Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Federico de Roberto: Az alkirályok_EPUB

Federico de Roberto: Az alkirályok_EPUB
1 290 Ft1290

Hatalmas történelmi tablót kap kezébe az olvasó. Federico de Roberto monumentális regénye Szicíliában játszódik, az ősi Uzeda családban. A család valamennyi tagja egymás és a világ ellen egyetlen célért küzd: a pénzért. Az alkirályok a XIX. század végének történelmi átalakulását írja meg: miként alakul át a feudális kötelékekbe merevedett Szicília társadalma Garibaldi országegyesítő mozgalmában. A korában mindenható alkirályok miként vesztik el a politikai hatalmát, s miként próbálnak pénzzel ellenállni az Európán átsöprő változásoknak. A kötetet Lontay László fordította, kinek szavait idézzük: Mégis hadd fejezzem be a fordítás munkáját és ezt a rövid áttekintést azzal, hogy Az alkirályok az olasz irodalom kimagasló alkotása, amely méltán foglal helyet a magyarul tolmácsolt külföldi remekművek sorában.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    2

    Estefelé, mikor az udvarban összegyűlt szolgasereg még a temetés nagyszerűségén elmélkedett, Messina felől megérkezett a kisgróf Matilde grófnéval. Baldassarre, amint meghallotta a lovak csengettyűjét, lerohant a főlépcsőn, és éppen abban a pillanatban ért a gyorskocsihoz, amikor megállt, és fiatal gazdája leugrott.
    - Mi van itt? - kérdezte a kisgróf az udvaron sorakozó hintókra mutatva. A kurta kérdés elvette Baldassarre kedvét az udvariaskodástól.
    - Látogatók vannak a hercegnél, kegyelmes uram - felelte, és tüstént a gyászos körülményekhez illő komoly és szomorúképet öltött.
    A gróf nem törődött sem a feleségével, sem a csomagokkal, azonnal elindult a főlépcső felé. Baldassarre lehajtott fővel nyújtotta könyökét a grófnénak, de az nem tartott igényt a segítségre, egyedül szállt le. „Szebb, mint valaha! - gondolták az asszonyok, akik tisztelettel közeledtek hozzá -, bár ami igaz, az igaz, kissé lefogyott.” A kapusné meg is állapította magában: „Mintha őt jobban megviselte volna ez az egész, mint a kisgrófot...” És milyen bűbájosán rendelkezett, hogy vigyék fel a bőröndöket meg a hálózsákokat, és felelt a szolgák köszöntésére: „Isten hozta, kegyelmes asszonyunk!”, érdeklődött, hogy vannak, Giuseppétől megkérdezte, jól van-e a kisfia, Mena asszonytól pedig, hogy férjhez ment-e már a lánya...
    Fent, az előszobában, a herceg és Lucrezia sietett a grófék elé, Raimondo hagyta, hogy nővére megcsókolja, elfogadta Giacomo odanyújtott kezét, aztán bement a sárga terembe, amely a vörös szalonhoz hasonlóan tele volt vendégekkel. Feloldották már a tilalmat, nem csupán a legszűkebb rokonságot fogadták, csapatostul érkeztek a negyed-ötödfokú unokatestvérek, a távoli rokonok és jó barátok, hogy kifejezzék a nagy csapás miatt érzett részvétüket. Matilde grófné megjelenésére don Blasco és donna Ferdinanda kivételével mind felálltak. Ez utóbbi, amikor unokahúga kezet csókolt neki, csak fagyosan válaszolt a foga között.
    - Üdvözöllek.
    Don Blasco szóra sem méltatta; kézzel-lábbal magyarázott:
    - A maradékot akarják? Szóval a maradékot? Nos, ha a maradékot akarják, csak kérjék!
    Mindenki azt figyelte, milyen lesz a prior és Raimondo találkozása. A prior a püspök úr, a püspöki vikárius és jó néhány kanonok társaságában ült; amikor meglátta fivérét, felállt, és kitárta feléje karját. Raimondo ezt az ölelést is elviselte, de látható módon bosszantotta a sok érzelem-megnyilvánulás. Aztán a herceg továbbvezette öccsét, mire mindenki leült, és tovább beszélgetett.
    Az egyik csoportban, ahol csupa nagyfejű ült - az udvari bíróság elnöke, a tábornok és néhány városi szenátor -, don Blasco tovább szórta az átkot a forradalmárokra és a negyvennyolcasokra, akik megint mozgolódni kezdenek. Hát nem volt nekik elég az a kemény lecke, amelyet Satrianótól kaptak? Újabbat akarnak? Csak tessék, rögtön állunk rendelkezésükre!
    - És mit gondolnak, ki a legbűnösebb? A sans-culotte-ok vagy az a bitang Cavour? Az aljas hitszegők közé tartozik: helyzeténél fogva a kormányt kellene támogatnia, mégis azokkal az éhenkórászokkal áll össze!
