Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Fridtjof Nansen: Utazás az úszó jégen_EPUB

Fridtjof Nansen: Utazás az úszó jégen_EPUB
540 Ft540

Az "Utazás az úszó jégen" meglehetősen későn, 30 évvel első megjelenése (1897) után jutott el hazánkba és jelent meg Zigány Árpád lebilincselő magyar fordításában 1930-ban.
Hézagpótló mű, melyben Fridtjof Nansen bemutatkozik: a darwini természettudós szelleme keveredik a valódi sarkkutató amundseni vérével. Ettől lesz pompás, ma is élvezetes mű, hiszen nemcsak egy kínkeserves sarki expedíciót gyötrelmeit olvashatjuk, hanem a világra nyitott természettudós éles szemű megfigyeléseit is egy olyan vidékről, ahol korábban ember még nem járt.
Legyen bár több, mint száz éves a mű, ereje, sodrása mit sem veszített az évtizedek alatt. Egy valódi ember, reneszánsz egyéniség elevenedik meg lapjain, aki egyként volt remek természettudós, kiváló vezető és sikeres felfedező. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Hétfő, december 25 - Karácsony ünnepén még egy fokkal hidegebb volt, mint tegnap. Kimentem sétálni a gyönyörű holdvilágra, de egyik lábammal térden fölül beleestem a vízbe egy frissen támadt rianásban. Ez azonban nem nagy baj, mert a víz csaknem rögtön jéggé fagy a ruhán, úgy hogy átfázásról vagy meghűlésről szó se lehet. Otthon most bizonyára sokat gondolnak ránk s valószínűleg sajnálnak is a nélkülözések miatt, amelyeket, hitük szerint, tűrnünk kell a sivár és vigasztalan jégsivatagban. Attól tartok azonban, hogy ez a részvét és szánalom rögtön szertefoszlana, ha látnák, hogy milyen jó kedvünk van s mennyire nem nélkülözünk semmit. Én legalább nem igen emlékszem, hogy valaha ilyen kényelmes és gondtalan életem lett volna. Ötfogásos ebéd, amelyből annyit ettünk, hogy a vacsorához már egyikünknek se volt étvágya, és beértük kávéval, édességekkel, meg aszalt gyümölccsel! Aztán a kitűnő sör, a jó szivarok, a nagyszerű lakás, a kártya, zene, ének és egyéb szórakozás: - ugyan nem volna-e szerénytelenség, ha többet kívánnánk ennél még az otthoni, polgári életben is?...
    Ha összevetem saját sorsunkat avval a nyomorúsággal és szenvedéssel, amelyen a sarkutazók ebben az évszakban ugyanitt keresztülmentek, csak áldhatom Istenemet. Olvasom a szerencsétlen Ross kapitány naplóját, aki éppen karácsony estéjén szánta rá magát, hogy befagyott hajójáról, amelyet a rianás különben is tönkretett, szánokon folytatja útját észak felé. Már kint laktak a parton, a maguk-építette jégkunyhóban s fogytán volt mindenük: - erejük és egészségük, tüzelőszerük és eleségük is. Aztán, amikor ötödmagával mégis elment, a jégkunyhóban lakó legénység két pártra szakadt, mert Lytton hadnagy nem volt elég erélyes, nem tudott kellő fegyelmet tartani. A garázda és elégedetlen matrózok mind Fawkes kormányos körül tömörültek, akivel szemben a hadnagy úgyszólván csak Branton vitorlamesterre számíthatott. És ez a meghasonlott legénység, amelyet a skorbut és a szörnyű hideg is tizedelt, valósággal egymást ölte, mintha nem egymástól, közös összetartásuktól függött volna mindnyájuk szabadulása!
    Már egy teljes hónap óta volt távol Ross kapitány s a jégkunyhóban lakó matrózok száma ezalatt lefogyott hétre. És ez a hét is csaknem a végét járta, de azért, mintha csak a gyűlölet tartaná még bennük az életet: veszett dühhel fenekedtek egymás ellen. Még az önfenntartás ösztöne, a halálos veszedelem érzése se tudta kiölni szívükből az ádáz bosszúvágyat, amely állandó vetélkedésre, civódásra ingerelte őket. De amikor a kapitány már egy hónap óta távol volt s látták, hogy a kunyhóban nyomorultan el kell pusztulniuk, ha meg nem találják Ross kapitányt, aki tekintélyével megszüntethette köztük a civódást s mindnyájuk erejét egyesítve visszavezethette őket a lakott vidékre, - akkor végre elhatározták, hogy elindulnak Ross kapitány után, aki bizonyára már hazafelé tart, s mihelyt egyesültek vele, azonnal megteszik az előkészületeket a hazautazásra. És most hadd beszéljen maga Ross kapitány.
