Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Franz Werfel: A mápolyi testvérek_MOBI

Franz Werfel: A mápolyi testvérek_MOBI
690 Ft690

TARTALOM

Első fejezet. Domenico Pascarella vasárnapi éneke.
Második fejezet. A külső világ.
Harmadik fejezet. A harag napja.
Negyedik fejezet. A kegyelem estje.
Ötödik fejezet. Véletlen találkozások.
Hatodik fejezet. A bűnbeesés.
Hetedik fejezet. Hamvazószerda.
Nyolcadik fejezet, A Camposanto.
Kilencedik fejezet. Nővérek - fivérek nélkül.
Tizedik fejezet. A szent apáca.
Tizenegyedik fejezet. Fehér vér.
Tizenkettedik fejezet. Palackposta az óceánban.
Tizenharmadik fejezet. November tizenharmadika.
Tizennegyedik fejezet. A szabadító az út végén.
Tizenötödik fejezet. Véráldozat.
Tizenhatodik fejezet. Az új szövetség.
Tizenhetedik fejezet. Új lendület és lemondás.
Tizennyolcadik fejezet. Megint vasárnap van.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Kilencedik fejezet.
    Nővérek - fivérek nélkül

    Domenico Pascarella rögtön a katasztrófa után közölte gyermekeivel, hogy a nagy és drága lakást fel fogja mondani. Ennek a szándéknak megvalósítását azonban súlyos akadályok késleltették. Először is a szerződés szerint a házbért a felmondás után még egy félévig tovább kellett fizetni. Másodszor, - a háztulajdonos Don Domenico ügyfele volt, akit nem lehet megriasztani ezzel a lépéssel. Harmadszor pedig papa már nem volt abban a mozgékony korban, amikor az ember könnyen rászánja magát életének mélyreható átcsoportosítására.
    Bár apa és lányok egységesek voltak abban, hogy a lakás túlnagy, nem illeti meg őket s csupán ideiglenesen laknak benne, mégis minden maradt a régiben s Don Domenico még csak meg sem kísérelte, hogy úgynevezett palazzóját kétszobás-konyhás lakással cserélje fel. Erőit felülmúló dologra végül is nem vállalkozhatott, - márpedig a ház urának erőit valóban felülmulta volna az átköltözés egy szűk és idegen otthonba. Így aztán a helyiségek, szobák, folyosók s a bútorok mind, - a nagy asztaltól kezdve az alabástrom óráig, amelyre nem nézett többé senki - továbbra is az itthonmaradottak életét szolgálták. Megmaradt a sala da pranzo, a salotto, a stanza della mammina, - minden sarok teli volt még az ősi törzs lélegzetével, a fejlődő szívek lüktetésével. Ez az otthon, - amely olyan volt, mint egy bérház polgári hegyébe belevájt nagy barlang más barlangok alatt, felett és mellett - ez volt az egyetlen igazi, nem elvonatkoztatott otthon. Mert ugyan ki volt otthon az utcán, a városban, az államban? A haza? Üres szó csupán, amellyel a gyűlölködő külvilág kifestett álarcot borított a szadista bürokrácia vigyorgó ábrázatára. Az ilyen üres szavakat papa csak ritkán emlegette a testvérek előtt. Ő nem osztotta meg trónját senkivel. Nem ismert mást, csak önmagát és hat gyermekét s a világegyetemet a Via Concordia második emeletén. A másik világegyetemmel - akármilyen alosztályokból is álljon - nem akart érintkezésbe kerülni. Ilyen szellemben nevelte fel gyermekeit. Csak itt volt fellelhető az otthon, ebben a nagy barlangban, ahol mindnyájan együtt ültek, ettek, éltek, sírtak, nevettek, ahol még szerették egymást s ahol még féltek tőle. A fiúk kinn az óceánon sem foghatták volna fel, hogy a sala da pranzoban idegen hangok csendüljenek meg s idegenek uralkodjanak. Persze a nővérek félénken néztek körül, ha mostanában áthaladtak az elnémult szobákon. A lakás mintha megváltozott volna, - s nemcsak azért, mert a fiatalemberek hangos élete hiányzott belőle. A falak és a tárgyak arca is más lett. Meddig tart még? - mintha ezt kérdezte volna minden. Csak kevés tárgy viszonozta az emberi hűséget, mint például Lauro nagybőgője.
