Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Franz Werfel Barbara EPUB e-könyv

Franz Werfel Barbara EPUB e-könyv

Bár a regény címe Barbara, mégsem Barbaráról szól a regény, hanem a Barbara dada által nevelt Ferdinandról, aki katonacsaládba született, és özvegy ezredes apja mellett Barbara neveli. A regény a fiatal Ferdinandról szól, aki apja akaratának megfelelően lesz katonatiszt, és darálja be az I. Világháború összes borzalma. A regény négy "élettöredékbe" foglalt része egy-egy rövidebb-hosszabb epizódját meséli el Ferdinand életének, s ezen keresztül az I. Világháború korának és benne Közép-Európa történelmének legmélyebb bugyraiba. A mű hatalmas tabló az emberről, a háború borzalmairól, a kisemberről, akit a politika játékszerként dobál, sorsokról, egy letűnő kor embereiről, az emelkedő kommunista eszméről és első próbálkozásáról a hatalomba kapaszkodásról az 1920-as években. A regényt keretbe foglaló történet egy hajó fedélzetén kezdődik, s ugyanott végződik. De micsoda változás van e két út és a fedélzeten álldogáló Ferdinand lelke közt. Werfel nagyregénye üszkös történelmi tabló az 1900-1920 közötti Európáról, arról, hogy az emberi lélek milyen mélyre képes ereszkedni...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ötödik fejezet.
    A tűz felszítója

    Barbara! Utolsó, legtávolabbi kép az élet kapujában. Tél, reggeli szürkület. Tompa ködfény csapódik az ablaknak. Ferdinand fölébred hálós ágyában, mely magasnak és áthatolhatatlannak tűnik előtte, mint valami reménytelen börtön. Fázik, mert lecsúszott a takarója. De még túl kicsi, hogy segítsen magán. Kényelmetlenségtől gyötörten pislog a szobába, amely kopáran, roppant nagyságban elnyúlik, beláthatatlan tájék, irgalmatlan. Az ablakok felől, a sarkokból és tárgyakból valami veszedelmes, ellenséges dolog tör rá, alaktalan lény, mely reszkető füstből, esendő fényből felhőződik össze és lassú köröket von az ágy körül. Ferdinand elhatározza magát, hogy sírni kezd, mint ahogy mindig így tesz, ha bántja valami. De bár kis tagjai összezsugorodtak a fájdalmas hidegtől, nem tud. Mennyire szeretné most megtölteni testét azzal a pompás sivalkodással, mely a bőrét haja gyökeréig bátor melegséggel átizzítja. Hasztalan vágyakozás! Ferdinand először szenvedi el a megbénított élet és az ezt néző szellem állapotát. Hirtelen egyszerre meglát egy emberkét a szoba homályában - nemcsak emberke, de mi másnak nevezzük? Ez az idegenszerű téli reggeli lény, mely még egy gyermek előtt sem látszik nagynak, nyilván szeretne előrenyomulni hozzá. Szerencsére azonban akadályok fekszenek útjában, először is a szék, melyről lelógnak a harisnyák. Ferdinand mereven fekszik. De a teljesen kész lélek, mely ott szunnyad minden gyermekben, tudja, hogy ez a reggeli emberke, ez az istentiltotta valami, súlyos szemrehányás rosszalkodások ért (például nem evésért), amiket egyszer elkövetett. A törpe, összezsugorodott vád határozatlan bűnért, kínosan igyekszik hozzájutni. A téli gőz egyre sűrűbb lesz a végtelen szobában, rágja és kaparja a torkot, lélegzetfojtogató betegség. Ferdinand azonban még köhögni sem tud. Hol a papa és mama, hegy megmentsék? Oly messze, ó, olyan elérhetetlenül távol vannak, nem gondolnak gyerekükre.
    Ekkor kinyílik az ajtó és belép Barbara. Rögtön észreveszi Ferdinand szorongatottságát, felhúzza nyakáig a takarót, mélyen lehajol arcához és megtörli homlokát. Azután odamegy a kályhához, letérdel, zörög az ősz szegyűrt papírral, elrendezi az aprófát és gyufát gyújt. Lassan fellobban a tűz, megrázkódik és rágni kezdi táplálékát. Az asszony lassú ütemben nagyobb hasábokat és azután széndarabokat rak a kályhára. A lángok jómódjuk teljes tudatában mérséklik mohóságukat. De ezzel egy időben, mint minden élő, képeket vetnek maguk körül. Lángképek játszanak a falon és barátságosan téli táncot járnak a szekrény fényezett felületén. Már rég eltűnt a köd és az emberke. Barbara azonban, a tűz szítója és őre, felemelkedik. Megóvta Ferdinand életét, hideget, betegséget és halált eltávolított tőle, meghozta a napot. Most kimegy, hogy elkészítse a gyerek reggelijét. Ferdinand sejti ezt és a megmentett ember jóleső biztonságérzésével átengedi magát az álomnak.
