Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Fáy András: A Bélteky ház_MOBI

Fáy András: A Bélteky ház_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ágnes, az Erzsike anyja, szelid, kegyes lélek volt, ki békében élt az egész világgal, s istenéveli, lelkéveli békéjét, első boldogságnak tartotta az életben. Vallásossága némi buzgólkodással, áhitatos ábrándozással volt párítva. Sejtései valának arról, hogy a csodák kora nem múlt még el, s az égnek közvetlen munkálkodásai, nyilvánok most is a világi eseményekben, és emberi sors változásaiban. Lelkének ezen irányát nagybátyjától kapta, ki klastrom kapusa volt, és gyakori a háznál. Képzeletünk, ha bár homályosan is, rendszerint szokott az emberekhez valamit ragasztani körzeteikből, udvar fényéből az udvariakhoz, hatalomból a nagy hivatalok szolgáihoz, és kegyességből az egyháziakhoz. Így a nagybátya is, hírében állt a kegyességnek, annyival is inkább, hogy szavaiban igen szerette a földi dolgokat az égiekkel viszonyba és közvetlen érintkezésbe hozni. A klastrom képzelet-ragadó vad tájú fekvése, rejtélyes magány, szerzeti áhítatoskodás, és agg legendák olvasása, lángba kapák tüzes képzeletét, s minden tudománya csak emésztetlen olvasásból állván, nem vala lelki ereje, megtisztúltan fogni fel az eszméket. Homályban bolyonga a két élet között, és számos zavart képei közt csak ezen egy vala tiszta neki, hogy lélek-nyugalom, első kincs a földön. Mind ez, mind amazokból egy kettő, átszivárgott Ágnes lelkébe is; mert nagybátyja tiszteletben és szeretetben állott nála, s annak leendő örököse volt. Különösen, mint valószinűt fogadta el Ágnes nagybátyjának azon hiedelmét, hogy születésünk napja, legfontosabbja életünknek; mintegy csirában rejti az egész világi sorsunkat, hogy annak minden körülménye jelentő jóslat az értőre nézve, hogy az ég keze nyilván mutatkozik születésünkkor, s csak vakságunk oka, ha nem látjuk azt. Egy-e, úgymond a nagybátya, bár mikor vetéd magodat? mily időszakaszban, mily hold-fertályban, mily helyen, mily időjárásban kelt csirába magod? Nincs-e mindezeknek befolyásuk, és sok más látatlan apró körülményeknek elhatározó hatásuk reá? s ha avatva vagy a természet titkaiba, nem jósolhatod-e bizonyossággal meg csirád felől: mi tenyészést igérhetsz annak? Láttatlan szövődések munkálnak a természetben, miket hatalmas kéz szövöget, s véges gyarló elme csak sejteni tud. Bizonyos környezetek fogadják születésénél az embert, melyek mind befolyást és hatást gyakorolnak a zsenge testre és lélekre nézve. A nyájasan mosolygó nap vidám lélek-irányra deríti, a borongós idő elnyomja azt; az évszakok és hónapok különféle légmérsékleteikkel, égjelek, természeti tünemények, világi események - mind kisebb vagy nagyobb mértékben befolynak a gyermeknek sorsába.
    A nagybátyánál ezen eszme ritkán halada puszta jóslásnál föllebb, győződve lévén a felől, hogy véges elme a természet és sorsunk titkos rugóit el nem láthatja; de Ágnesnél egy kis babona is fért ez eszméhez, s ő kiterjeszté a nagybátya eszméje alapját, az évenként előfordúló születési napokra is. Gonddal, olykor aggodalommal lesé, családja ezen ünnepletein a jeleket; s minthogy egy egész évnek hosszú folyama, örömöt, bánatot, jót és rosszat, vegyesen nyujtogat, akként vala rendszerint jóslásaival, miként az szokott lenni, ki álmainak hiszen, mikből a teljesedteket kiemeli, és mellőzi azokat, mik be nem teltek, csakhogy hiedelme ne csonkuljon. Egyébiránt kegyelő tisztelése azoknak, kik és mik a valláshoz közelebb vagy messzebb tartoznak, öröm és vágyás az egyháziak után, nyájas gyönyör, ha a lelkiekben magát rendben érzé, s pontos áhítatosság - valának Ágnes tulajdonai, s ezekben nevelé Erzsike leányát is. Kedvteléssel tette ő meg buzgóságait, örült az előforduló szent szokásoknak és ünnepeknek. Ezekre vidáman tette előkészületeit, tisztogatott házában és háza körűl. Mert külső belső tisztaságnak, így tanítá vala őt nagybátyja, akként kell állni a halandónál, mintha szállásra várná az égieket, s mit is tehetne egyebet érettök? Erzsike, anyja leánya volt e részben. A világért sem mulasztá vala el a lelkieket, ha Ágnes elnézte volna is a mulasztást, s a mely napon nem vala elégedett áhitatosságával - mert egyébb súly még nem nyomá ártatlan lelkét - elégűletlen vala ő napjával és önmagával is.
    Színjáték-óta mindinkább távozott a szerelem bizalmas angyala párunktól. Minél fentebb dagasztá a hiuság Erzsike keblét, minél elégedettebb vala ő önmagával, annál kevésbé vala az körűlményeivel és Pistával. Szűk lőn egyszerre neki az atyai ház és sors, képzete és kívánati vágyva lebegének mindkettő felett, unottak lőnek előtte durváknak tetsző eddigi foglalkozása és társalgása. Rangosabb viseletet, állást, járást, szokást és szavakat ölte most magára. Anyja békétlenűl csóválta fejét e változásokra, s a mint leánya, eddig leeresztve viselt haját is, fésűre kezdé feltűzni, kitört aggodalmaival. Édes leányom! így intette Erzsikét, nincs ég áldása a kastélybai járásidon! A mely sorsot elhagysz most, viszont el fog az hagyni téged, és a melybe vágysz, nem fog felfogadni soha. Falu gúnyja leszesz édes gyermekem és sírja szülőidnek! Erzsike engesztelé jó anyját; de haja fésűn marada feltűzve.
    Pista kínja még sulyosabb lőn. A lányka azonfelül, hogy serkedő indulat vonzá őt Kornél felé, és naponként hűté régi szerelmét, hasonlítgatni is kezde most Kornél és Pista között, mint vélhetni, ez utóbbinak kárára. A keresett csinosságú, a tetsző alakú, a mézes ajkú, világban és szépnem körűl forgott városi uracska, és a durczás egyűgyü paraszt ifjú, kinek tiszta szivében tiszta szerelme vala minden érdeme - hatalmas ellenetek valának. A lányka csábult képzete mindinkább kifestegeté ezeket, s jó Pista mindinkább sülyede szive előtt. A most különben is durczásabb, borúsabb ifjú, parasztabbnak tetszék neki mint eddig; ízetlenebbek valának előtte jó kedvében tréfái, és türhetlenebbek borongásiban szemrehányásai. Naponként sűrűbbek lőnek köztök a zajos szóváltások, daczos meghasonlások, s sziveikből száműzve vala a békés bizalom és szerelem arany boldogsága!
