Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Emilio Salgari: A kék hegyek kincse_EPUB

Emilio Salgari: A kék hegyek kincse_EPUB
640 Ft640

Ez a remek kalandregény a Csendes-Óceán végtelen tereiben játszódik. Egy kis csapat bátor és kíváncsi csapat a Kék hegyek kincs után indul Chiléből, átszelni az óceánt. Aztán - szinte várható volt - viharba kerülnek, hajótörést szenvednek Új-Kaledónia partjain. Ám rendületleül mennek, menetelnek tovább, nyugat fele, át a kék hegyek és emberevő népei szállásterületén keresztül. Túlélik? Meglátják Új-Kaledónia partjait? Míg ezen izgulunk, megismerjük az új-kaledóniai bennszülötteket, életüket, szokásaikat. Könyvünk, "A kék hegyek kincse"  - merőben szokatlan módon, de az e-könyv olvasó készülékek lehetőségeit kihasználva - a Youtube-ról vett hivatkozásokkal segíti a megértést.

Emilio Salgari méltó párját alkotta meg "A bermudai kalóz" című regényének. Ezen műve értékét csak növeli, hogy cselekményét az egzotikus tájakra helyezi.
A kötet Zigány Árpád pazar fordításában kerül e-könyv olvasóik memóriájába. (a Kiadó)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Reton és a hajóács vezénylete mellett felfegyverkezett a legénység, fűrészekkel, baltákkal és nekiesett a hajódeszkáknak. A félelem, hogy éhenhalnak, mielőtt elérik a partot, megsokszorozta karjaik erejét, úgy hogy mindegyik tíz helyett dolgozott, csak hogy minél előbb kész legyen a tutaj. Száz mérföld nem volt sok, de egy nyomorult tutaj roppant lassan halad és még vitorlával is nehezen kormányozható.
    Szerencsére a tenger nyugodt volt, s így a munka gyorsan haladt. Délután három órakor készen volt az első lerakás és öt órakor már megvoltak a keresztdeszkák is, ajtókból és lépcsődeszkákból összeállítva.
    - Éppen ideje - mondta Don José, nyugtalanul nézve az égre. - Ez a csend nem nyugtat meg engem és mondom nektek, lesz még részünk egy kis viharban, mielőtt elérjük a partot... Reton, neked állítólag a fejedben van a legjobb barométer: mit jósolsz hát, öreg?
    - Ej!... - felelte a tengerész, fejét csóválva - még nincs vége a táncnak, azt hiszem.
    - Le az élelmiszerekkel - parancsolta Don José.
    - Már a zsebünkben vannak - kiáltottak vissza a legények.
    - És a víz?
    - Három százliteres hordót vittünk le - felelte Reton.
    - A senorita először.
    Mina erősen a kötélbe kapaszkodva, leereszkedett a tutajra, ahol a matrózok már összegyülekeztek és egy régi zászlóból vitorlát iparkodtak felállítani.
    Utána Pedro csúszott le.
    Az »Andaluzián« csak a kapitány volt még és Emánuel.
    - Siess! - mondta Don José. - Mire vársz?
    - Ha megengeded, kapitány, - felelt az élénk arcú gyerek, - jobban szeretnék itt maradni a hajón.
    - Megőrültél, tacskó?
    - Sőt ellenkezőleg. Az apám is úgy menekült meg, hogy egy hajótörésnél a többiek tutajon próbáltak partra vergődni és belevesztek a tengerbe, ő pedig a hajón maradt és megmenekült.
    - Te még nem vagy ember és én felelős vagyok érted. Indulj lefelé, vagy megfoglak és ledoblak.
    - Kapitány! - kiáltott föl dacosan a fiu: tizenhat éves vagyok!
    - Ha húsz éves volnál, akkor sem hagynálak itt. Egy, kettő! Indulj!
    A fiu a fogai közé dugott valamit, aztán látva, hogy a kapitány nem enged, megfogta a kötelet és lecsúszott.
    - A jelt megtalálják - mormogta útközben.