    Don Blasco elsősorban fivére őnagyméltóságára rúgott ki, az vette a fejébe, hogy megjátssza a nagy liberálist, éppen ő, Francalanza hercegének másodszülött fia! Villardita őrgróf lehajtott fővel helyeselt, bár megjegyezte, hogy a forradalmárok - akár segítik őket az urak, akár nem - legalább még ötven évig nyugton maradnak: a város most is magán viseli a negyvenkilenc áprilisi szörnyű megtorlás emlékeit, nem tűntek el egészen a tűz és a fosztogatás nyomai, és a lakosság fele még siratja a halottakat, az életfogytiglani börtönre ítélteket, a száműzötteket.
    A prior visszaült a püspök mellé a fekete reverendások gyülekezetébe, és ő is halkan panaszkodni kezdett, milyen zord idők járnak mostanában a vallási intézményekre a piemontei törvény következtében. Don Blasco a szemben levő gyülekezetben harsogott:
    - Most pénz nélkül háborúskodnak! Krisztus egyházát rabolják meg! Na és az a híres d’Azeglio? Olvasták kenetes beszédét?
    A nők fertályán a hercegné egyedül ült egy sarokban, elhúzódott a többiektől, nem akart senkivel társalogni. Donna Ferdinanda ott ült Roccasciano herceg mellett, és üzleti ügyekről tárgyalt vele, az aratásról, az élelmiszerárakról, a hercegasszony pedig Cúrcuma bárónénak mesélte el álmát: megjelent neki az anyja, és három számot tartott a kezében, a hatost, a harminckilencest és a hetvenest, amit ő férje tudta nélkül meg is játszott tizenkét tarival. A Mortara és Costante lányok barátnőjüknek, Lucreziának divatról beszéltek, hogy jobb kedvre hangolják, bár ő nem figyelt rájuk, és szokása szerint oda nem illő válaszokat adott. Graziella azonban, az el-hunyt unokahúga, egyedül is vitte a társalgást, beszélt valamennyi jelenlevőhöz és mindenkihez külön-külön, egyszer itt, a következő pillanatban már a másik teremben, elcsevegett ruhákról, szabónőkről, a Krímről, Piemontéról, a háborúról, a koleráról. Matilde grófné még fáradt volt az utazástól, keveset beszélt, alig várta, hogy visszavonulhasson szobáiba. Don
    Cono odaült hozzá, és elszavalta neki a temetésre készített feliratait:
    - Emlékezetembe szökkent egy változat: hőn szeretném hallani a grófné ítéletét...
    Don Eugenio lovag pedig azt magyarázta, milyen szegényes a modern kor temetéseinek pompája a valahai szertartásokhoz képest:
    - 1692-ben egyenesen királyi leirattal tiltották meg a gyászszertartások szertelen fényűzését!
    Mindenki felállt, mert megérkezett donna Isabella Fersa a férjével, don Marióval és Gerbini atyával: a bencés pap gálánsan a kanján hozta a hölgy egyik fátylát. Isabella asszony végigcsókolt minden Uzeda nőt, kivéve a hercegnét, aki elhúzódott az ölelés elől, és inkább a grófnét mutatta be:
    - Matilde sógornőm...
    Donna Isabella erősen kezet szorított a grófnéval, és sóhajtva leült melléje:
    - Micsoda csapás! De legyen meg az Úr akarata!... Firenzében voltak?... Tavaly mi is jártunk ott, de akkor önök Milazzóban időztek... Még csak egy kislányka van?... Persze, a gróf fiút szeretne. Milyen boldog lehet, grófné, hogy kislánya született! Tudja, mennyire irigylem érte?
    Ezalatt Gerbini atya sorra tisztelgett a hölgyeknél, hosszan eltársalkodott a legfiatalabbakkal, legszebbekkel; gáláns és tilos szavakat sugdosott nekik. Megfogta a puha, fehér női kezeket, kicsit a maga ugyancsak fehér és csupa gyűrű ujjai között tartotta, aztán megcsókolta őket. Amikor a herceg és öccse visszatért, elbúcsúzott a hölgyektől, és Raimondót odavitte Fersa asszonyhoz.
    - Lumera grófja... donna Isabella Fersa, a királyság legszebb hölgye...
    - Egyetlen szavát se higgye, mindenkiről ezt mondja - tiltakozott az asszony nevetve. - Sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények között kellett megismernem - folytatta más hangon, és kezet szorított Raimondóval.
    Halkan felsóhajtott, aztán tovább beszélt:
    - A grófné meséli, hogy most érkeztek Firenzéből...
    - Közvetlenül. Messinában éppen csak megálltunk.