    A falu suttoga, mert az öreg juhász szerte dicsekvék, az udvar szobaleányi locsogának, Erzsike pedig rangosan kezdé magát hordani; és Pista sokat halla mindenfelé, s csakhamar sejté az ölyvöt galambja felett. Egy csapással kivánt keresztűl esni mindenen, s komoly szót intézett este a forrásnál Erzsikéhez. A lányka tagadott mindent, irígy rágalomnak nevezte Pista híreit s enyelgve tört megnyugtatni kedvesét; de ez borús maradt, s megkapva kezét Erzsikének, dombra vonta fel őt magával a feszület alá. Erzsi! így szólt hozzá halk ünnepélylyel, isten ege és szent képe alatt vagyunk itt; az itten tett fogadást nem kapják el könnyű szelek; tedd jobbodat a feszűletre, s úgy mond tisztán, ha mondhatod: szeretlek! Erzsike borzadt eleinte megtenni a fogadást; de szíve még semmivel sem vétkelte őt, a történteket, mint ártatlan játékot, vádtalanúl tüntette az neki elő, s most titkon föltette magában: nem menni tovább; s így reá tette kezét a feszületre s lassú hangon mondta: szeretlek!
    Úgy áldjon isten! kiáltá életre derűlve Pista, s karjai közé szorítá a leánykát. Most menj haza, válassz bárányt a lakodalomra, új boron haza viszlek. Faluba tért Pista vigan, haza merűlten Erzsike; mert ez utóbbi nem volt egészen tisztában saját érzeményeivel. Szerette ő Pistáját; de ily rögtön, már néhány hétre lekötni magát örökre vele, most midőn oly kedves vonzalmak zsibongtak képzeletében, és szivében az udvar felé, nem vala inyére. Szakítva legyenek-e egyszerre azon nyájasan fonódott szálacskák? paraszt háztartásba temettessenek-e örökre oly ragyogón fejledezett tehetségei? feledésnek adassék-e a szives úrfi, és tőlei becsültetés? Paraszt menyecske legyen ő is, mint a többi, s nem több mint paraszt menyecske, oly szerte magasztalt kecseivel? Tehát atyjának nemessége, vagyona, olykori igérő szavai, csak eddig terjedének-e? Ekként tünődék most Erzsike, ekként tünődék még gyakran, ha atyját hallá; de anyja szavai Pistához hajták őt mindig, s tett fogadásához. Segíté ezen utóbbi hangulatát az is, hogy az udvar egy pár hétre elutazék; segíté áhítatossága is, mert Erzsike anyjához szegődék most, templomot jára vele naponként, mintegy erőt és segélyt nyerni megszentelt fogadásának.
    A hiúság legveszélyesebb, mert legmakacsabb kerítője az ártatlanságnak. Nem kiirtva, csak elaltatva volt az Erzsikénél is. Megjött az uraság, s Póli is új férjével, hogy atyját magához szállítsa, és rendelkezéseket tegyen. Az öreg báró Regéczy tudta, hogy kedves faluját meg nem mentheti, s abba mint sajátjába nem jövend többé. De ez szokott kedvét nem csüggeszté; mulatozva kivána megválni attól és szeretett jobbágyitól. Mi szükség, úgymond, az élet közbeeső felvonásait is úgy akarni végezni, miként a végsőt vagyunk végezni kénytelenek? Sorsunk többnyire csak úgy csüggeszt, ha magunk csüggedtünk előbb; vidám szíven fúlánkja szakad!
    Álló hétig űzte víg mulatozás egymást az udvarban, cseléd és jobbágy vígadott jó ura körűl, s Kornél az utolsó napra ismét színdarabhoz készűlt, a szabadban, a kert egyik kies osztályában szándékozván azt eljátszatni.
    Követ mene ismét Erzsikeért. Épen anyjával vala ez, s a követ azon izenettel küldeték vissza, hogy a leányka beteg. Anyja adá az izenetet, mert Erzsike nem vala képes adhatni azt. Egyszerre felriadának lelkében vágyai, és képzetében azon jó órák, miktől a kegyetlen izenet megfosztandja őt, a víg mulatozásnak azon nyájas alkalmai, miktől, hogy anyját meg ne hazudtolja, egész héten elmaradni leend kénytelen. Bús kilátása könnyet fakaszta szemeiből, szívesen óhajtá vala visszahíni az elsietett udvari követet.
    Másnap az öreg juhász komoran tekinte felváltva Erzsire és anyjára. Mi bajod leány? kiálta amannak, beteg vagy? Erzsike tagadá. Mit komáztok hát? mondá az öreg, az ifjú nagysás asszony megszólított az udvarban, s kérdé hogy mi bajod? mert rosszúl voltál midőn érted küldözött. Szemet meresztettem s mondtam: semmi bajod! csak anyád fejében motoz a betegség. Megigértelek, öltözzél, lódulj! de becsületet tégy, a mint illik! - Az anyja kifogásokat mere férje előtt. - Ej mit? dörge ez, vagy látjuk jó öreg urunkat valaha, vagy soha sem, s ilyesmit sem tennénk meg utoljára kedveért? Mi szükség tokban tartogatni a leányt? nem rágják el fülét az urak is! - Erzsike öltözött, titkon örvendve, hogy parancsoltatott az, mit szíve óhajtott, s felelet terhe nélkül tölt be titkos kivánata.
    Kornél, egy felvonásu kurta darabot választott ki, hogy tanulások ne terheljék a játszókat, s gátolják rendét a mulatozásnak. Pótlékul a báró kép-gyűjteményéből szemelt ki darabokat, hogy azokat néma ábrázolatokban adhassa elő. Kálmán nem igen vala barátja ezeknek, s kihagyatá magát adattatásaikból. Annál nagyobb hévvel fogá azokat Kornél, fortélyosan használva az előforduló különbféle helyzeteket arra, hogy a szép paraszt leánykát közelébb vonhassa gerjedelme körébe. Együtt adák a főbb szerepeket, miknek gyakori biztosságaik, midőn tag tagot, lehellet lehelletet ért, mind megannyi sikos kisértetek valának Erzsikére nézve, s elárulák Kornélhoz pártoló szívét. A próbák naponként ismételtetének, s naponként inkább feledé Erzsike anyját és Pistának adott fogadását. Homályos mámor fogá el szíve érzelmeit, egyfelől hiúság s az úrfi iránti égő indúlat, kapák képzeletét lángba, másfelől bizakodás önerejéhez, de még inkább ismeretlenség az ártatlansága felett lebegő veszélylyel, tarták aggtalan ámulatban eszméletét.