    *
    Az indulás előestéjén Branton, a vitorlamester, tüzet akart rakni a tűzhelyen, hogy megfőzze a szegényes vacsorát, de alig hogy rátette a pislogó zsarátnokra a fölhasogatott aprófát, a kunyhó belseje rögtön megtelt fojtó füsttel. Egyidejűleg pedig úgy megingott az egész épület, mintha erős földrengés rázta volna meg a jégfalakat. Valamennyien rémülten kiáltottak föl, Branton pedig rögtön kirohant az ajtón.
    Odakint koromsötét volt és irtózatos hóvihar dühöngött. Oly sűrű hófelhőket vert föl a szél, hogy egy lépést se tehetett előre s a hideg oly rettenetes volt, hogy a kezei majdnem rögtön lefagytak. Branton tehát nyomban visszaszaladt a kunyhóba, de előbb jól megdörzsölte a kezeit hóval, hogy le ne fagyjanak.
    - Elért bennünket a vihar, - mondta, amikor belépett. - Adja Isten, hogy össze ne döntse a házunkat, mert akkor végünk van!
    Kint valóságos ítéletidő volt; a szél szilaj zúgása, üvöltése úgy hangzott, mintha egész csorda elszabadult fenevad bömbölne; roppant jégtömbök töredeztek le a jéghegyekről s az erősen rakott hóház is úgy megrendült néha, mintha össze akarna omlani.
    - Hagyjuk itt a házat! - tanácsolta Fawkes kormányos.
    - Lehetetlen! - rázta a fejét Branton; - odakint rögtön megfagynánk, a kunyhóban pedig talán túléljük ezt a förgeteget.
    - Hol a hőmérő? - kérdezte Lytton hadnagy.
    Branton odaadta neki. A szobában tíz fok volt a fagypont alatt, bár a kályhában égett a tűz. Lytton kidugta a hőmérőt a ponyva alatt a szabadba, de ő maga nem mert kimenni, mert hallani lehetett, amint a vihar ide-oda szórja és csapkodja a nagy jégtömbökről letört jégdarabokat.
    - Pedig mégis menekülnünk kell innen! - szólt a hadnagy aggódva.
    - Miért? - kérdezte a vitorlamester.
    - Mert, ha kunyhónkat nem is dönti romba ez a vihar, félek, hogy elszabadítja a jégmezőt, amelyen telelünk s akkor összetöri és víz alá meríti.
    - Hiszen ebben a csikorgó hidegben csonttá fagy a tenger is! - felelte a kormányos: - attól hát ne féljünk, hogy víz alá merülünk.
    - Hány fok a hideg, hadnagy? - kérdezte a vitorlamester.
    A hadnagy behúzta a hőmérőt s miután a lámpa világosságánál megnézte, fölkiáltott:
    - Harminckét fok a fagypont alatt!
    - Ez a legnagyobb hideg, amit eddig értünk, - mondta Branton, a vitorlamester. - Még tíz fok, s a higany is megfagy.
    Halálos csönd lett erre a megjegyzésre. A kis csapat némán bújt össze s félálomban, félig virrasztva, minden szélrohamra föl-fölriadva töltötte az éjszakát. Reggel nyolc óra tájban a vitorlamester mégegyszer megkísértette a kimenést, hogy lássa, milyen az idő. S különben is ki kellett bocsátani a füstöt, melyet a vihar egész éjjel visszavert a jégházba.
    De, amikor félrehúzta a ponyvát, látta, hogy a kijárást egészen betömte, befújta, eltemette a hó. Elővette vasaltvégű botját s teljes erejéből beledöfte a hótömegbe; de minden csepp vére megfagyott s a hátán hideg borzongás futott végig: - a hosszu bot nem fúrta keresztül a hóréteget, hanem megállt benne!