    - Hogy átadják a kisbabát az apósnak. Jól tették! Milyen az a Milazzo?
    - Ne is említse.
    Szerencsére a lehető legkevesebbet tartózkodik ott, mindig Firenze vonzotta, ahol sok barátja él. Ahogy a gróf sorra idézte Toscana nagy neveit, donna Isabella mindegyikre igenlően bólintott:
    - Hogyne, a Morsinik... a Realmonték...
    A grófné könyörgő pillantásokat vetett a férjére, mintha kérné: „Vigyél már el innen!”, de Raimondo igencsak belemelegedett kedvenc témájába. Egy pillanatra Fersa is odament hozzá, hogy kezet szorítson vele, és kifejezze részvétét.
    - Bácsikád őnagyméltósága holnap érkezik?
    - Giacomo úgy mondta.
    - És a végrendelet?
    - Semmit sem tudni róla.
    A politikáról, divatról, utazásról szóló csevegések között nagy suttogva itt is, ott is elhangzott ez a kíváncsi kérdés, de a válasz is mindig ugyanúgy hangzott. Az udvari bíróság elnöke szemtanúja volt, amikor a hercegasszony az elmúlt évben átadta titkos végrendeletét a közjegyzőnek, de nem ismerte az írás tartalmát, csak a borítékot látta el kézjegyével. Az elhunyt gyermekei pedig még az idegeneknél is kevesebbet tudtak. Talán Raimondo megtudhatott volna valamit, ha idejében érkezik, amikor anyja annyira hívta, a gróf azonban csak élte világát Firenzében, elengedte a füle mellett az üzenetet, mintha nem is az ő érdekeiről lett volna szó. Szóval elképzelhető, hogy a hercegasszony senkinek sem nyilatkozott meg? Vagy talán egyik sógorának? Legalább valamelyik üzletfelének? Don Blasco hirtelen nyugton hagyta Cavourt és Oroszországot:
    - Na és, mi haszna lett volna? - kiáltott fel. - Értelmes ember így viselkedik?... De hát ebben a családban külön logika járja!... Senki ne tudjon semmit! Minden az ő szeszélyük szerint történjen! Mindig zárkózottak, mindig titokzatosak, mintha csak hamis pénzt gyártanának!
    Az elnök kedélyesen csóválta a fejét, hogy lecsitítsa a tűzbejött szerzetest, de az csak tovább mondta a magáét:
    - Akarják tudni, mi van a végrendeletben? Kérdezzék mega gyóntatójától! Úgy, ahogy mondom: a gyóntatójától!... Önök mivel traktálják a lelki atyjukat? A bűneikkel, ugye, lelkiismereti problémáikkal?... Az ügyek vitelével természetesen a prókátort, a közjegyzőt, a rokonokat bízzák meg, nemdebár?... Itt viszont a lelkiatya írta a végrendeletet, és talán a közjegyző adta a feloldozást!
    Többen elmosolyodtak ezekre a kijelentésekre. Mindenki szabadon gondolhatott, amit akart. Az elnök esküdni mert volna, hogy akármit mondanak, a herceg lesz az örökös, persze, a hagyaték tekintélyes része a grófra száll majd. A tábornok is megerősítette ezt a véleményt:
    - Egész biztosan, hiszen ő a cím örököse!
    Grazzeri báró azonban a fejét csóválta:
    - De hiszen sohasem értették meg egymást!
    Don Mario Fersa is odasúgta Carvano lovagnak, hogy nézete szerint Raimondo lesz az örökös. Elképzelhető ugyan, hogy az anyja betegsége idején tanúsított viselkedése, az a tény, hogy semmiképpen sem volt hajlandó eljönni hozzá látogatóba, talán ártott neki valamicskét, de a hercegasszony mindig annyira kedvelte ezt a fiát, hogy egyetlen pillanat nem rombolhatta le e szeretet következményeit.
    - Ne feledjük el - emlékeztette őket Pezzino lovag -, hogy a megboldogult mindig szabad kezet akart biztosítani magának, ezért sohasem kérte a majorátus létrehozását.
    Szóval mégiscsak megtörténik ez a hallatlan dolog? Kirekeszthetik az örökségből a családfőt? És Raimondo lesz az örökös, akinek nincs is fiúgyereke? Kirekeszthetik az örökségből a herceget, akinek a kis Consalvo személyében már az utódja is megvan?... A tányérnyalók jó viszonyban voltak a hercegasszonnyal, most az ő véleményüket kérdezték, de azok a többieknél is kevesebbet tudtak, és kitérő választ adtak, hogy senkit ne sértsenek meg.
    - És a többi gyermek? Ferdinando? És a nők?
    Nagy volt a kíváncsiság, bár csak tartózkodóan, halkan fejezték ki. - És a gyóntató, a híres Camillo atya, ő nem mondott semmit?
