Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ernst Didring A világpók. EPUB e-könyv

Ernst Didring A világpók. EPUB e-könyv

A regény címe megtévesztő - erre utal alcíme is: A rádium és az arany fregénye. És valóban, ebben a regényében Didring egy rendkívül izgalmas nyomozást folytat. Főhőse Tollvik, aki beutazza a világot, hogy a rejtélyes Világpók nyomára jusson, mely behálózza, pénzügyi hálójába fogja a világot. S mindezt a profit, a pénz, és a mindezt megtestesítő arany utáni vágy hajtja. És miként kapcsolódik mindehhez a rádium? Nos, pontosan ezért érdemes elolvasni a regényt, melyet Braun Soma fordításában közlünk.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Barátságosan kezet nyújtott Tollviknak. Ez melegen kezet szorított vele. Nem volt rá oka, hogy ne tegye. De meg nem állhatta, hogy búcsúzóul így ne szóljon az igazság apostolához:
    - Persze, mikor az önöké a hatalom!
    A másik elhárító válaszul így kiáltott fel:
    - A mienk? Ki tudja, meddig?
    Erre a kérdésre Tollvik ép oly kevéssé tudott válaszolni, mint akárki más a világon. Köszönt és távozott, miután előbb visszakérte szállóbeli szobájának a kulcsát. Sokkal emeltebb fővel távozott, mint ahogy jött
    - Íme, félnek hát mindig az ellenforradalomtól, - gondolta. - Oly kevéssé bizonyosak a dolgukban? Attól tartanak, hogy az a régi bölcsesség, amit Spinoza, Hobbes és Nietzsche is hirdetett, hogy a jog forrása az erő - nem válik be? Hogy nem lehet mindent erőszakkal elvenni?
    Tollvikra, mikor visszakerült a szállodába, úgy néztek, mint a pestis-betegre. A portás leplezetlen gyanakvással közölte vele, hogy egy öreg rendőr járt itt, aki kereste és felírt valamit egy cédulára.
    A cédulán Meyer orosz államtanácsosnak egy újabb lakáscíme volt. Tollvik még sohasem hallotta ennek az uccának a nevét.
    - Kelepce, - gondolta. - Ostobaságokra akarnak csábítani, ha csakugyan él ott valamilyen Meyer.
    De nyomban elűzte ezt az értelmetlen gondolatot. Az öreg, aki kereste, természetesen a vén fülesbagoly volt a rendőrségről.
    Szegény öreg gyermek! Azt hitte, hogy megint kap egy bankjegyet.
    Tollvik fölment a szobájába. Minden érintetlen volt. Senki sem kotorászott az iratai között. Tapintatosan jártak el. Megnézte, hány óra. A vonata csak órák múlva indult. Gyorsan megreggelizett, azután autóba ült és a sofőrnek Meyer államtanácsos címét adta meg.
    Mikor az autóba lépett, véletlenül észrevette, hogy egy férfi beleült a mögötte következő másik autóba. Útközben az autó hátsó kis ablakán át látta, hogy a másik autó hűségesen követi.
    Meyer államtanácsos házáig hosszú volt az út. Az autó letért a széles, elegáns uccákról. Az autók és a bérkocsik meggyérültek. A házak egyforma, sivár kaszárnyákhoz hasonlítottak. Piszkos, kiéhezett gyerekek üldögéltek a kapuk előtt, vagy verekedtek az uccán. Sötét, sovány munkásalakok meredtek gyűlölködő szemmel az autóra. Egyre szegényesebb és nyomorúságosabb uccákba fordultak be. Piszok, éhség, átkozódás és nyomor szaga bűzlött mindenütt. Ez volt az érem visszája.
    - Az államtanácsosnak alighanem rosszra fordult a sora, - gondolta Tollvik.
    Az autó lassabban mozgott. A sofőr a házszámot kereste. Végül megállt. Tollvik kibújt az autóból. Amit látott, olyan kellemetlen benyomást tett rá, hogy arra kérte a sofőrt, várja meg. Ez húzódozott. Neki sem igen tetszett a környezet. Tollvik kénytelen volt kifizetni. A busás borravaló azonban eloszlatta a sofőr aggodalmát, főképp, mikor látta, hogy a másik autó is megállt egypár házzal odébb és készült vele együtt várakozni.
