Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Eötvös Károly: Balatoni utazás_MOBI

Eötvös Károly: Balatoni utazás_MOBI
790 Ft790

Eötvös Károly műve nem regény, hanem egy útleírás. 1875-ben elindul egy kis társaság, a korszak jelességei (íróemberek, történészek) – Salamon Ferenc, Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Szentirmay József – és maga az író. Csupa olyan ember, aki addig nem ismerte a Balatont, Eötvösön kívül persze. Mert a Balaton – és ezzel a szöveg minden archaizmusa ellenére egyetérthetünk – a szerző szerint: „ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.”

Az idegenvezető, Eötvös célja felhívni a tóra a figyelmet és megszerettetni ezekkel az íróemberekkel a Pannon tengert. A szerző – dunántúli gyökerei és balatonfüredi nyaralója miatt – a vidék ciceronéja, aki úgy terelgeti olvasóit, hogy azok megismerjék a táj múltjának minden apró nyomát. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmét, a Balatont körülövező várak legendáját, az első balatonfüredi színház felavatását. Mesél a régmúlt betyárvilágáról, Sobri Jóskáról, valamint István nádor és Jellasics horvát bán szemesi találkozásáról is. És megjelennek olyan történelmi figurák, akik valamilyen módon kapcsolódtak a vidékhez, nevükhöz dicső dolog fűződik, mint például a balatoni gőzhajózás legfőbb szorgalmazója, Széchenyi István és a jótékony veszprémi püspök, Ranolder János. Eötvös talán mégis ott a legszórakoztatóbb, ahol az egyszerűbb „lelkekről”, balatoni halászokról, borosgazdákról szól.

Az utazók 1880 táján indulnak a Balaton körbejárására. Ekkor a tó még nem azt a képet mutatja, mint a 20. század elején. Nincsenek még nagyon fürdőzők, az infrastruktúra sem olyan jó, az ellátás sem kifogástalan, nincs Balaton-átúszás, nincsenek vitorlásversenyek és fürdőegyletek sem. A tó szépsége és múltja viszont adott. És Eötvösnek ez a célja: a maga, 19. századi módján úgy beszélni a „magyar Tengerről”, ahogy azt az Abbázia kávézóban is tette volna. Kötetlenül, szép magyarsággal, jó humorral, közérthetően, érdekesen, színesen, ahogyan ezt ez a kis kiragadott szemelvény is bizonyítja: „Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a felszínéhez. S ha leszállott a nap: új fény, új élet, új ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyog feléd.”

Nehéz műfajilag behatárolni, hogy valójában az olvasó egy regényt, egy anekdotagyűjteményt, történeti összefoglalót vagy útikönyvet tart-e a kezében. A végeredményt tekintve, valljuk meg: ez nem is olyan fontos. Minden szempontból lényegesebb, hogy 2007-ben, a kötetek megjelenhettek, újból. De nem egy nagy kiadó neve alatt! Ők nem láttak benne fantáziát… A Balaton egyik szerelmese – merthogy azért sokan vagyunk még ilyenek –, Kállai Szilárd, fedezte fel újfent és teremtette meg az anyagi hátterét annak, hogy egy nyáresti olvasmányt, a 19. századi Balaton világáról, történetéről elénk tárjon. Lennének még olyan írások e vidék kapcsán, amelyek megérnének egy reprint kiadást (gondolok itt Garay János Balatoni kagylók című verseskötetére), de legyen ez a példa ragadós! És vegyük úgy: ez egy szép kezdet ahhoz, hogy a múltba visszanyúlva a sajátos Pannon vidék jövőjéről is legyenek vízióink, miközben a keménytáblájú, szépkiállítású könyveket forgatjuk, jó balatoni bort kortyolva. És anélkül, hogy egy lépést is tennénk: indulhat az utazás, a Balaton körül, Eötvös Károly kalauzolásával, Praznovszky Mihály – mindig humoros és tartalmas – sokatmondó utószavával, a Balaton-szeretetre vezérlő kedves-szép kalauzzal. (ujnautilus.info)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Szegedy Róza szeret
    A hosszúfalui találkozó - A badacsonyi szüret - Ki az öreg Pityók - Az öreg Pityók megjött - A deli testőr is megjött - A költő és a lány egymásra néznek - Vigano és Medina - A balett - Az igazi magyar tánc - Szegedy Róza tánca - Egy kocsin ülnek - Szigliget romjain - Egyszerre támad a két szerelem

    A büszke szép lány szívében ott volt már a deli testőr képe. Hogy egyedül az volt-e ott, ki tudná azt megmondani? Hisz addig még igazán nem is látta az ifjút; mások, kitűnő ifjak pedig ott röpködtek már évek óta körülötte.
    Az 1795-ik év augusztus havának egyik napján ott volt a lány Hosszúfaluban Rostyéknál. Ott volt atyja is, bátyja is, sok más vendég s atyafi is. Éppen ebédnél ültek a hosszú asztal mellett.
    Kocsi robog be az udvaron, cseng a csengő, két ifjú leugrik a kocsiról, s hangos kopogással jön az ajtó felé. Sarkantyú pengése, kard csörrenése hallatszik az ajtó előtt. Skublics Imre jön, nagy reményű ifjú, később Zala főjegyzője s híres követe, Deák egykori barátja. Vele jön Kisfaludy Sándor.
    Rosty odaszól a lányhoz:
    - Róza, oda nézz csak, ki jön ott?