    - Nincs itt, hónapok óta Rómában él. De ha itt volna, akkor sem szólna egyetlen szót sem. Ravasz róka ám...
    Érthető módon mindnyájan Giacomót és Raimondót figyelték. A gróf még mindig donna Isabellával társalkodott, és úgy tűnt, kisebb gondja is nagyobb az anyai végrendeletnél, sőt azt sem tudja, hogy az anyja meghalt, a herceg viszont - e napok szomorúságához illően - a szokottnál is komorabb volt. Hálás szívvel fogadta a búcsúzó vendégek ismételt részvétnyilvánítását. Olyan is akadt azonban, aki nem tudta elérni a házigazdát, így üdvözlés nélkül kellett távoznia. A házi dolgokkal ismerős személyek értőn pillantottak egymásra. A herceg tébolyultan félt a szemmel veréstől, és sokaknak tulajdonította ezt a baljós hatalmat. Feszengett a jelenlétükben, zsebre dugott kézzel kitért az üdvözlésük elől. Az udvari bíróság elnöke azonban alig állt fel, hogy induljon, máris szembe találta magát a herceggel.
    - Ha nagybátyám holnap megérkezik, a következő nap felbontathatjuk a végrendeletet. Rendben van, elnök úr?
    - Amikor óhajtja, hercegem! Állok rendelkezésére!
    A herceg halkabbra fogta a szót:
    - Nekem tulajdonképpen nem lenne annyira sürgős... sőt, sértené is anyánk emlékét... De tudja, hogy van ez ilyen nagy létszámú családban, amikor annyi embert kell kielégíteni…
    És mivel másik fivére, a prior is távozott a püspök társaságában, nekik is szólt, mivel őeminenciáját szintén tanúnak kérték fel.
    - Csináljátok csak, ahogy akarjátok - mondta a prior minden érdeklődés nélkül. - Mi szükség van rám?
    Giacomo azonban erősködött:
    - Ugyan! Hogy beszélhetsz így! Szabályszerűen kell végezni a dolgokat, mindenki megelégedésére...
    Beesteledett már, sokan eltávoztak. Gerbini atya nem követte a prior példáját, maradt még egy kicsit, és a hölgyekkel fecsegett, aztán 6 is ment. Csak don Blasco nem mutatott hajlandóságot az indulásra, mindig ő tért haza utolsónak a kolostorba. Most is még a forradalmárokat szidta, meg elhunyt sógornőjét.
    A szolgák már lámpát gyújtottak. Az ablakok zárva voltak, így a teremben elviselhetetlenné vált a hőség. A grófné ájuldozott, a férje is eltűnt: donna Isabellával együtt a vörös szalonba ment, ott csevegtek tovább Párizsról. Eugenio bácsi és don Cono megint közrevette Matildét: most is a régi városi krónikákon rágódtak, és ékes nyelvezettel idéztek mindenféle latin mondást.
    - V. Károly temetése Uzeda alkirály jelenlétében zajlott le...
    - A királyi kápolna a mi dómunkban nyert elhelyezést. A dómban módfelett magas piramist emeltek, amelyet mell-szobrok és megszemélyesített alakok díszítettek, mint Itália, Spanyolhon, Némethon és India...
    - Pontosan így van, hiszen a sírfelirat is mondja: India moesta sedet Caroli post funera Quinti...
    - És a kedvelt paripa ereinek felvágása?
    - Bizony, nagyapáink temetésén! Amikor nagyatyánk, a herceg elhunyt, lovaglóparipájának felvágták az ereit...
    - Elég barbár szokás. A nemes paripa vérrel hintette be az utat, amíg végül kilehelte párá...
    - Grófné, az istenért! - kiáltott fel hirtelen don Cono.
    Mindenki odaszaladt. Matilde sápadtan, dermedten feküdt, a szeme fehérje kifordult, ajkai megnyíltak. Férje, aki donna Isabellával együtt szintén odarohant, megállapította:
    - Semmi az egész... kifáradt az utazástól...
    És amikor elvitték a feleségét, halkan, szinte csak magában kijelentette:
    - A szokásos cirkusz!
    Micsoda napok! Mindegyikre jutott valami újdonság! Másnap, a várakozásnak megfelelően, megérkezett őnagyméltósága. Öt éve nem járt itthon, első pillanatban a cselédek, de még a rokonok is alig ismerték meg. Amikor Palermóba ment, szép Bourbon-körszakálla volt, most viszont kecskeszakállat növesztett, ami egész más jelleget adott az arcának. Az unoka-öcsök és unokahúgok kézcsókra járultak eléje, ő pedig érdeklődött a haláleset felől, és mentegetőzött, hogy nem jöhetett hamarabb. A hercegtől is elnézést kért az alkalmatlankodásért, amikor megtudta, hogy a harmadik emeleti szobákat rendezték be a számára, itt lakott mindig a szülői házban. Unokaöccse azonban tiltakozott:
    - Kegyelmességed nem alkalmatlan, inkább segítségemre van... És most különösen szükségem van tanácsára...