    Semmi kétség: elevenen kriptába kerültek; a rengeteg hótömeg, amelyet kunyhójuk fölé hordott a vihar, eltemette őket.
    - Baj van! - súgta halkan Branton a hadnagynak, aki odament hozzá.
    - Micsoda?
    - Az, hogy a hó elevenen eltemetett bennünket, kunyhóstól, mindenestől, - felelte Branton.
    A hadnagy szótlanul állt pár percig a megdöbbenéstől: majd bátortalanul, bizonytalan hangon, mint aki maga se hisz saját szavaiban, megszólalt:
    - Próbáljuk eltolni ezt a havat... Hátha ketten rést tudnánk törni rajta?!
    Nekifeküdtek, de meg se birták mozdítani. Testük nyomásának ugyan engedett kissé a laza hótömeg, mert összébb nyomódott, tömörebb lett, de nem dőlt be és nem mutatta semmi jel, hogy a külső része közel van, illetőleg hogy a hóréteg vékony. Talán több méternél is vastagabb volt, s bizonyára összefagyott a kunyhóval, amelyet fönt és köröskörül is teljesen elborított.
    A hadnagy fogcsikorgatva, halkan káromkodott. Erre a zajra, valamint a két ember erősködésének neszére a többiek is fölocsúdtak félálmukból s bágyadtan dörzsölték szemüket. E pillanatban sűrű füstfelhő töltötte meg a kunyhó belsejét, mert a tűzhely kéményén már nem tudott kitódulni; úgy látszott, hogy azt is betömte a hó.
    - Átkozott idő! - szitkozódott Fawkes bosszúsan. - Úgy látszik, már a kürtőt is ledöntötte a vihar, s most úgy megfüstölődünk idebent, mint a heringek.
    A vitorlamester rögtön leütötte botjával a kürtőt, a tüzet pedig reá dobált jégdarabokkal oltotta el, amitől még sűrűbb füst támadt, úgy hogy mindnyájan fulladoztak tőle. Aztán fölfelé szurkált botjával a menyezeten, hogy hátha rést tudna ütni a füst számára: - de ott mindenütt tömör jeget talált, amely nem engedett.
    Itt volt hát a legiszonyúbb halál: a megfúlás veszedelme a füsttől és levegő hiányában... vagy, ami még rosszabb: a megfagyás, mert most már tüzet se rakhattak többé, hiszen nem volt nyílás, melyen át a füst kiszállhatott volna a kunyhóból!
    A vitorlamester, hogy a csüggedés és kétségbeesés végkép le ne törje a megdöbbent matrózokat, színlelte, mintha könnyedén venné az egész esetet. Előszedte a borszeszforralót, alágyujtott, megtömte hóval a szamovárt s mialatt a kávéfőzéshez szükséges víz fölforrott benne, előkereste a kétszersültet és a pemmikánt is a reggelihez.
    - Oda se neki, fiúk! - vetette oda fél vállról. - Cudar eset ez, annyi szent; de értünk mi már együtt nehezebb időket is. Első a jókedv, második a bátorság, harmadik a tele gyomor. Kezdjük hát a végén s legelőször is lakjunk jól; a kávé mindjárt kész lesz: lássunk hozzá addig is a kétszersülthöz és a pemmikánhoz. Aztán majd kigondolunk valami okosat.
    Maga járt elül a jó példával: mindjárt nekiesett a részének és mohón fölfalta. Ezen fölbátorodtak a többiek is, s a forró kávé, mely közben csakugyan elkészült, némileg visszaadta önbizalmukat és bátorságukat. Legelsőnek Fawkes, a kormányos szólalt meg:
    - Ha a vihar még tart odakint, ami valószínű, akkor elég veszedelmes a helyzetünk.
    - Miért? - kérdezte szorongva az egyik matróz?
    - Azért, öcsém, - felelte Fawkes vállat vonva, - mert nem halljuk a vihar tombolását. Ez pedig azt jelenti, hogy legalább is három méteres hótömeg temetett el bennünket s ezen a vastag szemfedőn keresztül nem hatol át még az orkán bömbölése sem!
    Branton szó nélkül fölvette botját s vasalt végét odatartotta a borszesz-lámpás lángja fölé, míg áttüzesedett. Aztán beledöfte a hótömegbe. A tüzes vas sisteregve olvasztotta meg a jeget s a bot egész végig belefúródott a megfagyott tömegbe, - de nem ért keresztül rajta. Pedig, a bot majdnem másfél méter hosszú volt.