    A Pascarella-család Nápolyban maradt része olyan volt, mint egy test, amelyet súlyosan megcsonkítottak. A vérkeringésnek meg kellett szoknia az új utakat. Külsőleg mindez gyorsan megtörtént. A testvérek Ruggiero iskolai atlaszában nyomon követték a Colleoni útját, amelyet a legfiatalabb fiú piros ceruzával eléggé pontosan jelölt meg. Gibraltárig és azon túl az afrikai partok mentén a nővérek nap-nap után figyelemmel követték a hajó haladását. De amikor a kontinensek elmaradtak s a fivéreket már magába fogadta a parttalanság, ők is hanyagabbak lettek s végül egyre sűrűbben felejtették el felütni az atlaszt. A mindent elhalványító távolság természeti törvénye hatni kezdett.
    Annunziata és Grazia belevetették magukat a munkába. Első pillantásra senki sem hinné el, mennyi munkát és gondot adott az összezsugorodott háztartás. Priscilla száz helyen is hiányzott, Giuseppe meg egyre használhatatlanabb lett. Most rendszerint a konyhában ült és megvető szigorral nézte a fiatal hölgyek félénk főzési kísérleteit. Ha kétes esetekben ismerte valamelyik étel alkatrészeit, ismereteit nem egyszerű tanács, hanem valami sértődött kioktatás formájában közölte. De ha a lányok valamit kértek tőle, vagy azt kívánták, hogy segítsen a mosogatásnál, azonnal jelentkezett a kormányozható süketség s ezzel egyidejűleg Giuseppe fejét megmerevítette az erkölcsi meg-nem-értés. Viszont azonnal meghallott mindent, ha bevásárlási megbízásról, vagy a városban teendő útról volt szó, bár úgy érezte, hogy megfosztották magasabbrendű szolgálati kötelességeitől: a futballozó Ruggiero vagy az iskolakerülő Lauro tettenéréséről.
    Annunziata és Grazia felváltva végezték a konyhai munkát. Versenyeztek egymással a fanatikus takarékosságban. Fösvénységük lassanként sportszerű lett, de persze ők maguk viselték ennek a sportnak minden szenvedését. Papát nem volt szabad megrövidíteni. Étvágya a tragikus körülmények ellenére hál’ Istennek inkább nőtt, mint csökkent. Takarékoskodni tehát csak a három leányon lehetett. Lassanként teljesen leszoktak az evésről. Ha papa komoran tányérja fölé hajolva nagynéha észrevette ezt a tartózkodást, kimeríthetetlen bőségben találtak kifogásokat. Az ember nem éhes, ha ott áll a tűzhely mellett. A kóstolgatástól is jól lehet lakni. Mindnyájan ijesztő módon híznak. Csak nézze meg papa az utcán a hölgyek modern termetét s hasonlítsa össze az övékkel. Signor Pascarella azonban ehhez már nem mutatott kedvet. Izlése annakidején inkább a teltebb idomok országútján járt. Morgóskedvű közömbösséggel felelte a kifogásokra:
    - Úgy? Nektek ez tetszik? Hiszen már olyanok vagytok, mint a tyúkok, mikor koplaltatják őket.
    Mindhárom nővérre állt ez a megállapítás, különösen pedig Iridére.