    - Még semmit nem tudsz?
    - Semmit!
    - Remélem, anyád nem követte el megint szokásos őrültségei egyikét...
    - Amit anyám tett, jól tette!
    Így aztán másnap délre tűzték ki a végrendelet felbontását, Marco úrnak meghagyták, értesítse a közjegyzőt, a bírót és a tanúkat, hogy készüljenek. Őnagyméltósága megérkezésének híre egyébként futótűzként terjedt el a városban; még ki sem pihenhette az utazás fáradalmait, máris jelentkeztek az első látogatók. Seregestül jöttek hozzá teljesen ismeretlen személyek, és amikor Baldassarre sorolta a neveket - Raspinato, Zappaglione donna Ferdinanda csak bámult, don Blasco pedig lihegett, mint egy fújtató. Estefelé még rosszabbodott a helyzet, csak úgy özönlöttek „az éhenkórász sans-culotte-ok, akik pénzt zsaroltak ki, vagy akarnak kizsarolni hülye testvéremtől!” - ahogy a szerzetes az őrgrófnak üvöltötte. Őnagyméltósága a barátait fogadta, közben Ramondino, a királyi javak intézője, érkezett részvétlátogatásra a herceghez, aki Villardita őrgróf és dón Blasco társaságában a vörös szalonban társalgott vele. A szerzetes megfeledkezett róla, hogy a San Nicola-kolostorban már zárják a kaput, és irtózatosan kikelt a negyvennyolcasok agitációja ellen, a kormány képviselője azonban csak vonogatta a vállát, mintha nem is tulajdonítana fontosságot a szerte pertraktált jelenségeknek. Palermóban tényleg letartóztattak néhány elvetemült alakot, de a hűvösön csakhamar lehiggadtak a forrófejűek.
    - Miért nem hozatnak új csapatokat? Miért nem statuálnak példát?... Bot kell ezeknek, istenigazából elfenekelni őket!
    A szerzetes látható módon dühbe gurult, de a tartományfőnök csak a vállát vonogatta: elegendő a helyőrség, nincs ok félelemre! A kormány különben sem a szuronyokra akar támaszkodni, hanem a józan gondolkodásúak erkölcsi befolyására számít... A dicséret a hercegnek volt szánva, aki magára is vette, don Blasco azonban kétségbeesetten forgatta a szemét, mintha megakadt volna egy falat a torkán, és most elkeseredetten erőlködne, hogy vagy lenyelje egészben, vagy kiokádja.
    - És a megboldogult végrendelete? - kérdezte a királyi javak intézője, aki ugyanolyan kíváncsi volt, mint az egészváros.
    - Holnap bontjuk fel...
    Váratlanul megjelent őnagyméltósága: kezet szorított a vendéggel, és leült melléje. Erre aztán don Blasco nagy zajjal felkászálódott, és indulni készült. Az előszobában még odaüvöltötte az őrgrófnak, aki kikísérte:
    - Látod? Egész nap a sans-culotte-okkal van, este meg a hatalomhoz dörgölőzik! Az embernek felfordul a gyomra! … Ide se teszem be többé a lábam!
    A család többi tagja, néhány tányérnyalóval együtt, a hercegné munkaszobájában gyűlt össze. Donna Ferdinanda is a köpönyegforgató ellen lázadozott. Baldassarre, aki azt hitte, hogy őnagyméltósága itt van, az ajtóból bejelentette:
    - Don Lorenzo Giulentc és unokaöccse szeretné tiszteletét tenni őnagyméltóságánál...
    Erre már a vénkisasszony is kirobbant, fűiig vörösödve.
    - Ez már tűrhetetlen! Botrány! A rendőrségnek kellene közbeavatkoznia!
    Don Mariano megdöbbenten kiáltott fel:
    - Most már a fiú is!... Valóban undorító!... A nagybácsi nem számít, éhenkórász. De az unokaöccse?
    - Az unokaöccse? - támadt rá a vénkisasszony. - Hát nem tudja, mit mondott a róka, amikor nem érte el a szőlőt. Hogy savanyú.
    Lucrezia elsápadt, lesütötte szemét, és a karosszék rojtjait tépdeste. A kis herceg, Consalvo, ott ült a néni lábánál, és most megkérdezte:
    - Miért a szőlő?
    - Miért?... Mert királyi hozzájárulást kértek a majorátus létesítéséhez! És mivel nem kapták meg, hát összeadták magukat a sans-culotte-okkal!... Királyi hozzájárulás!... Mintha bizony nem volna a polgári törvénykönyvnek egy 948-as cikkelye, amely napnál világosabban beszél!
