Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Franz Werfel: A mápolyi testvérek_EPUB

Franz Werfel: A mápolyi testvérek_EPUB
690 Ft690

Werfel családregényében a nemzedéki ellentétek egy hagyományőrző olasz polgárcsaládban testesülnek meg. Az apa zsarnoksága alól hat, "többé-kevésbé felnőtt" gyermeke: három fia és három lánya várja a szabadulást, amit apjuk anyagi csődje hoz meg. A várt szabadság azonban a család széthullásához vezet, s hiábavalónak bizonyul a régi törvény visszaállítására tett kísérletük is. A regény az apa jellemében a fasizmus lehetőségét is felmutatja. - Érdekes meseszövésű, olvasmányos kötet. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Első fejezet.
    Domenico Pascarella vasárnapi éneke

    Minden városban más-más arccal jelenik meg a vasárnap s nemcsak önmagában alakul át, de minden évben és minden évszakban cseréli arcát, - nemcsak a városok szerint változik, de más és más minden kerületben és plébánián. A gyermekek értik legjobban a vasárnapot, - ők meg az öreg emberek és a szegények, akik már megadták magukat. Az erősek és tevékenyek előtt nem kedves; ezek gyűlölik a vasárnap nyugalmát s vad szenvedéllyel kavarják fel, amikor megrohamozzák a futballpályákat, betódulnak a gőzölgő mozikba és harcias csapatokban özönlik el a kirándulásra ítélt természetet. És mégis; e tömegek ellenére sem veszítette el a vasárnap igazi ízét, ezt a különös keverékét szórakozásnak és melankóliának, békének és kétségbeesésnek, nyájbaterelődésnek és magánynak, várakozásnak és csalódásnak. Isten pihenőnapjából még mindig árad az ezeréves megszenteltetés s a hatodik nap borzongatóan szelíd áldozati füstje, akármilyen gyűlölettel is szaggatják szét csendjét az autótülkök és rádiók.
    A Pascarella-testvérek számára gyermekkoruk óta mindenképpen a legjelentősebb nap volt a vasárnap. Ez a hat testvér - három fiú, három lány - széles e világon semmit sem mondhatott a magáénak egymáson kívül, így rendelte ezt a természetük és a sors egyaránt. Persze hétközben is sok órát töltöttek együtt, de a vasárnap valami régen megszokott áhítatot adott e szeretetnek és egységnek. Ilyenkor megszűnt a sok apró civakodás, gyámkodás, féltékenység, amely különben elkerülhetetlen olyan emberek között, akik túlközel élnek egymáshoz s ebben a vasárnapi harmóniában csupán egyetlen komoran fenyegető hang lebegett: az előérzet, hogy ez talán nem marad így mindörökre.
    E mellett pedig komolyan kétségbe kell vonni, hogy Nápoly városában akadt volna még hat fiatalember, aki az övékhez hasonló odaadással s annyira ellentmondás nélkül fogadta volna el egy Don Domenico-szerű apa kormányzati rendszerét. Más gyermekek ilyenkor már régen szétszóródtak a világ négy tája felé, de a Pascarella-testvérek sokszáz vasárnap óta ismert különös izgalommal várták apjuk hazatértét. A kimeríthetetlen házi törvénykönyv egyik pontja ugyanis úgy szólt, hogy Don Domenico délután ötkor hazatér s a vasárnap hátralevő óráit palazzojában, gyermekei körében tölti el.
    Egyesegyedül signor Pascarella nevezte a házat palazzonak s ez a megjelölés volt az első gőgös aránytalanság, amely a való élet és e rendkívüli ember képzeletvilága között tátongott. Mert a palazzo egyáltalában nem volt palota, csupán egy háromemeletes bérház a Via Concordián, annak a hegy felé terjeszkedő városrésznek egyik utcájában, amely a Corso Vittorio Emanuelet fogja körül s amelyet a Castello Sant’Elmo koronáz meg. Egészen közönséges, modern utca ez, kilátás és szépség nélkül; a ház nem új és nem régi, talán a kilencvenes években építhették. Aki erre járt, nyugodtan azt hihette, hogy valami teljesen közömbös városban van. Legfeljebb a gyakori temetések, amelyek a Santa Trinità közeli templomából rendszerint szombaton ebéd után vidám indulók muzsikájával zúgtak végig az úton, meg az utcai énekesek, rekedt kikiáltók, bűvészek, komédiások és verklisemberek, akik maguk előtt tolták mammutnagyságú hangszerüket, emlékeztettek Nápoly romantikus maradványaira.