    Meg kell bocsátani Domenico Pascarellának ezt a közömbösségét, ha arra a kétségbeesett küzdelemre gondol az ember, amelyet két hónapnál régebben folytatott a nélkül, hogy elvesztette volna lábai alól a talajt. Talán idegenszerűen hangzik, de Don Domenico félelme és rémülete mellett csak most, élete végén kezdte élvezni energiájának teljességét, amelyet mindmáig kizárólag a családi élet boldogságába fektetett be. A túlzott reménykedés korai lett volna, de mégis úgy látszott, hogy a dolog - ha nem is fordul jóra, - de nem is rosszabbodik. Legalább is egyelőre nem volt eredménytelen Don Domenico hősies erőfeszítése, amellyel az üzleti egyensúlyt akarta megőrizni. Még most is naphosszat úton volt. Elmultak az idők, amikor íróasztala mellett ülve kék, piros és zöld vonalakkal osztotta be a könyvelési íveket s előkelően Battefiorira bízta a felekkel való érintkezést. Most legfeljebb néhány órát tölthetett az irodában, ahol közben Gennaro Gnolli otthonosan berendezkedett, noha - mint bizalmi ember és szakértő - feladatát voltaképpen már bevégezte. De Gnolli saját véleménye szerint úgy érezte, hogy ama (kissé homályos) hitelekkel ő mentette meg a céget s ezért pozíció és beleszólási jog illeti meg. Gnolli mindent tudott. Ez a tény határozta meg Don Domenico viselkedését vele szemben. Ahogyan ezelőtt Battefiori íróasztalfelét ujságpapirok, cigarettacsutkák és hamunyomok jellemezték, most ugyanott a legkülönbözőbb orvosságok feküdtek, pilulás skatulyák, pasztillásdobozok és csepegtető üvegecskék. Gnolli, mint már említettük, beteg ember volt vagy legalább is annak tartotta magát s ezért fáradhatatlanul kísérletezett új meg új gyógyszerekkel. Némi rendet azért betartott. Délelőtt a hörgmirigyeire igyekezett hatni, délután pedig az emésztésére. Szerencsére a patikában a köhögés elleni szerek és hashajtók tömegét lehetett kapni, Gnolli tehát bőven gondoskodhatott délelőtti és délutáni igényeinek kielégítéséről. Pascarella ezt a tevékenységét ugyanolyan pillantásokkal méregette, mint amilyennel hajdan Battefiori ujságfogyasztását igyekezett megrendszabályozni. A bizalmi ember azonban ezeket a pillantásokat hódoló csodálattal viszonozta:
    - Ön könnyen beszél, Don Domenico! Ön még ma is egészséges és ellentálló, fiatalos szervezete van. Mit tud egy ilyen Herkules a fájdalmakról?
    Vajjon Battefiori nem ugyanebben a hangnemben beszélt-e az apai boldogság csodáiról?

    A Colleoni közeledett az új kontinenshez. Egyik nap elmúlik a másik után. Kibontakozik a Rio híres öble. Placido, Lauro és Ruggiero félénken állanak a virágszigetek mólóján, a quarantain-állomás mellett és szétnéznek.
    Mialatt a fivérek napjai elmosódottak és fátyolosak lesznek, mint egy túlságosan megvilágított fényképlemez, a nővérek életét a Via Concordiában továbbra is hűségesen figyelemmel kell kísérnünk. Iride esetében ez nem nehéz. A kislány naponként iskolába járt, szabadidejében szenvedélyes igyekezettel segített a munkában felnőtt nővéreinek s magáravállalta Giuseppe munkakörének egyrészét. Legfőbb tevékenysége azonban az volt, hogy nőtt. Ha a fivérek elutazásáig túlságosan kicsiny és gyermekes volt, most egyszerre valami feltűnő türelmetlenség szállta meg a testét. Ez a test nőtt nappal és nőtt éjszaka. Már májusban minden ruháját, harisnyáját kinőtte s ezzel súlyos gazdasági problémák elé állította a családot, miután papától semmi esetre sem lehetett ruhára pénzt kérni.
    Valamivel több fáradságunkba fog kerülni, hogy a két felnőtt leány életét nyomon kövessük.
    Grazia hétfőn, kedden és szombaton vállalta a házimunkát. De a hét tudvalevőleg páratlanszámú napokból áll s így a négy hátralevő nap Annunziatát terhelte. Grazia természetesen tiltakozott a szolgálatnak ilyen igazságtalan beosztása ellen, de Annunziata ragaszkodott hozzá. Hiszen ő már hosszú évek óta megszokta az otthoni munkát, az pedig még jóidőbe tart, míg húga beleéli magát új kötelességeibe. Ennél is maradtak.
