Új jelszó kérése
Termék részletek


Emilio Salgari: Az alaszkai aranyásók_MOBI

Emilio Salgari: Az alaszkai aranyásók_MOBI
890 Ft

TARTALOM

A sebesült.
A skalpozott.
A Vörös Kéz.
A prairie-ken.
A Vörös Felhő.
A pézsmatánc.
A szökés.
A versenyfutás.
A Rabszolgák Tavánál.
Medvevadászat.
A táncos növények.
Harc a szárnyasok ellen.
Megint a Vörös Kéz.
Vadászat pézsmaökrökre.
A Lapos Koponyák.
Egy előre nem látott veszedelem.
Egy párbaj.
A wapitik.
Támadás.
A Szirtes Hegység.
A »faevők«.
Egy lelőtt mágus.
Alaszka.
Veszett farkasok között.
A tanana-törzs.
A menekülés.
A Tananák üldözése.
Alaszkában.
Egy párbaj.
Az aranyország.
A »bushrangerek«.
Két vakmerő.
Izgalmas pillanatok.
Az aranyláz.
Egy titokzatos ellenség.
Az arany és a halál között.
Befejezés.

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    A Szirtes Hegység

    A tigrisek és jaguárok híresek a vérengző természetükről, de az amerikai medve, anélkül, hogy nagyon vérengző lenne, még sokkal veszedelmesebb és talán sokkal bátrabb is.
    Előszeretettel tartózkodnak a Szirtes Hegység oduiban. Elfoglalnak egy barlangot és nyugodtan birtokukba veszik a kiválasztott völgyet. Tudják, hogy még a vadászok sem igen merik őket háborgatni.
    A testük hihetetlenül nagy; rettenetes izmaik vannak, amelyekkel könnyen leütik a legerősebb embert, a mancsaik olyan erősek, hogy egyetlen szorítással megfojtanak egy ökröt vagy egy rántással kitépnek valami kisebb fát.
    A vér utáni olthatatlan szomjuságukban, vetélkednek a jaguárral és a tigrissel.
    Bennie és Armando odamentek a kimult óriáshoz és félelemmel vegyes bámulattal nézték.
    - Micsoda szörnyeteg - mondta. - Alig tudom elhinni, hogy csakugyan meg tudtuk ölni.
    - Nagy szerencse ránk nézve - felelte Armando.
    - Azt elhiszem.
    - Megsebesültél?
    - Nem, hála istennek.
    - Nagyon bátor voltál, Armando.
    - Azt elhiszem, mikor a bőrömről volt szó.
    - És kik lehettek a másik lövők?
    - Menjünk utánuk.
    A szikla felé mentek, ahol először látták a medvét és átkutatták a körülötte levő bokrokat, de nem találtak semmit.
    Feljebb azonban letaposott bokrokat és kitépett faágakat láttak.
    - Elszökött - mondta Bennie. - Ezer ördög!... Gyors lábai lehettek.
    - Alighanem indiánus volt.
    - Nagyon valószínű.
    - Utána megyünk?
    - Minek?... Olyan helyen vagyunk, ahol jobb ha senkivel sem találkozunk.
    - Azt mondják, Bennie, hogy a medvehús nagyon jó.
    - Az egyik lábát fogjuk levágni. Szarvasnyelv és medveláb! Egész jó dolgokat viszünk haza.
    A cow-boy bowie-késével ügyesen lefaragta a medve egyik első lábát.
    - Menjünk, - mondta aztán. - Azt hiszem, már nem lehetünk messze.
    Átmásztak a sziklákon és lementek az alatta levő völgybe. Két magas fa között egy kis fényt láttak reszketni.
    - Ott van a táborunk - jegyezte meg Bennie. - Még egy kilométert kell mennünk.
    Megtöltötte a puskáját és rövid időközökben háromszor lőtt.
    Nemsokára a távolban egy lövést lehetett hallani.
    - Ez Back felelete - mondta Bennie.
    Átmentek a völgyön és a végét szegélyező bokrok felé közeledtek, vigyázva, hogy semmi veszedelemmel ne találkozzanak.
    Megint egy sűrü erdő következett, amelyen csak nehezen tudtak maguknak utat vájni. Nagyon kellett vigyázniok, mert ezekben a rengetegekben semmi sem könnyebb mint eltévedni.
    Végre éjfél felé keresztültörték az utolsó bokrokat és abban a völgyben találták magukat, ahol a táboruk volt felállítva.
    Back eléjük jött.
    - Micsoda dolog ez? Hol voltatok ilyen sokáig?
    - Olyan kalandjaink voltak, hogy a hajatok az égnek fog állani, ha elmeséljük.
    - Reggeliztetek már?
    - Három órája.
    - Akkor eltesszük a medvelábat holnapra.
    Mister Falconi nagyon nyugtalanul várta őket. Azt kivánta, hogy azonnal meséljenek.
    Miután Bennie elmesélte, hogy mi történt velük, aggodalmasan jegyezte meg:
    - Nem szabadott volna olyan messzire mennetek.
