Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


F. Marion Crawford Sant' Ilario MOBI e-könyv

ÚJ
F. Marion Crawford Sant' Ilario MOBI e-könyv
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

    XII. fejezet

    Mialatt Giovanni szobájában magányosan üldögélt, nem is sejtette, hogy édesapját nem kisebb személyiség látogatta meg, mint Montevarchi herceg. Saracinesca azonban szórakozottnak látszott, beszélgetni se igen volt kedve, ennélfogva Montevarchi nem maradt soká. Mikor azonban elment, hóna alatt nagy csomó irat volt, melyeket régóta szeretett volna már látni s melyeknek áttekintése igen érdekesnek Ígérkezett. Azzal a föltett szándékkal állított be az öreg úrhoz, hogy megkeríti az iratokat s nem is gondolt arra, hogy nehézségei lesznek, aminthogy nem is voltak. Beszélt leányának San Giacintoval kötendő házasságáról, örömét fejezte ki afölött, hogy a Saracinesca-családdal rokonságba kerül, aztán megjegyezte, hogy veje említést tett neki bizonyos régi iratokról, melyeket ő is fölöttébb szeretne látni. A kérdés természetesnek látszott. Saracinesca gyanakvó sohasem volt, most pedig sokkal jobban lekötötték borús gondolatai, semhogy a dolognak bármi fontosságot tulajdonított volna. Montevarchi észrevette, hogy barátjával valami baj van, de miután a papírokat megkapta, nem kérdezősködött, hanem sietve elbúcsúzott s szaporán baktatott haza, hogy kíváncsiságát minél hamarabb kielégítse.
    Két órával utóbb még mindig szegényes dolgozószobájában, az iratok előtt ült. Megbizonyosodott arról, amit tudni akart, nevezetesen, hogy az iratok csakugyan megvannak s törvényszerű kellékekkel bírnak. Azt hitte, hogy az érdekelt felek hirtelenében összeütött megegyezésével lesz dolga, melyet aztán az akkori családi közjegyzők némileg tökéletesítve öntöttek formába, feltette ugyanis, hogy ha a megegyezés szövegében bármi rést talál, San Giacinto lesz Saracinesca herceg s a család rengeteg vagyonának ura. Egyenes ágon San Giacinto volt az örökös s bár dédapja abban a hiszemben, hogy fia már nem lesz, le is mondott elsőszülöttségi jogáról, ivadékainak életben léte lényegesen módosította a megegyezés feltételeit.
    Átböngészte a vezérokmányt, de nagy csalódással tette le. A megegyezés pontjai tömörek, világosak voltak. Az egész egy nagy ív pergamenbe íródott, melyet a szerződő felek s tanuk szabályosan aláírtak. Nem hiányzott róla a hivatalos pecsét és aláírás sem, annak jeléül, hogy a megegyezést hivatalosan is törzskönyvezték.
    A szöveg szerint Saracinesca Leone, néhai Saracinesca Giovanni legidősebb fia, Saracinesca, Sant’ Ilario és Corleone hercege, Barda őrgrófja s több más cím birtokosa, elsőosztályú spanyol grand és római szentbirodalmi gróf, szabad akaratából, minden kényszertől menten, átengedi, ajándékul adja s átruházza Saracinesca hercegségét - itt teljes felsorolása következett a különböző címeknek és vagyontárgyaknak - egyetlen testvér- öccsére, Saracinescá Orsinóra és férfiágon való egyenes örököseire, beleértve címeit, jövedelmeit, földesúri jogait, járadékait, bérleteit, ingó és ingatlan vagyontárgyait.
    Itt pont volt s a szöveg a másik oldalon folytatódott. A következő pont azt a külön kikötést tartalmazta, hogy Saracinesca Leone a nápolyi királyságban lévő San Giacintó falu tulajdonát és címét tartja meg, amely halála után gyermekek híján örökidőkre az előbb említett Saracinesca Orsinóra és örököseire száll át. Hangsúlyozta a szöveg azt is, hogy a megegyezés teljesen barátságos jellegű és hogy Saracinesca Leone sohasem tesz lépéseket vagyonának és címeinek visszaszerzésére.