    Mielőtt azonban Barbara bejött, hogy az élet tüzét felébressze, e szárazra fagyott téli reggel is már hat órakor ott volt a közeli templomban az első misén. A miséző pap nagyon elcsodálkozott volna, ha nem látja arcát a kevés ájtatoskodó között. Bigott, szenteskedő, templomos nő volt? Nagyon igazságtalanok lennének vele szemben, ha annak neveznők. Barbara templomba járt, mert kora ifjúságától megszokta. Amint vannak városiak, akik szükségét érzik, hogy naponta sétáljanak egy negyedórát egyik park fái alatt, úgy látogatta Barbara a templomot, mint egy szent távoli tájat és üdítő helyet, mely a hétköznapi élet közepette fék szik. Azonban nem ez volt a lényeges hitében amely eltöltötte és amiről mit sem tudott. A hajóorvos a következő formulát találta erre: Barbara lelke olyan sejtelem nélkül nyugodott a vallásban, mint ahogy az erdő állata, a levegő madara, sejtelem nélkül él elemében. Amint ezek a lények embernek érthetetlenül közel vannak a természethez, úgy volt Barbara közel Istenhez. E közelség azonban nem mutatkozott semmi szentes viselkedésben, jámbor fohászokban és imákban, vagy szenvedélyes templomozásban, hanem mély, egyenletes csöndes nyugalomban, amely életállapota volt Barbarának, Boldog biztonságérzetből eredt ez, melyből viszont Barbara munkakedve, ragaszkodása és szeretete származott.
    Ennek a nyugalomnak fénye legkorábbi gyermekségében átcsapott Ferdinandra, ő is megtanulta megérezni Istent, mielőtt hinni, gondolkozni és kételkedni tudott volna. És Isten nem volt más, mint végtelen biztonságérzés. Isten az álom volt, amelybe elmerülünk, a melegágy, melyben semmi gonosz hatalom nem tehet kárt bennünk, még a téli emberke, a betegségtörpe sem, amely a behatoló ködből felénk lopakodik, Isten a hűséges tűz volt mindenütt és Barbara hatalmában állott meggyújtani ezt a tüzet.
    Amikor a dada az ezredes szolgálatába lépett, éppen elválasztották a gyereket. Barbara már túl volt, akkor a negyvenötödik évén. Sajátságos módon Ferdinand emlékezetében nem a későbbi öregasszony képe rögződött meg, hanem az ötvenéves asszonyé. Középnagyságú, egyenes alak többnyire fekete ruhában! Sötétszürke, vékony haj, közepén elválasztva! Szemek, melyekből nagyon ritkán beszélt kedvetlenség és soha ha rag és tagadás, szemek, melyek folytonosan vonzalom mozdulatlan lángjával voltak tele. Ez a vonzalom, ez az állandóság, ez a megvilágosodottság, mi mást jelentettek volna, mint arcot a kegyelem állapotában? Volt Barbarának néhány szegényes, ormótlan szere, melyeket szívesen viselt. Köztük Ferdinandnak egy fekete melltű tetszett legjobban, melynek közepe elefántcsontból kimetszve parányi passziójelenetet ábrázolt. A zavarosan mozgalmas kis kép szemlélése, melynek jelentését nem értette, egyike volt Ferdinand legkedvesebb szórakozásának. És azután a nemes meggyfa gyenge illata. Amikor a hajóorvos aludni akart gyakran elvonult előtte halvány megsejtése ennek az illatnak.
    Barbara Csehország déli részében született, kis paraszttanyáról származott és már tizenöt éves korában bejött a városba. Miután három helyen szolgált - mint cseléd, férjhez ment egy jól megtermett emberhez - képe mindig ott függött a kamrájában, - aki csakhamar első szolga lett egy földbirtokos udvartartásában. Néhány év múlva, mialatt férje mellett Barbara is szolgált néhány kastélyban, az uraság szép bizalmi állásba helyezte a házaspárt, amikor megbízta őket egy nagy területen fekvő vadászlak felügyeletével. Mialatt a nagy uraknál szolgáló személyzetet többnyire eltölti a lakájok gőgje, Barbara és férje mentesek maradtak ettől a bűntől és csak a csendes tevékenység és az előkelő fel nem tűnés melyet a világ kiváltságosai megkívánnak, vált hússá és vérré bennük. A természetes alázatot Barbarában semmi kitüntetés, a kegyeltség, semmi bizonyítéka nem tudta megtörni. Amikor férje meghalt, elhagyta a fejedelmi állást és visszatért a városba, hogy megint közönséges szolgáló legyen.