    A matrózok elsápadtak és tanácstalanul néztek össze. Behunyt szemükkel szinte már látták önmagukat, amint csontig-bőrig lefogyva gubbasztanak egymás mellett a félhalál dermedt bágyadtságában, míg csak végkép ki nem oltja belőlük az életet a rettentő hideg, amely már a hőmérő higanyát is acélkeményre fagyasztja. Sokáig ültek így némán, mozdulatlanul, a földre szegzett szemekkel, mert egyik se mert a másikra nézni, mintha mindegyik attól félt volna, hogy tulajdon aggodalmait fogja leolvasni társainak halálsápadt arcáról.
    Ekkor Lytton hadnagy elhatározta, hogy utat vág a hótömegben. A gondolat, a menekülés reménye hirtelen visszaadta a matrózok erejét és bátorságát. Hogy is nem gondoltak erre mindjárt?... Hát persze, hogy keresztül vágják magukat a hórétegen; a szekerce itt van: fölváltva fognak dolgozni mindannyian.
    Félóráig dolgozott mindegyik s a nyílást egy méter szélesre s ugyanolyan magasra tervezték. Tehát másfél méteres keretben kezdték, mert számítaniok kellett arra, hogy kifelé haladván, a nyílás méretei egyre szűkülni fognak. Nagy hévvel fogtak neki a nehéz munkának, de a dolog nagyon lassan ment, mert a jég oly kemény volt, hogy a szekerce alig fogta. Négyórai verejtékes munka után a nyílás alig volt félméter mély, - a levegő pedig egyre fogyott a kunyhó belsejében, úgy hogy a megfúlás veszedelme a szó szoros értelmében fenyegette őket.
    Más, gyorsabban ható, eredményesebb eszközt kellett hát kitalálniuk, ha szabadulni akartak a haláltól s ekkor a vitorlamesternek az jutott eszébe, hogy égő borszesszel olvasztja keresztül a jégburkolatot. Ez ugyan veszedelmes kockázat volt; mert, ha elfogy a borszesz, akkor nem lesz mivel kávét főzni: de habozni még se lehetett. A nagyobb veszedelem mégis csak az volt, hogy megfulladnak és megfagynak ebben a kriptában; először ki kellett szabadulniuk: aztán majd megválik, hogyan élnek meg borszesz nélkül is. A fő, hogy megéljenek; a borszesz az már mellékes, mert mit érnek vele, ha a borszesz birtokában pusztulnak el?...
    Ezeket a gondolatokat, amelyek mindnyájuk agyában megfordultak, jól meghányták-vetették, mielőtt Branton az olvasztás munkájához fogott. De végre is mindnyájan egyetértettek abban, hogy az élet mégis csak előbb való, mint a kávé meg a tea, - mire a vitorlamester meggyujtotta a forralót és bebujt a szűk üregbe.
    A borszesz elég rohamosan olvasztotta is a jeget, de egy ember nem igen sokáig dolgozhatott vele, mert az olvadó hólé átáztatta a ruháját s rögtön megfagyott rajta. Negyedóra mulva a vitorlamester csurom víz volt s kénytelen volt átadni az égő forralót Fawkesnek, aki tovább folytatta az olvasztás munkáját. Két órai munka után a szűk folyosó már másfél méter hosszú volt, de a vasalt végű bot még mindig nem ért ki a szabadba, ha beledöfték a folyosó hátsó falába.
    - Lehetetlen, hogy ennyi hó esett volna! - rázta fejét Lytton hadnagy. - Bizonyosan a szél hordta össze éppen ezen a helyen... Másutt kell tehát megpróbálnunk a kitörést.
    - Az nem lehet, hadnagy, - szólt halkan a vitorlamester. - Ha a többiek meglátják, hogy másfelé próbálunk kitörni, legott elvesztik bátorságukat. Folytatnunk kell a munkát abban az irányban s azon a helyen, ahol megkezdtük.
    - S ha elfogy a borszesz?...
    - Talán nem fogy el... De én nem is a borszesz miatt aggódom, - sóhajtott Branton.
    - Hanem?...
