Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Franz Werfel Az érettségi találkozó EPUB e-könyv

Franz Werfel Az érettségi találkozó EPUB e-könyv
890 Ft890

Az ügyésszé lett hajdani diák huszonöt esztendős érettségi találkozója napján összeakad volt osztálytársával, akit, úgy érzi, ő taszított arra az útra, amely a bűnhöz vezetett. Detektívregényszerűen izgalmas pszichológiai regény. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    II. fejezet

    Mikor Sebastian belépett az Adriakeller fenntartott helyiségébe, a jubileumra összegyűlt urak legnagyobb részét már ott találta.
    Egy csoportkép vándorolt éppen kézről-kézre. A kép egy ifjakból álló, szimmetrikusan felépített piramist ábrázolt. A felírás állítása szerint ez a három rétegben guggoló, ülő és álló fiatalember-gyülekezet a Nikolaus gimnázium 1902-ben érettségizett diákjainak csoportja.
    Az idő múlásával a megsárgult fénykép alakjainak mindegyikén kiütközött valami komikus vonás. A fiúk vagy égimeszelőkként nyúltak ki ruháikból, vagy bennragadtak túl bő kabátjaikban, mint egy bizonyos süteményfajta. A legmerészebb fejfedők élénkítették a sorokat, parasztkalapok, sportsipkák, tengerészsapkák. Valamelyik vállalkozó szellemű ifjú fején féldinnye alakú keménykalap ült. És a kép huszonöt esztendeig híven megőrizte annak az újlenyomatnak a gödrét, amely abban a régmúlt órában ennek a dicső fejékítménynek egyenletességét megzavarta.
    A kép sárga és foltos lett. A fényes papíron szinte felismerhető volt annak a nyirkos, egészségtelen arcbőrnek sárgás árnyalata, ami az ilyen korbeli ifjakat jellemzi. Bizonyos, hogy egyik bírósági szakértő sem merte volna a jelenlevő urak és a képen ábrázolt érettségiző diákok arcát azonosítani.
    Sebastian maga is jóideig keresett, míg megtalálta azt a vadidegen ifjút, aki valaha ő volt. A harmadik sorban állott éppen az osztályfőnök, Kio professzor fölött, aki a kép középpontjában ült és katonás marconasággal az alsóajkát rágta. Sebastian meglehetősen antipatikusnak találta képmását. Kelletlen érzéssel szemlélte a fej ferde tartását, az arc felismerhető sápadtságát, a túl hegyes orrot. Milyen jó, hogy idősebbek leszünk, hogy minden elmúló óra újból és újból eltörli vonásainkat. Az ember sohase fényképeztesse le magát.
    Éppen egy másik ifjú alakját akarta megkeresni a képen, mikor valaki kivette a kezéből.
    Burda professzor lelkesen üdvözölte. Szelíd ábrázata csak úgy ragyogott. Izgatottan futkározott egyiktől a másikhoz. Sugárzott róla a viszontlátás öröme. Talán ő volt az egyetlen, akinek a lelkében nem maradt semmi tüske, semmi hátsó gondolat. Ezenkívül ő volt az egyetlen, aki frakkot viselt, a tiszta lelkek kissé bő és rosszul szabott frakkját. Úgy hatott, mint valami nagyszabású ünnepség izgatott rendezője, aki éppen jelt ad a bevonulást jelző harsonáknak. Pedig a huszonhét osztálytársból mindössze tizenöten jelentek meg. Hárman lemondtak, háromnak a címét nem lehetett felkutatni, hat pedig meghalt.
    Ezeket az adatokat Burda közölte az egybegyűltekkel.
    Schulhof, a színész és egy nagy német város színházának a rendezője Sebastianhoz fordult:
    - Még mindig több az elégnél, - vélte.
    És miközben kissé gunyoros szemmel Burda felé vágott, megváltoztatva citálta ezt a régi mondást:
    - Non vitae, sed scholae discimus!
    Sebastian megrázott sok feléje nyúló kezet és szemében mindannyiszor felcsillantotta a felismerés örömét jelző barátságos mosolyt. A legtöbbet csakugyan azonnal felismerte.
    Ressl megtartotta a jóltápláltság és luxus kellemes légkörét. Faltin sem igen változott. Puha, kerek cseresznyeszeme nyugtalanul röpdösött ide-oda a helyiségben, keresve az alkalmat, hogy valami újdonságot elcsípjen, vagy elmondjon.