    Mulatságra és tánczra vala a falunak vénje és fiatalja, az úri kastélyba felszólítva. Vénje nehéz szívvel és aggódva jelent meg, mint utolsóra jó ura körűl, a fiatalság feledve víg jelenben jövendőt, víg kedvvel szökdelt elő. Sarkantyú pengett, kancsó forgott, leány pergett - egyedűl Pista sarkantyúja nem pengett, egyedűl Erzsike nem pergett! Pista az ifjak mellett állt boszúsan, Erzsike az urasággal szorongó kétkedésben: maga feleihez vegyűljön-e? vagy amazzal néző maradjon? Kálmán, Kornél, Szögváry s több uracskák, közel hozzá üzték tréfáikat, s ritkán maradt előttök nevetség nélkül valamely ügyetlen mozdúlat, vagy idomtalan szökdelés, mely a falusi parasztság tánczában oly igen természetes vala. Erzsikét büszke szégyen is tartóztatá, ily gáncsoknak tenni ki magát. Ez vala az ok, hogy keresett szín alatt kosarat ada Pistájának, a mint ez sok tünődés után arra birá magát, hogy táncára felkérje kedvesét. Hátravonúlt Pista, s nem sokára eltűnt az udvarból. Erzsike szíve keményen dobogott, de Kornél nyájas szavakat sugdosa körűlte, javallá ízlését, hogy oly buta tolongásban magát lökdöstetni nem vágyik, s a lyánka szív-dobogása elnémúla. A többi paraszt ifjú, Pista szerencsétlensége után, úgy sem meré felkérni többé a félkisasszonyt.
    Az utolsó próba tartatott. Pista nem maradhatott tovább. Egész héten nem volt Erzsike háza felé; csak otthon ablaka karikáin keresztül leste a lányka udvarbai menéseit, s mindenkor bevonúltabb szívvel fordúlt el attól. Táncz-óta dúló gondolatok és föltétek költöttek lelkében; s nem tűrhetvén tovább kínjait, subát öltött s bevágott kalappal kerűlt az udvar kertje háta mögé, hol a palánk nyilásain át leste lányának tevéseit.
    Kornél felügyelése alatt, épen az elő-színnel bajlódott a cselédség. Deszka-állások rakattak, s ezekre félkörben narancs-, czitrom-, gránát-fák, és oleanderek tétettek fel az üvegházból. Mindenki segített, foglalatos volt Erzsike is, galylyat kötözött öszve, hol ritkább vala az árny, s tisztogatott az úrfiak víg enyelgéseik között. Új hozatalért ment a cselédség, egyedűl Kornél maradt a színnél és Erzsike, ki egy fácska száraz harasztjának letisztogatásával foglalkozék. Kornél nem sejtve tanúszemet, a lányka mögé simúla s gyönge öleléssel szép hó nyakára csókot nyoma. Tűré Erzsike a merést, de nem viszonzá azt, s Kornél újra arcza után hajlott, a mint őt hátul izmos kezek ragadák meg s eltaszíták a lánytól.
    Úrfi, rengettét! ez az én jegyesem! így dörgött hozzá Pista villogó szemekkel, és csukott öklei borúsan fenyegetőztek felé. Hátrariadt Kornél e véletlen előtűnésre, s hol az ifjúra, hol a halvány reszkető lánykára tekintett. - Ez az én jegyesem! ismétlé Pista, s karon fogá a lányt. Ez magához ocsúdék, mert Kornél arczán gúnyos mosolyt sejte, s a cseléd is közelíte. - Még korán sem vagyunk oly messze! mondá Erzsike élesen, s Pista kezéről lerántá magát. Pista némán meredt szemével a leányra, megfordúlt, s eltűnt előle.
    S ez a gulya után való, jegyesed? kérdé Kornél; sajnállak lányka, hogy így veszted el magadat; te többre születtél! Erzsike mentést dadogott, szüléire vetett, s az egybekelést bizonytalan háttérbe taszította. Kálmán jött a cselédekkel, rendezve volt minden, s Erzsike szorongó szívvel ment haza, elsietve és szemet elfordítva Pista ablakánál.
    Még szorongóbb szívvel játszá másnap szerepét az előadásnál, a nézők közt vélvén Pistát, kinek zajlását rettegni kezdé. De Pista nem vala jelen; nyugtalan kínokban sinylé át otthon a játék alatti hosszú órákat, s csak szüléitől hallá a gyászos híreket; híreket, mik fenékből felforgaták lelkét.
    Tóth Erzsi, annyi mint úrnő! mondá a gazdáné; teli az udvar és falu vele. Más után tekints édes fiam.
    Pista szája nevetésre vonaglott, és kiomlott az ajtón.
    Még e történet korában, minden szerelmes szövetkezés czéljaúl, csak tisztességes házasságot remélt a falu becsületes népe; azt remélt Kornél és Erzsike közt is. Pista sem tudott mást gondolni, csak az nem fért szívébe és fejébe, miként feledheté a lányka régi szerelmét, hűségét oly hamar? miként tett fogadását a feszűlet alatt?
    Élet vagy halál! így kiálta fel egyszerre; berohana szüléihez, ezektől nagybátyjához, ki kérőnek vala kijelelve, s másnap szokott szertartással kereté meg magának Erzsit.
    A lányka szerette Pistát, lelke mélyében ő ült; de képzete már idő-óta a Kornél körülményeivel, nyájas simaságával és míveltségével festegette őt. Kornélnak nem annyira személye, mint rangja és míveltsége volt előtte kedvelt, szívét Pista birta. Azonban a kertbeni utóbbi kirohanása, homályos idegenkedést szült iránta keblében, mi után új kedvetlen oldalát ismerteté meg ebben vele, s némi okai támadtak remeghetni a jövendőtől. Szüntelen hangzottak füleibe Kornélnak szavai, hogy vesztve van, hogy többre született.
    Atyja még mélyebben rántá be őt az örvénybe, mint saját szive is. Őt, leánya tekintetéből több kegyes szavakra méltatá most az uraság; így alkalmat nyere annak szájából hallani leánya dicséreteit, de egyszersmind Pólinak azon megjegyzését is Pistáról, hogy egy idő óta igen eldurvúlt, és Kornél azon sajnálkozását, melyet már Erzsike előtt tett vala. Ezekhez járúlának az udvar és falu suttogásai, saját szíve nagyravágyásai, követelt nemessége, lánya tulajdoniróli magas képzete, s mindezekből azt voná ki magának, hogy a Kornél és Erzsike közti házasság nem fogna lenni lehetetlen. Gondolatlan szókat ejte otthon, s bár az anya főt rázva azokra, sátán sugallatinak nevezgette is azokat és vétkes felfuvalkodásnak: lobbanó olaj valának azok még is, rangkóros hiúságára nézve Erzsikének.
    Azonban mindezeken is diadalmas lőn, ennek Pistáhozi meggyökerezett szerelme, és vallásossága, mely szent fogadását lelkiismeretesen őrzé keblében. Övé vagyok, mondá magában, isten előtt vagyok övé; de azért martalékaul nem kötöm le magamat. Érdemeljen meg, mi előtt sajátja lennék, nyájassággal, kedv-előzéssel, miként Kornél úrfi s az uraság bán velem; tanúljon előbb engedő, simúló lenni, s ne kivánjon minden akaratot, durva paraszt férjként magához rántani; nyújtsa így idő alatt előbb kezességét nekem, hogy becsűlt nője, nem pedig heves forranásinak rabnője leendek - s kezem övé, és senkié másé a világon.