    - Kötelezi magát. De nem utódait - jegyezte meg magában Montevarchi, amint az okirat fölé hajolt és az utolsó záradékot tanulmányozta. - Azt mondja, hogy gyermekek híján», de azután gyermeke született, így az eset más. Csakhogy a megegyezés első része azt mondja, hogy a vagyon és a címek örök időkre Orsinóra és férfiágon való egyenes örököseire szállnak. Ez egész határozott beszéd. Nagy baj.
    Montevarchi sokáig töprengett. A többi okirat csak az egyes birtokok átruházásáról szólt s mindegyik röviden megállapította, hogy a szóban forgó birtok a vezérokmány értelmében válik Saracinesca Orsino tulajdonává. Az átruházás körül semmi nehézség sem volt. De az egész Saracinesca-örökség kizárólag a vezérokmány és a kancellárián lévő lajstromozott másolat létezésétől függött. Montevarchi merev tekintettel bámult az előtte álló gyertya lángjába s öreg szíve a rendesnél kissé hevesebben dobogott. Elégetni a megegyezést és eskü alatt kijelenteni, hogy azt sohasem látta - nagyon egyszerű lett volna. Saracinesca aligha tudná bizonyítani a megegyezés létezését. Montevarchi kissé tétovázott, majd nevetett saját ostobaságán. Először meg kell vizsgálni, mi van a kancellárián, mert különben ok nélkül tönkre találja tenni magát. Egyelőre ez a legfontosabb lépés. Az öregúr egy ideig törte a fejét, aztán felállt.
    Állva még egyszer végigfutott a papíron. Mintha a nagyobb távolságból tisztábban látott volna, feltűnt neki, hogy a papír alján üres hely van, amelyre még elférne a szöveghez hasonló írásban három sor. Még akkor is elég széles szegély maradna a papír alján. Miután a második pont az elsőnél rövidebb volt, a néhai Írnok bizonyára azt gondolta, hogy jobb lesz, ha azt a másik oldalon kezdi.
    Montevarchi újra leült s nagy ív papírt és tollat vett elő. Gyorsan leírta az első pontot végig, de e szavak után «ingó és ingatlan vagyontárgyaimat)) még tovább írt. A megegyezés most így hangzott:
    ... ingó és ingatlan vagyontárgyait, föltéve, ha az előbb említett Saracinesca Leonénak törvényes házasságból fia születik, amely esetben ez a megegyezés semmis és hatálytalan.
    Montevarchi itt még nem állt meg. Gondosan lemásolta a megegyezés második pontját is az utolsó szóig. Aztán félretette az eredetit és lassan, gondosan végigolvasta, amit írt. A megtoldott szövegből most már teljesen világos volt, hogy Saracinesca hercegnek egyetlen törvényes örököse nem lehet más, csak San Giacinto.
    - Milyen jól festene ez a pár szó a papír alján! - kiáltott fel félig hangosan az öreg. Ült a székben és lelki szemei már látták azt a rettenetes vagyont, amely családjába jutna.
    - Meg kell szereznem! Meg kell szereznem! - mormolta végül. - Súlyos milliókról van szó! Elvégre ez az igazság. Az a vén fajankó semmi esetre sem zárta volna ki az örökségből fiát, ha tudta volna, hogy még fia lesz.
    - Ha van is a megegyezésről másolat - dünnyögte magában -, ahhoz épp úgy odaillik ez a pár sor, mint ehhez, ha ugyan a másolat papirosa ugyanakkora és rajta is ekkora a hely - tette hozzá elkedvetlenedve arra a gondolatra, hogy a másolat esetleg nagyságban eltér az eredetitől.
    Montevarchi egész egyszerűnek látta tervet. Ha a kézírást tökéletesen utánozni lehet, akkor tervének sikerülnie kell. Aki a hamisítást meg tudná csinálni, az adott pillanatban a házban volt és Montevarchi jól ismerte. Meschini Arnoldo, a ráncos képű titkár és könyvtáros, a jog alapos ismerője, aki napjait és éjszakáinak is javarészét majdnem olvashatatlan régi kéziratok fölött töltötte, épp erre termett. Meschini ismerte a különböző korok kézírásának minden változatát és a hajdan való íródeák mesterség minden titkát. De vájjon megteszi-e Meschini? Vállalja-e a felelősséget olyan hamisításért, amely siker esetén rengeteg vagyont hoz, de ha kudarccal végződik, gyalázatba dönti a tettest? Montevarchi joggal remélte, hogy Meschini Arnoldo megtesz mindent, amit neki parancsol és titkot tart hűségesen. A titoktartás neki is érdeke, mert ha a hamisítás kiderül, ő bűnhődnék érte. Erről Montevarchi már gondoskodnék. A hamisítás felfedezése esetén ő könnyen állíthatná, hogy épp azért fogadott titkárt, mert ő maga a régi kéziratok olvasásához nem ért s a titkár nagyobb jutalom reményében önként követte el a bűntényt.