    Abban a házban, amelyet Don Domenico palazzonak nevezett ki, minden emeleten egy-egy tágas polgári lakás volt. A középsőt a Pascarella-család foglalta el s a testvérek e lakáson kívül életüknek egyetlen más színhelyére sem emlékeztek. A hosszú és sötét előszobán keresztül a négyablakos «sala da pranzo»-ba lépett az ember, abba a magasztos helyiségbe, ahol e különös családi élet legtöbb lelki és testi eseménye lejátszódott és le fog játszódni. Közvetlenül az általános családi gyülekezőhely mellett volt a «salotto», egy jóval kisebb szoba, amelyet az elöregedett szalónok szokásos bútorain kívül két lelkesebb tárgy tett jellegzetesebbé: egy üvegburában rejtőzködő régi empire-óra s a bécsi Fritz-cég egy nem kevésbbé öreg pianinója. Az idő néma volt ezen az órán. Amióta csak ismerték a gyermekek, a mutató mindig féltizenkettőn állott, mintha ezzel az állhatatossággal hízelegni akart volna a háziúr dacos konzervativizmusának. A pianino gyertyatartóiban két díszes, pirosra festett gyertya díszelgett s ez a körülmény látszólag azt bizonyította, hogy az ódon hangszer is csupán a néma dísztárgy szerepét tölti be. Ebben az esetben azonban a látszat csalt. Annunziata, a legidősebb leány, aki korban messzi maga mögött hagyta testvéreit, mert már huszonhét éves volt, néha még játszott ezen az életúnt zongorán, persze mindig szigorúan zárt ablakok mellett. Jogos türelmetlenséggel már jóelőre el lehet árulni, hogy a salottoban szokott lejátszódni e mély családi közösség ritka és legcsodálatosabb eseménye: mikor a papa egy-egy vasárnap este egyszerre megváltozott és kedve támadt, hogy leírhatatlan hangjával kedvenc operájából, a «Gioconda»-ból Annunziata, Grazia és Lauro zenei segédlete mellett valamit énekeljen, mialatt Placido, Ruggiero és Iride a gyönyörűségtől borzongó közönség szerepét vállalta.
    A salotto jobboldali falából tapétaajtó vezetett a ház szentélyébe, amelyet «stanza della mammina»-nak, mama szobájának neveztek s ahová csak ritkán és halk borzongással léptek. Ezt a borzongást legerősebben Ruggiero és Iride, a két legfiatalabb gyermek érezte, noha mamára már alig emlékezhettek. Hiszen Ruggiero tizenhét esztendős volt, Iride csak tizenhárom s a közeli hetekben lesz tizenegy éve, hogy mama meghalt.
    A stanza della mammina felügyelete Annunziata és a tizenkilenc éves Lauro dolga volt, aki testben-lélekben legjobban hasonlított mamára. Ő és a legidősebb nővér rendezték és helyezték el nagy gyengédséggel szegény anya relikviáit, kedvenc tárgyait, mindennapi életének apróságait egy vitrinben és egy kis asztalon, amelyet - mint valami oltárt - fehér csipkével takartak le. Ők gondoskodtak arról is, hogy mama arcképe mellett mindig friss virág legyen s a Madonna-kép alól ne aludjon ki soha a mécses.
    A sala da pranzo, a salotto és a stanza della mammina említésével befejeztük a Pascarella-család társasági helyiségeinek felsorolását, noha ez a megjelölés teljesen helytelen. A gyermekek hálószobái a ház udvari oldalán feküdtek. Annunziata a kis Iridével közös szobában aludt, ugyanígy Lauro és Ruggiero is. Csak Placido, a huszonegy éves diák és Grazia élvezte az önálló hálószoba kedvezményét. Placido volt a legidősebb a fiúk között s nála ezt a kedvezményt még csak meg lehetett érteni; de hogy a húszéves Grazia és nem a sokkal idősebb Annunziata kapott külön szobát, ez nyilvánvalóan csodálkozásra késztet mindenkit. Talán azért csúszott a házrendbe az igazságtalanság, mert mama utolsó akarata szerint Annunziata vállalta Iride gondozását és felügyeletét, talán Annunziata természetéből következett ez a beosztás, vagy talán abból az eltitkolt, kivételes helyzetből, amelyet Grazia Don Domenico birodalmában elfoglalt. A gyermekek közül ugyanis csak ő volt szőke, sőt aranyszőke s szépségét senki sem ismerte el több csodálattal, mint éppen Annunziata.
