Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Franz Werfel Az érettségi találkozó MOBI e-könyv

Franz Werfel Az érettségi találkozó MOBI e-könyv
890 Ft890
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Nem kételkedtem, hogy az ilyen dolgokban teljesen járatlan Adler csakugyan beugrik. Marianne hozzánk lépett és elibénk tartotta a tálcát. Vártam. Adler, aki rossz szeme miatt mindig lassan és bizonytalanul mozgott, egy pici csokoládésszeletet vett és a tízkoronás bankjegyet, összes pénzét, óvatosan a tálcára helyezte. De semmi nem történt abból, amit a „Kaméliás hölgy’4 stílusában elképzeltem. Marianne nem lett sápadt és nem háborodott fel. Egy szempillantásig meghökkent, azután csodálkozó mosollyal, szinte vidáman visszaadta Adlernek a pénzét.
    Az esztelen és értelmetlen sértés csütörtököt mondott. De ez a kínos pillanat olyan elevenen maradt meg bennem, hogy még ma is zavarba jövök, ha rágondolok.
    Adlerre pillantottam.
    Egészen különös módon ökölbe szorította kezét az álla alatt és a földre meredt. Ebben a szenvedő pózban találtam rá, még hosszú idő múlva is.
    Este Schulhof kíséretében távoztam a bálból.
    - Leégtem, - panaszkodott - okvetlenül pénzre van szükségem.
    Megkértem, hogy mutassa meg azt a fényképet, amit Mártáról és Merienneról szerzett. A kép rokokó-kosztümben ábrázolta a két lányt, Mariannet a gavallér szerepében. Finom leánylábszárak… milyen mérhetetlen titok akkor… látszottak. Hat vagy hét koronáért megvásároltam Schulhoftól a képet.
    Másnap éreztem, hogy a tízpercek alatt Adler távol tartja magát tőlem. Valami kérdéssel odamentem hozzá. Nem felelt. Belevegyültem abba a csoportba, ahol állt. Elfordult. Valami veszteségnek és ürességnek az érzése nehezedett rám. Harcolnom kellett. Wojwode professzor órája alatt, amikor mindenki azt tehette, amit akart, levelet írtam neki. Már nem tudom, hogy mi állt a levélben. De feltétlenül benne volt a félelmem. Bizonyára megfordítottam a helyzetet, megvádoltam és szemrehányásokat tettem Olyan volt ez a levél, mint valami nyitott tenyér, amivel hátulról meglöktem. Óra után odajött hozzám. A levelemre nem tett megjegyzést, de együtt indultunk hazafelé. Hosszú idő óta először indultam abba az irányba, ahol ő lakott, hogy hazakísérjem. Valami döbbenetes mámor volt ez: kezemben van testestől-lelkestől.
    Kedveskedve szakadt fel belőlem a kérdés:
    - Mondd, Adler, nem mutatnád meg valamelyik újabb írásodat?
    Felfigyelt. Habozott. Hiszen ez fontosabb volt számára, mint minden egyéb. Már egy esztendeje nem olvasta fel munkáit. Nem csak én törtem meg szellemi fennhatóságát, hanem eltávolítottam tőle a többieket is. Még Bland is belekerült egy időszakba… Stendhalt és Wilde-ot olvasta .. . akkor a dandy volt az ideálja és tudós lényének szokott alaposságával a nyakkendői és harisnyái színárnyalatainak összeegyeztetését tekintette főcéljának. Szobájában most már nem istenről folyt a vita, hanem elegáns aforizmák csinálódtak. Ennek a művészete abból állt, hogy közismert mondásokat megfordítottunk. Megmámorosodtunk az effajta szellemes ötletektől: „Aki maga beleesik, másnak ás vermet!”
    Így hát még Bland is elhagyta Adlert.
    Házuk kapuja előtt álltunk:
    - Nem furcsa, hogy még sohasem voltam nálad? Nem is ismerem a lakásodat. Sejtelmem sincs, hogy élsz! Egyáltalában, sejtelmem sincs rólad…
    - Tudom, - mondta röviden.
    - Pedig barátok vagyunk, ugye Adler? Igazán szeretném, ha felolvasnád legújabb írásaidat… még pedig egyedül csak nekem, itt a te szobádban.
    Félteni, hogy visszautasítja ajánlatomat, mert sokáig gondolkodott. Aztán rám nézett szilárdan, nyugodtan.
    - Gyere el délután.
    Ez és még ezer jelenet él bennem ma is. Talán már régen nem élne, ha az maradt volna, ami akkor volt: a váltakozó, mindennapi gonoszság ember és embertársa között. De tovább él, mert a dolgok bűnné nőttek, bűnné, amelyért büntethető volnék, ha a dolog nem évült volna már el s ha egyáltalán volna ilyesfajta igazság. Vagy egyáltalán elévülhetnek ezek a dolgok valaha?
    És az igazság?
