Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Florence Warden: A rejtélyes ház_EPUB

Florence Warden: A rejtélyes ház_EPUB
640 Ft640
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Első fejezet

    „Nevelőnő kerestetik, de fiatalnak kell lennie”; igy szólt a Times egyik hirdetése.
    Én tizennyolcz éves valék, fiatalságom eddig mindig nagy akadályát képezte annak, hogy alkalmazást kaphassak; és ime, most akadt valaki, ki koromat még előnynek tekinti.
    Irtam az illetőnek, mellékelve arczképemet és felsorolva tehetségeimet. Körülbelül egy hét lefolyása alatt azután el is utaztam Goldhamba Norfolkban, hol egy hatéves kis leány tanitására szerződtettek harminczöt font évi fizetéssel.
    Jövendőbeli tanitványom atyjával léptem levelezésbe, ki a veaconsburghi vasuti állomásra adott találkozót a Goldhamhoz legközelebb eső városban.
    Augusztus elején délután öt óra tájt lehetett, mikor én izgatottságtól és félelemtől reszketve, a waggon ablakához ültem, a mint a vonat berobogott a veaconsburghi vasuti állomásra. Kitekintettem. Nagyon kevesen voltak a perronon, és egyetlen-egyet se láttam köztük olyant, a ki oly gentlemanhez hasonlitott volna, minőnek én jövendőbeli házi gazdámat elképzeltem. Állott ott ugyan két-három veresképü ember, de azok olyan benyomást tettek reám, mintha mezei gazdák lettek volna; a pályaudvar végén pedig két fiatal ember őrzött egy nagy szelindeket. Kiszállván, az állomásfőnökhöz fordultam.
    - Itt van Mr. Rayner maga, asszonyom - válaszolt ő a kutyaőrző két fiatal ember felé mutatva.
    Egyikök épen körülnézett, mintha valakit keresne; s én félénken közeledtem feléje. Zavarba látszék jönni, a mint szemeit rám veté, aztán hirtelen megemelte kalapját.
    - Miss Christie, nemde? - kérdezé nagyon elvörösödve.
    - Igen, - felelém meghajolva s hozzá hasonlóan elpirultam.
    - Legyen oly szives és mutassa meg, melyik az ön podgyásza?
    Nagyon meglepett, hogy Mr. Raynert sokkal fiatalabb és kevesebb önuralommal biró egyénnek találtam, mint minőnek őt előre képzelém. Utána lépdelve, kijelöltem neki bőröndjeimet.
    - A vadászkocsi kint vár, engedje kivitetnem bőröndjét, - mondá uj gazdám.
    Keresztül haladtunk az állomáson. Három-négy kutya is felugrált reánk kifelé mentünkben.
    - El innen, Rover! Pusztulj, Luke! Takarodjál, Gray! - kiáltott reájuk. A mint először megszólalt, mindjárt feltünt nekem csengő, kellemes, érczes hangja és rögtön eszembe jutott, mily nagy sulyt fektetett a zenére hozzám irt leveleiben; azt következtettem tehát, hogy Mr. Rayner énekel. Besegitett a vadászkocsiba, gondosan betakargatott egy lábszőnyeggel; de a helyett, hogy maga is elhelyezkednék mellém, megveregette a ló nyakát. Nem tudtam magamhoz térni csodálkozásomból. Azt már előre gondoltam, hogy az én hat éves kis növendékem atyja nem lesz valami öreg őszbe vegyült ember; de az mégis meglepett, hogy benne oly embert találtam, ki nem lehetett több huszonnégy-harmincz évesnél; aztán oly bátortalan volt s tiszteletteljes modora szinte nem igen volt szokásos a mi nevelőnői állásunk iránt. Magas, izmos férfi volt, haja, bajusza fekete, szemei szürkék s ezeket oly igénytelen, nyilt kifejezés jellemezte, hogy hozzá véve könnyü elpirulását, még fiatalabbnak látszott.
    Ott hagyva a lovat, ujra hozzám lépett, mondván:
    - Félek, hogy unalmasnak találja majd a vidéket s nehezen fogja itt nélkülözni a londoni vig életet.