    Domenico Pascarella két szobájához csak egy keskeny lépcsőn lehetett eljutni. Ezek a szobák egy félemelettel magasabban voltak, mint a lakás többi része. Ilyenmódon az apa - amint ez meggyőződésének mindenképpen megfelelt - övéinek feje fölött lakott.
    Sokan azt mondják, hogy valamely név és annak hordozója között mély összefüggések vannak. Akár gondolati játék az egész, akár csakugyan igaz a név és az ember kölcsönhatása, a Pascarella-testvérek esetében valóban nagyon jól illettek a nevek viselőikhez. Irideben megvolt a szivárvány villogása és bizonytalansága, Lauroban a babér szelídsége és sötét csendje. Grazia lényét is jól meg lehetett magyarázni a Gráciákból vagy a kegyből. Itt azonban abba kell hagyni a hevenyészett allegóriát, mert kényszeredett konstrukciók nélkül a legjobb akarattal sem tudnók összefüggésbe hozni a három másik gyermek lényét neveikkel. Ruggiero, a legfiatalabb és legelevenebb fiú a kereskedelmi iskolába járt s ő legalább gúnynevet kapott; «Orso»-nak, medvének csúfolták s ezzel a névvel elég jól kifejezték meglepő testi erejét és ügyetlen mozdulatait. De Annunziatát vajjon melyik szolgálatkész és alázatos szent után kellett volna elnevezni, hiszen ő hordozta az apja által életrehívott rend egész terhét? Ő volt a legidősebb s ebben a minőségben felelős az egész háztartás vezetéséért. De ez még nem elég. Úgy érezte, hogy az ő útja már lefelé kanyarodik s az élete beteljesülés nélkül marad, hiszen oly sok évvel volt idősebb többi testvéreinél. Néhány hónap óta elutasítóan sápadt és sovány lett az arca.
    Ha Placidot valóban Placidus, a híres római hadvezér után nevezték el, akkor a név- és lélekrokonság elmélete ugyancsak gyenge lábon áll. Placido ugyanis éppenséggel nem volt a tett embere, - Placido költő volt, noha erről mindezideig csupán egyetlen embernek beszélt, Graziának. Költőhöz és filozófushoz nem illően (ezeket a szavakat különben sohasem mondotta ki, legkevésbbé sajátmagáról), egy kicsit alacsony volt a homloka, amelybe a fekete haj mélyen belenőtt. Arcán szűntelenül ott feszült az állandó készenlét, hogy minden dologban és minden új pillanatban valami jót, valami rendkívülit fedezzen fel, - egészen pontosan: az élet vállalásának leselkedő pillantása ült az arcán, amelyből sok undort és harcot elrejtő lélekre lehet következtetni. Ő volt a legmagasabb s ezt a természetes fölényét csak ritkán el-eltűnő szerény mosollyal igyekezett kiegyenlíteni.
    Négy óra elmult már. A téli vasárnap ünnepélyes alkonyata megbujt a keskeny Via Concordia szobáiban. Bízvást fel lehetett volna csavarni a villanyt. De a testvérek, mint mindig, ma is visszariadtak attól, hogy hazatérő apjukat fényben úszó ablaksorral fogadják. Nem azért, mintha tilos dolog lett volna a lakás kivilágítása. Ezt a kérdést a kinyilatkoztatott apai törvénynek egyetlen rendelkezése sem szabályozta. Mégis: szemérmes tartózkodásuk régi és finom tapintata a sala da pranzo és a salotto mennyezetén függő nagy csillárok meggyujtásában valami meg nem engedett nagyzolást érzett, ama láthatatlan, de borotvaélesen megrajzolt határ túllépését, amelyet Don Domenico gyermekeivel szemben mindig következetesen megőrzött.
    Hát inkább a félhomályban ültek. Placido és Grazia az ebédlő egyik sarkában, Annunziata és Lauro mama szobájában. Ruggiero és Iride, a két legfiatalabb, a konyhát választotta ki, ahová az előszoba másik oldaláról lehetett eljutni. Priscillának, a szakácsnénak és Giuseppenek ma kimenője volt. Az ilyen vasárnapokon a konyha nemcsak Ruggiero és Iride, de a nagyok számára is nagyon kedvelt, mert nem egészen jogos tartózkodási helynek tűnt fel. Itt persze szükség esetén fel is lehetett gyujtani a villanyt.