    Ekkor egy szikár ember lépett Sebestian elé és mereven a szemébe nézett, miközben csontos kezét nyújtotta. Az igazságügyi tanácsos felvette azt a kissé zavart, előzékeny arcát, amelyet a hivatalos érintkezésben használt. Ugyanakkor bosszankodott is a saját arcán, hiszen nagyon jól tudta, hogy ki ez az ember. A szikár férfi megszólalt:
    - Komarek! Én vagyok a Komarek! Nem ismer meg?
    - De persze, természetesen megismertelek!
    És ezzel, mintha a bátyja vagy feljebbvalója volna, leereszkedően Komarek vállára tette a kezét. - Hamis és hazug gesztus, - gondolta magában ugyanekkor. Az est kínjai elkezdődtek. Komarek sietve visszavonult.
    Sebastian kényelmetlen nyugtalansággal, amelyen nem tudott uralkodni, várta, hogy melyik helyet jelöli ki számára Burda. Nagy megkönnyebbülés volt számára, mikor felkérték, hogy a meghívott díszvendég számára fenntartott hely jobbjára üljön. Sebastian körülnézett. Szembe vele, tehát mint a rangsorban következő, Karl Schulhof, vagy mint most nevezte magát, Karlkurt Schulhof, a művész, színész, főrendező ült. Sebastianban valami kis szarkazmus rezzent, amikor a színész pompás választékát és éles vonalú arcát szemügyre vette. Nem mondhatni, hogy az 1902-es évfolyam valami túlzottan kiváló szellemeket produkált volna.
    Schulhof kétségkívül ugyanezt állapította meg magában.
    A társaság felismerhetően két pártra szakadt. Az asztal túlnyomó részét a második párt foglalta el. Ezek voltak azok, akik a rövidebbet húzták az életben, a szűkös és reménytelen vegetálás ágyútölteléke. Fénytelen, szürke arcok, amelyekre rávésődött a megkövesedett keserűség.
    Emberek, akik sem nem aludtak, sem ébren nem voltak, a kilátástalanság örökös alkalmazottai.
    Tragikus volt, hogy Robert Fischer, a legtehetségesebb a hajdani osztályban, szintén a hétköznapiság Hadesének árnyai között ült. Nem merülhetett fel olyan nehéz kérdés, hogy Robert Fischer úrrá ne lett volna felette, nem volt olyan ismeretlen görög igeragozás, ami túlhaladta volna erőit. Már a legalsóbb osztályokban sem történt meg vele, hogy valaha is felcserélte volna a névmásokat. Sebastian ugyan annakidején mindig igyekezett nevetségessé tenni a magoló eminenseket általában, Robert Fischbert pedig különösen, de szíve mélyén olthatatlan csodálat lobogott Fischer szellemi felfogóképessége, éleselméjűsége és figyelme iránt.
    Nos és most ez a heros, akinek annakidején megengedtetett, hogy az összes tanárok dolgozatfüzeteit hazacipelhesse, az asztal árnyékba boruló felén ült és a villamos új viteldíjszabásáról és a városépítési politikájáról beszélgetett, lévén a városi magisztrátus alkalmazottja. És éppen Komarekkel, a kitaszítottal, az osztály legrosszabb tanulójával beszélgetett. Figyelmetlenség volt Burda részéről, vagy valami öntudatlanul fellobbanó irónia, hogy ezt a két embert egymás mellé ültette?
    Nemcsak az élet, még az asztali rend is kiegyenlítette, egymás mellé hozta az osztály két végletét.
    Komarek még nem tört meg teljesen, maradt benne valami a szikrázó elnyomottságból, a „catilinai tűzből“.
    Mint istentagadó és földhözragadt szegény, már kora ifjúságában felfedezte, hogy isten felfoghatatlan szeszélyében kétféle embert teremtett: a boldogokat és a boldogtalanokat, ö maga kizárólag a boldogok pártján áll. A boldogokhoz tartoznak elsősorban a gazdagok, de természetesen nem kizárólag a gazdagok. A gazdagság pedig nemcsak abból áll, hogy valaki költekezik, hanem főképpen abból az öntudatlan könnyedségből, amivel költ. Nemcsak az ízletes minden jóval megrakott tízórai kenyerek jelentették Komareknek a világ kifürkészhetetlen lényegét, a megfontolt, gondos csomagolás, az olajos és selyempapírok burkolata talán még fontosabb volt a szemében. Egyáltalán ki tudná pontosan elsorolni a gazdagság ezernyi apró megnyilvánulását? A körmök rózsás gömbölydedségét! A bőr tejszínű teltségét, amely tágas szobáktól, bő táplálkozástól, sűrű fürdőktől, kellemes beszélgetésektől, biztosított jövő érzésétől és nyugalmas alvástól származik! A ruházkodás utolérhetetlenségét, amely akkor is választékos, ha elhanyagolt! (Ezzel szemben ha a proletár finom ruhát visel, kétszeresen lehetetlenül hat, szégyenli magát és fél, hogy gyanúba keveredik.) Az a mód, ahogy felemelkedtek, amikor a vizsgán rájuk került a felelés sora. Az az öntelt és biztos mód, miközben a tanár sem tudta száműzni hangjából az előlegezett jóakarat mellékzöngéjét.