    Róza fölnéz, meglátja Skublicsot, megörül, fölugrik az asztal mellől, s megy az ifjú elé, hogy kezet fogjon vele. S ebben a pillanatban meglátja Skublics mögött Kisfaludyt.
    „Ő az!”
    Megáll, mintha megmerevedett volna. Még senki se mondta, hogy ez a délceg ifjú az ő hőse, de ő már tudta. Az ész gyakran még alszik, mikor a szív már mindent tud, mindent látott, mindent érez.
    „A szív ezer hangokkal kiáltá kebelemben: Ő az!”
    Így írja le e szempillantást maga Szegedy Róza négy év múlva.
    Kisfaludy maga is megnémult, midőn azt a lányt meglátta. A csillagos ég minden szépsége rajzott szemei előtt. Úgy állt ott, mint egy fajankó. Hiába üdvözölték az asztal körül levők, hang nem jött ajkára. Hej, de ostoba is a lángeszű ifjú a rajongó szerelem fellobbanásának első pillanatában!
    De jó, hogy ilyenkor a lánynak mégis több esze van. És sokkal több ereje önmagán uralkodni. Róza kezet szorított Skubliccsal, de szívének háborgása közben úgy megszorította az ifjú kezét, hogy ez nem tudta mire vélni a dolgot. Ha tudta volna, kinek szólt az a kézszorítás! Erről a kézszorításról később, a vallomások édes perceiben sokszor megemlékeztek a szerető szívek.
    Míg a kézszorítás tartott, s míg Rosty üdvözlé az új vendégeket, s nekik az asztalnál helyet és terítéket készítettek: azalatt a lány egészen magához jött, s érzelmeinek eltitkolására mosolyhoz, jókedvhez és csevegéshez folyamodott. Egy-két szót Kisfaludyhoz is ejtett, állandóan azonban Skubliccsal beszélt; útról, látogatásról, honnan jöttek, hogy mulattak-féle dolgokról csak tőle kérdezősködött. Mintha mondta volna neki: legyen ám eszed arról a deli testőrről minél többet beszélned.
    Ebéd után fölvetette a badacsonyi szüret kérdését. Lelkes toborzást vitt véghez, hogy az a szüret meglegyen, fényes legyen, kedves legyen, mindenki ott legyen, senki onnan el ne maradjon. Van ott szőleje a Hertelendy, Bogyay, Szegedy, Bíró, Skublics, Rosty s egyéb atyafinemzetségnek, hetekig el kell tartaniok a szüreti lakomáknak, lesz majd ott alkalom a testőrifjúval is szót, eszmét és érzelmet váltani. De azért éppen ezt az ifjút csak nem unszolta a szüretre.
    „De midőn a többit szüntelen a badacsonyi szüretre unszoltam: magamban azt gondolám: ha mind elmaradnak is, csak ő jöjjön el.”
    Így ír erről Róza.
    Mindenkit hajszol, hogy ott legyen, csak annak az egynek nem szól. Pedig mindenki elmaradhat onnan, csak az az egy legyen ott.
    S igaza van annak a lányszívnek.
    Mérhetetlen kincs az a lányszív. Égnek-földnek minden örömét, egész életnek minden boldogságát csak az a lányszív tudja megadni. Ha az az ifjú megvárja a szót, ha szó nélkül meg nem érti azt a szívet, s ha életre-halálra nem törekszik azzal találkozni, annak melegéhez közel jutni: akkor az az ifjú nem is érdemli meg azt a szót. Akkor arról a rózsabimbó ajakról tékozlás lenne az a szó, s attól a csillagtisztaságú lányszívtől ledérség lenne az a szó.
    Badacsonyi szüret!
    Ősz van. Szeptember utolsó s október első napjai. A levegő tele illattal és sugárral. A napfény tiszta még, de már nem éget. A költöző madár elbujdosott már, a szerető kis madárkák nem csicseregnek többé. Nem virágzik most már se az erdő, se a mező. De levelét se hullatja még. Zöld még a nádas, zöld még a lapály, de fának és cserjének lombja a szivárvány minden ragyogó színében mosolyg előttük. Sárga és piros és lilaszín a szőlő levele. Fönt a bazalttornyok alján, az omlások peremén bíborszínű a szömörce, fakó a bangita, fényes zöld a fagyal, haragos a kökény, narancspíros a vadrózsa gyümölcse, arany és bíbor a kecskerágó, ezer apró rózsácska mosolyg a galagonya és somfa ágairól.
    Szőlőszedő lánykák és ifjak ajkain messze hangzik az édes-bús dallam. Százkerepű recsegő nyelvét mozgatja az őszi szellő. Kong a hordó a pincék előtt, amint szegény emberek a szürethez igazítják. S ha leszáll az alkony, száz szőlőhegyi tűznek ragyogása mosolyog vissza a csillagokra.
    Van-e lányszív, van-e legényszív, aki meg nem mozdulna ilyenkor?
    Ott ülnek az urak és az úrnők az asztal mellett. Nyitott ajtó, nyitott ablak, nyílt szívek és nyílt érzelmek. Mint csecsemő anyjának emlőjén: ifjú és lány, öreg és ifjú oly boldog a tündérhegy oldalán.
    Csak Róza nyugtalan. Csak az ő szíve szorong. Második napja már a szüretnek, s a deli testőr még most se jött el. Mindenkinek gyorsan múlik nappala, éjszakája, csak az övé mászik lassan, mint a csiga.