    - Hanem amiatt, hogy elalszik a lámpásunk, mert kifogy belőle az olaj, és még amiatt is hogy megfulladunk, mert elfogy a levegőnk...
    Branton után ismét Fawkes folytatta az olvasztás munkáját, majd sorra kerültek a matrózok mind, fölváltva egymást a szűk folyosóban. Végre a vitorlamester még vagy 20 centiméterrel tovább olvasztotta a jeget a folyosóban s ekkor ő maga is fáradtan dőlt le társai mellé.
    Mikor másnap reggel fölébredtek, koromsötétség volt a kunyhóban, mert a lámpás kiégett és elaludt. A vitorlamester kelt föl elsőnek, hogy meggyújtsa a gyorsforralót, de mikor fölállt, megütötte fejét a menyezetben. A vén Branton nagyon megijedt: hiszen tegnap még egyenesen állhatott a kunyhóban... Mi történhetett hát, hogy ma reggelre beroskadt a teteje?
    Meggyujtván a gyorsforralót, látta, hogy a kunyhó mennyezete majdnem félmétert süllyedt. Micsoda rettentő nyomással nehezedett rá a föltornyosuló hótömeg, - ki tudja, meddig állhat ellent a kunyhó ennek a szörnyű nyomásnak?! A vitorlamester féktelen haraggal kapta föl vasalt végű botját és szilajon beledöfte a tegnap vájt folyosó végébe... és ime: a bot már nem talált nagy ellentállásra, hanem könnyedén behatolt a hórétegbe.
    A lökés ereje, minthogy a hóréteg engedett neki, magával rántotta Brantont, kinek a hirtelen öröm minden vérét az agyába kergette. Hiszen ez a szabadulás volt!...
    - Ide, cimborák! - kiáltott föl ujjongva s az izgatottságtól reszkető hangra valamennyi matróz rögtön talpra ugrott.
    - Nyílik már a börtön ajtaja! - kiabált a vén vitorlamester lelkendezve.
    Mindenki kézzel-lábbal nekiesett a hótömegnek, amely lassanként engedni kezdett s nemsokára egy kis nyílás is tátongott rajta. De ezen a kis nyíláson, a halvány csillagfénnyel együtt oly irtózatos hideg tódult be, hogy abban a szempillantásban minden folyadék megfagyott a kunyhóban. De mit bánta ezt Branton?... Vadul csapkodott a szekercével, míg emberfej nagyságúra nem tágította a nyílást, s amikor a fagyasztó levegő éltető áramlata süvöltve tört be a kunyhóba, térdre borulva adott hálát Istennek ezért a nagy kegyelemért.
    Félóra mulva már akkora lett a nyílás, hogy egy ember is kifért rajta. Egymás után bujtak ki mindnyájan a szabadba, de nem sokáig birták el a roppant hideget s vissza kellett menekülniük a kunyhóba. A vitorlamester azonban még szétnézett előbb, hogy nem látja-e valahol a szánkót, amelyben az élelmiszerek voltak: - de a szánkónak nyoma se volt. Csakhamar hozzácsatlakozott Fawkes, a kormányosmester is, akinek Branton elkeseredve mondta meg, hogy a szánkó eltünt, az összes élelmiszerekkel együtt.
    - Akkor elvesztünk! - kiáltott föl Fawkes kétségbeesetten.
    Rögtön a kunyhó mögé szaladt, ahol a szánkó volt, de ő is megdöbbenve állt meg. Az a jégtömb, melyhez a kunyhót hozzáépítették, ketté volt válva s a másik fele nem volt ott!... Amikor a vihar ketté törte a jégmezőt, éppen e jégtömb közepén át roppantotta szét, s a másik felét, a hozzákötött szánkóval együtt, ki tudja, hová sodorta el!
    A két tengerész kétségbeesve mászott föl a kunyhó tetejére hogy onnan szétnézzen. De a magasból se láttak semmit. És a vitorlamester már csüggedten fordult meg, hogy lemegy, amikor véletlenül Fawkes arcára tekintett. Megdöbbenve látta, hogy a kormányos, nyakát előre nyujtva, merően észak felé néz, majd hirtelen összerezzen és elsápad.
    - Mi az testvér? - kérdezte Branton izgatottan.
    - Semmi, semmi! - felelte Fawkes hevesen. - Másszunk le hamar és mondjuk meg a többieknek is, hogy azonnal indulnunk kell, hacsak itt nem akarunk elpusztulni.