    Két kis prózai munkáját olvasta fel. Az egyiknek ez volt a címe: „A világ az ablakon át belép a szobámba?' A történet értelmét nem vettem ki teljesen s egészen különös stílusban volt írva. Valami kéményseprőről volt szó, aki a szemközti ház tetején dolgozik, de ugyanakkor ott van a költő szobájában is, csak nagyobban és feketébben. Ez talán azt jelképezte, hogy a bensőnkben élő valóság éppen olyan igaz, mint a külső, valóságos valóság.
    Megnéztem a költő kamráját, amelybe másfél esztendős barátságunk alatt nem jutottam be. Egyébként Adler nemcsak engem, hanem, szinte észrevétlenül, a többieket is távol tartotta magától. Szobája valóban inkább kamrának volt nevezhető. Ha nem is éppen túl kicsi, de csak egyablakos s az ablak valóban egy tűzfalra és kietlen tetővidékre nyílott. Ebben a környezetben csakugyan fönséges szimbólummá növekedhetett a kéményseprő. Az ablak előtt nem asztal állott, hanem egy varrógép, amely avas olaj-»és cérnaszagot árasztott. A szoba egyébként kopár volt: ágy, asztal, két szék és a falon egy férfi arcképe.
    Azt hiszem egy napig sem tudtam volna itt élni. De Adlerhez nagyon illett. Sok generáció ember lakott itt, akik nem sokat törődtek a külső világgal. Az egész életük befelé folyt le.
    Adler gyorsan és halkan olvasott, mintha attól félne, hogy megzavarják. És már fel is hangzott a szomszéd szobából egy női hang. Összerezzent, felállt és szokásos merev udvariasságával kinyitotta az ajtót:
    - Kezét csókolom mama! En vagyok itt!
    - És ki van nálad?
    - Sebastian!
    - Beszélni akarok vele!
    Be kellett mennem. Ez a szoba nagyobb és kevésbé kopár volt. Zsúfolva rengeteg kacattal, amiknek csak a tulajdonosuk szemében van értékük. Egy életnagyságon felüli néger tartotta a lámpát. A sarokban pálmamúmia porosodott, özvegy Adlerné az ágyban feküdt. Felém nyújtotta hideg, nedves kezét, amely érezhetően haragudott az életre. Beesett, sötét arcának egyetlen vonása sem emlékeztetett a fiára. Sietve, szinte mohón kezdte a bizalmas beszélgetést:
    - Tudom, hogy maga kicsoda. Éppen magának kellene a lelkére beszélni…
    - Hogy gondolja, nagyságos asszonyom?
    Önkényesen ugrált a mondataival, amelyeket
    ritkán fejezett be teljesen.
    - Egy ilyen élhetetlen ember…
    - Tessék?
    - Csupa olyan dolog, amiből nem lehet kenyeret venni. Tolj ide egy széket neki, Franzl!
    Vállig belesüppedtem. Adlerné prédikált:
    - Egy élhetetlen ember feküdjön bele az előre megvetett ágyba. Miért ellenkezik? A bátyám igazán aranyember. Mindig azt mondja: ez a fiú még megbolondul egyszer. Éjszakákon át virraszt…
    Adler félbe akarta szakítani anyját, de a panaszáradatot nem lehetett feltartóztatni többé:
    - Gondjaim vannak, kedves Sebastian úr… így, ahogy most lát, néha hétszámra nem kelek fel az ágyból. .. Bárcsak egészséges volnék és erőm volna… Bárcsak mindig gondoskodhatnék erről a fiúról… Mindig egyedül viseltem az egész terhet… Boldogult uram, hiszen tudja, hogy végezte szegény, éppen olyan volt, mint ő... Mintha az ő arca, az ő élete elevenedne meg... ő is mindig fel és alá járkált, fel és alá és ha kérdeztem tőle valamit, összerezzent, akárcsak ez a fiú… Egy doktor? ... Tudja mi az latinul? Éhenkórász, úgy bizony, ha egy ilyen élhetetlen ember megy erre a pályára. És nem is volna szüksége rá. A nagybátyjának jól menő üzlete van és mindig mondja nekem: ne búsulj Paula, még embert faragok a fiadból.
    Adler megrázkódott:
    - Soha nem megyek a bácsihoz, mama!
    Az özvegy izgatott lett:
    - Hallja? ... Ki tudja, hogy egyáltalán lesz-e belőled doktor? Kio tanár úr mondta, hogy ijesztően hanyatlottál és megjósolta, hogy rossz vége lesz a dolognak.
    - Voltál Riónál, mama?
    - Igen, összeszedtem magamat és elmentem ma hozzá. Kio tanár úr figyelmeztetett… azt mondta, hogy jobb volna, ha ti ketten nem barátkoznátok… Azt mondja, hogy egyikteknek sem tesz jót. Ti már tudjátok, hogy miért!
    - Igazán nem tudom, nagyságos asszonyom, hogy Kio mit akar mondani ezzel.