    És még mindig a kisfiú felé fordulva, aki tágra nyitott szemmel bámulta, éneklő hangon, az ujjaival a levegőbe bökdösve, felmondta a szöveget:
    - A majorátus létesítését kérhetik mindazok a személyek, akiknek a neve az Aranykönyvben vagy a nemesség más jegyzékében szerepel, továbbá azok, akik jelenleg törvényes birtokosai bármikor adományozott címeknek, végezetül pedig azok a személyek, akiknek a családját a Kettős Szicíliai Királyságban nemesi családoknak ismerik el.
    - Én azt hiszem - vágott a nagynéni szavába Lucrezia, szemét még mindig a földre szegezve -, hogy a Giulenték nemesek.
    - Én viszont azt hiszem - mondta rá kurtán donna Ferdinanda -, hogy nemtelenek. Ha lett volna bizonyító erejű okmányuk, megkapták volna a királyi hozzájárulást.
    - Siracusai nemesek - kezdte don Mariano.
    - Akár Siracusa, akár Kutyafalva, nem számít: ha meglett volna a címük, nem tagadták volna meg, hogy beírják a nevüket a Vörös könyv-be!
    - A Vörös könyv-et 1813-ban lezárták - jelentette ki don Eugenio, mintha valami súlyos horderejű eseményről adna hírt.
    Lucrezia továbbra is lehajtott fővel bámult a földre. Nagynénje már azt hitte, hogy beléfojtotta a szót, de a lány csak mondta a magáét:
    - A Giulenték tógás nemesek.
    A vénkisasszony csendesen-finoman elmosolyodott:
    - Csak a szamarak hiszik, hogy a tógás nemesek egy napon említhetők a kard jogán nemesekkel... Mondja meg, don Mariano, mi volt a különbség a Királyi Patrimónium hat bírája között! A három rövid köpönyeges az nemes volt... nemes! a három hosszú köpönyeges pedig törvénytudó... TÖRVÉNYTUDÓ!... És tudja, mi van most?... Minden falusi közjegyző hercegnek képzeli magát!... Régen voltak a tíztalléros bárók, ma vannak tízkrajcárosok is...
    Erre a lány felállt és kiment. Donna Ferdinanda továbbra is csendesen-finoman mosolygott, és Matilde grófnét nézte.
    Eközben Marco úr mindent előkészített a családi képtárban a végrendelet felolvasására. A herceg eleinte tétovázott, melyik helyiséget válasszák az ünnepélyes aktus lebonyolítására: a megfelelően felékesített vörös szalonban kevesen férnek el, a csillárszalon tágas ugyan, de a mennyezetről lelógó nagy antik csillárokon és a falakba beillesztett tükrökön kívül nincs benne semmi bútor, a családi képtár viszont egyszerre nagy és pompázatos. Akkora, mint két egymásba nyíló szalon, tele van dívánnyal, zsámollyal, aranyozott konzollal és háromlábú székkel, és végezetül azért is a legméltóbb e szertartásra, mert a falakról ősök nemzedékeinek képmásai tekintenek le a késői utódokra. A jószágkormányzó szőnyeggel letakart hatalmas asztalt állíttatott a hatalmas folyosóféleség közepére, a szőnyegre pedig monumentális ezüst tintatartót tétetett. Az asztal körül tizenkét karosszék várta a tanúkat és az érdekelteket. A hercegnek szánt, magasabb támlájú szék háttal állt Lopez Ximenes de Uzeda alkirály - a fal közepét elfoglaló - nagy képmásának: az alkirály lovon ült, baljával a paripát fékezte meg, jobb keze mutatóujját pedig a földre szegezte, mintha éppen kijelentené: „Itt én parancsolok!” Körös-körül, végig a falon, felül és alul, szemben a falbemélyedésekben seregestül az ősök; férfiak és nők, szerzetesek és vitézek, püspökök és doktorok, hölgyek és apátnők, nagykövetek és alkirályok, szemből, profilból és háromnegyedesen, vértben, bársonyban, hermelinben, fejükön babérkoszorú, sisak vagy csuklya, kezükben jogar, könyv, pásztorbot, kard, virág, buzogány vagy legyező.
    A kitűzött napon a közjegyzőt, a bírót, a tanúkat és minden más rokont megelőzve lihegett be don Blasco. Most is a körmét rágta. Amint megérkezett, körbejárta a házat, minden sarokba benézett, hegyezte a fülét, mint egy macska, táguló orr-cimpákkal, mintha zsákmány után szaglászna. A nyomában jött donna Ferdinanda; az udvarban lézengő cselédség megállapította, hogy az elhunyt két sógora, jóllehet, a végrendelet az égvilágon semmi érdekeset nem tartalmazhat számukra, türelmetlenebbül várja a felbontást, mint maguk a gyermekek. A kíváncsiság azonban most már mindenkiben elviselhetetlen idegességgé növekedett. Jöttek a tányérnyalók is, hogy a hercegnek segédkezzenek az érkezők fogadásánál, és odakiabáltak egymásnak:
    - Elérkezett a pillanat! Már csak félórák kérdése!