    Így gondolkozék szerelmében Erzsike, vagy tán hiúságában így ámítá magát; mert bár gyöngédebb érzelmű vala is, semmint hűtlen akart volna lenni; de vágyai közt homályosan leskődék még szive fenekén egy, mely idő-nyerést óhajta; és az az emberi szívben rendszerint mételyre mutat, ha a jóban gyors elhatározás helyett, időnek és történetnek kétes hullámain rengeni vágyik.
    Pista kérője nem vive ugyan rendes fonású kosarat haza; de a Tóth-háztól adott válasz, a Szőke-háznál nem véteték egyébnek. Az öreg juhász ifjalta még leányát, Erzsike időt és föltételeket kivánt, s Szőkéék a rang-kórságot átkozták. Pista pedig elmarjúlt lelkében, bizonyos jelét látni vélvén lánya hívtelenségének. Lángolva fájdalmában bolyongott szét a határban, látta a dombról udvar felé sietni Erzsikét s viharként dúlt keblében e látás. Estére borúlva, szerelme tanyáján a forráshoz simúlt, kiszólíttatta anyjával, kit a ház-ajtóban talált, Erzsikét, s elöntötte a leányt kitörő szemrehányásival. Ez egy pár órával előbb vőn nyájas búcsut Kornél úrfitól, s annál szigorúbb ellenetben álla most lelke előtt, a szerencsétlen ifjúnak durva zajoskodása. Még élénkebb lőn szívében azon föltétele, hogy az ifjat megtörje előbb, mielőtt magát birtokába adja. Méltóságos és némi sértett büszkeséggel telt állást vőn tehát magának, s egyenesen kitárá Pistának, hogy szívét, kezét elraboltatni nem engedi; mindkettőhöz csak nyájas figyelem és sima tisztelet fog vezethetni. Kegytelenűl fordúlt meg e szavakra s betűnt a ház ajtaján.
    Pista helybe meredve maradt egykorig. Világos lett lelke előtt elhatározott boldogtalansága. Erzsikét nem látá így soha. Kisasszony beszélt belőle velem, gondolta magában, és fogat csikart. E mellett a lányka fülében arany-függőt sejté meg, mint véle, Kornél úrfi ajándékát; mit azonban Póli dugott volt búcsuzáskor, kegye emlékeűl oda.
    A szenvedő szív, mely közel vala mennyéhez egykor, nem szokhatik mindaddig vesztéséhez, míg minden remény-szálacskát szakadva nem lát maga előtt. Pista megkisérté még egyszer szerencséjét, s megfárasztá még egyszer kérőjét. Ugyan azon vala a válasz; noha Erzsike szavai lágyabbak, biztatóbbak; de miket mint keveset jelentő szólásformákat, s megszokott enyhítő szereit a kosárnak, felede a kérő híven megadni a kéretőnek. Pistának lelke elbúsult, de kínja benn emésztett csak, panaszt nem hallott szájában, könnyet nem látott szemében senki, szótlanúl járt-kelt, végezte dolgát, s magok a szülék sem sejték a vulcánt, mely belül lángolt. Pista nem átkozta Erzsikét, sőt szíve gyakran hajladozott menteni őt; de forrott indúlatja, boszúja Kornél, s általában úrfiak ellen. Egy pár hétre, mely alatt Pista nem látta Erzsiket, nagybátyja a kérő hírül hozá, hogy az öreg juhász jegy-váltásra viszi be leányát Pestre. Pista ekkor tett le végképen minden reményéről, s habár Kornél iránt nem is birt enyhűlni, enyhűlt a lányka iránt, kit rang és bőség könnyen leszédíthettek egy szegény subásnak szerelméről.
    Bizonyos akart lenni még is: igazat tartott-e a hír? s megkémlelte a juhász-házat. Les-bokra mellől látta, miként ül fel szekerére a juhász, s mellé kissé megsápadt leánya. Ég és föld szakadt Pistának szívére, a mint a kocsi elzörrent. Dúlva, vesztve volt neki e pillanat óta minden, rém-árnykényt járt a faluban, irígylett minden öreget, ki nem soká viendi már a hosszú életet, irígylett minden halottat, ki nem kénytelen szenvedni többé! Ily bánatában, nem vala ereje bevárhatni visszatértét az úrfi menyasszonyának, fogá fegyverét, s szeme után útnak erede. Szüléinek nem vala ez szokatlan; mert fiok az uraság vadászával, vagy csőszeivel gyakran vadászott; de Pista nem tért estvére haza, nem következő napokon is! Pista nem tűrhető bújában a katonaság közé sietett, ellenség és halál eleibe.
    Gyulának nyugtalan vala éje, s szemére álom nem ereszkedék. Kornéltól, eddig is titkos valami tolá el őt mindig, de érzete iránt bizalmatlan vala; mert úgymond, hajlunk azokban, kik bennünket világi ügyességgel meghaladnak, hiányokat találni, hogy mintegy kiegyenlíthessük önmagunkkal őket. Most Pista szavai után, kénytelen vala tudni, hogy Cili kedves növendéke körűl veszély forog; aggódva hánytatá elméjében Kornél figyelmét a lányka iránt, s félté tőle annak nyugalmát, boldogságát. Eltökélé magában, hogy figyelmeztesse őt a veszély iránt, s reggelre kelve el is küldé Vincze a maga legényét, Gyula levélkéjével Várfokra, melyben ez általánosan, nem érdekelve Pista történetét, inti növendékét, hogy Kornéltól, szíve érzelmeivel ovakodjék. A legénynek parancs adaték, hogy a levélkét titkon egyedűl Cilinek nyújtsa által.
    Gyula előbb Uzay dolgait hozá rendbe, mi végett Vincze is elkiséré őt, még távol esvén Klárcsi egybekelésének határ-ideje. Gyula reménysége felett boldogúlt a közbirtokosokkal. Zajoskodáshoz voltak elkészűlve eleinte mindnyájan, minthogy előttök heves ügyvédek vezérkedtek; de Gyula halkkal és simán lépett fel köztök, s hasztalan jogvitatások és törvény-dörögtetések helyett, békésen tört egyesítni a kölcsönös érdekeket. Engedett, hogy követelhessen, s így apró szivességekért fontos nyeréseket cserélt küldője számára. Itt közelebbről volt alkalma meggyőzni Vinczéjét a felől: miként minden emberi szív rejtekének van nyitó kúlcsa.
    Harsagon Vincze a fogadóba akart beszállni. Nem barátom, mondá Gyula, a mely fát levágni akarunk, tövéhez kell annak állnunk, s a generálhoz hajtata be.
    *
    A generál egy volt azon kevés férfiak közől, kiknek minden tapasztalásaik és tudásaik kifolyók és tettbe menők.
