Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Forró Pál: Az asszony, aki szeretni akart_EPUB

Forró Pál: Az asszony, aki szeretni akart_EPUB
540 Ft540

Forró Pál három írását tartalmazza a kötet. Ezek közül a címadó kisregényt két novella követi. Mindhárom írás Európában játszódik: az első Franciaországban, a második az ókori Hellászban, Athénban, míg az utolsó Münchenben, a hírhedt kurtizán Lola Montez idejében és szereplésével.
A címadó darab asszonya a szerelmet keresi, s amikor megtalálni véli, döbben rá, hogy mégsem azt akarta. Menekül, nem is egyszer, többször is, mígnem a szerencsétlen véletlen folytán és akaratán kívül visszatér oda, ahonnan elindult...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    VIII.

    Charlotte anyó aggódva tipegett Yvette felé. Kezében a Matint szorongatta, melyet Yvette Charlotte anyó nevére maga után küldhetett.
    - Itt van, olvasd, megirták! - kiáltotta már messziről. - Rejtélyes eltünés. Szerelmi ügyet sejtenek mögötte. A rendőrség nyomoz a titokzatosan eltünt táncosnő után!
    Yvette félrelökte az ujságot. - Nem érdekel! - mondotta, - vidd ezt a ronda lapot, látni sem akarom!
    Az öregasszony azonban szörnyen nyugtalan volt. Az ujjait dörzsölgette, fejét csóválta: - Haza kell menned szivecském, nem lehet ennek jó vége!
    Yvette belenyujtódzott a napsugárba: - Már pedig engem innen ki nem dobsz. Nagyszerüen érzem magam, eszemben sincsen továbbállni.
    De Charlotte nem tágitott.
    - Nem neked való ez rubintos szentem. Bolondság ez, sehogy sincsen rendjén. Ismerlek én gyerekkorod óta. Ha megbokrosodtál valamin, nem birt veled senki és a végén mindig baj lett belőle.
    Yvette toppantott: - Ne locsogj, ne locsogj ha mondom!
    És hirtelen szenvedélyesen átölelte az öregasszonyt: - Mondd, örülnél, ha boldog, nagyon boldog lennék?
    Charlotte nagy szemeket meresztett.
    - De hát minek örülsz? Minek örülhetnél ebben a mocskos, nyomorult faluban?
    - Páris való neked lelkecském, az a drága, isteni Páris. Ahol szeretik az asszonyt és finom férfiak vannak, nem olyan részeg disznók, mint itt. Menj vissza tubicám, látod, máris megsütötte a nap a hófehér bőrödet, a kezedet megvörösitette a hagymás lé. Jaj, inkább vigyél magaddal egy hétre, vagy egy napra. Mégegyszer végigsétálnék a Luxembourgban, az Avenue de l’Operan, ahol annyiszor vittelek mint kisleányt és az emberek megfordultak utánunk, mert mind a ketten szépek voltunk. Oh, micsoda rongy lett belőlem itt! Menekülj szerelmem. Nem szabad a finom üvegházi virágot kivinni a szabadba.
    Yvette hagyta, hadd sopánkodjon az öregasszony. Közben a szobát vizsgálgatta.
    - Te, - fordult hirtelen Charlottehoz, - hogyan alszik most Pierre?
    - Hogyan? Hát a padláson, a szénán.
    - Hallgass ide. Kárpótolni akarom ezt a fiut valamivel, amiért kizavartam a szobájából. Kitakaritjuk a padlást, beállittatok egy ágyat, széket, asztalt, szekrényt. Van itt ugy-e asztalos, akinél készen kapható efféle?
    Charlotte anyó az égre forditotta szemét elszörnyedésében:
    - Ezer frank, legalább ezer frankba kerülne. Minek az egy ilyen rongyos parasztnak.
    - Ej, hadd történjen egyszer ebben a faluban is csoda. Hallom, most lesz a lakodalma. Kiházasitom a vőlegényt. Ide figyelj. Elmegyünk a szabóhoz, ott veszünk a számára egy sötétkék vasárnapi öltönyt, azután néhány finom inget, harisnyát szerzünk. Estére mindet betesszük a szobájába.
    Charlotte felháborodva tiltakozott:
    - Én ugyan nem segitek. Hozzá nem nyulok semmihez. Van lelked ezreket költeni egy ilyen jött-ment suhancra? Mit akarsz tőle? Hogyan magyarázod meg, hogy miből vetted szegény cseléd létedre? Holnapra ujjal mutat rád a falu, mindenki tudni fogja, hogy ki vagy. Ez a kamasz pedig még eldicsekszik, hogy beleszerettél. Ugyis eléggé henceg.