    Tollvik dühösen felhorkant.
    - Tökfilkó! - dörmögte. A rendszer nem vallott túlságosan éles elmére. Látszólag futni hagyták, de azért állandóan figyelték. Mintha fontosabb dolog nem volna a világon, mint az ő kakasviadalaik a hatalomért.
    Piszokban és gyerekben nem volt hiány a kapu alatt- Egy végkép lerongyolódott és csontig lesoványodott némber bújt elő egy kamrából a kapu mellett. Az arca tele volt piros foltokkal, az orra kékeslila volt, a hangja recsegett, mint a rozsdás szélkakas. Ingerülten megkérdezte Tollviktól, mit akar.
    A teremtés koronájának ettől a szegény elvadult példányától Tollviknak nem volt kedve Meyer orosz államtanácsos után kérdezősködni. Ez túlságosan gúnyosan hangzott volna. Egyszerűen annyit kérdezett hát, lakik-e itt a házban egy Meyer nevű úr.
    Az asszony azt felelte, hogy valami Meyer lakik itt a harmadik emeleten, jobbra a keresztépületben, de jó lesz sietni, ha találkozni akar még vele.
    Tollvik rejtélyesnek találta ezt a megjegyzést. Nem igen bizakodott benne, hogy jó helyen jár. A ház nem olyan volt, mintha államtanácsosok is laknának benne.
    Keresztülsietett az udvaron, targoncák, tégladarabok, hordók és deszkák között, ahol egész csapat sovány és piszkos gyerek játszadozott, és izgatottan megindult felfelé jobbról a lépcsőn. Visszariasztó volt az út a cél felé: fölfedezni a világot kormányzók titkát. Inkább hihette volna azt az ember, hogy ezen az úton egyre távolabb jut az aranytól.
    A harmadik emelet egyik ajtaján megpillantotta végül a Meyer nevet egy rozsdás sárgaréztáblácskán, amely mintha jobb napok emléke lett volna. Tollviknak hevesen dobogott a szíve. A lépcsőtől, vigasztalta magát. Kopogott. Egy vén boszorkány, akinek hosszú szőrszálak lógtak az állán, óvatosan kinyitotta az ajtót egy arasznyira. Amint meglátta Tollvikot, be akarta csapni az ajtót, de Tolvik gyorsan belefeszítette botját a résbe.
    - Itthon van Meyer orosz államtanácsos úr? - kérdezte, udvariasan megemelve a kalapját.
    A boszorkány félrelökte a botot. Az ajtó becsapódott.
    Tollvik nem tudta, mitévő legyen. A fogadtatás sehogy sem vallott orosz államtanácsosra. Ez a Meyer aligha érintkezett másokkal, mint uccaseprőkkel. Egészen más Meyer lesz ez, nem az, akit keres.
    Pokolba kívánta magában a vén fülesbagolyt a felvilágosításaival. De mégis föltette magában, hogy még egy próbát tesz. Újra kopogott és sokáig várt. Végül hallotta, hogy odabent két női hang vitatkozik. Bizonyosan a boszorkány és még valaki. Ez a valaki valószínűen fiatalabb és szebb volt. Semmi esetre sem lógtak szőrszálak az állán. A fiatalosan csengő hang egyre erősödött és az ajtó felé közeledett. Tollvik bátorította, amennyiben még egyszer kopogott. Meg is volt a hatása. Az ajtó tágan kinyílt. Egy fiatal lány állt az ajtóban - nagy isten, micsoda szemek! kiáltott Tolviknak a szíve - a vén boszorkány helyett. Ez mintha hátul egy ajtón át eltűnt volna.
    - Beszélhetek Meyer államtanácsos úrral? - kérdezte Tollvik leglágyabb hangján és még udvariasabban, mint ahogy a boszorkánytól kérdezte. A fiatal lány mélabúsan mosolygott. Kedves látvány volt. A piros ajkak mögött megvillant a fehér fogak gyöngysora.
    - Az édesapám beteg, - mondta a lány, - de majd megkérdezem. Tessék beljebb kerülni.
    Kellemes, lágy hangja volt, és szelíd, gyenge teremtésnek látszott. Tollvik belépett. A lány bezárta mögötte az ajtót ós már-már távozott, de aztán újra megállt.
    - Csak nem valami kellemetlenség? - kérdezte egy kissé bizalmatlanul. - Nagyon sok kellemetlenség ért bennünket, - tette hozzá, - és éppen azért... - sötét szeme fényes lett.
    Tollvik meghajolt, elővette a névjegyét és átnyújtotta az ajánlólevéllel együtt. A lány elvette, megnézte a levél címzését és a koronát az egyik sarokban, azután eltűnt balra egy ajtón.
    - Szép a foga és a szeme, - gondolta Tollvik, - de ijesztően sovány teremtés. Gyenge kis liliom Sáron völgyéből. Bizonyosan azok közül való, akiket az istenek szeretnek. Sorvadása van, természetesen. És ez a levegő!
    Tollvik az orrát fintorgatta. A keskeny előszobának mindössze egy kis ablakféle nyílása volt a külső falban. A padlót csíkos rongyszőnyeg borította. A levegő borzalmas volt. Szalonna és sör szaga érzett benne. Hogy élhetett ily levegőben egy liliomszál! A boszorkány nyilván sütött valamit a háttérben az ajtó mögött. A sistergés és a szag erre vallott. Csak nem maga az államtanácsosné volt a boszorkány?
    Tollvik türelmesen várakozott. Az volt a kérdés, vajon éppoly türelmes lesz-e a sofőr is és vajon kitart-e mellette a másik autó is. Tehát az államtanácsos beteg volt? Talán azért figyelmeztette a kapuban az a megéra, hogy jó lesz, ha siet?
    A fiatal lány újra megjelent és felszólította Tollvikot, hogy lépjen be. Csaknem áhítatosan nézett Tollvikra és tiszteletteljesen bókolt előtte.
    - A levél hatása, - gondolta Tollvik. Körülnézett, nincs-e valahol egy kampó, amelyre ráakaszthatná felöltőjét, de aztán letett erről a tervéről és belépett az ajtón. A lány nyomon követte.
    A szobában félhomály volt; de a levegője jobb volt, mint az előszobáé. A bútorzata ócska és elnyűtt volt. Régi íróasztal, egy pár szék, kopott aranyozású vaságy, barna almáriom, rongyos szürke szőnyegdarab és piros sezlon. A nappal borús világossága az ablakon keresztül ferdén szűrődött be egy fehérhajú öregemberre, aki hintaszékben ült és okos, jóságos szemmel nézett Tollvikra. Az öreg félreismerhetetlenül zsidótípus volt; hosszú horgas orr, hegyes áll. Toldott-foldott kékbársony hálóköntös volt rajta. Az arca sárga volt, olyan sárga, mint néha a százesztendős elefántcsont. Finom, sovány keze a hálóköntösön pihent. Sötét erezetű, de csaknem alabástromfehér volt ez a kéz. Valami dermedt elfeledettség ömlött el az egész alakon, mintha ősi bálványszobor lett volna, amelyet sok más ócskasággal együtt egy régiségkereskedő raktárába zártak el annakidején. Ilyenek lehetnek a hindu yogik, - gondolta Tollvik, - azok a vén brámin bölcsek, akik lemondtak a világról és részeseivé lettek a Nirvánának.
    - Lépjen közelebb, - szólt kisvártatva az elefántcsontfej.
    A közeledésre ugyan nem igen volt hely, de azért Tollvik engedelmeskedett.
    - Kérem, foglaljon helyet, - folytatta az elefántcsontfej. A lány széket tolt oda Tollviknak, aki óvatosan leült rá. Ebben a szobában minden igen törékenynek, nagyon szúrágottnak látszott.
    Tollvik csak most vette észre, hogy az öreg balarcán egy kis izombénulás volt.