    - Vagy az uccán kószál éjszaka a Franz, vagy a szobájában járkál fel és alá… Mikor alszik? Megbetegszik... Az apja után fog menni... Istenem! Ha látta volna, amikor még kis fiú volt! A legkedvesebb gyerek a föld kerekségén… Mindenki oda volt tőle... A szeme olyan kék volt, mint az ég… De már akkor is ilyen élhetetlen volt… Minden nyáron elutaztunk valami fürdőhelyre… Kérem, nagyon jó viszonyok között éltünk. Egy napon sétálni mentünk a rétre, beszélgetek szegény boldogult urammal, egyszerre körülnézünk, hát a Franzl nincs sehol, eltűnt. Keressük, keressük óraszám… már azt hiszem megbolondulok… még most is könnyezni kezdek Sebastian úr, ha rágondolok… tudja, amikor megtaláltuk, négy éves volt, nem sírt, nem, csak ült, nézett a levegőbe és gondolkozott… Észre se vette, hogy milyen régen ül már ott… Élhetetlen gyerek volt… Nem lehet egyedül kibocsátani az életbe. Álmomban mindig azt látom, amikor az utcakereszteződésnél elüti a villamos… Istenem, Istenem!
    Adler félrefordított fejjel állt. Az asszony kimerültén tovább jajgatott:
    - Mindig azt gondolom… egy fiatal ember... De mindennek van határa… Tegnap bemegyek a szobájába… Nem vesz észre. Ott áll és sír és kiabál, mondom magának, sír és beszél magában… Megáll a szívem verése, odaszaladok… ő meg ellök magától…
    - De mama, ez már mégsem…
    Adler kirohant a szobából.
    Az özvegy sóhajtott:
    - Hát látja… látja!
    Azután engem is elbocsátott.
    Adler mentegetni próbálta:
    - Nagyon szerencsétlen természete van. És a nőkben nincs semmi szégyenérzet.
    Több szót nem ejtett az egészről. Elmentünk. Az egyik városi parkban fel akarta olvasni a másik munkáját.
    Ennek a címe: „Az ember, mint élvező és élvezeti eszköz“ volt. Teljes filozófia, vagy helyesebben teológia volt, amit néhány oldalon kifejtett. Minden, amit gondolt végeredményben a teológiához vezetett. Talán ebben is egy hosszú, befelé élő generatio-sor utolsó állomása volt. Mint ahogy a Hohenstauf-dráma végső jelenete emlékezetemben maradt, úgy ennek a cikknek néhány foszlányára, megállapítására is visszaemlékszem. Isten nem táplálja a világot, hanem minden táplálék nélkül egyszerűen kitette az embereket. Az emberiségnek azonban, mint a gyereknek enni kell, tehát önmagából táplálkozik és arra van kárhoztatva, hogy önmagát falja fel és eméssze meg. Az élet alapja ez a mindent átfogó ,,kannibálizmus“. A természet azonban gyűlöli ezt a kannibálizmust, mert bár az egyik állat megeszi a másikat, a magasabb rendű állatoknál kifejlődött bizonyos egymást kímélő hajlam. Például az egyik oroszlán nem eszi meg a másik oroszlánt.
    Már nem tudom, hogy Adler milyen fokozás útján jutott el az emberhez. Csak ez a mondat cseng a fülembe: „Az embert nem az értelme különbözteti meg a többi állattól, hanem az étvágya". Az ember az egyetlen, aki élvezetből is eszik és nem csak azért, hogy étvágyát csillapítsa. A „bűn“-nel egy időben találta ki a „fűszer“-t is. A kannibálok nem azért esznek emberhúst, mert rákényszerülnek, hanem gurmandériából. Az emberhús a legízletesebb falat.
    A következő rész pedig egy kétségbeesett, gyermekes panasz volt az ember magasabb szellemi kannibálizmusa ellen, a kegyetlenség élvezete ellen, a mások megszégyenítése, lealázása, a káröröm ellen…
    Vájjon ezek a sorok ellenem irányultak-e?
    Válasz volt ez az írás a cukrászdabeli letérdepeltetésre és számtalan egyéb alávalóságomra? Ez volt a magasabb rendű szenvedő lélek bosszúja?
    Akkor semmi ilyet nem éreztem.
    Hiszen azt sem tudtam, hogy én Adler ellensége vagyok, sőt barátomnak hittem, nappali és éjszakai szórakozásaim társának.
    Megint újból nyugtalanná tett Adler tehetsége, gondolkodásának tisztasága, logikus ereje, képeinek újszerűsége, kifejezésmódja és mindenekfelett az a szűzies, szinte nem emberi tisztaság, ami sugárzott belőle. Valami idegenszerű kedvesség volt a lényében, ami felingerelt. Mint mindig, ha magasabbrendűsége megnyilvánult, úgy most is vágy és kétkedés kínzott.
    Leverten és szerencsétlenül mentem haza.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989913
Webáruház készítés