a koplalók is ráfanyalodtak a kutya-pecsenyére. És később, mikor már megszokták, sőt kezdték meg is becsülni a kutyahúst, már nem is voltunk oly előzékenyek; egyszerűen csak megöltük a kiszemelt áldozatot és meg se nyúztuk, csak úgy szőröstől bőröstől dobtuk oda a többieknek.
    A következő napok nem sok változást hoztak egyhangú, fáradt munkánkba. A jég ugyan itt-ott időnként megjavult és egyenletesebb lett, de azért általában nehéz volt rajta járni, mi pedig egyre jobban kimerültünk. Nem is volt csoda, mert az utazás szakadatlanul ismétlődő fáradalmakkal járt: - minduntalan segítenünk kellett a kutyáknak, hol úgy, hogy a fölfordult szánokat nagy erőlködéssel talpraállítottuk, hol úgy, hogy húztuk, sőt egyes dombokon és rögökön át vittük is s ez a folytonos munka rettentően elcsigázott. Este felé néha annyira oda voltunk, hogy szemünk lecsukódott az álomtól és menet közben is elbóbiskoltunk. Akárhányszor megtörtént velem, hogy a fejem lekonyult s egy-két pillanatig aludtam, - de aztán megrogyó lábam megbotlott valami jégrögben s ijedten ébredtem föl. Mihelyt valami domb vagy nagyobb jégrög mögött széltől védett, alkalmas helyre találtunk, ahol tanyát lehetett ütni, rendesen megpihentünk. Ilyenkor úgy osztottuk meg a munkát, hogy Johansen ellátta, megetette a kutyákat, én pedig azalatt fölállítottam a sátort, megtöltöttem a főzőkészüléket jéggel, mert főzésközben olvasztottuk meg az innivaló édesvizet is, aztán meggyujtottam az égőt s lehetőleg gyorsan elkészítettem a vacsorát. Ez ugyan nem volt nagyon változatos, de annál jobban ízlett, mert az éhség és a fáradtság a legjobb fűszer. Egyik nap rendesen pemmikant ettünk, melyet csak forró vízben főztem meg, másik nap halreszelék volt a vacsora, ami úgy készült, hogy a porrá tört halat búzaliszttel keverve vajon megpirítottam; a harmadik nap aztán borsó-, bab- vagy lencselevest főztem kenyérrel. S utána pemmikant ettünk.
    Mihelyt Johansen végzett a kutyákkal, rögtön behordtuk a sátorba azokat a különböző zsákokat, amelyekben a reggelihez és vacsorához szükséges élelmiszerek voltak, s behordtunk egyúttal minden egyebet is, amire csak szükségünk lehetett. Aztán megvacsoráltunk, leterítettük a földre az alvózsákot, a sátornyílást gondosan elzártuk, - s most következett az esteli pihenőnek legkellemetlenebb, szinte fájdalmas programmpontja. A testi izzadság ugyanis, mely átszűrődött ruházatunkon, napközben úgy megfagyott a ruha külső részén, hogy valóságos páncélként borította. Oly csontkeményre fagyott ruhánkon ez a pára, hogy ha levethettük volna a ruhát, bizonyos, hogy ez magában is egyenesen megállt volna a földön. Valahányszor csak megmozdultunk is, valósággal ropogott a ruhánk, amint a ráfagyott izzadság összetöredezett; hogy mily kemény volt a ruha, mutatja az, hogy a kabát ujja mély sebet vágott a karom csuklójába a folytonos behajlítástól, - s a jobb karomon még meg is fagyott ez a seb. Ki se mondhatom, hogy mennyit szenvedtem miatta, mert a seb egyre mélyebb lett s végre már csaknem csontig ette magát. Hiába kötöztem, kenegettem: - csak nem akart begyógyulni! Már régen otthon voltam, családom körében, mikor a veszedelmes seb, késő nyáron végre begyógyult; de a mély sebhelyet, azt hiszem, viselni fogom éltem végtéig, mint sarki szenvedéseim örök emlékjelét!