    «Használni ismereteinket, magunk s embertársaink javára» ez vala jelszava, s azokat, kik csak azért tanúltak, hogy tudjanak, régi fegyvertáraknak nevezgeté, melyekben a puskák, kardok, szerszámmal, plengével bírnak ugyan, de sem lövésre, sem vágásra nem használtatnak, s csak rozsda emésztéseinek hagyattak. Nagy tudományú ugyan nem vala ő, de nyílt fő. Elméjének legfőbb ereje abban álla, hogy a hallottat, látottat, olvasottat, könnyen feltudá fogni, és fontolgatásával sajátjává emészteni és alakítni. Előitéletektől ment lelke, kész volt elfogadni minden jót és hasznost, melyet az élet bár mi ágában is tapasztalt; munkássága pedig és szép jövedelme többnyire azonnal létre segélték azt. A külföld hasznos intézeteire, szokásira, találmányaira nézve, józanúl kibírta számolni: mi sikerűlhet hazánkban, éghajlatához, népéhez, s ennek míveltsége fokához képest? Czéljainak és terveinek kivitelében, gyors, fontoló, kitartó és óvatos vala. Ezen tulajdonok, nemes becsület-vágygyal párítva okozák, hogy Rónapatakynál a maga korában, a fejedelemnek nem vala használhatóbb generálja. Szép csatákat nyere néhányszor számára, és katonai megbizásokban sikeres hasznokat. Ennélfogva tisztelt vala ő udvarnál és seregnél, s a király, számos érdemeit egy kis uradalommal jutalmazá meg, mely a Kamara alatt ugyan nem sokat hajta be, de új birtokosának szorgalma után évenkint jövedelmezőbb lőn. Egy golyó megzúzá vala a generál balczombját, a mint a csatamezőt czirkálá, ez őt nyugalomra készteté; melyet nyert jószágán leányának éle, s a közjónak és jobbágyainak szentele.
    Szerény volt a generál, és mások iránt becsűlő. Nincs oly csekély ember, ezt szokta mondogatni, kinek legalább is egy oly tulajdonsága ne volna, mit óhajtnék sajátommá tenni. Forró, de józan honszeretet vala egyik polgári erénye; az, mely nem fúlad el sikeretlen cosmopolitismusban, s minden embertársért hevűl ugyan, de hazafiaiért különösebben lángol. Virágzani látni hazáját, s benne a közjót, édes kivánatja vala lelkének, s ezt maga részéről is telhetően segélni elő, munkás rugója igyekezetének. Nem tűrheté azon káros önzést, melynél fogva személy, osztály, vagy törvényhatóság az állományban, nem mint tagot, hanem mint külön egészt hajlik tekintni magát, s már a seregnél tüzesen ostromlá azon tiszteket, kik ezen önzésből, éllel állának a polgári rendek ellenében. És különösen az önzést, bár mi alakban találá azt, mindenütt mint ellenséget üldözé, azon hitben lévén felőle, hogy minden közjónak ez szokott lenni közeles, vagy távolas akadálya. Bújkált is az előtte, mert a különben nyájas és emberszerető férfiú, katonai egyenességgel kelt ki a nem egyenességek ellen, s az álarczokat nem igen szerette meghagyni azokon. Ekként rázogatta meg azokat, kik eléggé alacsonykodók lehetének gúnykodni, vagy gyávák panaszkodni hazájok fogyatkozásai ellen, a nélkül, hogy részükre érte valamit tennének; ekként azokat, kik köz erőre utaltak mindig, hogy saját restségökre és hanyagságukra mentést vonhassanak; ekként azokat, kik felölték a hazafiúság palástját, vele haza emberei, alatta pedig magokéi valának. Ez utóbbiakat útczai koldusoknak nevezgeté, kik szüntelen imádkoznak, de nem kegyes indúlatból, hanem alamizsnáért.
    Katonaságbóli hazatértével, meglátogatá a megye gyűléseit, s első gondja volt jelentni a fő- és alispánoknál, hogy kiküldetésekben használtatni kiván. Még nem érzem, úgymond, lerovottnak hon iránti tartozásomat. Kardomat ugyan már nem forgathatom érte, de számára egy olaj-ágat még az én karom is elbír, s jó gondolat érhet minden józan, minden használni kívánó férfiút. Mennyi ember nem lopja meg önmagában idejét és hazáját! - Hogy őt is érte jó gondolat, megmutatta a következés. Rabok dolgozó-háza, fegyházak czélszerűbb rendezése, megye oltványos és epres kertjei, pontos rendet tartó árvaszék, útra, töltésre, hidakra szánt tőke-pénz, s több effélék, mind az ő kivitelei valának a megyében; mert Rónapataky, javaslatai és tanácsai mellett, nem voná meg sem munkásságát, sem erszényét, hol hasznost kezdeni vagy kivinni kelle. Hogy őt ezekben tekintélye is segíté, könnyen vélhetni. Nagy polczú férfiúnak szájában, szintúgy tekintélye után óriásodik a szó, miként eltörpűl az a tekintetlen csekély ajkán. Gyakran azzal a csinos fortélylyal éle a generál, hogy másokkal, kiket előre megnyerhete, adatá az első szót, valamely hasznos javaslat iránt. Mert, úgymond magában, a köztanácskozásokban ritkán bírjuk különszakítni önszemélyünket a közjótól, s azt, hogy legelőbb is miénk vala a jó gondolat, legalább is becsűljük annyira, mint azt, hogy használtunk.