    A püspök úr társaságában megérkezett a prior is, újra hangsúlyozva, hogy őrá itt semmi szükség, mire a herceg megint elmondta, hogy mindenkinek itt kell lennie. A bíró és Rubino közjegyző egyszerre jött az őrgrófékkal és dón Eugenióval. Utánuk két újabb tanú jelent meg, az udvari bíróság elnöke és Roccasciano hercege, majd Graziella a férjével, aztán Radaliné őnagyméltósága, még később más távoli rokonok, a Grazzerik, a Costanték, végezetül az utolsó tanú, Motta őrgróf.
    Ferdinandónak azonban se híre, se hamva. Don Blasco megragadta az őrgróf kabátjának egyik gombját, úgy kérdezte:
    - Fogadjunk, hogy megint elfelejtették értesíteni?
    Kínos volt a várakozás. Már senki sem beszélt a végrendeletről, csak a közjegyző mappáját bámulták. A legközömbösebbnek azonban Raimondo gróf látszott, aki a hölgyekkel csevegett, meg a herceg, aki az elnöknek magyarázott valamit felesége hozományáról. A fiatalabbik fivér elfogulatlanul csapongott egyik témáról a másikra, a herceg viszont hosszabb szüneteket tartott, közben hunyorogva maga elé meredt, és zavaró gondolat fátyolozta homlokát.
    Végre bejött Ferdinando is: álomittasan meregette a szemét, mintha a felhőkből pottyant volna alá. Megjelenése botránkozást okozott: még a szolgák is feketébe voltak öltözve, ő viszont világos ruhát viselt. Don Blasco ráförmedt:
    - Mi az ördög ütött beléd?
    - Ne haragudjatok - dadogta Ferdinando ne haragudjatok, egészen kiment a fejemből.
    A herceg felhívására mind átmentek a képtárba. A herceg, őnagyméltósága, a gróf, az őrgróf, a lovag, Marco úr, a bíró a közjegyzővel és a négy tanú az asztalnál foglalt helyet, a többiek körös-körül a díványokon ültek, a hercegné félrevonult egy sarokba, donna Ferdinanda Chiarával és Graziellával egyfelől húzódott, Lucrezia pedig őnagyméltósága feleségével és Matilde grófnéval másfelől. A prior egy zsámolyra telepedett, ölében összekulcsolta kezét, és beletörődő közönnyel nézett fel a mennyezetre. Don Blasco a középső ablak fájának támaszkodva állt, uralkodott a gyülekezeten, mint bizalmatlan néző a bűvészmutatvány láttán.
    Megengedi kegyelmességed? - kérdezte a közjegyző, majd a herceg beleegyező mozdulatára elővett a mappából egy borítékot. Minden szem rászegeződött. A közjegyző, miután ellenőrizte a pecsétek épségét, és megvizsgálta az aláírásokat, felnyitotta a borítékot, és kihúzott belőle egy, két-három lapból álló füzetecskét. Rövid udvariaskodás után átadta a bírónak, aki az áhítatos csendben végre elkezdte olvasni a szöveget:
    - Én, Teresa Uzeda, született Risa, Francalanza és Mirabella hercegasszonya, VII. Consalvónak, Francalanza és Mirabella hercegének, Oragua őnagyméltóságának, La Venerata és Lumera grófjának, La Motta Reale, Gibilfemi és Alcamuro bárójának, Bugliarello, Malfermo, Martorana és Caltasipala Földjei urának, Őfelsége, a Király (kit Isten sokáig tartson meg) kamarásának özvegye, a mai napon, az Úr 1854-ik esztendeje március havának 19-ik napján, mikor is elmém ép, de a testem beteg, a Mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, Máriának, a Boldogságos Szűznek és a Paradicsom valamennyi dicsőséges szentjének ajánlom lelkemet, és a következő módon rendelkezem:
    Szeretett gyermekeim jól tudják, hogy amikor tagja lettem a Francalanza családnak, és kezembe vettem a vagyon kezelését, annyi és oly sokféle teher súlyosbodott hitvesem birtokaira, hogy már tönkrementnek volt tekinthető, sőt valóban tönkre is ment, az a sors várt rá, hogy egyik napról a másikra feldaraboltassék a nagyszámú hitelezők között. Engem azonban az anyai érzelem sarkallt, hogy feláldozzam magam hőn szeretett gyermekeim javáért, ezért első naptól kezdve nekiláttam a megváltás munkájának, és ezen dolgoztam egész életemben. Segedelmemre voltak kiváló jó barátaim és rokonaim tanácsai, kezemre járt értelmesen munkálkodó jószágkormányzóm és általános ügyintézőm, Marco úr, támaszul szolgált az Isteni Gondviselés, amelynek ezért tiszta szívből köszönetét mondok. Mindezek következtében mára nem csupán megmentettem a család vagyonát, hanem meg is növeltem...