    „Midőn az idő nékem oly kimondhatatlan hosszú vala, valamíg meg nem jelentél. - Midőn jó atyámnak szinte mindenre visszáról feleltem, hogy már azt se tudta, mit csináljon velem; - míg utóbb éles tekintete, mások nyelvétől segíttetvén, a dologba nem látott.”
    Így emlékszik meg évek múlva Róza arról a kínos várakozásról.
    - Szeret ez a leány valakit.
    - Szeret, szeret. Könnyű azt mondani! Azt látom, hogy andalog a lelke! De hát kit szeretne?
    Örül is, aggódik is az ősz apa. Róza az ő legnagyobb lánya, most még a legkedvesebb lánya. Körül-körülnéz az ifjak között, igazi párját nem látja ott az ő édeslányának. Ki is lehetne annak igazi párja?
    Megjön Pityók tizedmagával. Az öreg Pityók. A híres Pityók. Akinek a hegedűje ha megszólal, az angyalok is táncra kerekednek. Akinek a hegedűje minden szívet megtölt, s minden erszényt kiüresít. Aki Bihari Pesten és a Tisza mellett, az az öreg Pityók Túl-a-Dunán. Akinek hegedűszavára egyszer Győrben a búcsújáró népek falhoz támasztottak zászlót, feszületet, Jézust Krisztust, és elkezdték járni a kopogóst. Vénasszony a kontyát, vénember a süvegét félrevágta; imádságát, könyörgését, nagy bűneit, nyomorúságát mindenki elfeledte, úgy járta bolondját. Nem hallatszott már a kegyes szó: boldogságos Szűz, könyörögj érettünk. Hanem csak a dévaj szó hallatszott: ej-haj, nem bánom, nekem is van virágom! Fölfordult minden rend, kegyes lelkek nagy megbotránykozására.
    De példás büntetést szabott is ki a világi hatóság. Huszonöt bot minden cigánynak, s azonkívül az öreg Pityók hegedűjének arra való ítéltetése, hogy az a városháza kapubálványához paskoltassék, s ekként ízzé-porrá törettessék.
    Szerencsére idején meghallották az esetet a nemesurak, odamentek a városházára, és szószólói lettek az öreg Pityóknak. Odahívták a bencés barátok gvárdiánját is, aki lágy szívű, jó ember volt, s így aztán a cigányok valahogy megmenekültek, s az öreg Pityók hegedűje is egészségben maradt.
    - De azután, Pityók, meg ne kísértsd többé ezt az istentelenséget, mert ha a papok megharagusznak rád, véged lesz örökre!
    - Csak én meg ne haragudjam a papokra!
    A jó öreg bencés nem állta szó nélkül.
    - Hát aztán mit csinálsz, cigány, ha megharagszol?
    - Mit-e? Odamegyek a zárdába, rárántom a Sárga csizmás Miskát, s pőre gatyába, sarkantyús csizmába, darutollas süvegbe öltözik minden barát, úgy táncol az utcán.
    - Elmenj előlem, sátán, pokolnak fajzatja!
    Arca elé tartá két kezét a jó öreg bencés, úgy megijedt a cigány szavától. Még most is reszket, ha eddig meg nem halt. Ördögadta gonosz cigánya. Hogy a kegyes barátok pőre gatyában táncoljanak kint az utcán mindenki szeme láttára! Huj-huj!
    Az igaz, hogy ez furcsa tünemény lett volna.
    Országos hírt szerzett Pityók magának és hegedűjének. Balatonfüreden sokat muzsikált nyaranta a század elején. Győrben, mikor a franciák elfoglalták Győr várát, ő muzsikált a francia táncvigalomban. Ő volt a leghíresebb zenésze 1809-ben az inszurgens nemességnek is. Mikor Kisfaludy Sándor ezelőtt hatvanöt esztendővel viszályba keveredett a Tudós Társasággal, s Helmeczy örökké tudós munkák készítésével zaklatta, azt írta a tudós uraknak:
    Ne zaklasson engem a Tudós Társaság. Nem vagyok én céhbeli tudós. Olyan vagyok én csak a poéták közt, mint Bihari és Pityók a muzsikusok közt.
    Ezt írta már Bacsónyinak is 1808-ban. Eltalálta. De mégse egészen találta el. Bihari és Pityók hegedűje örökre elnémult, de a költő szerelme örökké melegít, s költészete örökké buzdít, míg lányszív és honfiszív lesz a világon.
    Hát ez a Pityók jött meg tizedmagával, s kacskaringós, hosszú szóval beköszöntött a ház urához.
    Hej, mikor őt meglátta a fiatalság, mint a siserahad, úgy ugrált, úgy tapsolt, úgy vette körül a vén cigányt.
    - Itt a Pityók! Itt a Pityók! Ettek-e már, Pityók bácsi? Vincellérné - elő csak hamar azzal az ennivalóval.
    Szegedy Róza is odafut a cigányok közelébe. Az öreg Pityók mögött nagybőgős áll. De a nagybőgő mögött is áll valaki.
    A deli testőr áll ott. A költő.
    Ezüstzsinóros világoskék huszárruhában. Feszül a ruha rajta, csak úgy csikorog. Oldalán kard. Köpenyegjét összefogja. Csákója mélyen lehúzva homlokára. Tüzes szemmel, szó nélkül, némán nézi azt a lányt, álmainak istenképét, szépségnek és üdeségnek örök mintáját.