    - Én ott nem valami vig életet folytattam, - felelém. - Nem hiszem, hogy a szegény emberek bárhol is nagyon sokat mulassanak.
    - De azelőtt mégis aligha zárkózott be egy rideg tanuló szobába. Meg se foghatom, hogy vállalkozhatott rá. Én részemről soha se szenvedhettem az iskolát, s annyi tény, hogy sohasem is jártam szivesen az iskolába.
    Mr. Rayner nem nagy zavarral tette meg ez őszinte vallomását.
    - Azt kell hinnem, hogy ön inkább szeretett játszani vagy czivakodni, vagy birkózni, - koczkáztattam a feleletet, érezve, hogy valamit csak kell már szóllanom.
    - Dehogy, egyiket sem. Arra emlékszem ugyan, hogy fejbe ütöttem egyszer egy fiut, mivel tökfilkónak nevezett. Pedig neki igaza volt. És emlékszem, mennyire bántott a dolog, sőt meg is lepett, hogy oly erősen megsebeztem, mert rendesen én huztam a verekedésben a rövidebbet. Általán azt mondták felőlem, hogy engem nehéz kihozni sodromból; és megvallom, még ha felbosszantottak, se sokat ártottam - tevé utána nevetve.
    - Remélem, kis leánya nem örökölte atyjától a tanulás iránti ellenszenvét, - szóltam aggódva.
    Mr. Rayner reám tekintett, élénken elpirult, azután hangjában bizonyos kedvteléssel mondá:
    - Ön engemet talán Mr. Raynernek tart? Az én nevem Reade. Mr. Rayner hintóját küldé önért; de az egy teherhordó kocsival összeütközvén, kereke eltört; azért bocsájtottam rendelkezésére az én vadászkocsimat. Remélem, nem fog ön fennakadni ezen a véletlenségen?
    - Oh nem! - mondám.
    - Rayner ur is ott volt velem a perronon, - folytatá, - kutyája azonban a vonatnak akart rontani, a mint berobogott; felkért tehát engem, hogy nézzek az ön podgyásza után, mig ő megfékezheti kutyáját. Meg nem foghatom, hol késhet oly sokáig?
    Mialatt beszélt, Mr. Rayner is előkerült, előre bocsátva szelindekét. Rögtön észrevettem, hogy ő pár évvel korosabb társánál, és habár mindketten kerek kalapot s norfolki felöltőt viseltek, rajta azonnal meglátszott a városi nevelés, épugy, mint Mr. Reade-en a falusiasság. Nyulánk alakja s finom arczvonásai voltak, mig szakálla, bajusza sötét szőke. Hozzám lépve, udvariasan levette kalapját s kezet szoritott velem.
    - Ön alkalmasint megbotránkozott a norfolki durva, illetlen modor felett, Miss Christie, és talán már meg is kérdezte, mikor indul vissza Londonba a legelső vonat? De nőm figyelmeztetett: haza ne térjek bizonyos megrendelt czikkek nélkül, melyek azonban valami megfoghatatlan okból eddig nem érkeztek meg. Egyébiránt reméllem, hogy az én élénk ifju barátom eléggé mulattatta önt?
    - Miss Christie önnek nézett engem, Mr. Rayner - mondá Reade, ujabb elpirulással.
    - És most kénytelen alávetni magát a kellemetlen csalódásnak, látva, hogy Mr. Rayner utoljára is egy komor vén ember. De reméllem, Miss Christie meg fogja bocsájtani ősz hajamat, és bizalomra is méltóbbnak talál, mint bármelyiket is a norfolki vig, de csalfa ficzkók közül. Most pedig, édes Laurence fiam, ha még a ködös eső előtt haza kiván szállitani, jobb lesz indulnunk.
    Rayner fölugrott a hátulsó ülésre; Reade mellém ült, s megragadta a gyeplüt; azután az egész uton ugató öt kutya kiséretében elindultunk. Keresztül kocsiztunk Veaconsburghon. Azután két hosszu mértföldet tettünk meg egy füzfával szegélyzett egyenes, de posvány közt futó országuton. A tájkép nem volt valami szép; de sohase járván még ezen a vidéken, minden uj s érdekes volt előttem. Rayner a hátsó ülésen levelek s irományok olvasásával foglalkozott, mig a mellettem ülő Reade hizelgő érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta észrevételeimet.