    A kapitány még egyszer végigment a fedélzeten, mintha el akarna búcsúzni a hajótól. Nehezen tudott megválni tőle, több esztendős házától, lakásától, amelyen oly sok boldog órát töltött.
    - Isten veled, szegény Andaluziám! - sóhajtotta szomorúan.
    Leverten ereszkedett le a tutajra és sokáig egy szót se szólt bánatában. De erős ember volt, hamar leküzdötte ellágyúlását; egész energiájára szüksége volt, hogy szerencsésen keresztül vezesse legénységét a veszedelmeken és megvédje don Pedrót és Minát, akiket úgy szeretett, mint saját gyermekeit.
    Erős hangon parancsolta, hogy az utolsó kötelet, amin lejöttek és ami még összekötötte őket a hajóval, vágják ketté. Reton szótlanul engedelmeskedett s egyetlen szekercecsapással kettészelte a kötelet.
    A tutaj, egyetlen vitorlával, friss délkeleti széltől hajtva, elindult a tajtékos hullámokon. Lassú, nehézkes mozdulattal libegett tova. Mina és Pedro egymás mellett ülve, szomorú szemekkel nézték az »Andaluziát«, amint elhagyatva, szinte fáradtan, oldalt dőlt a sziklákra.
    - Bátran, gyermekeim - mondta don José, két kezét a vállukra téve. - Nincs olyan nagyon messze a Bualabea-öböl és, ha Isten segít, három-négy nap mulva ott leszünk.
    - Megvan-e a talizmán? - kérdezte aztán halkan don Pedrótól.
    - A mellényemben van.
    - Jól vigyázz rá, mert ha elveszted, kincsek helyett egy rakás keresztbe rakott fát kapunk, amelyen megsütnek bennünket. Tartsd mindig eszedben, hogy a kanakiak szeretik az emberhúst!
    - Ezer ördög! - vágott közbe itt az öreg Reton - azt mondják, hogy sokkal ízletesebb, mint a disznóhús!
    - Csak Ramirez meg ne előzzön - mondta elgondolkozva don Pedro. - Ez az ember vakmerő és mindenre képes.
    - Ha ez az istenverte vihar nem jön közbe, akkor most már nyugodtan alhatnánk a kikötőben, az áldóját neki!...
    - Ej, majd csak odaérünk így is!
    A hevenyészett tutaj elég szépen ment előre, mert a tenger szerencsére nyugodt volt. A szemhatáron, a végtelen vízen, semmi sem zavarta a csendet; hajót vagy szárazföldet, ameddig a szem ellátott, nem lehetett látni sehol.
    A meleg tűrhetetlen lett és don José, aki nem felejtette el lehozatni a vitorlarúdakat, köteleket és vászondarabokat, kis sátort állíttatott fel Mina számára.
    A leányka bátran viselkedett, nyugodtan beszélgetett a sátor árnyékában a hajósinassal, akit tréfás, gyerekes modoráért nagyon kedvelt. Délfelé don José szétosztotta a tizenkét kétszersültet, tizenhat ember között és mindenkinek pár gramm sózott húst is adott hozzá. Szerencsére víz volt elég, öt hordóval és ezt még nagyobb örömmel fogadták, mint az ennivalót, mert tikkasztóan meleg volt.
    Délután a tutaj a teljes szélhiány miatt alig mozdult előre, a matrózok halászva igyekeztek eltölteni az időt, de semmit sem fogtak.
    Estefelé gyenge szél keletkezett, de ellenkező irányban fújt, úgy hogy semmi hasznát sem vehették, sőt kénytelenek voltak evezni, hogy csak valamit is előre mehessenek.
    - Mintha az ég is ellenünk esküdt volna - mondta don José. - És csak holnapig van még eleségünk!
    - Halászni sem érdemes! - sóhajtotta Pedro.
    - Ej, ha volnának erre cápák, már messziről megszagoltak volna bennünket!