    Egy volt a fontos. San Giacintonak nem szabad látnia az iratokat addig, amíg azok bizonyítékképpen a bíróság elé nem kerülnek. Lényeges, hogy ő, akit az egész elsősorban érdekelt, valóban teljesen ártatlan legyen. Semmi sem hat a bíróra úgy, mint a mesterkéletlen ártatlanság. Különben is, ha a marcheset beleavatná a titokba, nem lehet tudni, mit szólna hozzá. Montevarchi valószínűnek tartotta, hogy San Giacintó sincs híjával a Saracinescák jellemző nyíltságának. Lehetséges, hogy az egész tervet visszautasítaná, bár annak csak ő látná hasznát. Erre a gondolatra az öreg herceg ereiben majd megfagyott a vér. El is határozta, hogy a titokba nem avat be senkit, csak a teljes hatalmában levő Meschini Arnoldót.
    Meschini múltját nem ismerte senki. Jó nevelésben részesült s teljes joggal tudósnak lehetett nevezni, mert csodálatosan ismerte a régi kéziratokat s a régészetnek ebben az ágában nagy tapasztalattal bírt. Azt mesélték róla, hogy papnak készült, de ő maga csak annyit ismert be, hogy pár évig papnövendék volt. Azután jogot tanult és ügyvédkedett is, de aztán hirtelen abbahagyta foglalkozását és Montevarchi herceg apjánál elvállalta a könyvtáros-titkár rosszul fizetett állását. Lehet, hogy a középkori tanulmányok szeretete legyőzte benne a pénzvágyat, legalább is a palotában töltött huszonöt éve alatt sohasem panaszkodott. Kis padlásszobában élt s napjait télen-nyáron egyformán a könyvtárban töltötte öreg kéziratok fölé hajolva, amelyekből a maga furcsa régimódi kézírásával végtelen kivonatokat készített. Munkájának eredményét nyilvánosságra nem hozta s így első pillanatra nehéz lett volna mivel magyarázni roppant nagy szorgalmát és a munkájával járó szembetűnő megelégedést. Meschini természete azonban sajátságos volt s foglalkozása sokkal többet jövedelmezett, mint akárki is gondolta volna.
    Meschini Arnoldo okmányhamisító volt. Lassú és fáradságos foglalkozása nagy összegeket hozott a konyhára. Ügyvédi pályáját azért hagyta el, mert egy botrányos zsarolási ügybe keveredett, amelyben azzal gyanúsították, hogy ügyfele számára okmányokat hamisított, bár ezt a vádat bizonyítani nem tudták, jó híre azonban odalett s így mással kellett megkeresnie kenyerét. Véletlenül épp akkoriban halt meg Montevarchiék könyvtárosa s a herceg tudós embert keresett, aki körülbelül komornyiki fizetésért elvégzi a könyvtárosi teendőket. Meschini jelentkezett és meg is kapta az állást. Az öreg herceg kedvét lelte benne és kivételes tehetségére való tekintettel elnézte említett botlását. Meschini rendszeresen tanulmányozni kezdte a régi könyvtár tartalmát, mert az volt a terve, hogy az értékesebb kéziratok szövegét közzéteszi. Két-három éven át dicséretes szorgalommal és gazdája teljes megelégedésére is végezte ezt a feladatát.