    Az ezredesnének dadára volt szüksége. A közvetítő iroda előszobájában mindjárt bizalmat érzett Barbara iránt. Mivel törzstiszti fizetésből nem telik elegendő személyzetre, a mama figyelmeztette a dadát, hogy a konyhai munkát is el kell látnia. Barbara beleegyezett.
    Egész történetének ez az eleje, amennyire Ferdinand tudta.

    Hatodik fejezet.
    Augusztus tizennyolcadika

    Ferdinand születésnapja augusztus tizennyolcadikára esik. Minden osztrák nemzedéknek, 1848-tól a nagy összeomlásig, jól ismert dátum, nagy ünnep volt ez, mert az öreg császár születésnapját jelentette, aki a legendás korból megingatlanul benyúlt a jelenkorba. Ennek a napnak különös, örvendetes illata volt. Mindenfelé ünnepet ültek, istentiszteleteket tartottak, diadalkapukat emeltek, virág- és konfetticsatákat vívtak, kivilágítást rendeztek, tűzijátékot égettek. A gyerek pompás születésnapot keresett ki magának és az általános ünneplést a maga ünnepe egy részének érezte.
    Egyszersmind azonban az egyes csapatrészek és nemek augusztus havában vonultak a gyakorlótáborba, ahol először hadtestenként harcszerű kivonulások és gyakorlatok voltak, hogy később, nagyobb egységek összevonása után a jelentőségteljes őszi hadgyakorlatokig emelkedjenek. Mármost azon a napon, amikor Ferdinand öt éves lett, apja ezrede az ország egyik, gyógyforrásairól ismert vidékén volt. Az úgynevezett had test gyakorlatok következtek, két hadosztály, amely a főváros hadtestét alkotta, feltételezett harcban állt egy mással és hadjáratot miméit. Az ezredesnek ebben a háborúban hadvezéri szerepe jutott. A két dandár egyikét vezényelte, melyek azt a hadsereget alkották, amit a minden katona sipkáján lévő fehér szalag különböztetett meg a másiktól. Papa és dandártörzse egy nagyon elnyúlt mezővárosban szállásolták be magukat. Ugyan azon helységben volt azonban a hadgyakorlatot vezető hadtestparancsnok törzse is. Röthel báró táborszernagy kedves, mosolygó lilás arcú, öregúr volt, akit inkább életkedve és az élvezetekben való szakértelme tett nevessé, mint kiváló stratégiai képessége. Nagyon tarka törzs volt vele, amely minden komoly tisztet; mint amilyen az ezredes is volt, helytelenítő csodálkozásra késztetett. Természetesen nem hiányoztak a szükséges tisztek, de mi keresni valója volt a lovaglóruhás és kürtőkalapos dámák (még oly szép) gyűjteményének a harctéren? A dolgok állása szerint a tábornok talán nem tudta elutasítani néhány különcködő grófnő kívánságát, akik közelről akartak átélni egy hadgyakorlatot; hogy azonban Magda von Seilern operett csillag is ott feszített a hadvezér törzsében és hogy Siegfried Löwe komikus a fényes úri társaságot minden este borsos zsargonviccekkel mulattatta - az enyhén szólva nem odaillő volt. A meglett korú komoly urak fejüket csóválták. A háborús veszedelemre gondoltak, melyet az újságok félévenként falra festettek. A Balkán, írták »puskaporos hordó«, melynek csak egy szikra kell és az óorosz medve« mohón sandít Konstantinápolyra. A birodalom két felének parlamentjei nem szavaztak meg katonai hiteleket és a magasabb vezetés, amint ez a példa is mutatta, felette gondatlan volt... A fiatal urak ellenben és a tartalékos tisztek el voltak ragadtatva hogy a sáros-göröngyös országutakon hébe-hóba egy elegáns női fátyollal találkozhattak.
    A beavatottak természetesnek tartották, hogy az életvidám hadtesttörzs szórakozásai főintézőjének, udvarnagyának és szertartásmesterének senki mást nem választottak ki mint Bogdan bácsit. A »víg Veselovich« már a helyőrségben a táborszernagy kimondott kedvencének számított. Nem csoda tehát hogy a hadgyakorlat idejére rábízták a törzssegédtiszti állást. Igazságtalanság lenne állítani, hogy az ezredesnek ezekben a napokban több baja és dolga volt, mint a kapitánynak. A papa feladata nehéz de férfiasán mesterkéletlen volt, míg Bogdan bácsi többnyire azt sem tudta, hol áll a feje, olyan diplomatikusan bonyolult és szövevényes volt a tevékenység amelyet ki kellett fejtenie. A mama teljesen tisztában volt azzal, hogy Bogdan és nem az ezredes töltött be nehezebb, noha tetszetősebb tisztet. Mama Ferdinanddal és Barbarával egy kis fürdőhelyen nyaralt, mely kocsin alig egy órányira feküdt attól a mezővárostól, ahol a törzsszállások voltak. Alig múlt el nap, hogy ezt a kis kocsiutat meg ne tette volna. Némelykor, ha éppen gyakorlata volt, nem is látta férjét. A tábornok és környezete azonban örömmel fogadták és hódoltak szépségének.