    Tíz perccel később, a derék kanadai és Armando már mélyen aludtak, és Back őrködött felettük.
    Másnap reggel, Bennie a felébredőket megkínálta a kitünően elkészített medvehússal.
    A derék vadászok másnap egész nap nem hagyták el a tábort. Avval foglalkoztak, hogy rendbe hozták a ruháikat, amelyeknek már nagyon nagy szükségük volt erre. A dobozokat is kijavították, mert már széteséssel fenyegettek. Harmadik reggel, bőséges reggeli után, felkészültek és ismét útra keltek. Alig tudták már megvárni, hogy elérjék az angol gyarmatok határát, és ráléphessenek az orosz koloniára, amely oly sok kincset igért.
    A levegő hirtelen megváltozott. Nagyon hideg lett, a hegyek tetején még magasan volt a hó és innen jöttek a hideg, jeges fuvallatok.
    A szegény lovak, akik nem szokták meg ezt a klimát, eleget szenvedtek. Back is meglehetősen rosszul érezte magát, miután még sohasem volt ennyire északon.
    Armando és mister Falconi elég jól birták, Bennie pedig, mint vérbeli kanadai, egyáltalán nem sokat törődött a csipős levegővel, sőt azt találta, hogy fokozza az étvágyát.
    A fárasztó út már negyvennyolc órája tartott, mikor egyszerre szélviharral egybekötött havazás jelentkezett és kényszerítette őket, hogy valami pihenő helyet keressenek, ahol a lovaik nincsenek a megfagyás veszedelmének kitéve. Sokáig keresgéltek, végre Back és Bennie egy barlangot találtak, amelyik elég nagynak látszott arra, hogy mindnyájan kényelmesen elférjenek benne.
    Bennie meg akart győződni róla, hogy nincsenek e veszélyes bennlakói és Armandóval együtt előrement.
    Már majdnem egészen körüljárták, mikor a fáklya fényénél egy sarokban csontokat láttak, amik nem hasonlítottak állati csontokhoz. Egy koponya élén mély vágást lehetett látni.
    - Az áldóját - kiáltott fel a kanadai sápadtan. - Mi történhetett itt?
    - Ez egy emberi koponya - mondta Armando.
    Mister Falconi utánuk jött.
    - Emberi csontok - mondta csodálkozva. - Hogyan jönnek ezek ide?
    Felvette a koponyát és nagy figyelemmel vizsgálta.
    - Itt gyilkosság történt - mondta, miután alaposan körülnézegette. - Ez a nagy vágás toma-hawk nyoma. Itt van egy kis acéldarab, ami beletörött.
    - Százezer ágyu - mérgeskedett Bennie. - Ha ebben a barlangban valami emberevő tanyázott!...
    - Micsoda emberevő, Bennie? - kérdezte mister Falconi csodálkozva.
    - Mért csodálkozol ezen?
    - Nem vagyunk Afrikában. Itt Északamerikában nem hiszem, hogy emberevőkről tudnának.
    - Ah!... Nem jól tudod, mister Falconi. Még sohasem hallottál a Szirtes Hegység emberhúsevőiről?
    - Megvallom, nem.
    - Gyujtsuk meg a tüzet és olyan históriákat fogsz hallani, hogy megfagy benned a vér.
    Back már összeszedte a száraz faágakat és a tűz gyorsan és vidáman felpattogott. Feltették a fazekat, beledobták a húst és pár marék babot.
    Back, bányászszokás szerint, lisztből kis kalácsokat gyúrt és zsírban megsütötte őket.
    Mialatt a reggeli főtt, Bennie mister Falconi felé fordult:
    - Hidd el nekem, az emberevés itt nem olyan ismeretlen mint gondolod. Én magam beszéltem olyan emberekkel, akik meg voltak bélyegezve az emberhúsevés szenvedélyével, sőt láttam egy-kettőt, amikor akasztották őket.
    - Beszélj, mister Bennie.
    - Ez csupa igaz történet és azt mondják, hogy aki egyszer megízlelte az ember húsát, soha többé nem tudja elhagyni.
    Az indiánus törzsek, főképpen a Dené-beliek, akik ezen a környéken laknak, gyakran termelnek ilyen alakokat. Két asszonyt ismertem, az egyik a Grenouille tó partján lakó törzshöz tartozott, a másik a Poul d’Eau tavánál tanyázó windikak faj tagja volt, mindakettő emberevő.
    - Hihetetlen, Bennie.
    - Oh!... Ez még semmi. Láttam egy indiánus elítéltet, aki avval volt vádolva, hogy megette a saját feleségét és hat fiát.
    - Miket beszélsz össze, Bennie?