    Hajadonfővel van a lány. Aranyfényű szőke haja gazdag fonatokban köríti homlokát és arcát. Kék szemének nagy mélységéből, rózsás ajkainak finom hajlásaiból mosoly ragyog a redves vén cigányra.
    Észreveszi az ifjút a bőgő mögött. Csak két fekete, tüzes szemét vette észre. De az a két szem az egész világ.
    Abban a pillanatban hajnal tüze lobban fel a leány arcán. S midőn az ifjú csendes hangon azt mondja:
    - Én is itt vagyok!
    Akkor már a hajnal eloszlik az arcon, a megrohant lányszív visszaköveteli minden vérét, s a mélységes indulat rohama alatt elhalványul az a tiszta, fényes hajadonarc.
    Alig tudja az üdvözlést egy néma fejbólintással viszonozni. A zűrzavarban megfordul, befut szobájába, leborul a kis asztalra, s hull könnye, mint a záporeső.
    Az örömnek vagy a bánatnak könnye ez? Ki tudná azt?
    Az első szerelemnek könnye. Abból a forrásból, mely csak a szűznek szívében s a mennyországban fakad.
    Ah, minő szentség az a lányszív, midőn a nemes szerelemmel először van tele!
    Azután könnye eláll. Arcát letörli. Hajfonatait megigazítja, s most már nyugodtan megy az ifjú elé.
    És mégis elhagyja nyugalma, mikor közelébe ér, kezét kezébe teszi, s kezét meg akarja szorítani. Oly édes és oly nehéz az ifjú szemeibe tekinteni! Úgy szeretné lehunyni szemeit, de mégsem meri. Hátha annak az ifjúnak merész szeme észreveszi az ő érzelmeit.
    Mennyit gondolkodott, mennyit ábrándozott utóbb érzelmeinek e rohama fölött. Lehetetlen, hogy az ifjú e találkozás pillanatában észre ne vette volna e rohamot. Negyedfél év múlva így ír erről:
    „Oh, jól észrevette azt maga is, midőn kezem úgy remegett kezében, - midőn szemeimet elfordítani akartam, de nem tudtam, - hogy magamat el ne áruljam!”
    Haj, te angyallélek, mi nagy baj lett volna abból, ha magadat elárulod? Ha szívednek hőse észreveszi, hogy te forrón szereted? Ha megtudja, hogy te egész tested minden varázsát, egész lelked minden kincsét az ő boldogságáért cserébe adod?
    És aztán te, édes lányka, hogy gondolhattad te azt, hogy az az éles szemű és szerelmes lelkű ifjú a te szíved dobbanását meg nem hallja?
    Bohó lány!
    Hanem, ugye, az aztán jólesett, mikor vacsora után az ebédlőből minden bútort kidobáltak, mikor Pityók rázendíté azt a kuruc andalgó dalt, s te a délceg ifjú karján virágtipró pici lábaiddal ellejtetted azt a deli magyar táncot?
    Gyönyörűen táncolt Szegedy Róza. Táncának kellemei még Medinát is felülmúlták.
    Ami pedig nagy szó.
    Mikor Kisfaludy a testőrtisztséget a királyi udvarnál elfoglalta: volt akkor Bécsben egy európai hírű táncos férfi és -nő, kik tudományukkal, művészetükkel s testük ügyességével történeti nevet alkottak a maguk számára s egyúttal a színművészet számára is.
    A férfi: Salvatore Vigano. A nő: Medina Mária. Házastársak voltak. A férfi lángész, a nő bámulatos szépség. Mind a kettő korának első táncosa.
    Táncot azelőtt is ismert a színpad. De csak egyes táncot. Az egyén ügyessége, kelleme és bája szerepelt benne; egyéb értelme s egyéb hatása nem volt a táncnak. Volt tömeges tánc is, de ez is csupán a termek társas mulatságát s a népfajok kölcsönös táncait mutatta be a mívelt, a magas és a legmagasabb társaságnak.
    Vigano és Medina jött arra a gondolatra, hogy a tánccal eszmét, cselekményt, érzelmeket, egységes és egész színi műveket lehet ábrázolni, előadni, megteremteni, s így a táncból, csupán a táncból színdarabot alkotni. Ha az arcvonások és karok mozdulatai alkalmasak arra, hogy a zene segélyével s néma arcjátékkal egész színdarabot alkossanak: a lábak sokkal alkalmasabbak lehetnek az arc, a karok és a test mozdulatainak segélyével s neki való zenekísérettel ugyanarra.
    A gondolat kikelt, felnőtt, megizmosodott, gyönyörűen megvalósult. Létrejött a balett-színmű. Az, amelyik ma is fennáll, s amelynek Vigano és Medina az eredeti alkotója.
    Sok minden kell az ily színműhöz. Szoborszerű szép testalkat, domború mell, telt csípő, szép karok, szép lábak; gyöngéd, finom, gyors és természetes mozgások. Főképpen pedig testhezálló mez, mely a termet minden hajlását, minden domborulatát, minden gödröcskéjét tökéletesen elárulja. Szép a szép női kar. Ki merné azt, ki tudná azt eltagadni? De hol marad annak szépsége a női lábak szépsége mögött? És hol marad művészi hatása? Emeld fel a női kart: csupán a váll és a lapocka mozdul meg; a váll és a lapocka mozgásában pedig alig van élet, alig van változatosság. Költészet, művészi alakulás pedig semmi sincs. Még senki se lett szerelmes női lapockába. Még Petrarca se énekelte meg Laura lapockáját. A váll szépsége valamivel többet jelent. De akár nyugszik a kar, akár ölelésre, akár esküvésre emelkedik: a váll csak gömbölyű, kör alakú marad. Se lágy hullámai, se gödröcskéi, se mosolyvonalai nem támadnak. Mozgását is alig lehet látni.