    A generál kevés beszédű volt, s fecsegésnek esküdt ellensége. Sok szó, kevés tett! ezt szokta mondogatni, s ellen-példányul Spártát hozogatni fel. Azt az embert, ki ha mindig jól is, de tettek nélkül szónokol, nem becsűlhetem annyira, mint azt, kinek pályája tettekkel teljes, bár ha olykor botlik is közhelyeken nyilatkozataiban. Mindig könnyebb itélgetni, vagy tett után mondani meg: miként kelle vala cselekednünk. Gyakran egy hadnagyocska is megbírná vesztett csata után mondani: miként kellett volna azt megnyerni. Nemesb és hasznosabb mesterségnek tartá ő, kevés szóban sokat, mint sok szóban keveset mondani; ha bár úgymond, okos embernek ez utóbbi alkalmasint szintoly erőbe telhetik is, mint csekély embernek amaz. Innen a szónoki erőt és fortélyt, miként azt venni és használni szoktuk, nem sokra becsűlte; s e részben már az iskolákban külön vált kedvtelése a septemvírétől, kit különben igen tűrhetett. Az ő mondatai, chryái, szónoklatai mindig legkurtábban estek ki, s háta borzadozott, ha a tanító ezt kiáltotta neki: szélesítsd fiam! dilatáld! vagy ha synonymokkal, és nyomtalan szószaporításokkal állott eleibe. Otthoni nyugalmában, és polgári pályáján még inkább kifejlett most idegenkedése az áradozó beszédektől. Gyakran kikelt gyűlésben vagy azon kivül is, a sujtásos szónoklatok, jóakarat-kapkodások, hízelgések, már mondottak ismétlései és haszontalan, tárgyra nem tartozó szó-terjengések ellen. Különösen egykor, midőn egy fontos közgyűlés alkalmával, az első űlés csupa szónoklatokkal, megköszöntésekkel, elfogadásokkal s a t. tölt el, türelmetlenűl fakadott ki a generál, a főispán asztalánál. Nekem csak azon szónoklat becses, így szólt, mely szerényen maga előtt ereszti a gondolatot, s magát szolgaként amaz után szabja, csak addig terjedez, a meddig amaz, annyit ad elő mennyi elég elegendő köntöst adni a gondolatra, hogy ez illően jelenhessék meg, a nélkül, hogy hasztalan piperével kivenné azt egyszerű formájából. A nyugtalan emberi elme, mihelyt valamiben az alkalmasságot elérte, azonnal, túl szeret sietni, fényűzésre rajta. Ezt teszi már ma gondolatai kifejezésében is. Fényt űz a szavakban, s nem gyér az eset, hogy a gondolat szolgaként sántít amazoknak pompás nyargalásaik után, vagy néha tőlök végképen is elmaradni kényteleníttetik. Magyar nemzetem, mint ázsiai faj s barátja a pompának és szertartásnak, úgy sejtem, nem szeret utólmaradni ebben is. Szerencse, hogy a magyart a szónoklatokban csak a szó-pompa viszi, s hogy különben a sok szó épen nem tulajdona; mi lenne, ha még francz bőbeszédűség is fogott volna lenni nemzeti bélyege? Kétségen kivül szóözön, melyben a gondolatok apró halacskákként uszkálnának! Én megvallom, óhajtnám a szónoklati mesterkélést kiküszöbölni a főbb tudományok sorából; a valódi szónoklatnak pedig a logica megett nyújtnék helyecskét, honnan ezt szólatnám vele: tartsd lelked előtt tisztán a gondolatot, s megtalálandod az illő szavakat hozzá; ha nem találtad ezeket, nem birtad tisztán a gondolatot, lelkedben és nem ajkadban volt a hiba, s ily esetben én csak üres csengésű szavakat kölcsönözhetek neked, ámításaul a nemgondolkozó hallónak, bosszantásaul a gondolatot és okot-várónak.
    Egy tisztviselő, ki mint erős szónok, birá e részben a megye közvéleményét, megbotránkozék e szavakban. Nem örömest hagyjuk meg másokat kis véleményekben a felől, miben magunkat nagyoknak véljük. Ellenveté a generálnak, hogy a valódi szónoklat nem hagyja el a gondolatot soha, hanem azt varázs-vesszejével, főn kivül a szívhez is viszi, hogy így mintegy beavassa azt hallgatóinál; előhozá: mily becsben tartaték ez a régi görögöknél és rómaiaknál, s tartatik ma is Angliában.
    Megengedem, válaszolt a generál, hogy a dolgot annak meghatározása dönti el: mit akarunk érteni a szónoklat nevezete alatt? Mihelyt ez csak annyit tanít: miként kelljen a gondolatot és okot kurtán, de még is tisztán és kimerítőleg adni elő, s szájat és fület ezen felül nem fáraszt, mi szavam sincs ellene. De annál több, ha a szónok, oknak alakjába öltözteti a nemokot, győződés helyett indít és ostrommal veszi meg fontolás előtt az elhatározást. A rómaiakban, kikben minden nagyságuk mellett is nem mindent csodálok, soha sem hagyám azt helybe, hogy nálok ítéleteket, szónoki vádlások és védések után hozott a nép. A szónok, miként tiszt-úrnak tetszett mondani, főn kívül szívhez is intézheti a gondolatot és okot; ki áll azért jót, hogy nem a lágy szívhez vitte előbb ezeket, mint a fontoló főhöz, s amaz, mely heves indúlatoknál fogva, hatalmasb bennünk, mint a hideg fő, korábban lepetett meg, semmint ez szükséges szemléjét megtarthatá? Így mi könnyen határozhat győződés helyett fellázadt indúlat, ok helyett rábeszélés, igazság helyett szónoki erő és ügyesség! Cicero, Demosthenes ellenében mi könnyű vala vesznie a legigazságosabb ügynek is! Mi az ángolokat illeti: sokat óhajtnék átlopni hazám számára tőlök; de a több órai tág szónoklatok, szintúgy mint csaknem seperhetetlen szűk kéményeik, és megszámíthatlan szegényeik is, bizony nem ezek közé tartoznának.
    A főispán, s utána többen azt jegyzék meg, hogy több esetek vannak, mint milyenek a nemzeti és megyei ünnepélyek, mikben az úgy nevezett ékes-szólásra szükség van a hazában. A magyar, úgymond, sokat köszönhet fényes szertartásainak, s ez azokhoz tartozik. Ezt a generál is megengedé. Én a szó-pompázást, így szóla, oly formán tekintem, mint a parádés katonai gyakorlatokat. Az a sok ezer fegyver egyszerrei csattanása a le- és felkapásokban, egyszerrei lábdobbanás a léptekben, kedves és mulattató ugyan ünnepélyek alkalmaival; de csatákban nem használjuk azokat. Gála-ruhákhoz gála-szavak illenek, s igen megelégszem: ha valaha szerencsések lehetünk, csupán köz tanácskozásainkból hagyhatni ki ezeket. A drága idő-nyerésen kivül, hiszem, nyerni fognánk abban is, hogy józanabbak lennének határozataink. Ez egyszersmind nyakát fogná szegni egy köztünk károsan divatozó nemének, vagy az önzésnek, vagy az álszeméremnek, minélfogva sokan átallnak szólni közhelyeken csak azért, hogy nyelvök nem óhajtott folyó, vagy előadásuk nem az ékesszólásé, hogy így a közügy veszítsen inkább, mint személy. A közjó iránt, úgy vélem, legalább is tartozunk annyi érdekkel és kegyelettel, ha nem éppen buzgalommal is, hogy irántai véleményeinket egyáltalában nyilvánítsuk. A ki szólni bír, szóljon, s a néma intsen. Önkárhoztatásunkra hallgatunk ott, hol jót elősegélni, vagy rosszat gátlani szavunk lenne.
    Efféle kikeléseknek kivánt sikere lett a megye gyűléseiben. A generál közönségesen tiszteltetett, s ha valamelyikét a szólóknak, időn és helyen kivül szónoki áradozások kisértették, elegendő volt a generálnak nyugtalanúl mozogni székén, vagy csákóját ide s tova rakosgatni az asztalon, arra, hogy a túlcsapongó eszméljen, és előadását siettesse.
    Több ilyforma nézetei a generálnak, azért tőnek üdvös behatásokat, minthogy ő türelmetlen hév helyett, kimélő nyájassággal adá elő azokat. Bevárá ő szeliden az időt, melylyel dőlnie kelle az ó rossznak és épülnie az új jónak; éretlen tüzeskedéssel nem fojtá el a kelő csirákat. A magyar alkotmány, úgymond, terebély százados tölgy, vén derék új sarjadékokkal; ám forogjon fejszéd dísztelen, csonka, és akadékos ágai közt, de tisztes vén derekát ne bántsd! Egyedűl ott lepé meg őt a türelmetlenség, hol önző fondorkodást sejte. Szavai honszeretettől lángoló kebelből keltek mindig. Semmi mozdúlat nála nem utasított rangra, vagy tekintély-követelésre; innen elhatározottan bírta a generál megyéjében a tiszta hazafiúság közvéleményét; mely a közjóért égő szándékait mindenben híven segélte elő.