    Visszatérve az „izzadság-olvasztáshoz”, - hát ez bizony nagyon kínos-kellemetlen dolog volt. Szorosan egymáshoz simulva, belebujtunk az alvózsákba, mire a ruhánkra fagyott jégpáncél lassan olvadni kezdett, miközben azonban testünk melegéből jó sokat veszítettünk. Még jobban összeszorultunk ekkor, de bizony ez semmit se használt; vacogó fogakkal feküdtünk egymás mellett vagy másfél óráig, amikor ismét fölmelegedett bennünk a vér és kezdtünk már kevésbbé fázni. Lassanként fölengedett a ruhánk és hajlékonnyá vált, de ekkor már csuromvízben úsztunk s így aludtunk reggelig, amikor - alighogy kibújtunk a zsákból - pár pillanat alatt ismét csontkeményre fagyott rajtunk a ruha. És arról, hogy ruháink útközben, míg ez a nagy hideg tartott, megszáradjanak, szó se lehetett, mivel napközben, sőt éjszaka is, egyre több és több izzadság gyűlt meg bennük.
    Néha megtörtént az is, hogy mindjárt tanya-ütéskor kiolvasztottuk ruhánkból az izzadtságot, mert nagyon bántott a kemény ruha és szabadabban akartunk mozogni a sátorban. Ilyenkor föltettem a vacsorát a tűzhelyre s nyomban belebujtunk az alvózsákba. Még most is vacog a fogam, ha rágondolok, hogy mennyire fáztunk, mikor a hidegtől dideregve a zsákban feküdtünk és vártuk, hogy a vacsoránk elkészüljön! Mivel én voltam a szakács, nekem még arra is kellett ügyelnem, hogy a vacsora jól sikerüljön, s ezért egészen kezem ügyébe állítottam a tűzhelyt, hogy vigyázhassak rá. Johansennek sokkal jobb dolga volt, mert ő ezalatt aludt, sőt néha oly élvezettel hortyogott is, hogy valósággal megirígyeltem. Végre, mikor készen volt a vacsora, fölráztam Johansent s aztán az alvózsákban fölülve osztottuk el magunk közt az eledelt. Ezek voltak legszebb, legboldogabb pillanataink: - örültünk is neki előre, már egész napon át! De néha annyira ki voltunk fáradva, hogy a szemünk lecsukódott és elaludtunk, mialatt kezünkkel a szánkhoz vittük a kanalat... A fáradt kar aléltan hanyatlott le s a kanálba merített étel a zsákra potyogott.
    Evés után rendesen pompás nyalánksággal jutalmaztuk magunkat: - nagyon forró vízbe porrá tört savót kevertünk, s ezt ittuk bor helyett, mint üdítő italt. Az íze csaknem olyan volt, mint a tejé, s valósággal új életet öntött belénk. A forró ital kellemes melege átjárta egész testünket, fejtől bokáig, úgyhogy abban a szempillantásban megszűntünk dideregni, mikor az ital torkunkon lement. Ekkor még rendszerint elszívtunk egy pipa dohányt, s aztán mélyen bebujtunk alvózsákunkba, fejünk fölött gondosan becsatoltuk a zárószíjat, szorosan egymáshoz simultunk, s néhány pillanat mulva elszállt minden gondunk, - vígan aludtuk az igazak álmát. De a nappal izgalmai annyira uralkodtak már rajtunk, hogy még álmunkban se hagytak nyugton: - álmunkban is folyton mentünk észak félé, egyre kínlódtunk a szánokkal és hajtottuk, ostoroztuk a kutyákat. Sokszor fölriadtam, amint Johansen álmában nagyokat kiáltott: - „Indulsz-e már, te tolvaj;... Szassz! szasz! Aki áldód van!... Prr, prr, ti bitangok!... Vigyen el az ördög, gaz bestiák!” - Aztán nyomban elaludtam megint, mosolyogván magamban, hogy bizonyára én is így kiabálok álmomban; csakhogy Johansen szerencsésebb volt mint én, mert ő mélyebben aludt s az én kiabálásomat nem hallotta, - legalább sohase panaszkodott, hogy fölébresztettem.