    Mi más az, mikor a nő lábát emeli fel!
    A láb domború izmai új alakulást nyernek. Hullámos hajlásaival, finom rezgéseivel állandó mozgásba jön a csípő, s ennek minden alakulása bájos, mert kör- és hullámvonalak váltakoznak minden alakulásban. Szakadatlanul alkalmazkodik a derék s a felsőtest is a lábak mozgásához. A karok játéka főleg csak a látás által, a lábak játéka azonfelül a képzelet által is nyújt művészi élvezetet.
    A mai balett-színmű már részben romlott művészet. Mikor a táncosnő lábának hüvelykujján fut, mint a csirke, vagy mikor a táncosnő lábujjain pörgettyű módjára pörög, mint a búgócsiga, vagy amikor a táncmester karján félkör alakba hanyatlik: akkor már vége a művészetnek. Mindez már torzkép. Mindez pusztán erőművi izomműködés és nem művészet. Olyan, mint a kígyóember vagy mint az a bolond ember, aki saját fejére ül. Nincs olyan szobor, amelyben a hős vagy az istennő lábának csak hüvelykujján áll. Olyan szobor sincs, amely saját tengelye körül pörgettyű módjára pörögjön, vagy amely félkör alakra hanyatt hajló nőtestet ábrázoljon. A táncnak pedig egyetlen művészi feladata: mozgásban állítani elő a tökéletes szoboralakokat.
    Medina tánca még nem volt elfajult. Az ő tánca még igazi művészet, igazi mozgó szobor tánca volt.
    De Szegedy Róza tánca ennél is szebb volt.
    Azt írja a költő, hogy a kellemek gazdagabb mértékben megvoltak Róza táncában, mint Medináéban. Apolló se tudná leírni táncának gyönyörűségeit. Lábai oly ékesen rajzolták le a zene hangját, s minden tagja oly édesen kísérte a lábakat. Az öt érzék nem elég ezt a táncot tökéletesen megérteni.
    A szeretőnek és a költőnek szeme látta így ezt a táncot.
    De mindenkit ne hozzon rajongásba Szegedy Róza tánca. De azért a költőnek mégis igaza volt.
    Mert az igazi magyar tánc akkor is, ha férfi járja, akkor is, ha nő járja, a legszebb tánc a kerek világon. Nyugati nemzetek tánca meg se közelíti. Csak néhány keleti nép táncában lehet a magyar tánc fenségének néhány elemét megtalálni.
    Nem a csárdást értem, s kivált nem úgy, ahogy mainapság járják. Nem is azokat a mozdulatokat értem, amelyeket táncmesterek fedeztek fel: hamissá, idegenszerűvé tenni az eredetit. Az ősi, tiszta alakot értem.
    Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csípőn, másik kar a süveg körül vagy a lány derekán, sarkantyúnak pengő összeverődése, komoly arc és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitánc. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, amikor táncol. Hanem hódít.
    - Ide nézz, lány, ide nézz, menyecske, lásd ezt a termetet, vedd észre erejét, tüzét, büszkeségét. Én vagyok a férfi, én vagyok a te végzeted, szívednek és sorsodnak ura. Ha megszeretlek: meg is védelmezlek. Karom is a tied, szívem is a tied; magam is egészen a tied vagyok. Örök társam vagy, ha szíved is úgy akarja, de legény vagyok, ha magam maradok is.
    Ez a magyar tánc, ha férfi járja.
    A lánynak, ha táncol, társa arcára kell nézni folytonosan. Ez a legénynek jutalma, biztatása, lelkesítője. Az a nézés szelíd legyen, és komoly legyen. A bokázás, az egyenes derék, a magas fejtartás ott van a lánynál is. De lépései kicsinyek és hangtalanok, mint a galamb lépései. Egyik karja csípőjén vagy a férfi vállán, másik karja szabadon himbál, s vagy kendője, vagy virág a kezében.
    Ruhájának megbomlani nem szabad. Rengő keblét is kendő takarja. Csak arca és nyaka van szabadon. Csak bokáig szabad látni lábát; térdeinek mozgását vagy meghajlását már a ruhán át se szabad látni. Arcának pírja, szemének ábrándos tüze, felsőteste mozgásának bája s lábainak a legénnyel is, a zenével is összehangzó mozgása: ez a lány tánca.
    - Látlak, legény, veled tartok, el nem fáradok melletted; ha megérdemelsz, tied is lehetek, de csábítást, de kacsintást tőlem hiába vársz.
    Hogy szoknyáját libegtesse, két csípőjénél fogva rázogassa, köténye csücskét emelgesse, s ezzel bájainak szentséges titkára ráutaljon: ez a magyar táncban lehetetlen. Ezt magyar nő meg nem teheti. Még azt se, hogy belekiáltson a tánczenébe.