    Komarek életfelfogásában a szerencse skáláján egymás mellett szerepelt a gazdagság és az előkelő név.
    Az osztályfőnök példának okáért felhívta Ernst Sebastiant. Sebastian egy szót sem tudott. És akkor Kio tanár úr… aki pedig aránylag a legigazságosabb volt az igazságtalanok között ... összecsapta a feje fölött a kezét:
    - Mit szólna őexcellenciája, a Legfőbb Törvényszék elnöke, az ön igen tisztelt atyja ura, ha megtudná, hogy fiának sejtelme sincs egy múltidőbeli feltételes mondatról?
    Milyen alázatos meghajlás rejlett ebben a dorgálásban!
    Bizonyos vonatkozásokban az előkelő név még a gazdagság boldogságát is felülmúlta. A gazdag naplopó például egyszerűen felszólítást kapott, hogy küldje el apját, vagy anyját a tanár urakhoz. Sőt, a tanárok bizonyos előszeretettel járattak Canosszát a jómódú szülőkkel. Kinek jutott volna azonban eszébe felrendelni Sebastian udvari tanácsos őexcellenciáját, Portorose lovagját?
    A másik párt szüleiről ellenben, például Komarek apjáról soha nem esett szó. A tanárok, valami kifürkészhetetlen szégyenérzetből egyszerűen nem óhajtották tudomásul venni, hogy Komarekhez is tartozik egy család, amelyik aggodalommal kíséri a fiú bizonytalan sorsát.
    Egyetlen egy alkalommal, amikor a „consilium abeundi“ Damokles kardja függött a feje felett, mondta az igazgató, szinte látható utálattal:
    - Szeretnék beszélni valakivel az önéi közül, Komarek!
    Ehhez járult még, hogy Komareknek el kellett titkolnia osztálytársai előtt súlyos helyzetét. Mikor a pedellus csengője megszólalt és a fiúk frissen mosott kezekkel könyveikhez ültek, őmögötte már néhány órai keserves munka volt. Kötelességeihez tartozott többek között a fiatalabb testvérek felöltöztetése, a reggeli elkészítése az egész család számára és, miután a szülők munkába jártak, a lakás kitakarítása is.
    Gazdagsággal és előkelő névvel azonban még távolról sem voltak kimerítve a szerencse lehetőségei. Isten nemcsak a pénzt osztotta fel kiszámíthatatlan szeszélyességgel, hanem az emlékezőtehetséget is. August Komarek például tanulhatott, biflázhatott, magolhatott, amennyi belefért, nem értette, nem tudta felfogni, csak a tananyag egy kis töredékét. Ezzel szemben Robert Fischer, aki nem sokkal jobb anyagi viszonyok között élt, első hallásra megértette a binomiális tételt.
    Az egyenlőtlenül felosztott javakhoz tartozónak számított továbbá az is, amit általánosságban jellemnek hívnak. Az a tiszta megközelíthetetlenség és hajthatatlanság, ami szinte külön légkört teremt az ember személye körül. De nemcsak a jellem, hanem a jellemtelenség is ajándék a boldogoknak. Csak isten különös kiválasztottjai képesek barátságos vigyorgással viszonozni a megaláztatások pergőtüzét s mintegy önmagukat leköpni nap-nap után.
    Komarek már tizenhárom éves korában elérkezett a megismerésnek ehhez a fokához, éppen azért, mert nélkülözte mindezt a szerencsét. Rövidesen az utolsó pad Luciferé lett. Az örök lázadás kietlen fénye koszorúzta fejét. Fogcsikorgató szenvedés volt hallgatásában, amikor a kérdésekre nem tudott felelni. Ilyenkor úgy nézett, mint aki tudja a választ és dacból nem válaszol. Némelyik tanár titokban szinte félt tőle, koraérett, leleplező szemétől. Némán viselt minden vereséget, gúnyt, csípős megjegyzést. Néhány esetben azonban kicsordult a pohár, Komarek felpattant, dühöngeni kezdett, tombolt és rettenetes szavakat kiabált. Ilyenkor feltűnő buzgalommal csillapították és igyekeztek elsimítani a kínos jelenetet. Szinte csoda, hogy ilyen körülmények között elvergődött az érettségiig.
