Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Frank R. Stockton: Pomona úti levelei_MOBI

Frank R. Stockton: Pomona úti levelei_MOBI
990 Ft

Pomona még fiatal, írástudatlan parasztleány volt, mikor a Rudder Grange-család szolgálatába felfogadta. Gazdái csakhamar megszerették az ügyes, nyílt eszű, romantikus hajlandóságú leányt, a ki idővel szobaleányuk lett, s mikor fölserdűlt, férjhez ment Jónáshoz, egy tehetős bérlő fiához. Jónás apja pár év múlva meghalt, s a fiatal házaspár meglehetős vagyont örökölt, úgy, hogy most már gond nélkül élhetett. Az anyagi jóllét kényelmeivel együtt növekedtek Pomona vágyai is: művelt asszony akart lenni, hogy, - vagyonához mérten, - szerepet játszhassék a társadalomban is. S mivel leánya épen ebben az időben kezdett iskolába járni, ő is, meg Jónás is fölhasználták az alkalmat a maguk művelésére. Szorgalmasan tanulmányozták a kisleány könyveit, s ennek eredményeképen a családi műveltség fokmérője nevezetesen emelkedett. Mikor pedig a kis leány nagyanyja a nyári szünidőre meghívta magához unokáját, Pomona kijelentette, hogy neki is, meg férjének is kötelességük, hogy, műveltségük betetőzése czéljából, külföldre utazzanak. A külföld egyelőre Anglia és Skótország volt, s egy szép tavaszi napon Jónás meg Pomona fölkerekedtek, hajóra szálltak s elindultak a tanulmányútra. Erről az utazásról számol be Pomona, volt úrnőjének, Euphemiának kivánságára, ezekben a levelekben, melyeket Zigány Árpád ültetett át magyar nyelvre.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Második levél

    London.

    Mikor Jónás az első levelemben említett nevezetes parancsot elordította, nem szóltam közbe, mert nem akartam rápirítani az inas előtt; de különben időm sem lett volna rá, mert a ficzkó oly gyorsan eltűnt, mint a gondolat.
    - Irgalmas Isten! - kiáltottam föl, mihelyt egyedül maradtunk: - micsoda ostobaságot csinált! Bizonyosan négykerekű, és nem négy-fogatú kocsit akart mondani?
    - Persze, hogy azt! - felelte Jónás. - Kissé izgatott, ideges voltam, és összezavartam a két fogalmat; de azt hiszem, hogy a kölyök megértette, mit akarok.
    - Konflist kelletett volna mondania, - szóltam szemrehányóan: - ámbár azt hiszem, hogy a fiakker elegánsabb, kivált ha az ember ily előkelő fogadóba hurczolkodik.
    - Ej, mit! - hetvenkedett Jónás: - ha hatkerekű hintók volnának, olyat rendeltem volna. Nem akarom, hogy bárki is több kerekű kocsiban utazzék, mint mi.
    E pillanatban a háziasszonyunk lépett be. Fonnyadt, ránczos arczán gúnyos mosoly játszadozott, miközben ezt mondta:
    - Úgy hiszem, önök nincsenek egészen tisztában avval, hogy Londonban miféle bérkocsik vannak. Négyes fogaton csak az előkelő sportközönség jár, mikor...
    Jónás lábai reszkettek. Ez pedig nála nagy felindulás jele.
    - Hallgasson ide, - vágott közbe Jónás epésen: - én nem hivattam önt ide, hogy előadásokat tartson nekünk a londoni bérkocsikról. De figyelmeztetem, hogy akármi hitványságot megrendelek, azt akarom, hogy a parancsaimat teljesítsék.
    Ez a szó «hitványság» rögtön megvigasztalt és megnyugtatott; most már hinni kezdtem, hogy terveim sikerülnek. És a háziasszony is rögtön meghunyászkodott; alázatosan hajlongva mondotta:
    - Ha ön négyes fogaton akar kirándulni, uram: minden reggel három-négy is indúl a Trafalgar Square-ről, s még nincs későn, ha rögtön oda méltóztatik menni.
    - Odamenni? - kérdezte Jónás, ledobva magát a székre. - Én azt mondtam: rendeljenegyet ide. Ott, a hol én lakom, az e fajta kocsik a házhoz szoktak jönni az utasokért.
    A háziasszony álmélkodva húzta föl a szemöldökeit, és mély tisztelettel felelt:
    - Nem tudom, uram, hogy a kocsi idejön-e, de a fiút mindenesetre elküldöm érte. Ezek a kocsik Dorkingba, a Hét Tölgyfához, a Virginia-tóhoz szoktak kijárni, és…
    - Én a Virginia-tólioz akarok menni! - szólt Jónás villámgyorsan.