    Annunziata az utolsó pillanatig kihasználta három szabad délelőttjét. Mindig éppen csak hogy valamivel papa jövetele előtt érkezett haza. A Santa Maria la stella templomtól persze elvették a kedvét, - másik szerény templom vagy kápolna után kellett néznie. A szerencsétlenséget követő hetekben sem ideje, sem szabadsága nem volt ahhoz, hogy e régi vágyódásnak engedjen. Most azonban megint jelentkezett a kívánság, amelyet lelkének nyelvén úgy hívott: «il torpore», a megdermedés. Megint térdelni akart, míg egész teste égni kezd s amíg az önmaga felett érzett keserű-édes káröröm után beáll a megdermedés állapota.
    A Santa Maria Avvocata mellett döntött. Ez a kis templom a Piazza Dantén van, - dísztelen és érdektelen, éppen olyan, mint a Santa Maria la stella. Szabad napjaiból sok-sok órát töltött itt Annunziata s nem is lehet rajta csodálkozni, hogy a kisszámú ájtatoskodó nénikék a fiatal leányt maguk közül valónak tartották. Pedig Annunziata még mindig nem imádkozott. Amikor ott térdelt a félhomályba burkolt oldalhajó oltára előtt, gondolatai még mindig nem az ég felé szállottak, hanem mamával és Lauróval akartak egyesülni, csakúgy, mint régen. Lelkigyakorlatokat végzett, noha ilyesmiről sohasem hallott, forróbban mint valaha akarta felidézni és megjeleníteni a multat, hiszen Laurot oly nehezen lehetett idehívni az imbolygó messzeségből. Homályosan olyasvalamit érzett, hogy amióta Lauro kolostori álma meghiúsult, vallási feladatait kétszeres szorgalommal kell végeznie. Éppen ezért meg is gyónt a Santa Maria Avvocatában, pedig ezt ájtatosságának legelső korszaka óta eléggé rendszertelenül tette. A gyóntatószék rácsa mögötti arcnak kétszer is bevallott olyan bűnöket, amelyek nem voltak bűnök, - talán csak azért, hogy a szent helyen a láthatatlan gyóntatóatyának Lauroról és a családról beszéljen. Így ismerte meg Ildefonso pátert.
    A szélsőségekre hajló embereknek majdnem mind egyforma arcuk van. A szájukról szinte hiányzanak az ajkak; a szemük nem támadja meg azt, akit meg akar támadni, hanem a fanatizmus árnyékolt szégyenlősségével néz el mellette; az orruk finom, nagyon hegyes, de csak középnagyságú; az arcukon valami sápadt érzékenység lesütött szemmel várja az alkalmat, hogy ő maga érzéketlenül tudjon fájdalmat okozni; ezenkívül fellelhető rajtuk az apró testi hibákra való hajlamosság is, mint az alig észrevehető rossz növés, ferde vállak, tyúkmell és némi hátgerincelgörbülés.
    Ebben az általános portréban megtaláljuk Ildefonso páter képét is. A páter a Via Tarsia és Via Carrera között a kerületi és vasárnapi Savonarola szerepét játszotta, de hétköznapokon is igazi «Isten vérebe» volt. Az egyetemi klinikák közelsége, tehát a gúnyolódó istentagadás szomszédsága, csak fokozta erejét. Mindenképpen komolyan vette dolgát s a mindennapi papoktól megkülönböztette őt hitének és propagandájának ereje.