    Egy napon valami külföldi újságban azt olvasta, hogy bizonyos aukción régi kéziratok igen nagy áron keltek el. Ötlet villant át Meschini agyán s nem várt gazdagság reménye csillant meg szeme előtt. Hónapokon át még szorgalmasabban tanulmányozta a középkori iratokat, míg végre megkezdte bizonyos XIV. századból való értékes írások lemásolását. Figyelme nem kerülte el a legkisebb részletet sem. Egy tengődő, de igen ügyes gyógyszerész ismerőse révén olyan tintát szerzett, amely csak állati és növényi anyagból áll, de minden fémes elemnek híjával van. Tudott olyan pergamentet gyártani, amelyben megvolt a nagyon régi állati irhák színe és ereje. Sorra próbált egész sereg lúdtollat, míg végre rájött a toll metszésének olyan módjára, amelynek segítségével a kellő vastagságú vonalakat tudta megrajzolni. Az egész idő alatt csak közönséges papirosra másolgatta az ódon írásokat, hogy a szükséges gyakorlatot megszerezze.
    Majdnem két évig tartott, míg az első okmányhamisítást elkövette. De mikor munkájával végzett, túlságos tökéletesnek találta. Erre fogta magát s elvitte a hamisítványt egy híres gyűjtőhöz s megkérdezte, mit ér az. A gyűjtő órákon át tanulmányozta az írást, majd kijelentette, hogy értéke igen nagy, annyira, hogy ő maga meg sem tudja venni.
    Meschini hazavitte művét s egy napig törte a fejét, mitévő legyen. Aztán a másolatot gazdája irattárába tette s az eredetit eladta egy tudósnak, aki egy külföldi nagy intézet számára középkori okiratokat gyűjtött. Meschini okoskodása nagyon egyszerű volt. Úgy gondolkodott, hogy a hamisítást nehezebben fedezik fel a Montevarchi-palota könyvtárának polcain, mint híres tudósoknál, akik természetesen bizalmatlanok a hozott áruval szemben. Gyűjtők sohasem kérdezik, hogy a középkori kincs honnan való. Ők csak azt vizsgálják, hogy az okirat eredeti-e és megéri-e a pénzt.
    Sikerén felbátorodva Meschini folytatta becstelen mesterségét és közel húsz éven át annyi eredeti kéziratot adott el, hogy nagynak mondható vagyont gyűjtött össze. Montevarchi herceg Meschiniben csak a nyomorult szegény embert látta, akinek egész lényén a középkori irodalom iránti érdeklődése uralkodik s aki fáradhatatlan szorgalma révén olyan művésszé vált, hogy könnyen le tudja győzni a készülő hamisítás nehézségeit. Tudta, hogy ilyen hamisítást elkövettek már a múltban is s valószínűnek tartotta, hogy épp olyan emberek követték el, mint Meschini. Ismerte Meschini múltjának foltját s nagyon bölcsen úgy okoskodott, hogy egyrészt az állása elvesztésétől való félelem, másrészt a nagy jutalom reménye rábírja a könyvtárost az eléje szabott feladatra. Külső jelekből ítélve Meschini épp olyan szegény volt, mint huszonöt évvel azelőtt, Ha pár száz scudot ígérek neki, gondolta Montevarchi, annak ilyen emberre nagy hatása lesz.
    Mielőtt Montevarchi a könyvtárba lépett volna, nem sokat habozott. De egy pillanatra mégis megállt, hogy átgondolja mondanivalóját. A könyvtár nagy, ódon csarnok volt, melynek négy oldalán majdnem egész a mennyezetig a régi mahagóni bútor színére feketedett, faragott fiókok sorakoztak. Tömör asztalok álltak a teremben, amelyekre magas tetőablakokból hullott a kellemes fény. Meschini öreg bőrpapucsban, nagy könyvvel a hóna alatt, kopott fekete ruhában s piszkos házi sipkával a fején épp az egyik asztal felé tartott, amikor a herceg belépett. A herceg láttára kissé megemelte sapkáját s letette a könyvet. Magában azt kérdezte, vájjon mit akar a herceg a könyvtárban ilyen korán.
    - Üljön le - mondta Montevarchi a rendesnél nyájasabban s maga is az asztalok mellett álló egyik magas hátú székbe telepedett. - Üljön le, Meschini, beszélgessünk egy kicsit.
    - Szívesen, herceg úr - válaszolt a könyvtáros s a herceggel szemben helyet foglalt.
    - Magára gondoltam ma reggel - folytatta a herceg. - Maga már nagyon régóta nálunk van. Lássuk csak. Mennyi ideje is? Tizennyolc éve? Vagy húsz?
    - Huszonöt, excellenciás uram. Nagy idő, csakugyan.