    - Mily gyönyörü, üde, zöld szine van itt mindennek! - mondám hirtelen.
    - Igen, nagyon is zöld, - jegyzé meg Reade szomoruan. - Nedves nyarunk után, ugy látszik, nedves őszünk is lesz, szóval ez az egész hely csupa mocsár.
    - Ne hangolja Miss Christiet a hely ellen, Laurence, - szólalt meg Rayner csaknem élesen.
    Egy alacsony fekvésü falun, melynek házai télen rendszerint sárban uszhattak, kocsiztunk át, majd hegynek fel, majd völgynek le mentünk, aztán ismét egy másik lejtős utra tértünk, mely mellett ujra csak posvány terült el.
    - Oda megyünk, Miss Christie, - mondá ostorával egy csinos, repkénynyel befutott és fákkal körülvett pirosfedelü ház felé mutatva, mely az országuton belől a posvány szélén állott.
    - Itt én leszállok, Laurence, - mondá Rayner.
    Gyalogut vezetett az országuttól egyenesen a rétek és ültetvények közt álló házig. Miután Rayner leszállott, csak Reade és én maradtunk a kocsin.
    - Milyen szép hely ez! - kiáltám lelkesülten. Társam hallgatott.
    - És mily gyönyörü tó! Nini, ugy hiszem, még vizi liliomok is vannak rajta! - mondám egész elragadtatással fordulva a nagyszerü felfedezés felé.
    - Én bizony nem szeretném, ha gyermekeim mulattatására ez az állóviz házam közelében lenne - dörmögte Reade, oly különös modorban, hogy szinte meglepett.
    Többet aztán nem szóltam, mig lassan leereszkedtünk az emlitett házig vezető lejtős uton; de egyszerre csak ujra kitört lelkesedésem.
    - Oh mily gyönyörü, s mily üde külseje van e háznak, befuttatva repkénynyel, mely elháritja a nap égető hevét!
    - Igen, és mennyire előmozditja még jobban a nedves kigőzölgést, Miss Christie. Ezt a repkényt csak mintegy öt év előtt ültették; pedig jó lenne inkább kiirtani, hogy a ház lakható legyen; mert biz ez valóságos kórház! - aztán némi izgatottsággal tevé utána: - Én még egy parasztot sem engednék benne lakni.
    - Paraszt nem is juthatna ide be, mig az én bérletem ki nem telik, Laurence - szólt közbe Rayner szárazon a fák közötti ösvényből előbukkanva. És a két férfi oly sajátságos tekintetet váltott egymással, mely azt látszék jelenteni, hogy szivük mélyén épen nem jó barátok.
    Különben az nagyon is természetesnek látszott előttem, hogy Rayner nem szivesen hallja, mikor otthonát kórháznak nevezik.
    A csarnok nyitott kapuja elé értünk és egy sovány, bár takaros kinézésü szolgáló jött ki bőröndömért. Reade lesegitett a kocsiról és mellettem állott, látszólag a lószerszámot vizsgálva, mialatt én lelkesült csodálattal néztem a sötétpiros tégláju, repkénynyel sürün befuttatott házat, és a sikátor szürke kőoszlopait, melyeket szintén festőien futott körül a repkény, mig a tető bronzszinü volt és barna mohhal boritva. Egyszerre Reade, mialatt a háziur cselédjével váltott pár szót, hirtelen halk hangon igy szólt hozzám:
    - Ne engedje holmiját Rayner asszony szobája közelébe elhelyezni.
    Nem felelhettem, meg se kérdeztem, miért e figyelmeztetés, mert következő pillanatban már Raynertől bucsuzott és kalapját megemelve előttem, a vadászkocsi mellett lépdelt gyalog a meredek országuton, mely a kert és ház közt vezet föl. Engem lehangolt távozása. Szerettem volna megkérdezni, mit értett különös figyelmeztetése alatt és megköszönni egyszersmind szives jóindulatát. Az elhagyatottság sajátságos kinos érzete vett rajtam erőt. Rayner ur, ki elmélyedve levelei olvasásába az ut nagy részén át, komoly s hallgatag volt belépett a házba, egészen megfeledkezve arról, hogy engem is behivjon, a cseléd pedig eltünt podgyászommal. A helyett, hogy utána mennék, a távozó vadászkocsi tulajdonosa után néztem, mignem egy durva női hangra összerezzentem.