    Bármilyen benső kapcsolat is van több ember között, ez a közösség még bensőségesebb sejtekre oszlik. Az embernek csupán egyetlen lelki felülete van, amellyel szeretni tud. Ámbár mind a hatan tudták és hitték, hogy mindegyik mindegyikért feláldozná az életét is, mégis már hosszú évek óta zárt párokká különültek el.
    Az a pár, amely mama kis emlékszalónjában ült, suttogva társalgott, mert itt ez volt a szabály. Lauro felállt és az anya arcképének vonásait akarta kibetűzni a sötétségben. Ő volt a legszebb a fiúk közül. Már elmúlt tizenkilenc éves, de szakálla, bajusza még csak nem is pelyhedzett. Ajkai egy kissé mindig nyitva voltak, de a szemében nem volt apály és dagály, mintha e szemekben az élet harcos játéka elsimult volna a harc és a játék megkezdése előtt. Ruháján meglátszott, hogy Lauro sokat gondol külső megjelenésével s nagyon fájdalmasan érintené, ha vasalatlan nadrágban, rosszul szabott kabátban, vagy kitaposott cipőben kellene járnia. Semmi sem emlékeztetett Lauroban a gimnazistára, noha fiatalabbnak látszott, mint amilyen volt és a San Tommaso gimnázium utolsó osztályába járt.
    Már hosszú ideje állt mama képe előtt, talán azért, hogy megkeresse benne önmagát. De a szürkület varázslata a halottat egyre jobban visszarángatta az árnyékok birodalmába. Lauro most halkan nevén szólította nővérét s a hangja olyan volt, mint a madárcsalogatás: «Zia!»
    Annunziata az egyik csipkével betakart karosszékben fagyoskodott, ahová különben sohasem szokott leülni senki. A szoba elég hideg volt, mert csak a sala da pranzóban állítottak fel valami fantasztikus kályhaszerű szörnyeteget. Annunziata mereven ült a helyén és alig fordította félre a fejét. Jelképes magyarázata volt testvérei között elfoglalt helyzetének, hogy az Annunziata névből éppen a «Zia» rövidítést találták ki számára. Zia, - ez annyit jelent: nagynéni. Különös módon sohasem jutott eszébe a rövidítésnek e második jelentése. Lauro mégegyszer megszólalt: «Zia!» Most felállt és öccséhez lépett. Lauro még mindig mereven bámulta a képet, pedig mamából már semmit sem lehetett látni. A sötétségben párává oszlott, mint valami varázslatos anyag. Mintha Lauro nem is nővérétől, hanem a képtől kérdezte volna:
    - Igaz, hogy ő is mindig kezetcsókolt neki?
    Annunziata sietve világosította fel:
    - Persze, hogy igaz. Mama néha megcsókolta papa kezét. Akkor, amikor ő és mi, gyermekek az ajtóban vártuk. Furcsa, hogy nem emlékszel rá, Lauro! Hiszen már legalább nyolc éves voltál akkor. És azt is tudom, mama tanított meg bennünket arra, hogy papának kezetcsókoljunk.
    Lauro még mélyebbre merült az árnyék emlékében. Annunziata megérintette, mintegy figyelmeztetve, hogy mama órája végetért. De Lauronak még volt néhány kérdése:
    - Mama gyakran sírt, amikor énekelni hallotta papát. Azt hiszem, erre még nem is emlékszem. Papa énekel, mama itt ül és sír. Vagy csak képzelem az egészet?
    - Nem Lauro, dehogyis képzeled. Majdnem mindig így történt. Ha mama énekelni hallotta őt, egyszerre kicsordultak a könnyei. Sírni kellett neki, ha papa énekelt. Ezt olyan különösnek tartod?
    - Egyáltalában nem tartom különösnek...
    Annunziata az igazsághoz híven beismerte:
    - Tudod, hogy én is így vagyok. Papa hangja rákényszeríti az embert. És örülök, hogy ott ülhetek a zongoránál. Különben már nagyon régen nem énekelt. Négy hete, úgy-e?
    - Nem, még régebben! A szünidő óta csak egyetlenegyszer. Grazia születésnapján...
    Félbeszakította a mondatot és csendes szemeivel elfordult a sötétségben kialudt képtől:
    - Zia! El tudod képzelni, hogy nemsokára öreg lesz?