    - Huszonöt éve! Egek ura! Szegény édesapám jut eszembe! Isten nyugosztalja, jó ember volt. Szóval maga, Meschini, ugyancsak régóta nálunk van s mi eddig keveset tettünk magáért. No, no, csak ne tiltakozzék. Ismerem szerénységét, de az embernek mindenekelőtt igazságosnak kell lennie. Azt hiszem, a maga fizetése tizenöt scudo havonta.
    - Ugye? Amint látja, emlékezőtehetségem jó. Maga már nem egészen fiatal, kedves barátom, hűséges szolgálatait tehát meg kell jutalmaznunk. A jövőre, mondjuk, harminc scudot kap havonta. Kapja élete végéig, még akkor is, ha - Isten ne engedje - nem tudná ellátni többé könyvtárosi kötelességeit.
    Meschini ültében meghajolt s arcán a hála kifejezése jelent meg. Tisztességtelen jövedelmei mellett a fizetés Meschinire nézve nem volt nagyon fontos, de gazdájához hasonlóan fukar természetű ember lévén, az évi háromszázhatvan scudora jóleső érzéssel gondolt. Meghajolt és mosolygott.
    - Ennyi nagylelkűséget nem érdemiek, herceg úr - mondta. - Szerény szolgálataim...
    - Éppenséggel nem szerények, kedves barátom - szakította félbe Montevarchi. - Különben is, ha bizalommal van irántam, most igazán nagy szolgálatot tehet nekem. Ezt egész bizalmasan mondom. Maga titoktartó ember s barátja kevés van. Tudom, hogy a maga ügyeiről nem szokott mások előtt beszélni.
    - Nem, nem, excellenciás uram - válaszolt Meschini s magában mosolygott arra a gondolatra, hogy a hamisítás mesterségét teljes sikerrel űzi negyedszázad óta.
    - Olyan dolgokról volna szó, ami meghozná a maga jutalmát. Bíróság előtt a dolog nem állná ki a próbát... maga tudja legjobban, Meschini, hogy a bíróságok milyen kicsinyesek... - a herceg itt élesen a könyvtárosra nézett, aki hirtelen lesütötte szemét.
    - Ostobák - ismételte a könyvtáros.
    - Igen. Mondhatnám, hogy bár a bíróság a szóban forgó ügyről másképp gondolkodnék, mi helyesen cselekszünk, mert nagy igazságtalanságot teszünk jóvá, valakinek visszaadjuk elsőszülöttségi jogát. Szóval az ég akaratát teljesítjük, ha fitymáljuk is kissé az emberi törvényeket. Az emberek, barátom, amikor bölcsek akarnak lenni, néha nagyon igazságtalanok.
    - Úgy van, excellenciás uram. Teljesen osztom véleményét.
    - De, hogy rövidre fogjam a szót, legjobb lesz, ha elmondom, miről van szó s megmutatom a magammal hozott okiratot.
    Montevarchi elővette a nevezetes kutyabőrt és aprólékos gonddal kiteregette az asztalon. Aztán átfutotta még egyszer az egészet s könyvtárosának nyújtotta át. Meschini lehajtott fővel gyorsan elolvasta egyszer, aztán még egyszer, végül letette az asztalra és érdeklődő tekintettel nézett a hercegre.
    - Amint látja, kedves Meschini - folytatta Montevarchi édeskés hangon - Saracinesca Leone ezt az átruházási szerződést abban a hitben kötötte, hogy gyermeke nem lesz. Ha tudta volna, mit rejt méhében a jövő, - még ma is élnek törvényes ivadékai - ide az első oldal végére záradékot fűzött volna. Ez a záradék egész kurtán körülbelül a következőkép hangzott volna: föltéve, ha az előbb említett Saracinesca Leonénak törvényes házasságból fia születik, amely esetben ez a megegyezés semmis és hatálytalan. Követi gondolataim menetét?
    - Pontról-pontra - válaszolt különös tekintettel Meschini. Újra kezébe vette az okiratot, átfutott rajta s lélekben hozzátoldotta gazdája kiegészítő szavait. - Ha ezt a pár szót hozzáfűzzük, akkor a bíróság döntésére nézve nem lehet semmi kétség. Csakhogy a Cancellárián másolatnak is kell lennie erről a megegyezésről.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741121
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés