Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ernst Didring A világpók. MOBI e-könyv

Ernst Didring A világpók. MOBI e-könyv
1 190 Ft

Azok az emberek, akik keresnek valamit, nagyjában két különböző úton járnak. Manapság jobban szemünkbe ötlik ez, mint régebben.
A legtöbb ember a lihegő tempó útjára tér. Ez az út tele van olyan emberekkel, akik sohasem pihennek meg. Képzeletük belekóstol mindenbe a világon ég és föld között. Érzékeiket átengedik a perc idegingerlő izgalmainak. Azt hiszik, hogy az igazi életet élik, pedig életük csak a látszat világának élete; összecserélik a lényegtelent a lényegessel és mindennél jobban a dolgok csillámló felszínét imádják, a maga tünékenyen változó képeivel. A pillanat heves sóvárgása emészti őket és fantomokat hajszolnak, amelyekből a szenzáció titokzatos ereje árad. Közülük a legjobbak azt hiszik, hogy szavakkal átformálhatják a világot. Született kalandorok, mert van fantáziájuk.
A másik úton csak kevesen haladnak, tapogatózva. Mosolyognak a lárma közepette, mosolyognak a hajszán, a kiabáláson és mindazon az emberfaló nyüzsgölődésen, amely korunkat jellemzi. Szükségük van a magányosság, az elmélyedés és a megnemesülés hűvös nyugalmára. Ki akarják égetni magukból mindazt, ami salak, keresik a forrást az élet fájának gyökerénél, hogy megkérdezzék a Sors istennőitől, mi vár reánk a jövendőben, örülnek, ha mondhatatlan fáradság árán sikerül nekik saját magukat vagy a világot egy milliméterrel előbbre juttatni. Született kincskeresők, mert van türelmük.
Ez a pár szó nem ítéletmondás egyik párt fölött sem. Inkább kísérlet annak a megmagyarázására, mért írtam meg ezt a regényemet. (Ernst Didring)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Elza kinevette az uracskáját. Hiszen az a legtermészetesebb dolog a világon, hogy ő is segítségére legyen neki a világpókok felkutatásában. Vagy nem kell-e neki is megbosszulnia az édesapját?
    - És aztán tudtam, hogy majd csak eligazodol valahogyan. Bizonyára az elutazásom után hamarosan hazakerültél, úgy-e? Hallottam a portástól, hogy a városban zavargás támadt és meg voltam győződve róla, hogy azért maradtál el, mert végig akartál nézni mindent.
    Most Tollvikon volt a nevetés sora.
    - Igen, igen, persze hogy elmaradtam!
    És most aztán elmesélte Elzának az egész kalandját.
    Elza magánkívül volt rémületében. Ó, az a hitvány Denner!
    Tollvik biztosította róla, hogy most, mikor már túl vannak mindenen, fölösleges izgulniok. ö csak azért volt megijedve, mert Elza a két amerikai után utazott.
    - Mennyiben járt volna ez veszedelemmel? - kérdezte Elza.
    Tollvik komolyan a szeme közé nézett.
    - Figyelj csak ide! A világ úgy tele van veszedelmekkel és csapdákkal, hogy a legvadabb fantáziának sincs kellő fogalma róla. Néhány évvel ezelőtt ott ült egy magyar milliomos család annak a kaszinónak a parkjában, amelynek faláról a minap lebukfenceztem. Világos, derűs nappal volt, a park tele volt sétálókkal, egy órával a villásreggeli ideje előtt. A milliomos család előtt ott ugrándozott a család egyetlen gyermeke, egy kilencesztendős fiúcska, aki az abroncskarikájával játszott. A karika begurult az egyik mellékösvényre, néhány méternyire a fiú szüleitől. A fiú a karika után szaladt. Kisvártatva - az anya azt állította, hogy legföljebb egy pere elteltével az anya hangosan hívta fiát. Nem kapott választ. A mellékösvényre sietett, a karika ott volt, de a fiú nem volt sehol. Nagy izgalom támadt. Átkutatták az egész parkot. Turisták és felügyelők segítettek a családnak a kutatásban. Mindhiába. A fiú eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. Egy félév múlva megint odakerültem. A szegény szülők még mindig keresték a gyermeküket. Rögtön az eltűnés napján detektíveket, szerződtettek és tele marokkal szórták a pénzt. Csaknem megőrültek fájdalmukban. Egyetlen gyermekük volt.