    Ildefonso páter nemcsak szigorú szerzetes, de szigorú pszichológus is volt, amely második tulajdonságot az elsőtől voltaképpen nem is kellene elválasztani. Azonnal felismerte minden lelki gyámolítása alá kerülő ember centrális gyengeségét. Ezt legjobban talán egy hasonlattal lehetne kifejezni. Mint ahogyan a reumás beteg reumájával reagál a rossz időre, ugyanúgy reagált Ildefonso páter a maga féktelen kevélységével báránykáinak bűnös tulajdonságaira. Közben pedig abból a meggyőződésből indult ki, hogy mindenekelőtt a kevélységet kell letörni, mert ez az a búvóhely, ahol a többi bűnök elrejtőznek. Ez a meggyőződés kitünően illik a kevély emberhez, aki semmit sem tart elviselhetetlenebbnek, mint a mások kevélységét. Senki sem kételkedhetik benne, hogy ilyen körülmények között Ildefonso páter bűndiagnózisai ugyancsak egyoldalúak voltak. Annál sokoldalúbb volt azonban az általa alkalmazott bűnterápia. Veszedelmesen finom érzékkel csípett el minden ravaszságot, csalafintaságot és kibúvót, amellyel a világias gondolkozás a vallásos lelkiismeretet meg akarja csalni. Akkor volt csak igazán elemében, ha az ilyen ravaszságokat nyakoncsíphette s a kibúvókat leleplezhette. Az iskolákban, ahol vallástanító volt, féltek tőle a gyermekek. A páter kitünően értett hozzá, hogy a legapróbb semmiségből, egy ellopott tollszárból, egy szemtelen szóból, valami jelentéktelen hazugságból tüneményes ügyességgel valóságos inkvizíciós pereket gyúrjon. A plébánia asszonytagjai között mégis sok híve volt, - különösen a csúnyák, a formátlanok, a meddőn maradt feleségek és a vénkisasszonyok vonzódtak hozzá. Ezenkívül jó kapcsolatai voltak egy szigorú apácarendhez s az apácák őt választották gyóntatóatyjuknak.
    Nem csoda, hogy Ildefonso páter figyelme egyre fokozódó kíváncsisággal fordult Annunziata felé. Egy fiatal leány, aki ruhája és magatartása után ítélve nyilván a legjobb körökhöz tartozik, rendszeresen eljár a Santa Maria Avvocata templomba és hosszú órákat tölt imába merülve, mozdulatlanul az egyik csendes oltár előtt.
    Egy napon, amikor Annunziata már felemelkedett, Ildefonso páter lesütött szemmel lépett hozzá:
    - Leányom, egy kérdésem van önhöz.
    Óvatosan hátranézett, vajjon nem figyeli-e senki az üres templomban, aztán könnyedén intett a leánynak s szégyenlősen meggörbített háttal és csapkodószárnyú reverendájával elindult előtte. A sekrestye mellett egy szűk lomtárban leültette a hölgyet a kirojtosodott kanapéra, míg ő maga jóval messzebb egy fazsámolyra telepedett le:
    - Ön mindennap eljár ide az én templomomba...
    Annunziata aki hamarjában nem is tudta hogyan került ebbe a poros cellába, tiltakozott:
    - Nem, nem naponként, csak háromszor egy héten.
    - Mégis szokatlan dolog...
    Most egy rántással felkapta a fejét. Annunziata nem látott belőle mást, csak a keretnélküli szemüveg két villámló üvegét. Megint:
    - Mégis szokatlan dolog. Az ön ájtatosságára gondolok, signorina...
    Annunziata kötelességének érezte, hogy ezt a számára kényelmetlen véleményt azonnal helyesbítse:
    - Ó nem, főtisztelendő úr, én nem is vagyok ájtatos.
    - Ezt nem önnek kell elbírálnia.
    E szinte elmormolt szavak után Ildefenso páter hosszú hallgatásba kezdett, mint mindig, amikor egy lelket akart megpuhítani. Valóban: Annunziata szája száraz lett, a por a tüdejére feküdt, összeszorította a térdeit s úgy érezte, hogy a piszkos kanapé, mint valami kínzószerszám, láthatatlan szíjakkal kötözi meg. A pápaszem üvegeiből apró nyilak pattogtak rá s úgy égtek, mint a szúnyogcsípés. Amikor e kínos hallgatás pohara csordultig megtelt, néhány szót csepegtetett el a pap:
    - Leányom... Mondok önnek valamit... Ha megengedi... Persze öntől függ... Hogy megengedi-e a nyilt beszédet...