    - Szél ütötte, - gondolta Tollvik.
    Az egyébként mozdulatlan elefántcsontarc két szeme a hálóköntösön pihenő kezekre szegeződött és Tollvik látta, hogy az öreg kezében ott volt az ajánlólevél.
    - Fölvilágosítást szeretne kapni tőlem, doktor úr?
    - Rendkívül lekötelezne, államtanácsos úr, csak attól félek, hogy terhére vagyok.
    - Szó sincs róla. Meg kell bocsátania, hogy nem fogadhatom önt más helyen. Az élet gyorsan változik, doktor úr. Ami lent volt, fölkerül és ami fent volt. lekerül. Az a legnagyobb baj, hogy itt kell ülnöm és nem is mozdulhatok. De- hát örülnöm kell, hogy élek...
    Az öreg szeme fölragyogott.
    - És hogy megvan még a kicsi bogaram... az egyetlenem, a mindenem... a kincsecském, a drágaságom.
    Mondhatatlan gyöngédséggel nézett a lányra, aki hozzálépett és némán megsimogatta az öreg kezeit.
    - Az ujjaim közé dugta a levelet,, - mondta az öreg, - hogy érezhessem. Jó lélek az én kicsikém, doktor. Nagyon jó. Tudta, milyen jól esik a kezemnek, ha1 érezheti ezt a levelet, amely őtőle való. Mintha a régi, boldog napok szellője érintené.
    Tollvik, akinek torkát furcsa érzés szorongatta, csak úgy tudta meghatottságát elfojtani, hogy a boszorkányra gondolt.
    Az, aki odakünn szalonnát sütött, semmi esetre sem volt az államtanácsos felesége. Erre a gondolatra fellélegzett.
    - Régóta beteg, államtanácsos úr? - kérdezte, hogy részvétének, jelét adja.
    - A papa a háború kitörése óta beteg. Nem engedték meg, hogy elutazhassunk innen, - mondta a lány keményen, - és ez az oka, hogy...
    - Nono, kicsikém, - szólt közbe az öreg, - így a legjobb. Ne rólam beszéljünk! Mit kíván, doktor?
    Az okos, jóságos szemek elgondolkozva néztek Tollvikra. Az értelem fénye meg nem fogyatkozva világolt még bennük.
    - Államtanácsos úr, - kérdezte Tollvik, - emlékszik talán még arra, hogy életében valaha szó volt arról, hogy ki kell aknázni Szibériában a szmeijnogorszki aranyleletet? Nem tudja, vajon alakult-e valaha egy társaság erre a célra?
    Az elefántcsontfej eltűnődött. Majd ráakadt az agysejtek között az emléknek megfelelő rostokra. A két szem felragyogott és a két kéz gyöngén megrándult, mintha szemléltetni akarná azt, amit az öreg mondani akart.
    - Hogy ismerem-e Szmeijnogorszkot!? Ó, uram! Én voltam az első, akit Miklós cár megbízott a dolog megvizsgálásával. Hogy ismerem-e!?
    A hangja világosabb, derűsebb lett. Határozottan olyan téma volt, amelynek örült az öreg.
    - Ha ráér, doktor, szívesen elmondom önnek a szmeijnogorszki aranyhegy meséjét. Mert mese csak az az aranyhegy!
    Tollvik az autóra gondolt, amely odalent várakozott, és az elutazására. Az elefántcsontfejet érdemes lehetett végighallgatni. A sofőr pedig a legrosszabb esetben odébb áll. Az utazást egy nappal elhalaszthatja. Talán fölösleges is lesz Szibériába utaznia. Azon múlik, mit fog az öreg elmondani. Talán itt megnyílnak már előtte a Liga birodalmának kapui.
    - Ráérek, - mondta Tollvik. - Csak attól félek, államtanácsos úr, hogy megerőlteti magát.
    Az öreg mosolyogni próbált. Azután elkezdett beszélni, mialatt a lány ott állt mellette, karját a hintaszékre téve az öreg fehérhajú feje mögött.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741015
Webáruház készítés