    Azok az urak azonban, akik azt várták, hogy Komarekben egy radikális elégedetlent, egy bolsevista agitátort látnak viszont, alaposan csalódtak. Az iskolai lázadó ugyan ma sem rajongott a világ soráért, de lassanként beletörődött, beporosodott, nagyon fáradt és meglehetősen közönyös lett. Szikár testén hosszú fekete kabát fityegett, fekete nyakkendőt viselt, mintha gyászban volna.
    Sebastian megállapította magában:
    - Olyan, mint egy vállalat tisztviselői karának szocialista bizalmija.
    Ebben a társaságban azonban felébredt Komarek keserű pillantása, az a sötét pillantás, amely védekezésre kényszerített, megalázó szavakat hív ki és mintegy odakiáltja a szerencséseknek: - Üthettek, verhettek, megalázhattok, mégis keresztüllátok rajtatok.
    Sebastiannak, legalább ez volt az érzése, valahányszor Komarek pillantását keresztezte. Pillantásaik találkozása kellemetlenül érintette, habár sikerült mindannyiszor gyakorlott bírói áthatolhatatlansággal védekeznie.
    Sebastian baloldalán, a szerencsések szférájában, Ressl ült, az élvező, a gazdag ember.
    Ez a jóltáplált epikureista már fiatal gyerek korában azzal büszkélkedett, hogy egyszeri Ízleléssel megkülönbözteti a jobbfajta borok évjáratát és együltő helyében lenyel néhány tucat osztrigát. Sárga szarvasbőr kesztyűjét mindig az osztályban húzta le megfontolt mozdulattal. A válogatott primőrök legtitkosabb rejtekeit ismerte, ha ugyan hinni lehetett a szavának. Csak az Uranoff Kellerben szabad délelőtt kaviárt és portóit fogyasztani, erősebb italt, whiskyt, gint, absinthot pedig csak estefelé, a Belcredi különszobájában. Selyemfehérnemű, nyakkendő, kesztyű csak akkor kifogástalan, ha Balbeck és Batka szállítja. Aki nem három korona vízjegyes angol merített levélpapírt használ, az nem tarthat számot a kultúrember elnevezésre. És bármilyen jóformájú, jószabású lábbelivel árasztja el a piacot Amerika, az igazi gavallér csak mérték után készült cipőt hordhat s még az sem baj, ha ennél a ruhadarabnál megőrzi az általános divattól eltérő egyéni jellegzetességeit. A cipőnek joga van kifejezésre juttatni viselőjének függetlenségét és ízlését.
    Légió volt a száma azoknak a mondásoknak és előírásoknak, amelyekkel elkápráztatta osztálytársait.
    Habár hangadó volt a divat terén, inkább tartozott a jól élő epikureistákhoz, mint a ficsúrokhoz. Ennek az utóbbinak ugyanis útjában állt testes mivolta. Egy svéd masszőr, Ressl apjának utasítására, reggelente jó félóráig fogyasztotta a kitűnő ifjú felesleges térfogatát. Sőt rossznyelvek egyenesen azt hangoztatták, hogy idősebb Ressl, a gazdag textilgyáros, fia egészségének megóvása céljából hetenként egyszer metreszt is bérelt Fritz számára. De ez a mendemonda éppoly felesleges, mint rosszakaratú kitalálás volt.
    Fritz Ressl, most már az apai cég korlátlan ura, mit sem veszített terjedelméből, de annál többet puha szőke hajából. Jóakaratán, de kissé kényelmetlen érzéssel fogadta Burda buzgólkodását. A kispolgári helyiség szemmel láthatólag undorral töltötte el. Úgy látszott, hogy csak hosszas belső ellenállás után szánta rá magát kesztyűi lehúzására és a szék, asztal és evőeszköz érintése csendes borzadállyal tölti el. Mintegy egyetértést keresve pislogott Sebastianra. De nem tudta beszélgetésre bírni hallgatag szomszédját, aki megőrizte merevségét, amely percről percre visszautasítóbb lelt.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989906
Webáruház készítés