    Az alvózsákban elég jól éreztük magunkat mind a ketten, kivált, mikor már eléggé fölmelegedtünk, ez azonban nem mindig következett be addigra, míg elaludtunk, úgyhogy egyszer, amikor fölébredtem, mindkét kezemen el voltak fagyva az ujjaim. Reggel megint nekem kellett fölkelnem először, mert én voltam a szakács, s az én tisztem volt a reggeli elkészítése, ami ismét rendesen egy óráig tartott. A reggeli már kevésbbé volt változatos, mint a vacsora; egyszer csokoládét ettünk vajas kenyérrel és pemmikánnal, máskor meg rántott levest főztem vajjal és kenyérrel, amit még pemmikánnal is megtoldottunk; ez után következett a rendes nyalánkság: - a savóporból készült forró ital, mely egyszerre fölüdített bennünket. Mihelyt a reggeli készen volt, azonnal fölkeltettem Johansent, s erre mindketten fölültünk az alvózsákban, az egyik gyapjútakarót ráterítettük abrosznak s aztán nagy étvággyal hozzáfogtunk az evéshez. Miután kényelmesen megreggeliztünk, előszedtük naplónkat s mindegyikünk följegyezte, ami fontos vagy érdekes dolog megragadta a figyelmét. Ekkor sóhajtva néztünk össze: - itt az indulás ideje, pedig milyen fáradtak vagyunk még mind a ketten!... Sokszor beszélgettünk erről Johansennel: - mit nem adtunk volna érte, ha megint visszabujhatunk alvózsákunkba s tovább alhatunk, - teljes 24 óráig! Szentül meg voltunk győződve mind a ketten, hogy ennél nagyobb boldogság és gyönyörűség nincs a kerek világon... De nekünk más volt a föladatunk és kötelességünk: - mint a legendabeli bolygó zsidónak, nekünk is föl kellett kerekednünk és mennünk, mennünk, egyre mennünk, - följebb és mindig följebb, észak felé!
    Miután ruhánkat rendbe hoztuk és megreggeliztünk, ismét ki kellett mennünk a szabadba, a csikorgó hidegbe, hogy indulás előtt rendbe hozzuk a szánokat is. Mondhatom, minden reggel húzódoztunk ettől a kellemetlen perctől; egyikünknek se akarózott kimenni a sátorból, ahol tűrhető meleg volt, - de végre is rá kellett szánnunk magunkat a cselekvésre. Hirtelen elhatározással rántottuk félre a sátor ponyváját, s egyszerre arcunkba csapott a maró, hideg levegő. Most aztán serényen hozzáfogtunk a szánok rendbe hozásához, megnéztünk minden darab poggyászt, hogy erősen föl van-e szíjjazva, megvizsgáltuk a szerszámokat és hámokat is, aztán pedig befogtuk a kutyákat. Mindezt lázas sietséggel végeztük el, egyrészt, hogy minél előbb útra kelhessünk, másrészt, hogy a munkában kissé kimelegedjünk. Hányszor sirattuk ebben a farkasordító hidegben meleg farkasbőrbundánkat, melyet ott hagytunk a „Fram”-on! De nem hozhattuk magunkkal, mert túlságosan megterhelte volna már különben is nehéz podgyászunkat. Végre mégis elindultunk. Én mentem mindig előre, hogy megvizsgáljam a jeget s kényelmes utat keressek a jégtorlaszok között: mindjárt utánam jött az én szánkóm, amelyen a kajakom is volt. A kutyák hamar megtanulták, hogy nyomon kövessenek, de azért még mindig elég sok baj volt velük, mert minden fordulónál, dombnál, akadálynál megállottak. Ilyenkor vissza kellett mennem hozzájuk, szóval és ostorral kellett biztatnom őket, hogy mindnyájan egyszerre húzzanak és áthúzzák a szánkót az akadályon; ha pedig ez nem igen ment, mert a domb nagyon meredek volt, akkor magamnak is segítenem kellett, ami bizony elég megerőltetéssel járt. Mindjárt az én szánkóm mögött haladt Johansen a másik két szánnal és neki is ugyancsak nehéz dolga volt. Estére kelve majdnem mindig rekedt volt a nagy kiabálástól, mellyel a kutyákat ösztönözte, biztatta, hogy egyformán húzzanak, s ha ez nem segített, nem kímélte az ostort se, sőt ő maga is gyakran segített nekik a szánokat húzni, hogy könnyebben átjussanak a magas jéghátak vagy jégdombok tetején.