    Elza nagyon sápadt lett.
    - Rettenetes! - mondta.
    - Ilyen derék emberek is vannak! Óvakodni kell tőlük! Gazságokban felülmúlhatatlanok. Azt mondhatnók, hogy megtévelyedett zsenik. A zsenialitás különben is úgy Látszik, teljesen független minden erkölcsi fogalomtól, legalább a történelem eseményeiből ítélve. Ha zsenialitás ós erkölcsiség egyesül ugyanabban az emberben, akkor szinte azt mondhatnók, hogy ez inkább véletlen ötvözet, mint rendíthetetlen kémiai törvény következménye. Cicero erkölcsi prédikációi kora hitványságáról, aljasságáról ós zülléséről nagyon furcsán hatnak az emberre, ha tudjuk, milyen csinos jövedelme volt a felháborodott szónoknak a saját uzsora-üzleteiből. De hagyjuk Cicerót. Az a kérdés, hol vannak a Denner és Brett nevű lángelmék? Itt laknak ebben a szállodában?
    Elza intett a kezével.
    - Eltűntek!
    Azután elmondta, miképp próbálta megtudni Rómában a szálloda portásától, hova utazik a két amerikai. A portás nem tudta. Erre aztán ellátta magát pénzzel, autót fogadott és kirobogott a pályaudvarra. Ott rettentő sok ember volt...
    Tollvik bólintott.
    - Ezt tudom. Azt ne hidd, hogy tegnapra már javult a helyzet, - mondta. - De folytasd csak!
    Elzának sikerült helyet kapni amellett a kocsi mellett, amelyben Denner és Brett ült.
    Nagy siettében jegyet sem válthatott magának. De jegy nélkül utazott bizonyára a legtöbb utas. A kalauz nem is jelentkezett. A vonat közvetlen célja Génua volt. Nem is lett volna értelme, hogy útközben megálljon, mert hiszen egyetlen hely sem volt már benne.
    Pisában rövid ideig állt ugyan a vonat, de Denner és Brett nem szállt ki. Elza kinézett az ablakon, mialatt, állt a vonat. Állva tette meg egyébként az egész utat.
    - Drága egyetlenem, - mondta Tollvik és gyöngéden ölébe vonta Elzát. - Ülj le hát legalább most.
    - Mikor megérkeztünk Génuába. Denner és Brett kiszállt. Azt hiszem, a vonat nem is ment tovább. Kocsiba ültek és poggyászukkal együtt nyomban lehajtattak a kikötőbe. Nyomon követtem őket. Nem hiszem, hogy megláttak. Éppen megérkezett egy nagy gőzhajó. Egy óceánjáró. A kikötőben olyan sűrű volt a füst, hogy nem tudtam kibetűzni a hajó nevét. Denner és Brett azonnal a hajóra szállt. Három óra hosszáig várakoztam. Végül a gőzös elindult. Ennél többet nem mertem csinálni. Talán el kellett volna nekem is utaznom velük? - tette hozzá tréfásan.
    - Még csak ez hiányzott volna! - kiáltott Tollvik és megcsókolta Elzát.
    - De hát most... - kezdte Elza.
    - Igen. ezúttal befellegzett, - vágott a szavába Tollvik. - De nem bánom. Most, hogy megint az enyém vagy, úgy érzem, hogy az a két úr egy cseppet sem veszedelmes rám nézve. Hadd fussanak! De te mindenesetre nagyszerűen cselekedtél, Elza. Van benned vér és tűz! A népedet és a fajtádat szeretem benned!
    - Énbennem?
    - Igen, tebenned! Szeretem a vért és a tüzet! Szeretem a népedet, szeretem mindazokat, akik a tökéletesség országára éheztek és akiknek az égő máglyák világítottak a kiszáradt ész sivatagában. Te vagy az én égő máglyám! Ketten együtt meg fogjuk találni a világpókokat, a Világliga gazfickóit Ha mi ketten nem akadunk rájuk, akkor nincs ember, aki rájuk akadjon!
    - Hol fogunk rájuk akadni? - kérdezte Elza.
    - Csak egy módot tudok rá. Visszautazunk megint Berlinbe és felhajszoljuk Puritzot Meg vagyok győződve róla, hogy valamiképpen kapcsolatban van a világpókokkal. Itt lent különben a levegő sem igen felel meg nekem. Rossz a lelkiismeretem, mert egy kicsit nagyon is gyorsan hagytam faképnél az éjjeli szállást, amelyet Rómában ingyen bocsátottak a rendelkezésemre. Azt se bánom, ha a legközelebbi vonattal visszautazunk Berlinbe, hogy fölkeressük szeretett Puritzunkat.
    Elzának nem volt ellene kifogása. Este el is utaztak. Az volt az érzésük, hogy nincsenek túlságos biztosságban. Tollvik. bárha igyekezett is tréfával elütni a dolgot, nem a legbátorságosabban érezte magát. Kellemetlenül érintették minden pályaudvaron a felbukkanó katonák. Nagyon hasonlítottak egytől-egyig azokhoz, akik a kocsi előtt nyargaltak amikor a feketeblúzos, sápadt fiatalemberrel együtt elszállították őt.
    Visszatértek Berlinbe. Hónapokon át kísérletezett Tollvik, hogy elérhesse Puritzot, hogy beszélhessen vele, hogy tanulmányozhassa. Mindhiába, Puritz fantom maradt, amely állhatatosan kisiklott kezéből. Nem volt szabad gyanút sem keltenie. Hiszen nem olyan gaztettről volt szó, amelyet föl kellett deríteni. Az egész ügy. amint Bermond nevezte, romantika volt. A század romantikája, modern romantika, amely az igazságosságra való sóvárgásból fakadt.
    Tollvik kezdettől fogva tudta, hogy nem fog sikerülni neki Puritzot vagy a Világliga valamelyik más gazfickóját olyan bíróság elé állítani, amely arra ítélné őket, hogy hajtsák fel a méregpoharat. A Világliga gazfickóinak, a világpókoknak bűne azokhoz az imaginárius bűnökhöz tartozott, amelyeket lehetetlen bebizonyítani és kézzelfoghatóvá tenni. Ha új vízözön szakadna a földre, akkor is rá lehetne mindig mutatni a zuhogó felhőkre és fel lehetne kiáltani: íme, ott az ok! Ennyire Tollvik is eljuthatott bizonyára a Világliga gazfickóival. Ha új világkatasztrófa támadna, egész halom térképpel ós táblázattal rámutathatna az aranyfelhőkre és felkiálthatna: íme, ott laknak a világpókok! De ki lenne az, aki lerázná őket a ködből1?
    Az újságok állandóan emlegették még Puritzot, óriási terveit, vállalkozásait ós világuralmát, de ő maga látszólag nem vett tudomást minderről. Mindazt, amit az interjúvolok terjesztettek róla a sajtóban, egyszerűen letagadta. Amit mondott, lényegében ennyi volt: »Nem« és »Erről nincs tudomásom!«
    Tollvikék megpróbálták együttesen és külön-külön is megoldani a rejtélyt. Elza nem merte felhasználni a régi ismeretséget. A levélbélyeg históriáját nem felejtette el. De hűségesen összegyűjtött mindent, amit Puritzról hallott és olvasott. Az anyag egyre nőtt ügyes gépíró-ujjai alatt, Tollvik pedig új pontokat és vonalakat jelölt bele a térképébe, vagy új számjegyeket írt bele terjedelmes grafikus táblázataiba, amelyek tele voltak különféle görbékkel.
    Gyakran volt rosszkedvű. A feladat túlságosan gigászi méretű volt. De Elzát nem akarta megszomorítani.
    Elment hazulról egyedül és az uccákon ténfergett, azt várva, hogy égi csuda siet a segítségére. Elüldögélt kávéházakban és sorházakban, hogy itt is, ott is elcsípjen egy-egy szót. Egyedül utazgatott olyan helyekre, ahol Puritznak gyárai voltak. A legelmésebb kelepcéket eszelte ki, hogy Puritzot tőrbe ejtse. De sohasem ért el eredményt. Puritz még mindig a nagy titok volt. a hallgatagság nagy titka.
    Egy este hazafelé tartott Tollvik s az egyik állomáson néhány órát kellett várakoznia a csatlakozásra. Egy ideig értelmetlenül kószált ide-oda a kis városkában és megfigyelte a csatornában tükröződő szomorúfűzeket. De aztán ezt is megunta. Mélységesen elkedvetlenedett. Nagy hópihék szálltak alá. melankolikusan kerengve, rátelepedtek a lámpásokra és könnycseppekké olvadtak szét, amelyek le- siklottak a lámpások üvegén. Mondhatatlanul komor és hideg idő volt.