    Mindnyájan ki voltak merülve és takarókba burkolózva letelepedtek a hordók köré. Reton kiválasztott négy embert, akikkel őrködni készült, nehogy valami, esetleg arra vetődő hajót elszalasszanak az éjszakában. A kiválasztott emberek között volt Emánuel is, akinek a legjobb szeme volt.
    Az inas leült a tutaj szélére és lábait a vízbe lógatta. Figyelmesen nézett szét minden irányban, néha hátratekintett pajtásaira, akik pipálva beszélgettek a kormány körül.
    Jó félóráig csendesen figyelt és közönyösnek látszó arccal bámult a tengerbe.
    Hirtelen hátranézett, aztán gyorsan felemelt egy deszkát és kivett alóla egy csomó parafadugót, amelyekbe tüzes vassal egy »A« betű volt beégetve.
    - A szél szét fogja őket szórni - dünnyögte. - Tizenöt nap alatt kétszáz darabot dobtam a tengerbe. Lehetetlen, hogy egyet se fogott volna ki, ha ő is itt van az óceánon! Ó, öreg Reton, tacskó vagyok, de azért több eszem van, mint neked!
    Az első parafadugót a tengerbe dobta, aztán öt perc mulva egy másikat és így tovább öt-hatot. Éppen a hetediket készült behajítani, mikor egy súlyos kéz nehezedett a vállára és Reton károgó hangja szólalt meg a háta mögött.
    - Hé, mit csinálsz te itt?
    - Nini, te vagy az, Reton?... Nem látod, hogy parafadugókat hajigálok a tengerbe?
    - Mire való ez?
    - Azt nézem, hátha bekapja egy cápa. Van nálam horog is és csak alkalomra várok, hogy hasznát vegyem.
    - Hol találtad a dugókat?
    - A vitorlák között.
    - Nem is tudtam, hogy dugók is vannak a hajón. Hiszen nem halászatra indultunk!
    A gyerek vállat vont.
    - Mit törődöm vele!... Én halászni akarok és semmi mást.
    Reton meg volt elégedve evvel a felelettel, újra megtömte pipáját, visszament társaihoz, akik szintén füstölve guggoltak a kormány körül. Igy nem láthatta meg Emánuel szemében a rosszakaratú lángot, sem ajkain a gúnyos mosolyt.
    A tutaj a gyönge szélben lassan haladt előre.
    Tizenegy órakor felkelt a hold, milliárd csillagot hozva magával. De Reton hiába nézett körül aggódva, sehol egy hajó, vagy földnek árnyéka sem látszott.
    A végtelen vízsivatagban elhagyottan ringott a tutaj, ezer és ezer mérföldnyire az emberlakta helyektől.
    - Barátaim, - mondta Reton, szokása szerint a fejét rázva, - ha holnap estig így megy tovább, jól összehúzhatjuk a nadrágszíjjunkat.
    - Hova lett Új-Kaledónia? - mondta az egyik tengerész. - Hisz a kapitány azt mondta, hogy alig száz mérföldnyire vagyunk tőle!
    - Ez a tutaj sántikál, kedvesem és többet pihen, mint halad.
    - Úgy fogunk járni, mint a Medusa legénysége?
    - Ne beszélj ilyeneket, barátom.
    - Semmi rosszat sem mondtam. Csak kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a vége?
    Hirtelen érces, sivító hang hallatszott ki tisztán a tengerből. Mindnyájan felugrottak, csak Emánuel maradt nyugodtan a helyén és gúnyolódva kérdezte:
    - Talán az ördögöt hallottátok?
    A hold már egészen fent úszott az ég tetején, átható, ezüstös világosság áradt szét a tengeren, de sehol a vízben vagy a levegőben nem lehetett látni semmi különöset.
    - Mi volt ez? - kérdezte csodálkozva Reton. - Igazat mondott ez a gaz kölyök?... A kiáltást mindnyájan hallottátok, úgy-e? - fordult a megdöbbent matrózokhoz.
    - Igen, igen, - feleltek néhányan.
    - Csitt! - intett Reton.
    Az előbbi kiáltás még élesebben rezgett végig a levegőn.
    - Dugongo! - ugrott fel örömmel az öreg tengerész. - Meg vagyunk mentve!
    - Még nem fogtuk meg! - mondta az egyik matróz.
    - Négyszáz kiló kitünő hús! - folytatta Reton.
    - Jó kemény lesz nyersen.
    - De nem halunk éhen!
    A kiáltás harmadszor is felsivított; aztán, körülbelül négyszáz méternyire a tutaj orra előtt, egy ezüstpikkelyes hát domborodott ki a hullámok közül, egy percre felragyogott a holdsugárban, s aztán megint eltűnt.
    - Karabélyokat, fiuk! - kiabálta Reton. - Dupla porciót kap, aki eltalálja!
    Egy matróz a sátor mögé rohant, ahol don José, don Pedro és Mina békésen aludtak, és csakhamar visszatért néhány hosszúcsövű puskával.
    - Meg vannak töltve - kiáltotta és szétosztotta a fegyvereket.
    - Várjunk, amíg megint mutatkozik, - tanácsolta Reton. - Én nem tudok ilyen messziről célozni.
    Mindnyájan vállhoz emelt puskával, lehajolva várták, hogy a víziemlős újra felvetődjék a tenger szinére. De a dugongo, úgy látszik, megérezte, hogy az éhes emberek halálra keresik, mert lentmaradt a mélyben és csak néha mutatta nagy fejét egy-egy pillanatra.
    Mindazonáltal nem szűnt meg élesen kiáltozni, és sikoltásai minduntalan fölverték az éjszaka csöndjét.
    - Mi baja lehet? - csodálkozott Reton, - még sohasem hallottam így ordítozni. Talán megsebesült vagy szerelmes?
    - Szerelmes? - kételkedett Alonzó, az egyik matróz.
    - Még sohasem hallottál erről? - felelt Reton. - Úgy ordítanak, mint a vadállatok, mikor asszonyt keresnek.
    Most a vízi állat akkorát kiáltott, hogy a kapitány is felébredt és fölkapván pisztolyát, kijött.
    - Bizonyára megsebesült a szegény pára, - mondta Reton.
    A kapitány, értesülve a történtekről, fölkeltette az egész legénységet és arra felé tereltette a tutajt, ahol a tengeri dráma lejátszódott.
    A négy-öt matróz dühösen evezett, hogy a nehézkes alkotmányt előbbre vigye.
    Don Pedro és Mina szintén felébredtek és kíváncsian kijöttek a sátorból.
    A kiáltások lassankint elhaltak és a víz sem habzott már a nagy hal körül.
    - Talán már vége! - mondta a kapitány.
    - Meg fogjuk találni? - kérdezte don Pedro.
    - Remélem.
    - És hogyan pusztulhatott el?
    Don José lehajolt a tengerbe és figyelmesen nézte a habzó vizet arra felé, ahol a »dugongo« volt.
    - A kard-hal! - mondta felegyenesedve.
    - Mik azok? - kérdezte Mina.
    - Nagyon jóízű, de veszedelmes bestiák!
    - Ezek ölték meg a »dugongot«?
    - Megtámadják a cethalat is, a kardjukkal beleszúrnak a hasába és vége. A tengerbe esett emberekkel is könnyen elbánnak, akárcsak a cápa.
    Már közel voltak a megölt »dugongo«-hoz, ahol tajték és hab bugyborékolt és nagy fekete farkak csapkodtak ki néha a vízből.
    - A pipámat tenném egy kiló arany ellen, hogy cápák támadták meg a hullát és összeakadtak a kard-halakkal, - jelentette ki Reton.
    - Pedig a zsákmány a miénk! Előre fiuk! Még tíz perc...
    A matrózok kétségbeesetten eveztek, az éhségtől való menekülés hajtotta őket. Ha sikerül nekik a holttestet elragadni a többi reá pályázó elől, akkor hetekre van eleségük.
    Öt perc mulva ott voltak a vízi csata szinhelyén.