    De most már Branton maga is nagyon kíváncsi lett és élesen nézett abba az irányba, amerre Fawkes bámult az imént... És aztán ő is összerezzent, de nem sápadt el, hanem ellenkezőleg: ujjongva kiáltott fel.
    - Áldott legyen az Úr neve!...
    Az észak-keleti szemhatáron vékony füstoszlop száll föl az égbe... ott tehát emberek vannak. És ezek az emberek nem lehetnek mások, mint Ross kapitány és társai, akikkel a sark felé indult.
    Branton kiáltozására mind kiszaladtak a kunyhóból s megtudván, hogy miről van szó, azonnal elhatározták, hogy oda indulnak, ahonnan a füstöt felszállani látták. Legelül ment Branton, húsz lépéssel mögötte Fawkes, majd ugyanily távolságban Lytton hadnagy s vele a többiek. Félórai gyors gyaloglás után Branton hirtelen megállt.
    - Nem hallottatok semmit? - kérdezte izgatottan.
    - Semmit, - felelték a többiek.
    - Pedig nekem úgy tetszett, mintha gyönge kiáltást hallottam volna...
    Mindnyájan visszafojtották lélekzetüket s úgy hallgatóztak, míg egyszerre csak Lytton hadnagy rekedten fölkiáltott:
    - Én is hallom!
    És most mindnyájan hallottak valami nyögő, panaszos hangot, amely mintha segítségért kiáltott volna. De olyan halk és elmosódott volt ez a szózat, mintha csak az álomvilágból jött volna, s aztán megint elcsöndesült minden.
    Néhány pillanatnyi eredménytelen hallgatózás után Branton teljes erejéből futni kezdett a hallott hang irányában, s a többiek nyomon követték. Körülbelül másfél angol mérföldnyi utat futhatott meg így, amikor hirtelen egy útjában álló jégtömböt megkerülve, embert látott feküdni a havon... Odaugrott hozzá, letérdelt melléje s aztán kétségbeesve tárta ki két karját az ég felé.
    Ekkor ért oda Fawkes, aki mindenütt nyomában járt, s megdöbbenve kiáltott föl:
    - Ez a mi emberünk... Halló, Tom Beecher?!
    - Már nem él, - nyögte a vitorlamester kétségbeesetten: - megfagyott a boldogtalan!
    Most ért oda Lytton hadnagy is a többiekkel. A halott láttára mindnyájuk szívéből kihalt a remény: hiszen azt a megfagyott matrózt jól ismerték mindnyájan; a hajó egyik kormányosa volt.
    - Előre! - kiáltott föl hirtelen Branton. - Ezen már úgy sem segíthetünk; nézzük a többieket.
    Félórai gyaloglás után a talaj hirtelen emelkedni kezdett; ez csak szárazföld lehetett: - a Shannon-sziget. Még egy angol mérfölddel odább már nem csak a füstöt látták, hanem a kunyhót is, melyből a füst fölszállt s kiáltozásukra három férfi támolygott ki a kunyhóból. Branton megismerte az egyiket:
    - Johnny! - kiáltott rá hevesen: - Johnny, az Istenért, te vagy?
    De a matróz hülyén bámult rá, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Branton csak evvel az egy matrózzal törődött, mialatt Fawkes nyugtalanul vizsgálta a feléjük támolygó másik két alakot is; de látván, hogy Ross kapitány nincs közöttük, pokoli káröröm szállta meg a szivét. Branton, természetesen, mitse vett észre; odaugrott az első matrózhoz, hevesen megrázta s reszkető hangon kiáltotta a fülébe:
    - Én vagyok, Johnny!... Mi vagyunk, a barátaid!
    A matróz még mindig pislogva, tétován bámult a derék vitorlamester szorongó arcába, majd hirtelen, mintha visszatért volna az öntudata, zokogva roskadt öreg cimborája karjaiba.
    - És a kapitány?! - kiáltott föl a hadnagy baljóslatú aggodalmaktól gyötörve.
    Mintha csak válasz lett volna a szorongó kérdésre, e pillanatban még egy férfi vánszorgott elő a kunyhóból s majdnem félholtan rogyott le a jégre.
    Ross kapitány volt!