    Tollvik befordult egy sörházba. Kicsi, füstös lyuk volt a sörház. Az egyik asztalnál egypár odavaló ember ült. Kártyáztak és azt képzelték, hogy a játék szórakoztatja őket.
    Tollvik oly távol ült le tőlük, amennyire csak lehetett. Egy pohár sört és újságot hozatott. Minduntalan ásítania kellett.
    A vendéglős rádőlt a söntés-asztalra és olvasott. Majd odament a kártyázókhoz és beszélgetett velük.
    Tollvik úgy érezte magát, mintha sivatagban volna. Ez volt az a szörnyűség, amitől mindig félt; a magányosság egy kis csapszékben, idegen országban. Kedélytelen és homályos volt a hely. Két órát így eltölteni - borzalmas! És odakünn tovább olvadoztak a hó- pelyhek a lámpások ablaküvegén. Ilyenforma lehet az utolsó ítélet előtti nap.
    A söntés mögött a konyhában zsíros női hang hahotázó nevetése harsant föl. Tollvik kiitta a sörét, kopogott a pohara fedőjével, hogy még egy pohárral rendeljen, azután újra belenézett az újságjába.
    Ebben a pillanatban új vendég lépett be. Kemény kalapja volt, fekete szakálla, a kalapját a homlokába húzva hordta és egyszerű munkásnak nézett ki. Felöltője csuromvíz volt. Kelletlenül körülnézett, kiválasztotta azt az asztalt, amely Tollvik mellett volt, kopogott és egy pohár sört rendelt.
    Tollvik, aki ránézett a szomszédjára, amikor az kopogott, alig hitt a szemének. Lehetetlen! És mégis! ő az! A szakái, a kalap, a termet, minden megfelelt. Csak a profilt nem tudta felismerni. Csakugyan... itt, ebben a nyomorúságos lyukban kellene... Nem, ez lehetetlen!
    Tollvik fölemelte az újságját, hogy zavartalanabbul megfigyelhesse a szomszédját.
    A szakálas mozdulatlanul ült a helyén, kalapját még mindig mélyen belehúzva a homlokába. A pillái csaknem lecsukódtak. Olyan volt, mintha aludnék.
    Ostobaság! Bizonyos, hogy valami fáradt, szegény ördög, aki fel akarja üdíteni magát egy korty itallal, mielőtt hazamegy aludni, miután gőzkazánt szegecselt vagy malátát főzött. Lehet, hogy sörgyári munkás, malátafőző, aki nappal volt soros és most le akart hűlni, miután a malátafőzés közben megizzadt. Ezek a munkások jól kerestek és még a mai rossz időkben is lehetett tűrhető felöltőjük, mikor munkába mentek. Talán volt itt a városban sörfőző. De miért járna a sörgyári munkás kocsmába sörözni? Hiszen a sörgyárban akár húsz litert is megihat ingyen naponta.
    - Belebolondultam ebbe a hajszába. - gondolta Tollvik és újra kopogott a pohara fedőjével. - Miért lenne éppen ő? Hiszen ezrével vannak ebben az országban, akiknek kemény a kalapjuk, hajlott az orruk, fekete a szakálluk és felöltőjük is van. Az erős sör a fejembe száll, úgyhogy olyasmiket látok magam előtt, amiket szeretnék látni. A fantáziám játszik megint velem, az örökös romantikám, amelyet Bermond szokott mindig emlegetni.
    A vendéglős otthagyta a kártyázókat és egy pohár habzó sörrel a szakállas asztalához lépett.
    - Kutya idő! - mondta, miközben zöld kötényével megtörölte az asztalt és a poharat letette a barna nemezdarabra.
    A szakállas nem válaszolt egy szót sem a társalgásnak erre a szokott bevezetésére. Mozdulatlan maradt.
    Tollvik újra kopogott a poharával.
    - Miért nem hozzák a sörömet? - kérdezte.
    A fogadós nevetett, elvette a poharat, kiment és csakhamar visszatért, kezében a kicsorduló teli pohár sörrel.