    Augusztus tizennyolcadika természetesen ünnep és pihenőnap volt. A napiparancsban részletes programot olvastak fel a csapatoknak: reggel templomba vonulás, nagymise, a hadosztály lelkész prédikációja, azután az ezredparancsnok urak ünnepi beszéde a csapatok szállásán. Délben: jobb élelem kettős adagokkal az altiszteknek, legénységnek és lovaknak. Étlap: lencseleves kolbásszal, sertéssült káposztával és gombóccal, azután szilváskalács. Utána szabad kimenő este tizenegy óráig. Délután négy órától a 73 sz. ezred zenekarának tér zenéje. A műsor számai: először: Indulók, másodszor: Ausztriai falusi fecskék, keringő J. Strausstól. Harmadszor: Nyitány a »Tolvaj szarka« operából G. Rossinitól. Negyedszer: Fantázia »Az eladott menyasszony« operából F. Smetanától. ötödször: A tartalékos álma, nagy katonai zenei életkép. Hatodszor: Himnusz. A sötétség beálltakor: Nagyszabású tűzijáték. Bemutatja, a 8. sz. törzstüzér ezred 1. ütegének legénységei. És esti hangverseny szabad műsorral. Ilyenek voltak az ünnepségek, melyekben a legénységet és a helység lakóit részesítették;
    A tiszt urak ünnepi szükségleteiről nem kisebb szeretettel gondoskodtak. Minden egyes tiszti étkező ünnepi lakomát rendezett, a nagy törzs azonban bankettet, melynek menüje legalább nyolc fogásból állott. Már a harmadik fogáshoz gondoskodtak nemes márkájú pezsgőről;
    E bankett miatti civódás volt az első felhő, amelynek el kellett homályosítania a szerencsétlen napot. Az ezredest és a mamát természetesen meghívták erre. Mivel a papa a hadgyakorlat alatt brigadéros szerepét játszotta, formailag nem tartozott ahhoz az ezredhez, melynek ő volt a parancsnoka. Nem kellett tehát, hogy ezen a napon ezredének tiszti étkezőjében elnököljön. A mama legnagyobb bosszúságára azonban kimentette magát a táborszernagynál és a meghívás el nem fogadását azzal indokolta, hogy a császár születésnapja alkalmából nem akar hűtlen lenni közelebbi bajtársaihoz. Ferdinand lelkendezett örömében, mert a papa megígérte neki, hogy részt vehet az ezred tisztjeinek ünnepi lakomáján. A mama azonban sírt, tombolt, idegrohamokat kapott, azzal fenyegetőzött, hogy hazautazik, azután megint mást gondolt és megesküdött, hogy ha kell a papa nélkül is megjelenik a tábornoki banketten. Két teljes óráig tartott, amíg az ezredes nyomós érvek legtürelmesebb kimerítésével rá tudta venni feleségét, hogy álljon el e botrányos szándékától, melynek megvalósítása, mint férjet lehetetlenné tette volna.
    A megkötött béke azonban csak egészen felszínes volt. A mama megjelent ugyan az ezredbeli bajtársak étkezésén, de sokáig váratott magára. Az ezredesnek, aki Ferdinanddal már félórája ült tétlenül a tisztek között ez nagyon kínos volt. Ez az ünnepi lakoma fér fias, katonai ügyet jelentett és az ezredes ilyen alkalom mai és ebben a társaságban oda nem illőnek tartotta egy nő jelenlétét. Most azonban maga a főparancsnok volt ilyen újításokért felelős, mert asztalánál nem is egy, hanem hét hölgy ült. Mit tehetett volna? Ünnep!
    Olga eljött a táborba. Az ezredes nem engedhette el egyedül a kegyelmes úr bankettjére, de az asztal végére se ültethette. Milyen kínos dolog, hogy nem érkezik meg pontosan...