    A hadnagy örömujjongva rohant oda, Branton segítségével fölkapta és bevitte a kunyhóba, ahol addig ápolták, míg eszméletre nem tért. Fawkes komoran összeráncolta szemöldökét és ajkába harapott; ez a váratlan találkozás keresztülhúzta minden számítását s a bosszúsága határtalan volt. Szerencsére mindenki a menekültek körül sürgölődött, úgy hogy senki se vette észre Fawkes sötét arcát és fekete szemét, amelyben néha veszedelmes fény villant föl. A kályhában nem sokára vidáman ropogott a tűz, a menekültek körülülték s aztán kölcsönösen elmondták kalandjaikat és szenvedéseiket.
    A Ross kapitány története nagyon egyszerű volt. Amikor ötödmagával megszorult a jéghegyek között és nem mehetett tovább, fölépítették ezt a kunyhót s várták a tavaszt, hogy visszatérjenek hajójukhoz. Rengeteg sokat szenvedtek s a tömérdek nélkülözésen kívül Ross kapitánynak tömérdek baja volt már két norvég matrózával is, akik valósággal féktelen és szilaj természetű fenevadak voltak. Ross kapitány külön is szivére kötötte ezt a két szilaj fickót Brantonnak, aki viszont bizalmasan elmondta a kapitánynak, hogy a hajón meg, Lytton hadnagy jóságos gyöngesége miatt, Fawkes a szó szoros értelmében terrorizálta az egész legénységet.
    Ross kapitány tudomásul vette a kellemetlen híreket s megkérte Brantont, hogy csak őrködjék ezentúl is és minden fontosnak látszó körülményt jelentsen be neki. Aztán elhatározták, hogy addig maradnak a kunyhóban, míg a roppant hideg tart, de már ezalatt két szánkót ácsoltak s arra fölrakták az összes élelmiszereket s általában minden egyebet, aminek hasznát vehették. A roppant hideg eltartott egész újholdig s a kis karaván csak február 17-én indulhatott útnak; előbb azonban sírt ástak a megfagyott matróznak, sőt még fejfát is állította neki.
    Mivel a kutyák mind elpusztultak, a szánkót a matrózok fölváltva húzták, de azért jó kedvvel: hiszen hazafelé tartottak! Az úton aránylag nem sokat szenvedtek; csak Ross kapitány és Branton aggódtak, mert Fawkes kormányos, a két norvég matróz és még két másik tengerész nem igen elegyedtek össze a többiekkel, hanem folyton egymás közt súgtak-búgtak. Végre húsz napi keserves utazás után, március 10-ikén szerencsésen megérkeztek a brigghez, ahol a négy hátramaradt matróz nagy örömmel fogadta őket.
    A hajón magán minden rendben volt, bár a nagy hózivatar alaposan megtépázta a kötélzetét; sokkal nagyobb baj volt ennél, hogy azt a nagy raktárt, amelyet a szárazföldön építettek, egészen elpusztította a vihar s az oda rejtett élelmiszerek nagy része is elpusztult vagy megromlott. E szomorú hírre Ross kapitány lement Branton vitorlamesterrel a hajófenékbe és pontosan összeszámította, hogy mennyi élelmiszerük van még. Mivel most összesen tizenketten voltak, a tél pedig még legalább tíz hétig tartott, azt határozták, hogy ezentúl mindenki csak féladagot kap... Féladagot, mert több nem futotta, ha csak éhen nem akartak halni még a tavasz kezdete előtt!
    Fawkes kormányosmester szoros barátságot kötött a két norvég matrózzal, s Ned Brown, a kanadai szigonyos, meg John Fitzroy, a skót hajóács is csatlakozott a bandához. Ez az öt ember nem igen volt hajlandó fegyelmet tartani, de Ross kapitány aki Lytton hadnagytól átvette a hajó parancsnokságát, nem tűrt ellentmondást és szigorúan bánt velük. A két norvég pár nap mulva mégis ellopott egy kis hordó sózott húst. Ross kapitány fölháborodva követelte, hogy azonnal adják vissza a lopott holmit, de a norvégek vonakodtak. A kanadai meg a skót szintén a norvégek pártjára álltak, Fawkes pedig hangosan káromkodott, hogy ez a féladagos emberkínzás nem tarthat tovább.