    Otthon, Máli kedves leányának nevelése és boldogítása foglalák el gondjait, és atyai lágy érzelmeit. Ez vala szeme fénye, s lelkének kéjes nyugpontja. Irántai lágyságát, engedékenységét, szíve nem vala képes korlátolni, vagy csak rejtegetni is; bár miként óhajtá is ezt leánya javáért, bár miként kárhoztatá is magában, a gyermekre nézve ritkán nem ártalmas szülei engedékenységet. Máli azt teheté, mit tenni kedve tartá, szabad úrnéja lévén magának és kedvteléseinek; s ha bár jó szíve ritkán is élt ezekkel vissza, de majdnem a szelességig eleven indúlatja, megkapá őt gyakran, s nem egy gondolatlan tettre ragadá. A szerető atya időtől remélte orvoslását ennek, s elégedve azzal, hogy kedves leányának szíve tiszta és jó, nyugalommal hitte, hogy a heves vér majdan kijátssza magát, és kizajlik, mihelyt azt a komoly élet gondjai fogják csillapítni; s e jó reményben nyájas estét várt maga élte hanyatló napjára.
    Máli Kisrétről két nyájas képet hozott lelkében haza. Egyik Ongayé, a szép huszár tiszté vala, másik Póli lovagló ruháját s a lovaglást tüntette óhajtása eleibe. A testhez delin álló köntösben a deli tiszttel lovagolhatni, nyájas kéjű gondolat vala Málinál. Azonnal kérelmek alá véteték a jó atya, s nem nyughata ez, míg győződése ellenére is, ólban nem álla Máli paripája, és testen párja Póli csinos köntösének. A generál nem javallá azt, ha a két nem egymással felváltogatja sajátos kedvteléseit, s rendesen fonák lelkek bélyegeinek tartá ezt; de nyugtatá őt azon gondolat, hogy akkoriban divatban állt a dámák lovaglása, s így a divatnak leple alá rejtheté atyai kedvezését.
    Máli telhetetlen vala új kedvtelésében. Naponként kilovagla atyja és Uzory között, s mint óhajtása szerint egykori katonáné, hősködék abban, hogy az időjárásban ne válogasson. A ló szelid volt, s Máli a naponkénti gyakorlás által annyira gyarapodék a lovaglásban, hogy a generál már nem kétkede őt olykor egyedűl is kiereszteni Uzoryval.
    Így lelé a lánykát Ongay, ki ezredjétől néhány napra meglátogatá vala a generál házát; s most derűle még víg élet Harsagra. Mulatság ért mulatságot, s a lovaglások, mikben most naponként ügyesebb, s a kedves társaságban bátrabb lőn Máli, látogatásokra is kiterjesztettek a szomszédságokban. Uzory, ki terhelve vala dologgal, gyakran elmarada ilyenkor, s általában kevés részt vőn a mulattatásokban; mi azonban szokott elvonódásai miatt figyelmet a háznál nem támaszta.
    Ongay és Máli naponként közelebb simúlának, egymásért dobogó szíveikkel, s az engedelem múlta felé, amaz szót ejte a lányka végett a generálnál. Ez korán sejté a dolgot, és nyugtalan vala, mert nem egészen javallá azt; azonban gátolni sem tudá. Édes öcsém uram, ekként felele Ongaynak; én a katonát szeretem, mert közte éltem le koromnak legszebb részét; de nem vőmnek. A leány ezen állapot csillogásától nem lát végig mind azon számos áldozatokon, mikre őt a katonávali férjülés felszólítja. Nem hordom elő azt, hogy neki, míg férje szolgál, bizonyos és állandó laka nincs, hogy az örök marsokban maga és gyermekei részéről, az élet legtöbb kényelmeiről le kell mondania; nem említem azt, hogy ha ideig óráig folytonos lakást nyert, s örömek közt megszőtte kedves fonalait a társalgási életnek, rokonságnak, barátságnak, ezeket egy parancs érkeztére új meg új szívvérzéssel kell ismét elszaggatnia; nem hozom azt is elő, mert csak magamat illet, hogy szüleitől őt többnyire országok választják el; csak azt állítom öcsém uram szíve eleibe: mit érezhet akkor a szerelmes nő, midőn férjét csatába, halál ellenébe menni tudja? miként remeghet szíve minden ágyúdurranásra, melyet távolról hall férjére lövetni! Ezt én tudom, bús tapasztalásból tudom édes öcsém uram, mert boldogúlt szegény nőmet az effélék ragadák el oly korán! - Sötétült itt a generál szeme, és megállott szavában.
    Megvallom öcsém uramnak, folytatá újra szavait a generál, hogy a katonát nőtlennek óhajtom. Mihelyt szív-kötelek kötik őt az élethez, azonnal hág ez becsben előtte, s nem barátkozhatik oly biztosan a halállal, melynek szemköztét mindenkor legalább is borzalom nélkül szükség tűrhetni.
    A belépő Máli már elhallá ezen utolsó szavakat. Tudta miről van szó, mert Ongaynak ő adott volt engedelmet a szólásra. Édes atyám! ekként esdeklett, megcsókolva a generál kezét, mi készteti Ongayt arra, hogy katona maradjon?
    A becsület, édes leányom, felele szilárd hangon a generál. Épen ez az, mit én magyar ifjainkban nem kedvellek. Pár szilvafás szűk telek, vagy egy lány-kötő is, képesek haza csalni őket a dicsőség útjáról, gyakran akkor, mikor már elroncsolt testöknek és fáradalmaiknak jutalma várná őket azon. A generál kikele itten kissé szigorú igazságaival; Máli lopva jelt ada Ongaynak, megértve vala ez, s a további szó elhalasztva máskorra.
    A pajzán leány tudta: miként és mennyire bírja atyjának szívét és akaratjait. Alkalmas perczben ismét kezet csókolt nála, kérő szép szemeit félbúsan vetette fel reá, s édes jó atyám! így esdeklett hozzá oly hangon, melynek a generál nem vala szokva megtagadni valamit, édes egyetlen jó atyám, nem élek meg Józsim nélkül!
    A generál, ki már előbb lágyúla, s kinek Ongay minden egyébb tekintetben, katonáskodását kivéve, kivánt vő vala, homlokon csókolá a kis csintalant. Ám legyen fiam! így szóla; kinek gyermeke van, nem mindig lehet az öntanácsú; de várnod kell Máli! ezt veté komolyan hozzá. Háborút rebesget a hír, ilyenkor a becsület nem engedi, hogy tiszt szabadúljon.