    Ha visszagondolok arra, hogy néha mily embertelenül bántunk a szegény kutyákkal, még most is elfacsarodik a szívem. Szégyenlem, hogy oly kegyetlenek voltunk hozzájuk, - de igazán nem cselekedhettünk másként. Akárhányszor botokkal vertük a nyomorult párákat, amikor már, mozogni is alig bírván, lefeküdtek végkimerültségükben s nem akarták tovább húzni a szánokat. Igaz, sajnáltuk szegényeket, s nem egyszer könnyes szemmel néztünk egymásra, - de aztán ismét csak fölülkerekedett bennünk az életösztön, az elérni kívánt cél felé hajtó kötelesség érzete, s akkor megkérgesedett a szívünk. Szükséges volt, hogy irgalmatlanok, kegyetlenek legyünk, mert előre kellett mennünk mindenáron s e nagy céllal szemben el kellett hallgatnia minden irgalomnak... S ugyan miért is sajnáltuk volna jobban a szegény kutyákat, mint önmagunkat? Avagy nem éppen oly kegyetlenül sanyargatjuk-e önmagunkat is, mint ezeket a boldogtalan állatokat: - holott pedig minket nem földi hatalom, nem a puszta, nyers erőszak kényszerít arra, hogy végigjárjuk a sarki szenvedéseknek ezt a Golgotáját?!
    Ez a szomorú, szinte visszataszító oldala mindenféle expedíciónak megvan. A kitűzött cél elérésének szilaj vágya, a siker beteges hiúsága lassanként minden nemesebb érzést kiöl a szívből, s végül nem marad benne semmi egyéb, mint a dicsvágynak rögeszmévé fejlődött önérzése. Ez történt velünk is, - de akkor nem éreztük ezt, annyira hatalmába kerítette lelkünket a sark elérésének lázas vágya. Akkor csak ez az egyetlen, nagy cél lebegett folyton szemünk előtt, elhomályosítván látásunkat, megtompítván minden érzésünket, ami nem ezt a nagy célt szolgálta: - most azonban, túl lévén az expedíció izgalmain, keserűen érzem, hogy mennyit vétettünk hűséges kutyáink ellen. Ha visszagondolok a pompás állatokra, amelyek mindenkor készségesen dolgoztak értünk, míg csak egyetlen izmukat is mozgatni bírták, - ha elgondolom, hogy ezért a hűséges odaadásért soha hálában nem részesültek, sőt még csak jó szót is nagy ritkán kaptak, - ha eszembe jut, hogy kérges szívvel hajszoltuk, ostoroztuk naphosszat, míg csak ki nem dőltek a gyilkos munkában, melynek soha semmiféle jutalmát nem látták, - ha elgondolom, hogy puszta kín volt számukra az élet s csak akkor pihentek végre, mikor a halál megváltotta szegényeket szenvedéseiktől: - ha elgondolom mindezt s ráadásul azt a szívtelen közönbösséget, mellyel ezeket a hű és önfeláldozó állatokat könyörtelenül leöltük, hogy társaikat tápláljuk velük, - még ma is elszorúl a szívem, még ma is könnyek fátyola borul szememre és keserű szemrehányásokat teszek magamnak...