    Branton nem sokáig okoskodott, hanem mivel mindig a közvetlen akció embere volt, teketória nélkül rárohant a két norvégra, hogy rövid úton leszámoljon velük. A két óriás azonban nem hagyta magát; mindegyik kirántotta hosszú matróz-kését, - s ki tudja, mi történik, ha Lytton és Ross kapitány hirtelen le nem fegyverzik hátulról a két szilaj embert. Igy hát a lopott hús megkerült, mert Fawkes és a skót meg a kanadai, látván a túlerőt, nem merték törésre vinni a dolgot; hiszen ők csak öten voltak, míg Ross kapitány hetedmagával állt velük szemben.
    - Az elsőt, aki fegyveresen ellenszegül, lelövöm, mint a veszett kutyát! - jelentette ki Ross kapitány dörgő hangon, mialatt Branton visszahengerítette a hordó húst a hajófenékbe.
    A megfékezett lázadók sunyi szemekkel, lopva pislogattak össze, de nem feleltek, csak titokban csikorgatták a fogaikat. Egyedül Fawkesből tört ki a bosszúálló természet.
    - Majd meglátjuk, ki meddig birja, - dörmögte fenyegetően a bajusza alatt. - Az erőszakra mi is erőszakkal felelünk: s azé lesz az igazság, aki végül erősebb marad!
    A legénység e hadüzenet dacára is közösen étkezett és közösen járt vadászni, mikor az idő engedte. Ám a hideg legtöbbnyire beszorította őket a hajóba, mert a hőmérő rendesen 30-35 Celsius-fokot mutatott a fagypont alatt s ilyenkor életveszélyes volt kimenni. Rendesen ott gubbasztottak hát a vaskályha körül, de ennek melege mellett is dideregtek, fájt a fülük, az orruk és minden végtagjuk, a fejük pedig szédült és a lélekzetük is minduntalan el-elszorult. Legjobban megviselte a tél Lytton hadnagyot, aki lassanként annyira elgyöngült, hogy fölkelni is alig tudott. A rettenetes skorbut fenyegette és lábain már fehér kiütések támadtak.
    Április első hetében rémes vihar dühöngött kint a hómezőn, bent pedig hárman voltak ágybanfekvő betegek: Lytton hadnagy és még két matróz, akik Ross kapitány hű emberei közé tartoztak. Sajátságos csapása volt a véletlennek, hogy a betegség éppen a derék, kötelességtudó embereket támadta meg, míg Fawkes kormányoson és cinkosain: a két norvégen, meg a skóton és a kanadain, egyáltalában nem fogott a szörnyű éghajlat. És a lázadó szövetségesek kárörvendve számítgatták az esélyeket, amelyek napról-napra kedvezőbben alakultak az ő javukra, mert a skorbut állandóan gyöngítette ellenfelüket. Már most is öten voltak négy ellen, - hiszen az ágyban fekvő három beteg igazán nem számíthatott a véres leszámolás esetén!
    A szerencsétlen betegek egyetlen orvossága a citromlé volt s Ross kapitány minden nap adott is nekik bőven, mert tudta, hogy enélkül okvetlenül elpusztulnának. De amikor április 7-én lement a hajófenékbe citromért, rémülten látta, hogy a citromos ládák mind eltüntek!... Most már tudta, hogy miért oly erősek és egészségesek az ellenségei: a gazemberek mind ellopták a citromot s titokban fogyasztgatták, vagy elrejtették. Élet és halál kérdése volt ez: - ő pedig és hű emberei már sokkal gyöngébbek voltak, semhogy erőszakkal szerezhették volna vissza az ellopott citromokat, amelyek nélkül el kellett pusztulniuk!
    Április 15-ikén a betegek már föl se tudtak kelni s a kapitány többi emberei is odáig voltak. Ross kapitány mindamellett tüzet rakott a kályhában, s mialatt Branton megfőzte a reggelit, a legénység odavánszorgott a kályhához és körülülte.
    - Kapitány! - nyögte ágyában a hadnagy: - meghalok, kapitány... Oh, mit szenvedek!... Miért nem segítsz hát rajtam?
    Ross kapitány most elszánta magát a végsőkre. Odalépett Fawkes elé s elfojtván kitörő haragját, nyugodtan megkérdezte tőle:
    - Tudod, hol van a citrom, Fawkes?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364914N
Webáruház készítés