    Szegedy Róza magyar táncát mindenki bámulta. Ez a tánc rajongásba hozott mindenkit. Pápay Miklós öreg barátomtól hallottam, ki maga is ismerte őt, s kinek apja, Pápay Sámuel magas gondolkozású író és Kisfaludy Sándornak kortársa és egyik legjobb barátja volt - tőle hallottam, hogy megtörtént Pápán, nyilvános vigalomban, hogy amikor Szegedy Róza a magyar táncot járta, az összes párok lassanként félreálltak, s az egész közönség rajongó lelkesüléssel nézte a költő nejének édes-bájos, aranyos magyar táncát.
    Igaza volt tehát a költőnek és a szeretőnek. Hogy érhetné utol balettnő, ha Medina is, idegen táncban a magyar szűznek báját s fenséges kellemeit?
    Pedig Medinát a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy éven át Kisfaludy. S Medina, bár rajongott érte Bécs egész férfiközönsége, a magyar testőrt tüntette ki, pedig ennek semmi kincse nem volt, csak deli szép alakja volt. De mikor azután meglátta Róza táncát: úgy elmúlt Medina alakja az ő lelkében, mint a hajó nyoma a viharos tengeren.
    Hajnalfelé lett vége Badacsony szüretén az első vigalomnak. Aludni is kellett valamit.
    Csakhogy a badacsonyi szőlőhegyi hajlék nem akkora s nincs úgy berendezve, hogy ott huszonöt s harminc férfit éjjeli szállásra kényelmesen el lehessen látni. Három szoba s a pincelejárat fölött a sajtóház; ez az egész.
    Sebaj!
    A három szobát és a sajtóházat elfoglalják a nők. Külön az öregasszonyok, külön a menyecskék, külön a lányok. Menyecskeszó: dévaj beszéd - nem való a lánynak. Leánybeszéd: madárcsicsergés; unalmas az öregasszonynak, de a menyecskének is. Minden korszak együttesen jobban érti egymást.
    Hát a férfiak hol töltik az éjszakát?
    Ahány elfér: a vincellérnél alszik a szoba földjén idei puha zörgős búzaszalmán. Takaródzik lópokróccal vagy a saját köpenyegjével. Akinek van: elmegy a maga hajlékához, visz magával vendéget is. Néhányan, kivált a fiatalabbak, a hintókban alusznak. Úgy ülnek az ülésekben, mint a pulykák.
    De azért a reggelinél olyan üde, olyan piros, olyan nyalka valamennyi, mintha lakodalomra készülne. Szüreten még az öreg urak is kipödrik legalább a fele bajszukat. Hátha még ma ők is táncra kerekednek? Az ördög nem alszik. Kusza bajusszal táncolni pedig annyi menyecske közt nem lehet.
    A testőr még meg is borotválkozik. Testőrnek díszben kell lenni mindig. Kivált mikor Róza égszínkék ruháját ölti fel, amelyről azt mondta a varrónője: ez áll rajta legjobban.
    Reggeli alatt az éjjeli szállás körülményeit beszélik el a nőknek. Vidáman, elmésen, túlozva. Mint az ezüstnek csengése: úgy szól a menyecskék és lányok kacagása.
    Hát a cigányok hol aludtak?
    Van esze a cigánynak. Észrevették, hogy a padlás tele van illatos sarjúval. Oda takarodtak. Jobb fekvésük volt, mint az uraságoknak. Elő se kerültek előbb, csak amikor az ebédhez kellett muzsikálni.
    Szép őszi nap volt, s langyos a levegő. Valaki indítványozta: menjünk sétálni.
    Mentek sétálni.
    A tomaji oldal felé mentek, a Koldusok útján. Az út itt gyönyörű, szálas erdőben vezet. Nincs a napkeleti szultánoknak olyan puha és illatos szőnyegük, mint amilyen ott az avar. A testőr és Róza többnyire együtt voltak. De Róza észrevétlenül gondoskodott arról, hogy a társaságtól el ne maradjanak. Sétájuk egészen a Vaskapuig tartott, onnan aztán visszafordultak.
    Ebéd után, de már estefelé a Balatonon csónakáztak.
    Mikor Kisfaludy mint a franciák hadifoglya már szabadulóban a génuai tengeren utazott, s irtózatos tengeri viharban a hajó népe már elveszettnek hitte magát: akkor jutott eszébe ez a balatoni csónakázás. A fenyegető halál Róza alakját állította lelke elé.
    „Bár most itt volna velem Ő is a habok között. Mint akkor, hogy a szerelem Láncával megkötözött. - Megragadnám karjaimmal, És szívemhez szorítnám, És lángoló csókjaimmal Őtet végig borítnám, S kétségbe esve bele vetném, S a tengerben eltemetném Együtt véle magamat. - Ha boldoggá engem nem tesz: mást se üdvözíthessen!”
    Kegyetlen gondolat. De hőshöz, szeretőhöz, költőhöz méltó gondolat. És mégis szép gondolat, hogy amikor ott ordít körülötte a tenger haragja, s minden pillanatban bekövetkezhetik a kikerülhetetlen halál, kétszáz mérföld távolságban akkor is az a lány jut eszébe, akit már esztendeje nem is látott, s akitől, mikor utoljára látta, akkor is keserűséggel kellett elválnia.
    Este megint vigalom, tánc, játék hajnalig.