    Marco úr a rá vonatkozó passzusnál tisztelettel fejet hajtott. Don Blasco arrébb ment. Már nem az ablakfélfát támasztotta, odaállt a bíró mögé: így nemcsak jobban hallott, de szemével is meggyőződhetett a felolvasás hűségéről. A herceg keresztbefonta a mellén a karját, és kissé meghajolt; Raimondo bosszúsan nézett a levegőbe, közben a lábával dobogott.
    - Mindeme vagyonnak egyeden és kizárólagos úrnője és birtokosa én vagyok, részben, mivel belefektettem hozományomat, részben, mivel a többi a hozományomhoz nem tartozó tőkéim és munkásságom gyümölcse, amint erről hőn szeretett hitvesem, VII. Consalvo végrendelete a következő szavakkal tesz teljes és hűséges tanúbizonyságot...
    A bíró felnézett, és megjegyezte:
    - Azt hiszem, ezt a részt kihagyhatjuk...
    - Valóban. Felesleges - szóltak közbe néhányan.
    A herceg viszont a karfára támaszkodva körülnézett, és határozottan kijelentette:
    - Nem, semmiképpen! Azt akarom, hogy minden szabályszerűen történjen... Szíveskedjék az egészet felolvasni.
    - …a következő szavakkal... „Amidőn Isten kezébe visszaadom a lelkemet, semmit nem hagyhatok gyermekeimre, mivel, mint egy nap meg fogják tudni, ősi javaink a családra szakadt csapások következtében megsemmisültek, csak egyetlen értékes tanáccsal gazdagíthatom őket: mindig engedelmeskedjenek édesanyjuknak és forrón szeretett hitvesemnek, Teresa Uzedának, Francalanza hercegasszonyának, akit ez idáig is családunk üdvének gondja ihletett, és akinek a jövőben is csak az lesz egyetlen törekvése, hogy családunk nagyobb dicsőségére biztosítsa kedvelt gyermekeink további sorsát. Adja az Úr, hogy hitvesem még ezer esztendeig megőriztessék az ő számukra, és azon a napon, amikor a Mindenhatónak úgy tetszik, hogy ismét társul adja nekem őt a jobbik életben, gyermekeim híven kövessék az ő akaratát, mert ez csakis az ő javukat és gyarapodásukat mozdítja elő.”
    - Kedves gyermekeim tehát - folytatta a végrendelkező - azzal adják legjobb bizonyítékát atyjuk emléke és személyem iránt érzett szeretetüknek és megbecsülésüknek, ha lelkiismeretesen tiszteletben tartják most tollba mondandó rendelkezéseimet és alább kifejezendő kívánságaimat.
    - Így tehát - és itt minden tekintet a felolvasóra meredt, don Blasco kicsit még előrébb hajolt, hogy jobban lássa az írást, a herceg ajkai pedig észrevétlenül megrándultak - minden javam, kivéve azokat, amelyeknek szétosztásáról az alább megállapítandó módon intézkedem, általános örököseivé két fiamat nevezem ki, XIV. Giacomót, Francalanza hercegét és Raimondót, Lumera grófját...
    A bíró itt pillanatnyi szünetet tartott, a püspök és az elnök fejcsóválva összenézett: ámulatuk egyetértést fejezett ki. A herceg ismét összefonta karját, megint kifürkészhetetlen volt, mint egy szfinx, csupán kissé elsápadt; Raimondo úgy tett, mintha észre sem venné a jókívánságok feléje szálló mosolyait, donna Ferdinanda pedig összeszorított szájjal szemlélte a falakon függő ősszülőket.
    - Az a kívánságom azonban - olvasta tovább a bíró -, hogy az osztozásnál a fent nevezett két fivér közül Giacomo hercegnek jussanak az Uzeda-család általam megváltott hűbéri birtokai, Raimondónak, Lumera grófjának pedig a Risa-ház tulajdonai és mindazok a javak, amelyeket az idők folyamán megszereztem. Az ősi palota az elsőszülött örökrésze legyen, de Raimondo fiam egész élete során használhassa a déli fertályt a hozzá tartozó istállókkal és kocsiszínekkel.
    Az elnök és őeminenciája ismét bólintásával fejezte ki egyetértését, sőt az őrgróf halkan meg is szólalt:

    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647233
Webáruház készítés