    Ez a kérdés láthatóan felháborította Annunziatát.
    - Szörnyű gondolataid vannak! Mi jut eszedbe?
    Lauron meglátszott a hiábavaló erőlködés, amellyel valami nagyon nehezen elmondhatót akart kifejezni:
    - Azt gondolom... azt gondolom, hogy papáról ne gondolkozzék sokat az ember...
    - Bizony ne gondolkozzék, - döntötte el a vitát Annunziata, mintha az is az ő kötelessége volna, hogy az ilyen meg nem engedett túlkapásokat visszautasítsa.
    A stanza della mammina-ban elhangzott beszélgetéssel egyidejűleg egy másik beszélgetés is folyt a sala da pranzóban. Grazia az egyik ablaknak támaszkodott. Alakja szinte egészen fekete volt s egy kicsit pózosan hatott, mintha egy Bourbonok-korabeli fiatal lány ollóval vágta volna ki sziluettjét. Csak aranyszőke haja lángolt fel a nap utolsó sugaraiban, amelyek az ablakról vetődtek rá. Figyelmesen kereste bátyjának pillantását, akinek magas alakja kissé előrehajtott fejjel valahol a tágas szobában állott, mintha el akarta volna kerülni húgát:
    - És miért nem akarod megmutatni az új szonettet?
    Placido hangja még a testénél is jobban eltűnt a láthatatlanban:
    - Most negyed öt lehet és papa pontosan szokott jönni.
    - Papa pontosan öt órakor jön. A kifogás nem jó.
    Placido felcserélte védelmi helyzetét s most a szoba másik sarkából szólalt meg:
    - Értsd meg, Grazia, ez a szonett csapnivalóan rossz. Nagy hiba volt, hogy egyáltalában megemlítettem.
    Grazia nagyon jól ismerte bátyját:
    - Mindig ezt mondod, Placido.
    - És mindig igazam van. Sajnos. Én tudom.
    A lány a jó testvér lelkesedésével utasította vissza a költő könyörtelen önkritikáját:
    - Én meg tudom, hogy a verseidet éppúgy, vagy talán még jobban szeretem, mint Carducci vagy Pascoli legszebb dolgait. A modernekről már nem is beszélek.
    Az elragadtatás nem vesztegette meg Placidót. A sürgetés elől ezzel a döntéssel tért ki:
    - Át fogom dolgozni, vagy eldobom. Ennek a szonettnek valószínűleg az lesz az egyetlen értéke Graja, hogy nem olvastam fel neked.
    A lány elhagyta a haldokló ablakot és Placidóhoz lépett:
    - Büszke vagyok rá, hogy beszélsz velem ezekről a dolgokról, hogy megmutatod a verseidet...
    És a nélkül, hogy ránézne:
    - Ez nekem a legdrágább... a legdrágább az egész világon.
    Placido nem hagyott időt a vallomás befejezésére:
    - Nem fogsz elárulni. Nem szeretem a titkolódzást. De a többiek ne tudjanak meg semmit. Megelégszem azzal, ha mindez kettőnk között marad s ha néha olyan kedves vagy, hogy meghallgatsz.
    Grazia most nevetett:
    - Azt hiszed, olyan buta vagyok és kifecsegem a titkunkat? Ziával és Lauróval még sohasem beszéltem róla. És a kicsik...?
    Kis húzódozás után - tudta, hogy most fájdalmasan kényes területre merészkedik - így szólt:
    - De hogyan történhetett, hogy papa már egyszer-kétszer tett néhány megjegyzést?
    Placido lehorgasztotta a fejét. Majdnem összenőtt szemöldökei egyetlen vastag gondolatjellé alakultak át:
    - Nem is sejtem, hogy’ történhetett.
    Grazia Giuseppet a szolgát gyanusította, akit a testvérek elkeseredetten gyűlöltek, pedig már húsz éve élt a házban. Mindig gonoszkodó denunciáns és Don Domenico alázatos kémje volt. Talán kiszimatolta, hogy Placido papírjai közül verseket lehet előkotorni. Placido azonban alaptalannak tartotta a gyanut:
    - Giuseppe, ez a gonosz szamár? Nem Graja, inkább azt hiszem, hogy papa mindentudó...
    Ezt a vallomást így enyhítette:
    - ... legalább is ami bennünket illet.