    - Nos, - kérdeztem, mihelyt a háziasszony elment: - mit csinálunk, ha a kocsi mégis eljön?
    - Hát elmegyünk a Virginia-tóhoz! - felelteJónás: - és haza felé jövet mindjárt az új fogadóba szállunk. Bolondságot cselekedtem, az igaz: de, ha már egyszer benne voltam, nem hátrálhattam meg, mert kinevetett volna.
    Reméltem, hogy a négyesfogat nem fog eljönni: de tíz perez sem telt el, már ott volt, mert - nem lévén elég utasa a kirándulásra - örült, hogy ily kis kerülővel még kettőt megfoghat. Mihelyt a kocsi a sarkon befordúlt, a kocsis, a kinek magas tetejű kalapja és vörös kabátja volt, belefújt a kürtjébe, hogy csak úgy harsogott. Mikor a kocsihoz érve benéztem, s láttam, hogy senki sem űl benne, nagy örömmel akartam bele ülni, hogy majd egyedül leszünk és elbeszélgetünk Jónással, de a kocsis odatámasztotta lajtorjáját a kocsihoz, s kalapját megbillentve, fölmutatott a kocsitetejére:
    - Ott még van egy hely az ön számára, asszonyom : mindjárt jobbra, a kocsis mellett, s egy másik, épen a háta mögött, a gentleman számára. Szerencsés véletlen, hogy ily szép időben ez a két kitűnő hely üres: de a baronet, aki már lefoglalta, nem jöhet, mivel kis gyermeke torokgyíkot kapott.
    Ránéztem a létrára, s aztán föltekintettem a kocsi bakjára: s mondhatom, asszonyom, hogy csaknem remegtem. De aztán megembereltem magamat, mert eszembe jutott, hogy a legelőkelőbb helyek a kocsis mellett vannak; fölmásztam tehát a lajtorján, a mi könnyen ment: - hisz’ szénagyüjtéskor eleget gyakoroltam magamat a mászkálásban! - és letelepedtem egy elegáns fiatal hölgy mellé. Mikor aztán Jónás is fölczihelődött, mire a kocsis belefújt a kürtjébe, s a kocsi vágtatva elindúlt.
    Mondhatom, asszonyom, hogy az a bakülés szörnyen megviselt. Mintha csak a háztető ere-szén ültem volna: a lábaim a levegőbe lógtak, alattam pedig vágtattak, horkoltak a lovak. Annyira más volt ez a kocsizás, mint otthon, a Jónás öreg szürkéjével a két kerekű buggyben, hogy az első pár perczben egyébre sem ügyeltem, csak arra, hogy le ne bukjam a lovak közé. De mikor éreztem, hogy Jónás hátulról fogja a tunikámat, érdeklődni kezdtem a külső világ iránt is.
    Azt hittem, hogy már eléggé tudom, mily roppant város London: de csak most láttam, hogy eddig fogalmam sem volt a kiterjedéséről. Olyan, mint egy gombolyag czérna, a melynek vége-hoszsza nincs. Szinte elálmélkodtam, hogy ily sokáig tartott, míg a Nelson-szobortól kiértünk a városból!
    Végre elmaradoztak a házak, s kiértünk a gyönyörű országútra, melynél szebbet és jobbat soha életemben nem láttam: mindkét oldalán sövény volt, azon túl pedig gyönyörűen zöldelő szántóföldek, remek fák - még a törzsük is repkénynyel befutva, - aztán remek tehenek, csinosan épült majorok, tejgazdaságok, tanyák: mind oly szépek, tiszták, mint a gyerek-játékszerek, melyeket épen akkor vettek ki a skatulyából.