    Magunkra visszatérve, bizony a mi dolgunk se volt rózsás és kellemes. Nem volt elég az utazás napi fáradalma, mert a munkánk még aztán se szünetelt. Erre a sátor fölütése, a kutyák ellátása, a főzés, stb., - reggel pedig az útra készülődés rengeteg sok időnket lefoglalta, úgyhogy a napokat mindig rövidnek találtuk ahhoz, hogy elég hosszú utat tudjunk megtenni s ezen túl még alvásra is maradjon elég időnk. Sohase voltunk megelégedve a napi rekorddal; ennek oka azonban nemcsak az volt, hogy a többi munka rengeteg időnket fölemésztette, hanem az is, hogy az út maga rettentően nehéz, fárasztó volt a rögöktől és egyéb akadályoktól megszaggatott jégmezőn. Szerencsénkre, mivel közben lassanként az éjszakák is világosabbak lettek, nem kellett a nappali órákhoz alkalmazkodnunk, hanem utazhattunk éjjel-nappal egyaránt, amikor csak lehetett, vagy kedvünk tartotta, s így aztán célszerűbben és gazdaságosabban oszthattuk be az időnket is. Például, csak olyankor pihentünk és aludtunk, mikor a kutyák már nem bírtak tovább menni, vagy amikor minket magunkat kényszerített megállásra valami körülmény. Amennyire lehetett, igyekeztünk 9-10 órát menni egyfolytában, s rendesen a déli órákban pihentünk meg, ilyenkor ettünk is valamit, többnyire vajaskenyeret, kevés pemmikánnal vagy májpástétommal, de ezek a pihenők éppen nem voltak kellemesek. Igaz, hogy mindig iparkodtunk meghúzódni valami jégdomb mögött, ahol kevésbbé ért bennünket a szél, de azért mégis nagyon keserves „pihenők” voltak ezek. Akárhogy betakaróztunk is gyapju-takaróinkkal, a metsző szél keresztül fújt ezeken is, úgy hogy akárhányszor csontig fagytunk, mialatt szerény ebédünket elfogyasztottuk. Néha leterítettük a jégre az alvózsákot s kezünkbe fogva az eledelt, belebujtunk, de ez se sokat segített; oly hideg volt ugyanis, hogy még így se tudtuk fölolvasztani ruhánkon a jeget. Az is megtörtént akárhányszor, hogy evés közben föl és alá sétáltunk, mert különben nem bírtuk volna el a szörnyű hideget; így legalább a mozgás kissé fölmelegített. Ha aztán az ebéddel elkészültünk, megint nagyon kellemetlen munka várt reánk: - rendbe kellett hoznunk a kutyák szerszámát. Ha már ezt is elvégeztük, valósággal örültünk, hogy ismét útra kelhetünk; a mozgás mégis csak fölengesztette a hidegtől megdermedt tagjainkat.
    A legtöbb sarki utazó, aki szánokon is járt a jégmezőkön, rendesen panaszkodik a nagy szomjúságról, amit az ilyen expediciók legnagyobb veszedelmének tart; sokan megtoldják még ezt a panaszt azzal is, hogy a „hóevés” nemcsak, hogy nem oltja, hanem még inkább növeli a szomjúságot, amely könnyen végzetessé válhatik a hópusztákon való utazásban. Grönlandi utazásomban engem is nagyon elgyötört ez a szomjúság, úgy hogy mostani útunkra már teljesen fölkészültem ellene. Két gumipalackot vittünk magunkkal s ezeket minden reggel megtöltöttük a főzőkészülékben fölolvasztott hólével s aztán ruhánk alatt, a keblünkön viseltük, hogy a nagy hidegben meg ne fagyjon. Ám annál furcsábban lepett meg, hogy ezen az útamon éppen nem bántott a szomjúság; néha napok is elteltek anélkül, hogy csak egy kortyot is ittunk volna a gumipalackokból. És annyira nem volt szükségünk vízre az egész utazás alatt, hogy végre már a palackokat is használaton kívül helyeztük s ha későbben néha-néha elfogott a szomjúság, egy-egy darabka édesvízi jég mindig bőven elegendő volt arra, hogy eloltsuk vele a szomjúságunkat.