    Annunziata nem bírta ki tovább a kanapén. Leült egy törött templomi szék maradványaira s feszült figyelemmel nézett a páterra. Ildefonso hangja kongó érccsengéssel szólalt meg, sértődötten és parancsolóan egyszerre:
    - Feltételezem önről leányom, hogy hajadon akar maradni!
    Annunziata felugrott helyéről s tiszta és szilárd hangon jelentette ki, mintha valami tolakodó támadást kellene visszautasítania:
    - Nem fogok férjhezmenni!
    - Tudtam, - mondotta a pap az olyan ember keserűen elégedett arckifejezésével, aki már a legjobb akarattal sem tévedhet. Aztán bágyadt mozdulattal megint helyet mutatott Annunziatának.
    A leány engedelmeskedett s most megkezdődött a második, még szigorúbb hallgatási tortúra. Ildefonso páter éppoly mozdulatlanul ült, mint a leány. Amikor megint beszélni kezdett, szemét a földre sütötte s ezzel végetvetett szemüvege zavarbaejtő fényjátékának:
    - Tudom is az okát.
    Annunziata szíve vadul és megmagyarázhatatlanul dobogni kezdett. Mint a súlyos beteg az orvosi tekintélytől, mint a titkos tanok hivője az igazmondótól vagy a csillagjóstól, úgy várta most, hogy döntsenek életéről. Hiába mondotta magának, hogy az egész egyáltalában nem kötelező társalgás csupán, semmi más. Az ilyen feszült pillanatokban jobbszeme megmerevedett s egy kicsit kancsalítani kezdett. Érezte ezt és kezével eltakarta a szemét, mintha a kis hibát ilyen módon orvosolni tudná. Ildefonso páter most új útra tért:
    - Nem kérdezem a nevét.
    - Kérem szépen főtisztelendő úr, Pascarella Annunziatának hívnak.
    - Nem volt rá szükség.
    Enyhe hibáztatás. Újból csend. Aztán:
    - Az ok önben van és ön fölött leányom. És ez az ok nagyon tiszteletreméltó.
    Szinte rutinos mozdulattal emelte két ujját az ég felé.
    - Hogyan? Én nem tudok az egészről semmit, - suttogta Annunziata. Érverése gyötrelmesen meglassúdott s tagjai egyre hidegebbek lettek. A pap hangja elnézőbben csengett:
    - Az imént már megmondottam, hogy ezt nem önnek kell elbírálni.
    Annunziata úgy érezte, hogy meg kell valamit magyaráznia, amit ugyan ő maga sem látott tisztán, de ami szorosan összefüggött azzal az elhatározással, hogy nem megy férjhez. Csak dadogni tudott:
    - A viszonyok... A családunk...
    A pap gyors mozdulattal felemelkedett. Homlokába fésült rövid haja ágaskodni kezdett, mintha elektromos áram szaladt volna át rajta:
    - A viszonyok? A család? Nem, nem! Ezt már ismerem! Ez a kevélység!
    Annunziata nem értette meg a szót, de értette a keskeny, fehér ujjak mozdulatát, amelyek reámutattak:
    - Leányom, ön kitünő házból való, ugyebár? Önnek van a legjobb mamája, a legtekintélyesebb papája, a leggyengédebben szerető testvérei úgy-e? Hiszen nemrégiben mindezt megtudtam. (Utalás a gyónásra.) A családért élni és szenvedni kell, nemde? Az ember áldozatot hoz övéinek, mi? Az ön kevélységének család a neve, signorina. Kérem ne keljen fel, még nem végeztem.