    - Nem tetszik bejönni? Majd bevezetem s megmutatom szobáját.
    A takaros szolgáló szólitott meg ekként. Elpirulva követtem őt egy alacsony, hosszu, sötét, zord, hideg csarnokba, mely épp oly ó-divatu volt, minőre a ház külseje már engem előkészitett; azután felmentünk egy falépcsőn; keresztül-kasul az olyan apró kellemetlen folyosókon, minőkben a régi házak bővelkedni szoktak, végre pedig egy sötét, csunya, üres zugszobába léptünk, hová podgyászaimat már elhelyezték. Leültem azok egyikére, mint az egyetlen körültem lévő barátságos tárgyra és elkezdtem sirni. Valaki mégis csak előmbe jöhetett volna! Eszembe jutottak Reade szavai és a borzadály ujabb érzésével kezdtem kiváncsi lenni, milyen nő lehet az a Rayner asszony. Nyomorék talán? Vagy épen őrült? Mert ha nem az, miért engedte át a levelezést gyermeke leendő nevelőnőjével férjének? Még alig készültem el öltözékem rendbehozásával, midőn a cseléd bejött jelenteni, hogy a teával várnak reám. De kiváncsiságom nem nyert kielégitést. A teát egyedül ittam meg s a cseléd jelenté, hogy Mr. Rayner nagyon el lévén foglalva, a magáét saját szobájába vitette. Egyetlen szó emlités nem történt Mistress Raynerről, semmi nyoma a tanitványnak! Aggódásom s kiváncsiságom oly nagy mérvet öltött, hogy egészen elfelejtettem az éhséget, pár percz alatt megteáztam és az ablaknál állva kinéztem a kertbe.
    Még csak hét óra és világos, kellemes nyári este volt. Könnyü szellő lengeté a fák lombjait, melyek sürüen körülvették a házat. Felnyitottam egyik üveg ajtót és kiléptem. Még sohase voltam azelőtt ily gyönyörü szép kertben. A fü puha, üde és gondozott volt, nem voltak ott geranium vagy verbéna ágyak, hanem a fák alatt és a hol csak egy kis üres zug akadt, telve volt minden tér oltott hónapos rózsával, harangvirág és más, csupa egyszerü virággal. A ház egészen a láp szélére volt épitve egy erdős hegy aljába, mely a ház ebédlő felőli oldalán magaslott.
    Megkerültem az egész homlokzatot és a mohhal benőtt oszlopsikátort, honnan gyönyörü kilátás nyilt a lápra a sürü fák lombjain keresztül. Elindultam egy a háztól elvezető széles ösvényen, mig végre eljutottam a tóhoz. A vizet félig ellepte a káka, nád és vizi liliom.
    Az általam követett ösvény tovább vezetett a fák között, a tavon át a kis erdő tulsó széléig, mely magába foglalta a házat és kertet.
    Ott azután egy kis rögös ut kötötte össze az erdőt a láp szélén végigfutó gyalogösvénynyel, mely a hegy lejtőjén elvonuló országutig vezetett. Ez volt az a rövidebb ut, melyen Mr. Rayner hamarább érkezett a házhoz, mint mi.