    A lány nem tüntette ki a költőt. Talán tartózkodóbb volt vele szemben, mint másokkal. De a költő figyelt. Asszonyok körül volt is már jártassága. A női lélek szerelmi változásait meglehetősen ismerte már. Olyan mély lélekkel és magas gondolkozással ugyan még nem találkozott, mint Szegedy Róza, de Teréz, a pozsonyi lány szintén fiatal szűz hajadon volt, s a lánylélek, mikor a szerelem illatát érzi maga körül, s mikor szívének fölmelegedését érzi, bizonyos fokig mind egyenlő. Tűnődés, némaság, gyakori elandalodás, érzelmeinek gondos titkolása, szíve választottját mindig felkeresni s mindig kikerülni, s édes és szent titkát a mindenség elől elrejteni: ebben egyik szűz lélek csak olyan, mint a másik.
    A pozsonyi lányt régen elfeledte a költő. Az a szerelem csak harmatcsepp volt a virágon. Medina szerelme pedig felhőszakadás, vad zuhatag, tengernek habzó hulláma, melyben kényére fürödhetett az ifjú, s melyben el is merülhetett, ereje is elsorvadhatott. S most megint ott állt előtte, a huszonhárom éves ifjú előtt, Szegedy Róza. Megint az a tiszta harmatcsepp, mely a fényes és magas égből szállt le, melyen ott ragyog minden üdvösségnek jele, s melyen át érezni lehet azt, ami minden üdvösségnél szentebb és drágább: a hajadon szív első ébredését, első mozdulatát.
    És mégis - nem a hosszúfalui első találkozásnál s nem is a badacsonyi szüret első két napján és éjszakáján vert örök gyökeret a szívbe a szerelem.
    Hanem a harmadik napon, Szigligetben.
    Kocsin rándultak át Szigligetbe. Róza Rostynéval ült a kocsin, s a költő volt lovagjuk. Rostyné megengedte, hogy az ifjú ne lóháton kísérje őket, hanem velük menjen, s ne a bakon, hanem az első ülésen a nőkkel szemközt üljön.
    A régi hintó más alakú volt, mint a mostani. Rugója csak félig volt vasból, félig vastag szíjból. Nagy zökkenésnél majd kidobta az embert kebeléből. Bárkája sokkal nagyobb, mint a mostani kocsiké. A szemközt ülők térdeinek érintkezni nem volt szükséges. De szabad se volt. Tiszta ösztöne megsúgta a költőnek, hogy ez ellen véteni s Rózát örökre elveszíteni egy dolog. Ezt a leányt csak imádni lehet, ez előtt csak leborulni lehet, mint az oltáriszentség előtt.
    És mégis, ez az együtt kocsizás volt egyik nagy fejezete annak a történetnek, melynek neve Himfy Szerelme.
    Szemközt ülni a lánnyal. Mindig reá nézni. Tekintetével gyakran találkozni. Édes leheletét, édes illatát belélegzeni. Fölszállásnál, leszállásnál kezét fogni. Ernyőjét egy-egy percig kézben tartani. S ruháját egyszer-másszor érinteni.
    Nevessetek, írók, lélekbúvárok, sorvadt szívek, vén gonoszok, hitetlen és avar lelkek! Tartsátok ezt a szót ostoba ábrándnak, holdvilágban járó érzékenységnek! És mégis örök igazság, hogy a sors nagy kegyének tartja minden nemesifjú, ha az imádott lánynak véletlenül ruhaszegélyéhez hozzáérhet.
    Akik egy család kebelében összevonulnak: bizonyos bensőség köti össze azokat. Akik egy kocsi bensejében összeszorulnak: azok közt is bizonyos rokonszenv, valami kölcsönös vonzalom támad. Ha különben idegenek is. Együtt átdőzsölt éjszaka is gyakran évekig terjedő bizalmat szül férfiak közt. Férfi és nő, ha szívük szabad, úgy kocsikázzanak együtt, hogy készen legyenek arra, hogy egymásba beleszeretnek. Lelkük erejétől és nemességétől függ aztán, hogy szerelmük milyen mély és milyen tartós leend.
    S a deli ifjú és Szegedy Róza együtt kocsikáztak Szigligetbe.
    S Rostyné még egy kis hamisságot is cselekedett.
    Skublics megmondta Rostynénak, hogy Kisfaludy Sándor a hegedűn kitűnően játszik. Rostyné egyik cigánytól elkérte hegedűjét, s eldugta a kocsiládába. Mikor a vár omladékait bejárták, megálltak a nagy lovagteremben, s annak falnyílásain át gyönyörködtek a Balatonban.
    A vár omladékai ma egészen mások. Mikor a költő ott járt imádottjával: akkor még csak 123 esztendő telt el a vár leégése óta. Most már 228 év pergett le azóta. A várromok pusztulásában száz esztendő óriási idő - minálunk. Akkor még a lovagteremnek padlógerendái is mind megvoltak.
    A legkedvesebb beszélgetés közben Rostyné honnan, honnan se, előveszi a hegedűt, s odanyújtja a költőnek.
    - Itt van, Sándor, vegye csak a kezébe. Hallottuk ám, mit tud. Róza kedvéért húzza el a legszebb nótát.
    Kisfaludy ránézett Rózára. A lány szemei biztatták. Szavai is.
    - Én igen szívesen hallgatom.
    - Énekel-e hozzá?
    Rostyné közbeszólt:
    - Ha a hárfája itt volna: énekelne. Róza nagy mester ám a hárfán és a dalban.