    A két testvér között e beszélgetés tárgya mindig újra meg újra felmerült. Placido az elterelés és kibúvás valóságos művésze volt, Grazia azonban sürgető kötelességének érezte a dolgot:
    - Miért nem mész oda papához és miért nem mondod meg neki, hogy filozófiát akarsz hallgatni és nem ezt az unalmas jogot?
    - Hiszen mind a kettőt hallgatom. Ebben a szemeszterben felvettem Benedetto Croce-t is.
    - Mind a kettő sok egy embernek, - szurkálta tovább Grazia. - Hiszen meg is látszik rajtad! Miért nincs annyi bátorságod, hogy papával beszélj?
    A bátorságnak ez a forradalmi követelése Don Domenico minden ismerőjét kétségtelenül tiltakozásra késztetett volna. Grazia maga különben még sohasem adta tanujelét e bátorságnak. Túlságosan elragadta őt a bátyja helyett érzett becsvágy s így ezt a súlyos szót minden gyakorlati elképzelés nélkül használta. Lauro most leült és a térdén keresztbefonta a kezeit:
    - Nincs bátorságom, egyikünknek sincs bátorsága. De talán lenne, ha...
    A növekvő sötétségben felnézett Graziára, aki most szorosan mellette állott:
    - ... ha papának nem lenne mindig igaza. De mindig olyan rettenetesen igaza van! Még akkor is, ha valami egészen hamisat és butát mond. Értsd meg, van bennem valami, ami igazat ad neki, - nem, minden, ami bennem van, azt mondja, hogy neki van igaza!
    Most jutottak el oda, ahol az út a Pascarella-testvérek számára áttörhetetlenül el van falazva. Graziából ezért egészen gyerekesen robbant ki:
    - Azt akarom, hogy híres légy, Placido. Senki sem érdemli meg úgy, mint te. És most nekem van igazam.
    Placido maga mellé kényszerítette:
    - És mi lenne, ha megfordítanám a dolgot?
    - Itt nem lehet semmit megfordítani.
    - Közülünk csak te örökölted az ő hangját. Graja, talán a te hangod a legszebb ma egész Olaszországban. Maestro Capironi nagyra tart téged...
    - Engem?... - szakította félbe - hiszen az egész csak tréfa. Nagyon szeretem Capironi énekóráit. Csodálom is, hogy papa megengedte. De ha azt hiszed, hogy valami nagy véleménnyel vagyok magamról...
    - De rólam igen?
    Grazia nem tudott felelni, mert a konyhából recsegő lárma tódult a sala da pranzóba.
    - Ruggiero és Iride Priscilla grammofónját kínozza, - állapította meg Lauro, aki Annunziatával együtt hozzájuk lépett.
    Mindnyájan a kivilágított konyhába mentek, ahonnan a világosság még az előszobába is elhatolt. Az asztalon egy otromba grammofón állott s bordázott, óriási tölcséréből ritmikus hangszeméttel szórta tele a teret. Priscilla szakácsnő ezt a lármás holmit két agyonkoptatott lemezzel együtt egy szerencsétlen szerelem viharából mentette át. Domenico Pascarella utálta a gépzenét és soha sem engedte meg, hogy ilyesmit vásároljanak, éppen ezért a nem nagyon elkényeztetett testvérek az olyan vasárnapokon, mint aminő a mai is volt, nagyon élvezték a szakácsnő grammofónját. Ruggiero, a «medve», összefont karokkal orosz guggoló táncban rugdalta lábait a kőpadlón. Az arca szinte eltompult a nagy buzgalomtól s kemény kis alakja úgy remegett, mint egy motor. Iride is halálosan komoly odaadással táncolt. Ballerina módjára feszítette ki az ujjait s közben az egybefolyó lármára különböző fel-alá ingadozó táncfigurákat talált ki. Rövidrenyírt, vastagszálú fekete haja kuszáltan keretezte arcát, mintha valami egyiptomi szobor lenne s ez a csukottszemű arc most még kisebbnek és sápadtabbnak látszott.