    Yvette rendületlen nyugalommal válaszolt:
    - Igy akarom! Ha nem jössz velem, magam intézek el mindent! - Pajkosan, jókedvüen tapsolt örömében és végigtáncolta az udvart. Charlotte a szenteket hivta segitségül, rimánkodott, hogy térjen az eszére, de Yvette annál hangosabban kacagott. Az öreg dajka kétségbeesése mulattatta, ingerelte.
    - Ugyan ne félj, öreg bolond! - ripakodott rá végre. - Van nékem magamhoz való eszem, bizd rám nyugodtan a dolgot!
    Azzal karonragadta a kétségbeesetten tiltakozó, sápitozó Charlotte anyót és hurcolta magával. Olyan bolond jókedve volt, hogy ez végre átragadt az öregasszonyra is és félig nevetve, félig bosszankodva mondta:
    - Ördög vagy Yvette, de olyan ördög, aki még itt a földön kerül a pokolba!
    Együtt mentek Gemierhez, az asztalhoz. Ott Charlotte nagy sopánkodások között kezdte rá: - Jaj, kedves Gemier mester, tönkre kell mennünk, micsoda drágaság, pénztelenség, már lakásra sem telik a szegény embernek. Ide vettem a hugomat egy kis időre, hát Pierret kell kitenni a szobából. Az ő számára kellene valami olcsó vacak, egy ágy, szék, szekrény... csak a legolcsóbból, azt is részletben fizetem meg abból a bérből, amit a Pierre fizetni fog. - Gemier helyeslően bólintott: Nem kidobott pénz, amit az ember butorra fordit, hiszen arra mindig szükség van. De néki csak jó dolga van, nem gyárt ő szemetet, sokkal becsületesebb annál. Megesküszik a boldogságos szent Szüzre, hogy csak éppen annyit számit érte, amennyibe néki van. Kétezer frankból kitelik, de ne is alkudjon Charlotte anyó, mert ebből nem engedhet! - Charlotte ugy felhördült, mintha a vipera csipte volna meg: Mit? Van lelke ezért a hitványságért ennyit kérni! Tőle, a szegény koldustól akarja megkeresni egész évi kenyerét? Hát inkább készpénzzel fizet, kölcsönveszi a huga megtakaritott pénzét, de akkor legalább ötszáz frankot kell engednie, különben tovább megy!
    Gemier kért, orditott, esküdözött, haját tépte, szivemnek és aranyosnak nevezte Charlotte-ot. Felujitották gyermekkori emlékeiket, beszéltek közös kalandjaikról, igyekeztek egymást meghatni, bájosnak, kedvesnek tettették magukat, mosolyogtak, tréfákat mondtak, kideritették, hogy komák, közben az egyik arra esküdött, hogy az istennek sem ad többet 1500 franknál, a másik pedig a gyermekeire esküdözött, hogy néki magának is többe van kétezer franknál. Yvette megvetően hallgatta a két fukar, pénzsóvár öreg ádáz és utálatos alkudozását. Végre megunta a dolgot és közbeszólt: - Adok ezernyolcszáz frankot és elég a fecsegésből!
    Charlotte összecsapta a kezét, majdnem sirva fakadt ekkora könnyelmüség láttára. Gemier pedig hizelgő alázatossággal mondotta: Legyen hát, a kisasszony kedvéért, mert olyan csinos és látom, hogy szive van a szegény emberhez!
    Louwinenek, a szabónak azt mondták, hogy Yvette fivérének kell a ruha és fehérnemü. Nyolcszáz frankból kitelt ez is.
    - Kétezerhatszáz frank! - szörnyüködött Charlotte. - A fickónak egész évi keresete nem teszi ki a dupláját. Ehhez ugyan könnyen jutott!
    - Ugyan, miket beszélsz, - korholta Yvette, - hiszen a butorok a tieid maradnak, csak ez a pár rongydarab az övé!
    Charlottenak egyszerre leesett az álla. Erre nem is gondolt. Hallatlan öröm és keserüség rohanták meg egyszerre. Boldog volt, hogy ilyen pazar ajándékhoz jutott, de most már ő is átkozta fukarságát, mert eszébe jutott, hogy Gemier mindenáron el akart adni még egy szép éjjeliszekrényt és kanapét is és ő akadályozta meg Yvettet ennek megvételében. Szörnyen furta oldalát a dolog és törte a fejét, hogyan lehetne ezt még jóvátenni? Olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy Yvette, aki észrevette és megértette a dolgot, hangosan felkacagott:
    - No ugy-e, ostobaság volt annyit akadékoskodnod? - kérdezte ingerkedve. - Ebből is megtanulhatod, hogy legjobb, ha mindent rámbizol, különben te vallod a kárát.