    Ekkor megjelent a mama megközelíthetetlen fölényesség fátylába burkolózva. Az asztalnál az alezredes és a legidősebb őrnagy között ült és bámulatos teljesítményt végzett azzal, hogy a lakoma alatt jóformán egy szót se szólt. Szomszédjai egyre nagyobb zavarba jöttek, a hirtelenhangú őrnagy egyszerre sötétpiros lett és mereven elfordult. A papa igyekezett kezdetben meg menteni a helyzetet és megeresztett néhány sánta tréfát. Kötelességszerűen éppen, hogy nevettek rajtuk. Ekkor elkomolyodott és nem nézett fel többé tányérjáról. A kínos helyzetet még csak növelte, hogy az ezredes ellen tétben az érvényes szokással, elfeledkezett, vagy mellőzte, hogy éljent kiáltson a császárra. Az urak suttogtak egymással és gondolkoztak, hogy közölj éke gyöngéden a főnökkel ezt a mulasztást. Lederer doktor, az ezredorvos, azonban, akinek súlyos szava volt lelki dolgokban, fáradt, beszédes kézmozdulatot tett: Minek?
    A zavart hallgatás úgy elterült, mint a kiöntött víz az abroszon. Még a különben oly vidám »alsóház«, amint az asztal végén ülőket régi időktől fogva nevezték, sem mert hangosan beszélni. A gyerek jól megérezte szülei viszályát és e viszály elviselhetetlen hatását. De úgy tett, mintha semmiről sem tudna és azzal leplezte zavarát, hogy folyton előszedte születésnapi ajándékait és megmutogatta szomszédjainak. Az ajándék egy levonós képekkel díszített könyv, kőépítőszekrény és jókora, pontosan a valóság után készült lovas dragonyos voltak. Hogy ez az ajándék Bogdan bácsitól származott, azt meg se kell említeni. A tisztiszolgák még nem szolgálták fel a feketekávét, amikor a mama hirtelen felemelkedett. Szinte egyidejűleg az ezredes is felpattant. Egy pillanatra behunyta a szemét és fogait mutatta. Azután azonban széles mosolyt erőltetett magára, és különösen erős hangon kiáltotta: - Egészségükre uraim! - Ily módon sikerült felesége hallatlan botlását, aki nem háziasszony volt itt, kiegyenlíteni. Kimentette magát egy időre a gyülekezetből és követte az előtérbe a mamát, aki a termet minden tekintet nélkül az udvariasságra, elhagyta.
    A tiszti étkező a mezőváros nagy iskolájában volt elhelyezve. Ferdinand, ki szüleivel együtt ment, a folyom són különböző madár és rovarfélék képeit látta. A papa ismét visszanyerte nyugalmát. Csak keze, amelyben a cigarettát tartotta, reszketett egy kissé. Ez a kéz azonban szinte mindig reszketett a cigarettával. Nagyon közönyös hangon kérdezte: - Mi a terved délutánra?
    A mama egy vádlott dacos és megválogatott szavaival válaszolt: - Igaz ugyan, hogy semmiféle számadásra nem érzem kötelezve magam, de azért kérlek... megbeszéltem egy kirándulást Kleebühlre. Ezt különben te is tudod. Négy órakor megyünk...
    - Kik azok a megyünk?
    - Ez a kérdés is fölösleges, mert magad is válaszolhatsz rá: - A kegyelmes úr, a hölgyek és más...
    - Jobb szeretném, ha a délutáni órákat együtt tölthetnénk.
    A mama észrevette a visszavonulást ezekben a szavakban. Azért még szemrehányóbb hangba kezdett:
    - Kedves barátom a viselkedésed nem olyan, hogy nekem kedvem lenne ilyen idillre.
    Az ezredes bizonytalan szünetet tartott. Mint min den becsületes embert őt is könnyen ki lehetett hozni egyensúlyából, ha bűntudatához nyúltak. Hangja most nyugalom után vágyakozott: - És mikor szándékozol visszatérni?
    A mama kifejezésre juttatta, hogy elhatározásában senkinek se szabad valami váratlant találni: - Itt maradok ma este.
    A papa nyomban visszanyerte közönyös hidegségét:
    - Szóval még egy megbeszélt valami?
    - Úgy van, de csak en petit comité a Schlick grófnők és néhányan a törzstől...
    - En petit comité? Nagyon szép.
    - Elég kellemetlen, hogy te nem jelensz meg velem együtt. De hát te magad zárod ki magad. Mindig a régi mese. Fejbe vered azokat akik jót akarnak neked. Ilyen módon soha nem lesz félig-meddig megfelelő társaságunk.
    Az ezredes szemhunyorítás nélkül végighallgatta ezt az ismert nótát mielőtt válaszolt volna: - Az urakkal szemben nekem más fogalmam van kötelességeimről. Holnapra döntő gyakorlatot tűztek ki.