    - Kutya idő! - mondta Tollviknak is. Ez csak a fejével bólintott. Nagyon is elfoglalta a szomszédja. Mikor a fogadós visszament megint a kártyázókhoz. a fekete szakáll tövéből mély hangon egy kérdés mordult feléje:
    - Idegen itt*?
    A fekete szakáll Tollvik felé fordult. Ez megremegett örömében. A feketeszakállas kétségtelenül Puritz volt. Nem lehetett két olyan ember a világon, akinek ez a sajátságos tekintete volt, ez a a fáradt tekintet, amely mintha magában hordta volna a világ minden bűnét, és egy kicsit fölfelé is irányult, mint mikor a keresztre feszített a felhők fölött uralkodó Láthatatlan erőhöz folyamodik.
    - Az vagyok, - mondta Tollvik. - Miért kérdi?
    - Mingyárt láttam. Ezen a vidéken, aki friss pohár sört akar, nem csappant ja le a pohara fedőjét, mint az imént ön tette, hanem lefelé fordítja a poharát. Nézze, így!
    A feketeszakállas egyhuzamban kiürítette a poharát. Mintha valami bányába öntené a sört. Kopogott egyet a fedőjével, aztán lefelé fordítva az asztalra állította a poharát. A fogadós nyomban ott termett és újra megtöltötte.
    - Ő az! Ő az! - ujjongott Tollvik magában. - Csak legalább még öt percig itt maradna! Hová fog utazni? Másfelé vagy haza?
    - Unalmas dolog, hogy itt kell várnia az embernek.
    A szakállas kivételesen beszélő kedvében volt. Világos volt, hogy végül is belefáradt abba, hogy mindig hallgat, hogy mindig a titokzatos istenséget játssza, amikor voltaképp mégsem egyéb, mint közönséges halandó. A hely maga is olyan volt, hogy fölöslegessé tett minden óvatosságot. Itt senki sem ismerte a milliárdos Puritzot. A Puritz-fogalomról mindenesetre volt valami sejtelmük a másik sarokban ülő kártyázóknak, de Puritz személyéről nem volt. Az idegen pedig veszélytelen volt.
    - Ha tudnád, öregem! - gondolta Tollvik. Nem válaszolt az unalomról tett megjegyzésre. Jobb volt, ha nem mutat túlságos mohóságot, ha nem csap le rá túlságosan korán. Ásított, annak jeléül, hogy igazat ad a szomszédjának.
    - Különös, - gondolta. - Íme, itt van végre előttem álmaimnak a célja, és nem tudok egyebet csinálni, mint ásítani. Igazán nem így képzeltem el a találkozásunkat.
    - Honnan való? - kérdezte a feketeszakállas. Most egészen Tollvik felé fordult. A felöltője gombjai csillogtak még a nedvességtől, s középütt, a bal melle fölött, megtapadt rajta egy nagy habpehely, amely úgy villogott, mint valami briliánsokkal kirakott fehér rendjel.
    Tollvik megmondta, hogy svéd ember.
    A feketeszakállas jól ismerte Svédországot, a kereskedelmét éppúgy, mint az iparát.
    - Mit csinál errefelé? - folytatta a kihallgatást. A hangjában nem volt semmi a nyomozó erőszakos kíváncsiságából; a kérdés inkább olyan embernek a megnyilatkozása volt, aki undorítóan egyedül érzi magát és belekapaszkodik akármibe, ami éppen a keze ügyébe kerül.
    - Tanulmányúton vagyok, - felelte Tollvik. Rövid szünetet tartott. Azután, hogy a legközelebbi kérdést megelőzze, magyarázatul hozzátette:
    - Az életet és az embereket tanulmányozom!
    - Helyes! Nagyon okosan teszi! Az embernek látni és tanulni kell. Mi a véleménye az itteni viszonyokról?
    - Ez attól függ, milyen szemmel lát az ember. A felszín kielégítő. Az emberek dolgoznak és szórakoznak, szakasztott úgy, mint régebben. Hogy ez alatt a felszín alatt mi lappang, azt külföldi ember képtelen megállapítani, főképp, ha annyi ideje van csak itt, mint én.
    - Mi lappang? Mi lappangjon?
    A feketeszakállas hangjából megvetés csendült ki.
    - Békében akarunk élni és dolgozni, ez az egész. Csak legyen munkánk. Csak kapjunk elegendő nyersanyagot. Micsoda eltitkolni valónk volna?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741022
Webáruház készítés