    Odahaza Yvette maga kapaszkodott fel a szénapadlásra és villázta ki onnan a szénát. Söpört, takaritott, felvillanyozódott és kipirult a gyönyörtől. Énekelt, tréfált, Charlotte nem tudta megérteni, hogy mi ütött hozzá. Közben meghozták a butorokat s a legények köteleken huztak fel a padlásra minden darabot. Megszegezték a padozatot, kijavitották a deszkákat és egy-két óra alatt takaros, csinos szobává varázsolták át a padlást. Yvette lámpást helyezett az asztalra, tükröt akasztott a falra és egy vizeskancsóba még virágokat is dugott. A ruhát pedig odatette szépen az ágy mellé a székre. Alkonyatra minden elkészült. Akkor Yvette magához vonta vén dajkáját: - Most pedig Charlotte lefekszel. Megvakulsz, megsüketülsz, nem veszel észre semmit!
    Charlotte sóbálvánnyá változott ijedtében. Homályosan sejteni kezdett valamit, ami a legnagyobb rémülettel és felháborodással töltötte el. Egész testében remegett az izgalomtól és ugy dadogta:
    - Mit akarsz tenni? Megőrültél? Könyörgöm Jézus szent sebeire, ülj azonnal vonatra és utazz vissza Párisba!
    Yvette hidegen, parancsolóan kiáltott rá:
    - Semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek! Unom a siránkozásodat. Azt mondtam, feküdj le!
    A hangja ridegen, ellentmondást nem türően csengett. Charlotte ismerte már Yvettet. Tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos ingerelni. Egészen megsemmisülve, a lábát alig vonszolva indult a küszöb felé. Csak akkor fordult nagy gyáván vissza és halkan megkérdezte:
    - A vacsorát, szivecském... nem parancsolod?
    - Mit készitettél?
    - Hideg csirke van, cseresznyebefőtt és sütemény!
    - Jó, tedd a szobámba!
    Charlotte szeretett volna még szólni valamit, a torkát sirás fojtogatta, de mukkanni sem mert többet. Átkozta Pierret, azt kivánta, hogy törje ki a nyakát, vagy valami ehhez hasonló esemény gátolja meg hazajövetelében. Olyan igazságos kivánságnak találta ezt, hogy az ágya felett függő szentkép előtt, amely a megfeszitett Jézust ábrázolta, megismételte ezt és imádkozásszerüen hozzáfüzte könyörgését, hogy az Ur oltalmazza meg minden bajtól Yvettet és téritse el esztelen szándékától. Azzal befeküdt ágyába, keresztet vetett magára és azzal az elhatározással hunyta le szemét, hogy reggelig ki nem nyitja még akkor sem, ha felgyujtják fölötte a házat.
    Yvette pedig azon vette észre magát, hogy életében először várt valakit. Nem volt terve, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy szeretője lesz Pierrenek, de megszédült a szép, veszélyes játéktól. A párisi férfiakat tulontul ismerte. Azok nem hozhattak semmiféle meglepetést. De Pierre, az más. Elviszi a kedvesétől, a földtől, tengertől, kifosztja minden érzését, gondolatát és ő lesz egyedüli bálványa, istene, őserdő, sziklák és tenger között egyedül egy pogány faunnal, akinek izmaiban ott feszül a szél ereje, a nap forrósága, a sziklák keménysége és a virágok bujasága. No lám, hiába vitte hozzá Cathrine duzzadó, feslő fiatalságát, a férfi megérezte az ő különb asszonyiságát, azt a valamit, melyet nem is öntudatunk fedez fel, hanem az a rejtélyes másik énünk, amely szerelmi életünket irányitja és amely cselekedni kényszerit belátásunk, akaratunk és érdekeink ellen. Ez a másik Én, a szerelem organizmusának csodálatos és félelmetes gépe bennünk él, de ez az élet teljesen független attól a logikus és tudatos akarattól, amely cselekvéseinket irányitja. Ez magyarázza meg, hogy a legkiválóbb ember szerelmi életében is találhatunk sulyos eltévelyedéseket és hogy egyébként józan férfiak kitartanak olyan nők mellett, akikről tudják, hogy romlottak, züllöttek és őket testileg, lelkileg tönkreteszik. A szerelmi élet nagy tragédiája, hogy csak lefokozott erkölcsü emberek élvezik annak igazi édességét. A munkájukra ügyelők, a fegyelmezett eszüek, akik féltik magukat, akik kitüzött célok után törnek, nem valók szeretőknek. Ehhez puhaság, logikátlanság, munkátlanság és aggodalom nélküliség kell. Akinek szerelmi organizmusa kiszabadul abból a béklyóból, melyet nevelés, fegyelem, kényszer, józanság, félelem vernek rá, az mint egy forró vihar söpör végig a józanok között, tébolyultan és kormány nélkül.