    Lauro szertartásosan meghajolt Grazia előtt, miután jóideig határozott tetszéssel nézte a fiatalok szórakozását. A két testvér átfogta egymást és táncolni kezdett. Idegen sem kételkedhetett volna benne, hogy a Pascarella-testvérek közül ez a pár tartozik a legszorosabban egymáshoz. A két fiatal test a tánc kígyózó mozdulataiban gyengéden és elragadóan fonódott össze. Isten tudja, hol tanulták meg ezt ilyen jól, jutott eszébe Annunziatának. A valóságban persze sehol sem tanulták. Most aztán Placido is átfogta a legidősebbik nővért és libegő lépésekkel vitte táncba. De a két fiatal ember táncában, amely csak lassan kapott lendületet, volt valami abból az elhatározott kísérletből, hogy ne zavarják a többiek örömét s együtt játsszanak velük abban a világban, amely tőlük megtagadtatott.
    A borzalmas grammofónlemez végnélküli jajgatásba kezdett, mint egy sebesült. A tű szüntelenül az utolsó mélyedést karcolta. Ruggiero az asztalhoz ugrott és megszabadította kínjaitól a szenvedő masinát. Grazia mély lélegzetvétellel engedte el Laurot. Arcán egy hirtelen támadt ötlet villant fel. Annunziata azonban rögtön megérezte, hogy ez az ötlet egyáltalában nem most született s nyilván nem először foglalkoztatja húgát. Ez a sok mindent előre sejtő leány talán még többet érzett meg Grazia szavaiban, - talán megérezte az induló sorsot, amely a Pascarella-törzset gyökereiben fogja megrázni. A szavak persze egészen ártatlanok voltak:
    - Tudjátok-e, - közölte Grazia - hogy mit hallottam Máriától? (Mária a család egyik távoli rokona volt.) - Húshagyókedden a Hotel Bertolini valami nagyszerű festa di ballot ad...
    Lauro vállat vont. Ezt mindenki tudja. De Grazia védelmezni kezdte az ünnepélyt:
    - Nem, ez nem afféle mindennapi eset. Mária azt mondja, hogy még meghívót is csak nehezen lehet kapni. Mindenkinek szinte folyamodnia kell érte. Nagyon előkelő lesz... És hogy jelmezes bál...
    Placido szeme egyideig Annunziatán pihent, aztán olyan vontatott súllyal szólalt meg, mintha valami rendkívül fontos döntést határozna el:
    - Szeretném, ha elmennél erre a bálra, Graja.
    Mindnyájan megrémültek ettől a pontosan kifejezett bátorságtól, a legjobban Annunziata:
    - De a papa...
    Ez a felkiáltás az általános rémületet fejezte ki. Az élet mindenfajta kezdeményezésének joga egyesegyedül Pascarella urat illette meg. Nem szerette, ha gyermekei kívánságokkal és kérésekkel hozakodtak elő, ami különben szinte sohasem történt meg. De ha ilyen kérést mégsem lehetett elkerülni, a szóbanforgó kérelmező csak álmatlan éjszakák és az önlegyőzés kínjai után merte kinyitni a száját. Papa nemcsak a mindennapi élet szükséges dolgairól határozott, hanem a kevésszámú örömökről is. Azt azonban nagyon jól tudták a Pascarella-testvérek, hogy egy ilyen festa di ballo, az «ellenséges világ» szemérmetlen összecsődülése nem tartozik a megengedett örömök sorába. Igaz ugyan, hogy Don Domenico egyszer régen egy bállal akart kedveskedni legidősebbik leányának. Annunziata számára azonban az egészből csak egy gyötrelmes éjszaka emléke maradt meg, amikor papa bíráló és őrző szemei zavarbahozó sugárzással szüntelenül rajta jártak, ő maga mereven viselkedett és kényszeredetten társalgott. Az apának ezzel a báli kísérlettel nyilván az volt a szándéka, hogy az ilyen szórakozások jóízét minden időkre elvegye.
    - Graja, igazán el akarsz menni egy ilyen festa di ballo-ra? - kérdezte kétkedve Annunziata.
    Grazia bosszankodni kezdett:
    - Hogy én bálba menjek?... Mi jut eszedbe?... Ilyen bolondosnak tartasz?
    Placido még mindig Annunziata arcát nézte.
    Hogy’ megnyúlt ez az arc, milyen szigorú lett már, milyen vékonyak benne az ajkak! Idő előtt rávetette árnyékát a beteljesületlenül maradt élet. Nem kellene ettől a sorstól megóvni Grazia szépségét? Mikor idáig jutott, egyszerre Lauro tett pontot Placido gondolatai után:
    - Feltétlenül ragaszkodom hozzá, hogy Graja elmenjen a Bertolini báljára... Csak azt kell megbeszélni, hogy mikép hajtsuk végre a dolgot.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988152
Webáruház készítés