    Visszafordultam a kert felé, épen közvetlen a tó mellett valék, midőn egyszerre sajátságos hang ütötte meg fülemet, mely mintha a földből jött volna. Körülnézve, a nádas közt egy satnya külsejü, körülbelül két éves kis gyermeket láttam ülni oly közel a vizhez, hogy picziny czipői csaknem a nedves földbe süppedtek, a gyermek piszkos fehér zubbonykát viselt, és sápadt, szinte ránczos arczával, veres hajával sajátságos hatást tett rám, a mint ide s tova henteregve, folytatta egyhangu énekét, a nélkül, hogy legkevésbbé is zavartatná magát egy idegen megjelenése által. Csupán rám bámult, de meg sem változtatá helyzetét, mikor figyelmeztettem, hogy ne üljön oly közel a tóhoz, mert belé talál esni; de mikor el akartam onnan emelni, akkor ugyancsak bebizonyitá erélyét éles sikoltásával és gyermeknyelvén tett szemrehányásaival, melyeket én különben nem értettem. A kertész, vagy valamely szomszéd zsellér gyermekének tartottam. Sikoltozása daczára ölemben a házhoz vittem, hol a már ismert cseléddel találkoztam.
    - Ezt a gyermeket a tó szélén találtam. - mondám neki.
    - Oh igen, Miss, nem lehet a tótól elhozni, majd mindennap kiszökik oda. Gyere csak, Mona, ideje már, hogy lefeküdjél. Csunya kis leány, nézd meg, milyen a kötényed!
    Átvette tőlem a gyermeket és magával vivén őt, engem ott hagyott ama tünődéseimmel, vajjon az én kis növendékem is oly légies kis lény lesz-e, minő testvére. Mivel semmi sem vonzott a házba, ujra kimentem, hogy a másik oldalt is szemügyre vehessem. Ott már gondozatlanul, szabadon nőtt a fü és egészen felkuszott a falakra; a mint keresztül gázoltam rajta, lábam minduntalan valami láthatatlan pocsolyába süppedt, mely néha bokáig megnedvesitett. Bármily gondosan lépdeltem is, folyton tüskébe-bokorba botlottam, mig végre egy fa lehajló gallyai alól kibontakozva, pár lábnyira egy oly sürüen befuttatott ablak alatt találtam magamat, hogy pár perczig észre se vettem a női arczot, mely folyton engem szemlélt az üvegen keresztül. Mihelyt azonban megláttam a beesett képü és fénytelen nagy szürke szemü nőt, a tó partján talált gyermekhez való hasonlatosságból azonnal megtudtam, hogy az nem lehet más, mint maga Mrs Rayner. A mennyire csak lehetséges volt, ugy tettem, mintha nem látnám őt, mert volt valami szemeinek reménytelen sóvár kifejezésében, mi azt érezteté velem, hogy e nő talán kémnek tart.
    Visszasiettem a házba, egyenesen föl szobámba és leültem levelet irni anyámnak, értesitve őt utazásom s megérkezésem részleteiről. Azonban nem közöltem vele mindent, a mit észleltem, sem a különös hatást, mit a legelső este gyakorolt reám. Nagyon féltem azt bárkivel is közölni, és hozzá még anyám gyönge, ideges nő is volt, kit, noha még fiatal valék, megszoktam már inkább én vezetni. Tudtam, hogy a titokzatosságnak legkisebb sejtelme kétséget s aggodalmat okozna neki, mit én levélben nem volnék képes enyhiteni; arra szoritkoztam tehát csupán, hogy leirjam a hely festői szépségét és Mr. Rayner szivélyességét. Levelemet már gyertyavilágnál kellett befejeznem, mit midőn elvégeztem, fölkeltem és az ablakhoz léptem, hogy az uj világitásban is láthassam a tájékot. Ablakom, a mint később meggyőződtem, épen a fölött volt, melyben megpillantám Rayner asszony arczát. Jól elláttam a lápra és az azon tul levő hegyekre.
    A csodálat halk felkiáltása lebbent el ajkaimról, a mint kitekinték. Az egész nagy kiterjedésü láp fölött, mely mértföldekre látszék elnyúlni, fehér köd lebegett, mely, noha csak pár lábnyira emelkedett a földtől, mégis oly sürü volt, hogy ugy nézett ki a holdvilágnál, mint valami ezüst tó, melyen tul két három mértföldnyire egész hegysor látszott. A köd ablakom alatt is sürüen ellepte a pázsitot. Borzongás futott át rajtam s azt gondoltam magamban:
    - Milyen hideg van itt és Rayner-ék ugyancsak elragadtatással viseltethetnek a festői táj iránt, hogy ily nyirkosnak látszó házban laknak.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982693
Webáruház készítés