    A kert ajtaja megcsikordult. Pierre jött komoran, szivdobogva. Keserü volt, dühös, lelke mélyéig feldult. Az életre haragudott, szegénységére, rongyosságára, a falura, Cathrinere, aki elébe állt és nem hagyja békében. Ezer szállal volt idekötve a bárkához, Marinethez, a bárgyu parasztokhoz, a tenyeres-talpas leányokhoz, holott egész lelke fellázadt és elvágyott innen vad, halálos akarással. Szeretett volna Yvettel beszélni, de olyan reménytelennek, megalázónak érezte helyzetét, hogy elcsüggedt, szégyelte szörnyü nincstelenségét. Ha valami nagyot cselekedhetne...! Hirtelen támadt viharban szembeszállna a fergeteggel és kiragadná Yvettet a halálos veszedelemből. Vagy fejest ugrana a sirály-szikla tetejéről egy toronymagas hullámba. Yvette férfiért jött ide, ujfajta emberért, aki most ő lehetne. De lám, kutyába sem veszi, csak ugy szeszélye szerint vet oda néhány kegyes szót, amint azokhoz szokták, akik nagyon mélyen alattunk állnak. Micsoda ötlet volt Páris legragyogóbb asszonyának ebbe a ronda fészekbe jönni, siránkozó, félig állat-emberek közé? Most már bizonyára ő is kacag ezen a bolond gondolaton. Ugy jött ide, mint aki meg akar hódolni, de az alázat mosolya megvető gunnyá változott, mikor meglátta, hogy hová tévedt? Talán bosszut akar állni csalódásáért, ezért választotta ki őt, hogy megkinozza, csufolja és azután faképnél hagyja. De ő, Pierre Dambreuse nem türi ezt. Szereti Yvettet, jaj, ez több is volt annál, valami nagy földindulás, amely rászakadt, uj élethez érkezés, remény és örjöngő kétségbeesés. Ha odaborulhatna Yvette lábához és beszélne hozzá, szép, finom szavakat, amilyenekre ábrándozás közben gondolt s amelyekkel Ikanthiának bókolt. Ha odaadhatná neki a gyöngyös iszákot és megszépülnének rajta rongyos ruhái...!
    És hirtelen megint dühös lett. Miért jött ide ez az asszony? Miért nem hagyja belezápulni az eseménytelenségbe, sülyedt életének megszokott nyugalmába? Amint végigment az udvaron, látta, hogy Yvette ablakán fény szürődik ki. Megállt, kiváncsian, izgatottan, elfulladó lélekzettel. Ha ez a nő akarná...! Egyszerre minden megváltozna. Mi lenne, ha most bezörgetne hozzá?
    Az eső csepegni kezdett. Meleg, nyomasztó volt a levegő. Időnkint villámlott és tompa, fenyegető dörgés hangzott. Szél támadt, a fák veszettül rázták ágaikat, bolondul hajlongtak jobbról-balra. Pierre felsietett a padlásra. Amint belépett, tátva maradt a szája meglepetésében. Az asztalon égő lámpa világánál eléje tárult az ujonnan odavarázsolt szoba. Félszegen tapogatott meg minden darabot, az ágyat, szekrényt, tükröt, megforgatta a székre rakott ruhákat és az arca lángbaborult. Koldusnak nézi, alamizsnát küldött neki, ezzel akarja kifizetni. Cukrot dobott neki, megjutalmazza, mint ahogyan a kedves kutyákat szokás. Pierre magára kapta rongyos köpenyét és kirohant, vissza az éjszakába, az esőbe. Ment, szédülten, magánkivül, égő szégyenkezéssel. S akkor egyszerre Yvette hangját hallja: - Pierre!
    Megfordult, agyonostorozva, kinzottan: - Mit akar? Miért leselkedik?
    - Azt akartam kérdezni, hogy vacsoráztál-e már?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982310
Webáruház készítés