    Csakugyan kitűnően kezelte a hárfát. Csakhogy az akkori idők gonosz szokása szerint más dalt, mint német dalt nem tudott énekelni. Elhitették az urakkal és úrnőkkel, hogy a magyar dal csak parasztlánynak, parasztlegénynek való.
    Kisfaludy Lavotta dalait húzta, s utánuk néhány kuruc dalt. A lány előtt ismeretlen dalok voltak ezek. De gyöngéd, érző lelke csak úgy szítta magába azt az édes-bús dallamot. Könnye kicsordult.
    A költő észrevette.
    - Róza, tanulja meg az én kedvemért a magyar dalt. Ugye, szép?
    - Igazán szép, megtanulom.
    - Az én kedvemért?
    Róza nem szólt, de a költőnek szeme közé nézett. Ezt a nézést és ezt a szótlanságot a költő néma vallomásnak tekintette.
    Megjött a bátorsága, s midőn a várhegy oldalán a csalitban jártak, s egy pillanatig tanúk nélkül voltak, így szólt a lányhoz:
    - Róza, meg ne haragudjék rám, ha megmondom, hogy én igazán és mélyen érzem, hogy jövendő sorsom aligha magától nem függ. Én már alig tudok Bécsbe visszamenni.
    A lány fényes arcán rózsaszín kergetődzött a liliommal. Hol pirult, hol halványult. Látta, hogy az ifjú nyilatkozatot vár. Utóbb halk, reszkető hangon mégis felelt.
    - Korán van még ilyenre gondolni, oka se lehet ilyenre gondolni, hiszen először vagy másodszor látjuk egymást.
    - S Róza, maga jó néven veszi, nekem megengedi, hogy gyakran lássuk egymást?
    - Azzal csak megtisztel engem, s én köszönettel veszem. Hiszen mi rokonok is vagyunk.
    - Én heves természetű és nagyravágyó vagyok. A rokonság nekem nem lesz elég, attól félek.
    Róza nem felelt. Egy száradni kezdő kosborvirágot vett a kezébe, s azt nézegette. Idő után mégis annyit mondott:
    - Félni sincs oka.
    De kezét, azt a harmatkezet se csókra, se kézszorításra nem nyújtotta.
    Pedig szerette az ifjút. Úgy szerette, mint az ifjú őt. Csak szentségekkel teljes tiszta lelkében kétségnek felhője borongott. Hallott ő már arról, minő barátság volt a deli testőr és Medina között. Sokszor vitte őt apja Bécsbe. S a megyei ifjúság, a menyecskék s a nénikék akárhányszor beszélgettek füle hallatára is a deli testőr szerelmi kalandjairól. Oly szív, mint az övé, az a „százaktól imádott szív” nem akart, nem tudott lenni „egy a sok közül”. Ha méltó lesz az ifjú hozzá: az a szív az övé legyen. Ha nem lesz méltó hozzá: az a szív másé akkor se legyen, inkább sorvadjon el, vagy szakadjon meg. Ahhoz pedig idő és meggyőződés kell, hogy az ifjú méltó lesz-e ahhoz a szívhez.
    Azt írja Szegedy Róza egyik levelében:
    „Én nem vagyok közönséges leány. Én megvetem azon mesterségeket, melyek által némely leányok a férfiaknak tőrt hánynak, s azokat magukhoz édesgetik.”
    Azt írja másutt:
    „Egy leány, aki magába zárkózott és magát a világ által kevélynek szidatja, mintsem hogy oly dolgokból űzzön játékot, melyek tiszteletre méltók.”
    A szerelem és a szerelmi édelgés dolgait érti. Ezek szentek őelőtte. Legszentebb szívének önérzete. Szereti a költőt. Érzi, hogy ő méltó ahhoz. De érzi azt is, hogy szerelme nagy kincs. Könnyelműen azt a költőre se bízhatja.
    Kisfaludyt ezer kétség gyötörte: szereti-e őt, vagy tudná-e szeretni őt Róza?
    Róza negyedfél év múlva azt írta neki:
    „Az én szerelmem a magáénak semmit se enged, szíveink bizonyára azon egy időben gyúltak el.”
    Hosszúfalun és Badacsonyban.
    Rózsa szíve még talán-talán előbb gyúlt el. Hiszen Kisfaludy egy helyütt úgy gondolja, hogy úrrá szíve fölött Róza alakja Szigligetben lett.
    Mint hadifogoly Draguignanban ült. Ott írja naplójába 1796. évi augusztus 31-én:
    „Estefelé kisétáltam a hegyre, mely a város fölött emelkedik. A nap éppen az átellenben levő hegynek túlsó oldalán ereszkedett az alvilágra, sugárai csillogva szökdécseltek az olajfáknak levelei között. - Az alattam fekvő szőlőtáblák, a szüretnek közelgetése elevenen emlékeztetnek tavaly Badacsonyban töltött napjaimra; és megújultak bennem mindazok az érzemények, melyeket Szegedy Róza gerjesztett bennem, kivált Szigligetben.”
    Himfy Szerelme csak Badacsonyt emlegeti, Szigligetről hallgat.
    „Édes kínos emlékezet oh Badacsony szürete!”
    Róza is Badacsonyt emlegeti. Ezt írja 1799-ben a költőhöz:
    „Általában sokféleképpen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony! S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből. Közel is járnak az igazsághoz.”
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982822
Webáruház készítés