    A mama arckifejezésével jelezte, hogy nincs szán dekában semmivel se megakadályozni e döntő gyakorlatot. Az ezredes viszont úgy látszott beleegyezik a petit comitéba. Az idősebb tisztek gondolkozó kurta módján kérdezte: - És hol fogod eltölteni az éjszakát?
    A mama kihívó lelki nyugalommal kijelentette: - Veselovich a gyereknek, Barbarának és nekem két szó bát foglaltatott le a szállodában. Állítólag nem is olyan lehetetlen ez az úgynevezett szálloda.
    A mama feltevése nem volt helytelen. Mivel e helység közelében néhány gyár és nagy urasági birtokok feküdtek, meglepően tágas vendégfogadója volt. Ebbe a szállodába helyezkedett el a hadtest törzs legnagyobb része is, mialatt a papának és irodájának egy nagyobb parasztházzal kellett megelégednie.
    A tiszti étkezőből most zsíros, előzékeny vihogás hallatszott ki, amely rendesen olyan kétértelműségnek Volt a következménye melyet egy »magasabb rangú« leereszkedő közönségesen elmondani méltóztatott. Az ezredes zavartan pillantott az ajtóra, azután alaptalan mosollyal fordult a feleségéhez, mintha udvariasan, súlyos fejfájást leplezne: - Azt hiszem most már mindent megbeszéltünk és búcsúzhatunk.
    A mama most kissé megszeppenve kérdezte:
    - Látni foglak holnap?
    Az ezredes olyan arcot vágott, mint aki nehezen gondolkozik valamin:
    - Holnap? Hogyan? Nem, nem hiszem.
    Ferdinand, aki szülei beszélgetését túlságosan hosszúnak tartotta, a lépcsőn ült és térdén tartotta dragonyosát. Valami azonban arra késztette most, hogy feláll jón és pontosan megkeresse a közepet anya és apa között. Határozatlanul és figyelmeztetően nézett mind kettőjükre. A mama várt még egy ideig, azután lágyabban és nyugtalanabbul szólt mint különben: - Talán mégis csak lesz holnap alkalom, hogy láthassalak... A gyakorlat igazán nem tart el éjszakáig...
    A papa ügy látszott nem hallja ezt a bűntudatos előzékenységet.
    Másfelé gondolva állt ott mialatt újabb vihogás hangzott ki az étteremből. A mama ekkor csípősen mondta: - Jöjj, bubi!
    Ferdinand engedelmesen lépett egyet. Az ezredes azonban különösen lihegve felkiáltott és egy szökéssel a gyermeknél termett. Magához rántotta és dühösen megszorította kezeit. A mama határozatlanul állt a lépcső legfelső fokánál. Ferdinand akinek apja átfogó szorítása heves fájdalmat okozott, vitézül uralkodott magán és egy hangot sem szólt.

    Hetedik fejezet.
    A férfi gyásza

    Délután sétálni ment az ezredes fiával a szántó földeken. A késői augusztus mély szélcsendje ült a széles síkságon. Már régen betakarították a termést. Még csak néhány földön állt a szalmabábok rajvonala, és kedvelt célt nyújtott a háborút gyakorló gyalogságnak. Nagyon meleg volt. A földből ízes jó illat áradt mint valami kész ételből a tűzhelyen. A papa lassan haladt. A gyermek, aki ebben az időben többnyire fáradt volt, nehéz érzékkel szívta magába a nap ezerszeres képeit: rákot, búzavirágot, útszéli szentképeket, madarak menyegzőit, lombok mozgását, vizes árkokat... Az ezredes séta közben kihúzott néhány kalászt a kévékből és szétdörzsölte szakértő tenyerében. Figyelmessé tette Ferdinandot különböző gabonafélékre: - Mi ez? Zab! És ez itt? Rozs! Ez meg itt árpa!
    Mennyire idetartozott papa ezekhez a földekhez! Igaz ugyan, hogy egészen »alulról» jött. Apja nagy nehezen kis intézőségig vitte. Földesúri szokásnak megfelelően az intéző fiából tisztet csináltak. Ősei azonban az idők kezdetétől fogva bizonyára mint jobbágyok tartózkodtak az országban. Talán mély emlékezés ez időkre volt az oka, amiért az ezredes, aki a nap tiszteletére díszkabátot és csákót viselt, lépteit a szegényes kunyhó felé irányította, ahol cserkésző útján egy elhagyott házaspárt fedezett fel. Mama a legerősebben helytelenítette férje ilyen különcségeit.
    Az írók a nemek harcának szokták feltüntetni a házasságot. Nem osztályharc-e sokkal gyakrabban? A mama családja a hivatalnoki nemességhez tartozott. E becsvágyó kasztok előtt a siker legtöbb útja zárva volt. Odalent gyűlölték őket, fent nem tisztelték. Ehhez járult, hogy nem vallhatták be szegénységüket és folyton arra kényszerültek, hogy semmiből valamit csináljanak. Mindig ez a kényszer az eredete az önérzet betegségének.