    Március 29-ikén ezt írtam Naplómba: - „Tovább kínlódunk, de nagy erőfeszítéssel is csak lassan jutunk előre. A jég megint rosszabb lett s nem tudom, hogy érünk célhoz, ha ez így marad. Mind gyakrabban állják utunkat magasra tornyosuló, szeszélyes jéghátak, amelyeken csak nagy időveszteséggel tudunk átkelni. Ilyenkor mindig előre kell mennem, hogy megkeressem a legalkalmasabb átjárót, s ez sok időnket rabolja el, meg aztán tömérdek fáradsággal is jár. Az is nagyon aggaszt, hogy a kutyák nagyon elernyednek ebben a magasra való húzásban és oly lassan mennek, mint a csigák; nem is csoda, mert néha bizony meredek hágókra kell fölkaptatniuk a nehéz szánokkal. Tetézi a bajt és kellemetlenséget az is, hogy a kutyaszerszámok ilyenkor mindig összegabalyodnak s a kibonyolításuk roppant vesződséges. A nyugtalan vérű, szilaj kutyák ugyanis csaknem folyton marakodnak s egy pillanatig se tudnak nyugodtan maradni. Olyan szeszélyesen ugrálnak jobbra-balra, hogy a már kibogozott szerszámokat egy szempillantás alatt megint összekeverik. Szóval próbára tennék még az angyalok türelmét is, és se jó szó, se fenyegetés, sőt még az ostor se használ ellenük”...
    Most egyszerre csak megakad az egyik szán valamelyik meredekebb jégtömb előtt. A szánba fogott kutyák türelmetlenül ugatnak és üvöltenek, mert sietni akarnak társaik után, melyek már fölértek a jégdomb tetejére, sőt már le is siklottak a túlsó oldalon. Ez azonban nem megy olyan gyorsan; s az egyik, amelyik féktelenebb, mint társai, hirtelen elrágja kötőfékjét és csaholva ered neki a jégmezőnek, amerre lát. Ezt hát meg kell fogni, a szerszámját újra rendbe hozni: - de mire kész, megint egy másik tör ki hámból s ismét elülről kezdődik a komédia. És így megy ez, csaknem szakadatlanul a rögös, hepehupás jégmezőn; legalább minden másfél órában meg kell állnunk egyszer, hogy rendbe hozzuk a kutyák összekúszált szerszámjait s ez mindig elrabolja vagy félóránkat. Szerencsére még bírjuk a munkát, a vesződséget és fáradalmakat; tegnap, például, reggeli félkilenckor indultunk útnak és csak délután öt óra felé tértünk pihenőre... De meddig győzzük még ezt az emberfölötti erőfeszítést?
    Ebéd után nagyon megerősödött az északkeleti szél, amely állandóan fujt, mióta a „Fram”-ról elindultunk s nem sokkal aztán beborult az ég. Nagyon megörültünk ennek a változásnak, mert azt hisszük, hogy most már megváltozik az időjárás és ha a szél megfordul, enyhébb lesz a levegő hőmérséklete is. Ez a reményünk már az éjjel valóra vált félig-meddig, mert a hőmérő csak 34 Celsius-fokot mutatott a fagypont alatt, úgy hogy ez volt az első kellemes éjszakánk a zsákban... Talán kissé furcsán hangzik, hogy 34 Celsius-fok hidegben kellemesen aludtunk; de aki elképzeli, hogy mit jelenthetnek a 40 Celsius foknál nagyobb hidegek, aminőkkel eddig küzködtünk, bizonyára megérti, hogy ez a „hőemelkedés” valóságos megváltás volt számunkra oly sok didergés és fogvacogás után!