    - Csupa valóságot, barátom. 1879-ben volt és én a Forte Saskatchewan vadászai között voltam, amikor egy Kahusi-Kutsciu nevű indiánus foglyot vezettek elő, aki emberevéssel volt vádolva.
    Ez az indiánus hét hónappal azelőtt vadászatra indult. A felesége és a hat fia kísérte.
    Az Athabasca folyó partján hirtelen megbetegedett és nem használhatta fel a vadszárnyasok időszakát, amikor csak egyszerre beállított a tél.
    A szerencsétlenek, miután elfogyasztották az összes élelmiszereket, lassankint megették a bőröket, a szíjakat, a nadrágtartókat és végre a csizmájuk talpát is, végre az asszony otthagyta őket, hogy valami ennivalót keressen.
    Mikor Kahusi-Kutsciu egyedül maradt a gyerekekkel, pokoli gondolata támadt. A fiatal gyermekhúst, az ő véréből való vért megízlelni.
    Egy reggel, félbolondan az éhségtől, puskatussal földreütötte a legidősebb fiát, és látva, hogy még liheg, bottal és késsel egészen végzett vele.
    A gyerek darabokra lett vágva, aztán megfőzve és pár nap alatt elfogyasztva.
    - Gyönyörű apa!... - kiáltott Armando. - Egy tigris sem tenne ilyet.
    - Egy pár nap mulva visszajött a felesége. A szerencsétlen asszony rögtön eltalálta, mi történt, és a saját életéért is reszketve, távozni, menekülni szándékozott.
    Kahusi-Kutsciu ezt észrevette és attól való félelmében, hogy fel fogja jelenteni, egy lövéssel leterítette az asszonyt, három baltacsapással még három fiát is megölte, és az ötödiket, aki még szopós gyerek volt, kezével megfojtotta.
    Kahusi-Kutsciu egész télen ebből a húsból élt. Csak egy hét éves fia volt még életben.
    Tavasz felé elment onnan és az Uova-tó felé vette útját. Akkor történt, hogy az utolsó gyerekét is felfalta.
    Egy pár hónap mulva valaki feladta és a Saskatchewan erődítménybe hurcolták.
    - És biztos vagy benne, hogy ez a gyakori esetek közé tartozik.
    - Óh, ez nemcsak indiánusoknál fordul elő. Itt a hegyek közt beszélnek két fehér emberről, Parker és Wilson Bell nevüekről, két aranyásóról, akik emberevők lettek.
    - És fehér emberek voltak?
    - Yankee-k, mister Falconi.
    - Kitől hallottad?
    - Itt mindenki ismeri a történetüket. Megjegyzem, az egyikkel dolgoztam is a koloradói bányákban.
    Ez a két gazember egy kis csoporttal együtt keresett aranyat a Szirtes Hegységben. Fent a havas csúcsok között eltévesztették az utat, egy darab kenyerük nem volt és egy barlangba menekülve várták a halált.
    Parker bátrabb volt mint a többi; mikor látta, hogy nemsokára végük van, kiment a barlangból és elindult valami vadat keresni. Mikor két nap mulva visszatért, Bell éppen valamit főzött a fazékban.
    Bell, mikor meglátta Parkert, egy szó nélkül toma-hawkjával rávetette magát.
    Parkert az érthetetlen támadás csodálatba ejtette, de azért volt annyi lélekjelenléte, hogy kikerülte a csapást és gyorsan levette a válláról puskáját.
    Azt hitte, hogy Bell megbolondult és lelőtte.
    Csak aztán jött rá, hogy micsoda iszonyú dráma játszódott le a távolléte alatt. Bell, félig őrülten az éhségtől, megölte a három pajtását és a húsukból levágott darabokat megfőzte.
    A bányász először undorral menekült a barlangból, később az elviselhetetlen éhség visszakergette, és még kimondani is szörnyű, megette a lábasban megfőtt emberhúst.
    És akár hiszitek, akár nem, a nyomorult egész télen társainak a husából élt.
    Tavasszal lement a hegyről és még azt a fáradságot sem vette magának, hogy a csontokat elássa. Ezeket a csontokat aztán felfedezték és eltalálva, hogy mi történt, elfogták a szerencsétlen yankeet.
    De Parkernek sikerült megszöknie és tizenkét évig semmit sem lehetett róla hallani. Végre Gunnisonban elfogták és 1886. augusztus 5 én negyven évi börtönre itélték.
    - Barátaim! - fejezte be Bennie - hagyjuk az emberevőket és reggelizzünk. Biztosítlak benneteket, hogy az én fazekamban még nem főtt emberhús.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980446
Webáruház készítés