    Máli elégedett volt, Ongay pedig kéj-örömben. A két gyermeknek szép boldogsága, bizonyosan oda fogta volna tántorítni az engedékeny atyát, hogy azonnal kieszközölje Józsi kieresztetését, hanemha a becsület érzete, mire mindig igen sokat tartott, tartóztatta volna őt ezen lépéstől vissza. Elfojtódott szívvel ereszté el Ongayt ezredéhez, annál is inkább, hogy kedves leányát az ifjú távozta után, szokása ellen majdnem vigasztalhatlannak látá. Napjában órákig állt Máli azon ablakban, mely Józsi útjára szolgált, homályos sejtő sóhajtással fordúlt el mindig attól, s a szellő-játszású könnyű leányka, majdnem feledni kezdte víg szökdeléseit.
    De a természet nem tagadja meg magát; úgy bánat, mint öröm hamar elhamvadnak körűltünk, ha azok a kedélyben víszhangra nem találnak. Miként kis folyamnak habjait, megtöri ugyan kissé, gátló szirt-darab vagy fa-gyökér, de túlhaladva rajta, azonnal ismét békésen folydogálnak azok; akként vala Máli is kis bánatával. Könnyű kedélye, boldogságának nyájas érzete, csakhamar leenyhíték azt; belőle nem marada a szívben egyébb, mint azon óhajtó remény, hogy bár ki ne ütne a háború, vagy bár végezve volna az már.
    Újra folytak a szokott lovaglások, s Máli mint már bizonyos katonáné, ezt most több más gyakorlatokkal, több test sanyarásokkal kötötte össze. Aggodalmas atyjának gyakran munkájába kerűlt leszólni a hevest ezen gyakorlatokról, oly időkben is, melyekben azok, valódi egészség-rongálások valának. Máli ilyekben gyakran még inkább fejeskedék, szorosabban érezvén magát, ezen tűrésre szoktatások által köttetettnek, mind Józsijához, mind jövendő kedves állapotához. Azok mintegy nyájas titkos fonalai valának szerelmének, mik őt a távolban jegyeséhez köték.
    A generál rögtös fordúltában a lépcsőkön, veszélyesen megrándítá egykori sebes lábát, s iszonyú fájdalmakat szenvede reá. Kötések, zsúrolások és kenőcsök, mik hajdan oly hasznos szolgálatot tevének neki, nem akarának használni most. Uzory siker nélkül meríté ki minden szereit körülte, s a generál szegző kínai annyira növekedének, hogy éjeken át nem juthata nyugtató álomhoz miattok, s gyógyszernek kellett álmot kimunkálni számára. Máli, atyja kedveért, kihagyá ennek betegsége alatt kilovaglásait, annyival is inkább, hogy tavaszi olvasztó szelek is dühösködtek. De később annyira enyhültnek látván atyjának baját, hogy felülhete, állhata, sőt lépteket is tehete a szobában, egy enyhe fényű napon, nem lehete megtartóztatni többé a nyugtalan leányt. A generál szokás szerint Uzoryt bízá meg, hogy lovagoljon ki Málival, most sem hagyván el, szokás szerint utánragasztni emlékeztetését, hogy a szeles leányra vigyázzon. Most leányom fejében a katonáné motoz, mondá a generál neki, ismerem a nőnemet; gyakran, hogy égő kunyhót olthasson el, kész özönvizet idézni elő. - Egyébiránt nyugodt volt a generál; mert Uzorynak érett józanságát, és leánya iránti gondos figyelmét jól ismerte.
    Málinak kedves sétahelye volt a malom tája, mely kies völgyben, agg nyárfák alatt, festőileg feküdt. Itt rendesen egy pár szót váltott az öreg molnárral, és visszafordúlt. Arra tartott kedve most is, ámbár Uzory a csinált töltést javaslá, tartván amott a malom-patak áradásaitól, és a hegyekből lezuhogó vizektől. Engednie kelle Uzorynak, s lovasaink nyugtalan ballagának a hegy alatt elnyúlt, egykevéssé alkalmatlan úton, melyet agyagos sár és vízmosások nehezítettek el. Máli vidám kedvvel enyelge; a bajoskodások, sok kikerűlések, sár- és víz-gázlások, de főkép Uzorynak, mint vélé, kishitű aggodalmai, csintalan kedvre idegzék őt. Pajzánkodott, gúnykodott komoly kisérőjével, ennek gyakori rémültére, apró át-át szöktetésekkel is ingerkedett. Most egy gonosz helyhez jutottak, hol két hegy szoros völgyéről, sebes áradat zajlott le s az utat kétfelé szakította. Nagy volt a szakadék, s Uzory visszatérést javaslott, mert kikerűlést hegy és malom-patak nem engedének. Máli nem volt bírható erre, gúnyolta Uzory félénkségét: mi ez a háború veszélyéhez képest? mondá Ongayra gondolva, s minden, mi tőle kinyerhető vala, abból állott, hogy megvárandja, míg Uzory alkalmas átmenést keres. Uzory átmenetelt vizsgálva, lelovaglott a szakadék mentében egész a malom patakáig; Máli az alatt lovával az úton maradt, mely társa után nyugtalan kezdett lenni és kapálni a sarat. Egyszerre azon pajzán gondolat villant meg Máli eszében, hogy különben is nehezen tartható lovát áteressze a szakadék erén, s réműlő Uzoryt meglepje vakmerőségével, melyben azonban veszélyt nem látott, minthogy csekélynek tudá a szakadék árkát. Meggondolni a merést és kivinni azt, egy vala a könnyelmű lánykánál. Neki fordítja lovát a szakadéknak, de a zúgó és tajtékzó habok visszahöktetik ezt. Máli erőlteti, lova újra hökken és hortyogni kezd. Többszöri sikeretlen kisérletek után megvadul a ló s a mint újra makacsúl erőltettetik, felágaskodva megfordúl, s szöktében ülőnéjét leveti. Kár nélkül fogott volna a lánykán keresztül menni a baleset; de a ló, szilajodtában hátra rúgott, s az omló szerencsétlen lánykát gyomorba találta. Élet nélkül feküdt Máli a földön; elfagyott vérrel, arczczal, és eldermedt lélekkel omlott elő Uzory; mely utóbbinak elállott esze, pillantása, s alig tudott annyira eszmélnie, hogy tehesse, mit a leány felocsúdtatására tennie lehetett. Sokára veté fel bágyadt pillantatjait Máli; de szólni nem bíra, és szemeit el-elhunyá ismét. Kétségbeesés kínjai közt lelé Uzoryt a szerencsétlen atya, ki a haza-futamlott paripákról, réműlten gyanítá a veszedelmet, s önbaját feledve lelketlenűl hajta elő. Az ő állapotát toll le nem írhatja. A szelid, szidalmakra fakadott Uzory ellen is, ki merevűltében nem vala képes menteni magát azok ellen.
    Karja közt ápolta a generál a kocsiban hazáig leányát; kínjában, milyet nem érzett soha, elsötétűlt az élet körűlte. Azonnal küldte egy nevezetes orvosért szekerét, addig Uzory nyujtott Máli körűl segélyt, miként azt bódult érzelmei közt teheté.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983843
Webáruház készítés