    Ennek a kasztnak meggyökeresedett, áporodott hiúság volt a betegsége Sajnos a mama sem volt mentes ettől a hiúságtól, mely házassága osztályharcában mint jól sebző fegyver még élesebb lett. A papában nem volt becsvágy. Ha ifjúkora alacsony helyzetére gondolt, úgy minden, amit elért, meg nem érdemelten nagyszerűnek tűnt előtte. A mamát éppen az ingerelte, hogy oly szívesen szerény volt és hogy hiányzott belőle a polgár nyugtalan feltörekvése. De ne legyünk igazságtalanok vele szemben. A hiúság és becsvágy nem töltötte el annyira, mint nővérét, Karolint. Később bátorságot tanúsított sorsával szemben, olyasvalami volt ez, ami leg jobban hiányzott kasztjából.
    Az ezredes kézen fogta Ferdinándot és bevezette a kunyhóba. Utálatos szag csapta meg orrukat. A szoba olyan fekete volt, mint a kályhakürtő. Elsorvadt világítás kúszott át egy résen. A belépést nem felejtette el Ferdinand. A papa hangjában is utálat csengett.
    - Na, hogy van, bácsika?
    Valami testféle megmozdult egy priccsen. Összetöpörödött, síri arc és koszos világos nagyszakáll ingadozott. Ferdinand látta, hogy ez a test nem lepedőn fekszik, hanem magasra fölhalmozott, bűzös faleveleken.
    - Miért engeditek így feküdni, miért nem csináltok rendes ágyat neki? - kiáltotta be papa a sötétbe. Hirtelen egy boszorkány ugrott ki a semmiből. Merev fehérhaja lobogott. Recsegő hang hasította át a kiállhatatlanul nehéz levegőt.
    - Nagyságos kapitány úr! Ez a legjobb neki. Tudom.
    Papa az ajtó felé húzódott:
    - Csináljatok rendes ágyat neki, annyit mondok!
    Az öregasszony védekezett:
    - Falevél a legjobb, nagyságos kapitány úr! Föld a legjobb, tudom. A heréi betegek. Csak látná...
    Az ezredes letett valahová két ezüstpénzt és gyorsan megint kihúzta Ferdinándot a napfényre. Milyen jól illett a kísérteties pillanat a viskóban ehhez a végzetes augusztus tizennyolcadikához. A papa most kézen fogva vezette Ferdinándot. Átmentek egy nyárfasoron. A fiú megérezte apja végtelenül szomorú gondolatait. És az atya viszont érezte, hogy ez a kis gyerek megérti. Ezért szavakba öltöztette gondolatait és beszélt a gyermekhez, akiről tudta, hogy szavait nem tudja majd megérteni. Ha Ferdinand két évvel idősebb lett volna, az ezredes szégyellte volna magát és vallomásai nem röppentek volna el ajkáról. Most azonban éppen azért beszélt, mert Ferdinand olyan kisgyerek volt még. Úgy beszélt, mint amikor hátrahagynak valakinek egy lepecsételt levelet ezzel a megbízással: Nyisd ki tíz év múlva! Mint a pénzt, úgy tette be szavait e gyermekes üresség takarékperselyébe. Ki tudja, talán megtalálják majd egy kor, ha a takarékperselyt megrázzák. Úgy beszélt, továbbá, mint az ember, akinek észre kell vennie a kedvező alkalmat fontos megnyilatkozásokra, mert talán soha nem tért az vissza többé.