    Ildefonso páter a családban látta leggyűlöltebb ellenségét. Ahol csak lehetett, harcolt ellene s felsőbb hatóságai e miatt már nem egyszer dorgálták meg. De ő nem adta fel a gerillaharcot és sikerei is voltak, mert megtörtént, hogy egyik-másik gyónója elhagyta az apai házat és felvette a fátyolt. Annunziata persze semmit sem tudott a páternek erről a sajátosságáról. Istenem, talán későn érek haza. ... Papára irányított gondolatokkal akart védekezni a kalapácsütések ellen, amelyekkel Ildefonso páter ostromolni kezdte a lelkét:
    - Minden ember pótolható, nevetségesen könnyen pótolható. Csak ne higyje, hogy a családjának valóban szüksége van önre. Ez balga kevélység, amelyet le kell győznie. Ami a családot illeti, abban mindnyájan fölöslegesek vagyunk. Az egyik családtag meghal, a többiek jajveszékelnek, de egy év után senki sem emlékszik a halott arcára. Azért mondom ezt önnek gyermekem, mert nagyon jól tudom, hogy voltaképpen hogy is áll az ön dolga. Hallgasson rám! A mennyek országának ön nem felesleges.
    Nem volt szükség rá, hogy még világosabban beszéljen. Annunziata mindent megértett. Összefonta az ujjait és nem nézett a papra. Ildefonso páter birtokbavette a kulcsot, amely lelkét zárta-nyitotta. Ebben a pillanatban látta először életét valami reménytelen és végnélküli sivatagnak. Ezt az életet nem lehetett tovább viselni. Az ájulásig legyőzöttnek érezte magát. Mintha az az ember ott megfojtotta volna. És mégis igazat kellett hogy adjon neki.
    Ha Grazia a napfény gyermeke volt, teli a színek bizonytalan játékával és törésével, akkor Annunziatát monoton és Vestaszűz-szerű hold-természetnek kell nevezni. A Vesta-szűzek őrzik a tüzet és nem mozdulnak. Annunziata nagyon nehézkes volt s elsőnek esett áldozatul papa uralkodói erejének, aki az ellentmondás nélkül szolgálatrakész leányra rakta a háztartás egész terhét. Valamennyi testvér közül ő tudta a legkevésbbé elképzelni, hogy ez a mostani állapot megváltozik s az élete egy csapásra átalakul. De most a kemény pap szavaival s talán még inkább szuggesztív erejével Annunziatában - hogy úgy mondjuk - rövidzárlatot csinált. Nem tudta, mi történt, de a megszokott fény nyugalma helyett valami szürke és üres sötétség hullámzott benne.
    Mindenki azt várná, hogy Ildefonso páter most enyhébb lesz s néhány vigasztaló szót talál. E helyett más történik. Feláll helyéről s ahogy szokta, szemérmesen vagy sértődötten elnéz mellette:
    - Azt hiszem, kötelességem volt, hogy megmutassam önnek azt az utat, amely az ön számára nyilvánvalóan az egyedül helyes út.
    - Mindez még nagyon új, - mormolja bizonytalanul a leány, maradék erejével tiltakozva a mágneses ember ellen, aki most kinyitja előtte a sekrestye ajtaját:
    - Beismerte előttem lányom; nem is gondol arra, hogy vállalja a feleség vagy az anya szerepét. Ez az elhatározása komoly. El akarja hát pazarolni az életét? Nem vár-e önre olyan menyasszonyság, amellyel örök érdemeket szerez?
    Annunziata sietve és zárkózottan megy hazafelé, mint mindig. Nem szereti a széles utakat s már a Via Scuránál elhagyja a hullámzó Via Romát. Nem furcsa? Jótermetű, huszonhétéves lány s egyetlen férfi sem fordul utána. Ha kora reggel meglesné valaki, amikor az apai törvény utasítása szerint hidegvízzel dörzsöli le meztelen testét, meglátná: a teste finom, a nyaka és keble elragadó, az arca sajátosan érdekes. És ez a szépség mégsem érvényesül soha. Még hálótársának, Iridének leskelődő szemei sem látják szépnek. Különben vakmerő kísérlet lenne megérinteni a szépség titkát, amely még mindig kibogozhatatlanul lebeg a jelenség és a báj, a test és a sugárzás, a külső és a belső, az adás és az elfogadás között.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988169
Webáruház készítés