    Mivel azonban nincsen öröm üröm nélkül: - a sors gondoskodott arról még ugyanez napon, hogy alaposan megrontsa ébredő jókedvünket. Délben ugyanis megmértem a nap délköri magasságát, hogy pontosan kiszámíthassam a helyet, ahol éppen járunk, s az eredmény nagyon kellemetlenül lepett meg. Az eddig megtett útból ugyanis hozzávetőleg azt következtettem, hogy már túlmentünk az északi szélesség 86-ik fokán, míg mai méréseimből az derül ki, hogy még félfokkal innen vagyunk rajta és csak 85° 30’ alatt járunk. Szinte megfoghatatlan ez és nem is akarom elhinni, hogy igaz; bizonyára nem volt valami rendben a mérésnél, talán rosszul állítottam be a sextans-t, vagy nem a delelés pillanatában fixíroztam a napot, vagy nem jól olvastam le az eredményt; a számításban ugyanis nem lehet hiba, mert azt négyszer is újra átnéztem. Akárhogy van is: - ez a csalódás kissé elkedvetlenített és Johansent is bosszússá tette.
    Március 30-ikáról ez a följegyzés van Naplómban: - „Tegnap szerencsétlen napunk volt. Mindjárt aztán, hogy elindultunk, olyan sok jégrögre és összetorlódott törmelékre akadtunk, hogy nagy kerülőt kellett tennünk s ez messzire eltérített eredeti útirányunktól. Hosszas keresés és nagy fáradozás után találtunk ugyan símább és járhatóbb jeget, de ez nem tartott sokáig s aztán megint olyan meredek, össze-vissza szaggatott jégdombhoz értünk, amely ismét nagy vargabetűre kényszerített. Aztán a jégdomboknak valóságos láncolata következett, amelyen átvergődni igazi kínszenvedés volt. Valamennyi közt legrosszabb volt a legutolsó, ahol kellemetlen baleset is ért. Itt ugyanis, a domb alján, elég széles csatorna képződött a régi jégben; valószínűleg hatalmas rianás roppantotta ketté a jégmezőt s az ekkor támadt árkot nem töltötte be újabb jégképződés. Akárhogy vigyáztunk is, hogy bele ne forduljunk, - már az első szánkónak valamennyi kutyája belezuhant az árokba, mert a szélső hirtelen megugrott s megcsúszván a jégen, magával rántotta a többit is. Miközben a kutyákat egyenként kihúzgáltuk az árokból, az egyik elrágta hámját és megszökött. Szerencsére a szánt még idejében visszaránthattuk az árok szélén, úgy hogy nem zuhant bele.
    Annál rosszabbul jártunk a második szánkóval, mely egészen belefordult az árokba. Azt hittük, hogy darabokra törik, de nem történt semmi baja, s ennek ugyancsak megörültünk. Ám azért elég bajunk volt vele, míg kihúzhattuk; először is le kellett róla szednünk mindent, s mikor kihúztuk az árokból, megint gondosan föl kellett rá kötöznünk a podgyászt, ami nem kevés időbe került. A harmadik szánnal már jobban jártunk; azt szerencsésen át bírtuk vontatni az árok keskeny szélén s mire túlértünk a dombon, megkerült a szökevény kutya is. Annyira el voltunk csigázva, hogy már nem sokat haladtunk aznapon, mihelyt alkalmas tanyahelyre értünk, azonnal fölütöttük sátrunkat, még pedig csikorgó hidegben, mert a hőmérő ismét lesüllyedt 43 Celsius fokra a fagypont alá. Most ki kellett bogoznunk a kutyák összecsomózott szerszámjait. Irtózatos, kegyetlen munka volt ez, puszta kézzel, amelyen már bőr is alig volt a fagysebek miatt! - úgy hogy a fogunkat csikorgattuk kínunkban. De végre ezzel is elkészültünk, s már gondolhattunk önmagukkal is... Jutalmul borlevest főztem, ami hajnali öt órára lett készen; ezt jóízűen megettük, nyomban belebujtunk alvózsákunkba s aludtunk egészen délután három óráig. Ez a tízórás alvás kissé lábra állított mindkettőnket, úgy hogy sokkal jobb kedvünk lett, - talán azért is, mert az idő kissé megenyhült.”

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364915N
Webáruház készítés