    - Te még kis fiú vagy, - mondta halk, gyorsan elmosódó szavakkal, melyeknél nem volt fontos, hogy megértse őket, - de mégis öt éves és jövő szeptemberben iskolába kell menned. Nemsokára határoznunk kell arról, hogy mi legyen belőled. Nagyon gondolkozók, hogy katonai pályára kárhoztassalak-e. Nálam egész másként van. Én bizonyos mértékben semmi más nem vagyok, mint katona. Ha a származásomra, szegénységemre gondolok, akkor végre is a legmagasabbat el értem, ami nyitva állt számomra. Én, ha megélem, mint vezérőrnagy megyek nyugalomba és nyugdíjamat Grazban, vagy valamelyik kisvárosban, kellemes kényelemre fogom beváltani. Belőled azonban, kedves fiam, soha nem lesz igazi katona. Én már érzem ezt. Nagyon ideges, puha és érzékeny fiú vagy, egyszer elpirulsz, másszor elsápadsz. Ez nem az igazi. Ha visszagondolok pályámra, keresett megaláztatások láncolata, büszkeségem tartós mártírhalála volt. Tudod te, mit jelent az, ha soha nem ura az ember elhatározásainak, soha nem szabad, mindig csak végrehajtó szerv, akivel olyan fölöttesek rendelkeznek, akik a legkevésbé sem kötelességtudóbbak, vagy tudósabbak. Nos, én beletörődtem, most én is magasabb elöljáró vagyok, sőt azt is bevallhatom, hogy még mindig találok némi örömet a játékban. Mi mást kívánhattam volna az élettől én, intéző fia, egy házaló unokája. Igen, hasonló barlangban, mint amilyent imént láttál, fejezte be életét a nagyapám. A meghalás túl előkelő szó lenne erre. Halála még itt van bennem, benned már nincs, vagy sokkal kevésbé, fiam, a te szemeddel... Fogom a kezecskédet és a tested melege át jön hozzám. De mi lesz belőled?! Talán nagy butaság tőlem, hogy gondolkozom ezen a kérdésen. Mit törődök, én a világgal halálom után? Semmit sem fogok a sor sódból átélni. Mert te öt éves vagy és én ötvenhárom. Mink van abból, ha az én koromban gyermekeink lesznek? Tíz évvel ezelőtt még minden másként lett volna. Én öreg ember nőül vettem egy húsz éveset. Igen, igen, az anyád nagyon fiatal még. Mindez nagy gondokat okoz nekem. A fizetés nem is rossz. Mindent összevéve nyolcszáz forint havonta. Meglehetne takarítani belőle valamit. A mama azonban nem tud bánni a pénzzel. Meg értem, hogy szép termetével inkább a város első varrónőjénél dolgoztat, mint a többi tiszti hölgy sötét forrásainál. Hál'isten semmiben sem hasonlít ezekhez a csontos asszonyokhoz. De Isten tudja, hová lesz az egész pénz. Egy krajcárt sem tettünk félre. Ha Istentől kérhetnék neked valamit, az lenne, hogy kíméljen meg attól a bűnérzéstől, amely gyengévé tesz a mamáddal szemben. Látod ez megint a múlt átkozott terhe. Robotosok voltunk és reszkettünk, ha nem tudtuk beszállítani az uraságnak a tizedet. Nem, még nem is itt ezen a gazdag vidéken. Családunk messzebb nyugaton él, a hegyvidéken, jóformán a határon. Jobbágyok voltunk. A mama családja mindig az urakhoz tartozott. Legalább is ezt mondta. Hogyan szabadítsa föl magát az ember? Az hogy megint jobbágyok lehetünk, mélyen rejtezik bennünk...
    A délutáni hőség elérte tetőpontját. A fény szúrós finom porrá lett, amely a bőr minden kis nyílásába be hatolt. Semmisem mozdult a nyílegyenes országúton. Egy lélek nem találkozott a sétálókkal, még egy pillangó sem. Ferdinand elnehezedő lábbal tipegett. Már nem is hallotta a papa szavait:
    - Rossz az osztrák tiszt helyzete. Máshol, Németországban, Franciaországban, a tisztet a nemzet virágjának tartják. Nekünk nincs nemzetünk, nem tartozunk sehová, az állam szegény árva gyerekei, hadapród iskolák és katonai akadémiák sápadt pincevirágai vagyunk. Látod, gyermekem, ez is hozzátartozik a zavartság kínos érzéséhez, az aggodalomhoz, hívatlanul odalépni a terített asztalhoz. Nem tudom, mit adnék érte, ha nem lenne ebben részed. A mamának különben finom szimata van az ilyesmiben. Talán tényleg magasabban áll?! Ah, már azért is magasabban áll, mert fiatal és...
    Az ezredes, aki mindezt nem mondta már ki többé, hanem csak gondolta, levette fejéről a nehéz csákót. A kerek bevágás izzott. Élesen tört ki belőle a szó: - Ha van benne valami... Nem marad majd ennyiben… Azután némán tovább ment. Csak bizonyos idő múlva fejezte be hangosan és kétségbeesve monológját: - Ha ma meghalok, itt állsz egy fillér nélkül. És mi lesz azután?
    Úgy látszott csak most eszmélt rá arra, hogy a gyermek tényleg ott volt mellette:
    - Tudsz még járni, bubi?
    Mivel Ferdinand semmit sem szólt, a papa felemelte és vitte egy darabig.
    A nyári nap égboltja egyre sötétebben izzott.
    - Császári idő, - mondta az ezredes és oly nagy lépést tett, mintha egy fekete kapuból lépne ki a világosságra. A helység első házai feltűntek előttük. A főtérről felhangzott az Ausztriai falusi fecskék«.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740971
Webáruház készítés