    Épen, mikor legjavában gyönyörködtem a fönséges vidékben, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, csinos zápor kerekedett. Én mindjárt föl akartam ugrani, s alig vártam, hogy a kocsis megállítsa a lovakat, s valamennyien lemehessünk a kocsi belsejébe... de a kocsis ép oly vígan hajtott, mintha a nap legszebben sütött volna. Körül néztem, s a kocsi tetején ülő nyolcz utas közül egyetlen egy sem mutatott hajlandóságot arra, hogy lemenjen a födél alá: de láttam, hogy valamennyinek van vizmentes gummiköpönyegje, a melybe beburkolózik. Persze, hogy erre sem Jónás, sem én nem gondoltunk. Lopva ránéztem Jónásra, de ő nyugodtan és édesdeden nézett és az esőt észre sem látszott venni. Mivel a záporral senki sem törődött, - még Jónás sem! - elhatároztam, hogy én sem törődöm vele, s oly vidám, elégedett arczot vágtam, mintha csak a legszebb májusi délelőtt lett volna, - igyekeztem gyönyörködni a vidék szépségében, már a mennyire ez lehetséges, mikor az embernek az orrán csöpög az eső, a háta pedig egészen átázik. Jónás fölhajtotta a galléromat, minek következtében a benne meggyűlt víz mind a nyakamba csurgott, avval együtt, mely a kalapomról folyton csöpögött. Nem szóltam semmit, csak összeszorítottam a fogaimat, s arra gondoltam, mennyire különb ország az én hazám Amerikában... de midőn a kalapom tolla, tökéletesen átázva, áthajlotta kalapom karimáján és rózsaszínű csöppeket hullajtott vadonat új kabátomra, akkor már elhagyott a lelki erőm, s épen azon tűnődtem, hogy nem volna-e jó az ülés alá bújni, - mikor az eső hirtelen elállt, és a nap újra kisütött. Ez oly hirtelen történt, hogy engem nagyon meglepett: de mivel az angolok közül egy sem tartotta érdemesnek megjegyezni, hogy az eső elállt, a nap pedig kisütött: - Jónás is, meg én is szintén hallgattunk. Bőrig átáztunk ugyan és nagyon boldogtalanok voltunk: de igyekeztünk mosolyogni, mintha csak fiatal csemeték lettünk volna valamelyik faiskolában, a melyek hozzá szoktak az öntözéshez, sőt utána még annál élénkebbek és jobb kedvűek.
    Nem irok többet erről a páratlanul élvezetes kocsikázásról, valamint a Virginia-tó remek szépségeiről sem: mert tudom, hogy ennek a tónak a képe megvan önnek, asszonyom. Csak azt írom meg, hogy fölségesen ebédeltünk a tó partján, s haza felé menet megkértem a kocsist, hogy tegyen le bennünket a Babylon-Hotel előtt, a hova tulajdonképen szándékoztunk.
    A kocsis ebbe szívesen beleegyezett, - valószinü, hogy a fogadós borravalójára számított, - s a mint a sarkon befordultunk, oly irtózatosan belefújt a kürtjébe, hogy a szemei is kidagadtak bele, a lovak pedig meghorkanva, toporzékolva álltak meg a nagy, előkelő fogadó kapuja előtt.
    A kék bérruhás kapus méltóságteljesen sétált elénk, s utána két vörös bérruhás háziszolga törte magát - a podgyászért; a kocsis meg leugrott a bakról, odatámasztotta a lajtorjáját, s mi lemásztunk rajta, kisérve utitársaink unott, közömbös pillantásaitól. Hanem podgyász az nem volt: s a két vörös ruhás háziszolga csalódva, elszontyolodva somfordált vissza a fogadóba. Mi pedig egyenesen a titkár irodájába mentünk.
    Mikor a szobákat mutogatták, aggódtam, hogy Jónás, szokása szerint, nagyon is hamar meg lesz elégedve, s ezért én vettem kezembe az ügyet. Két oly szobát mutattak, a melyben ön is bátran ellakhatott volna, asszonyom: de én elfintorítottam az orromat, s tovább mentem, nehogy azt higyjék, hogy mindjárt és mindennel beérem. Aztán két gyönyörű szobát fogadtunk, a melyben minden kényelem megvolt, s másnap reggel oda hurczolkodtunk.
    Mikor régi lakásunkra érve, a tükörbe pillantottam, s megláttam tönkre ázott ruhámat és kalapomat, azt mondtam Jónásnak: Igazán nem értem, hogy is adhattak nekünk szobát, mikor ilyen állapotban mentünk oda?
    - Én meg nagyon is értem, - felelte Jónás. - Epén abból, hogy ily siralmas külsővel is akadékoskodtunk, s a legjobbat követeltük, azt gyanították, hogy igazi urak vagyunk; mert könnyű díszes és elegáns ruhában hetvenkedni: de a ki még rongyaiban is követelő, az már igazán csak nagy úr lehet.
    - Azt hiszem, Jónás, hogy igaza van, - feleltem mély meggyőződéssel.
    De a Babylon-Hotel sem volt nekünk való, s két napi ott létel után kijelentettem Jónásnak, hogy ez az állapot immár tarthatatlan. Ő álmélkodva nézett rám.
    - Mi itt a baj? - Két olyan szobánk van, hogy királyi herczegek is ellakhatnának benne: a ház csupa márvány, a lépcsőkön, folyosókon persa-szőnyegek, nagyszerű dohányzó, postahivatal, s akkora ebédlő, hogy az egész washingtoni kongresszus elférne benne, két századra való pinczér, franczia étlap…
    - Megálljon! - vágtam közbe: - épen itt a dolog bibéje: a franczia étlap és az ebédlő! Ez aláz meg, ez tesz tönkre bennünket!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983461
Webáruház készítés