    A táncoló hullámok közül nagy fejek, nyitott szájakkal, bukdácsoltak elő, hegyes fekete kardok csapkodták a vizet és pikkelyes farkak szórták magasra a tajtékot.
    Vértócsák áradtak szét a vízen, vörösre festve a hullámok tetején táncoló habot.
    De a »dugongo«-nak semmi nyoma sehol. Talán a sok száj felfalta már?... Nem volt éppen lehetetlen, mert a cápa két harapással egy egész embert képes lenyelni.
    A tengerészek feldühösödve csapkodták evezőikkel a ficánkoló farkokat.
    - Egyet fogjunk meg legalább! - kiáltozták összevissza.
    Hirtelen az egyik tengerész, aki a tutaj szélén tartózkodott, borzalmas sikoltással hátraesett, testén egy barnásezüst-színű hevesen mozgó tömeggel.
    Három-négy ember torkaszakadtából ordítva és késeikkel hadonászva ugrott oda hozzá.
    - Cardozo! Cardozo!
    Don José felugrott az erősen evező Reton mellől és a tutaj elejére rohant; Pedro utána.
    - Mi történik itten? - kiáltotta magából kikelve - ki bántotta ezt az embert?
    - Egy kardhal, uram, a mellébe szúrt az átkozott, - felelt az egyik tengerész - felemelve véres kését. - A szerencsétlen halálosan megsebesült!
    - Nesze, kutya! dögölj meg te is!
    A kardhal, több mint húsz késdöféssel testében, már nem csapkodott. Kimult, de a kardja mélyen bennmaradt a boldogtalan matróz mellében, valósággal betörte a mellkasát és halálos sebet ejtett a szíven.
    Don José leráncigálta a szörnyű halat a haldoklóról és lehajolt a sajnálatraméltó, derék ifju fölé, aki még nem volt több huszonnégy évesnél, hogy a melléből patakzó vért elállítsa.
    - Minden hiába, kapitány! - dadogott a haldokló. - Én már végeztem a földön; csak Isten segíthet már rajtam... Remélem, hogy a halálom legalább használ valamit, mert másképp a kardhal nem....
    Abbahagyta és üvegesedő szemmel nézett a kapitányra; melléből és szájából vérsugár szökött ki, és pirosra festette az ingét. Majd még egy utolsót vonaglott s aztán lágyan esett vissza a kapitány karjaiba.
    - Meghalt? - kérdezte don Pedro könnyes szemekkel.
    Don José igent intett.
    - Egyike volt a legjobbaknak - mondta mély szomorúsággal Reton.
    Hozott egy darab fehér vásznat és belecsavarta a halottat, halkan imádkozva, amire a köréje gyülekezett tengerészek suttogva feleltek.
    - Naplemente után eltemetjük - mondta don José eltávozva Pedróval.
    Bementek a sátorba, ahol Mina kezeibe temetett arccal ült.
    - Meghalt? - kérdezte feltekintve.
    - Ez a szerencsétlenség bármelyikünkkel is megtörténhetett volna, - mondta a kapitány; - ne izgassa hát magát, senorita. Pedro, szórakoztasd a nővéredet. Én most megyek vizsgálódni; a nap felkelt, megnézem, látni-e már valamit.
    A kapitány nem felejtette el a tengeri utazáshoz szükséges műszereket, mind lehozta őket a tutajra. Hátrament a sátor mögé és kinyitott egy kazettát, amelyikbe saját kezével tette be a szeksztánst, két mágnestűt, egy jó messzelátót és egy órát. De, alig hogy belenézett a kazettába, hirtelen elsáppadt és szinte a lélekzete is elállt a leverő fölfedezésre.
    - Az óra nem jár! - kiáltott fel rémülten. - De hisz ez lehetetlen! Nem állhatott meg magától! Tizenkét napja sincs, hogy felhúztam... - Kivette a kronométert és a füléhez tartotta: nem ketyegett.
    A kapitány mozdulatlanul meredt a vékony üvegtokban elhelyezett finom kis műszerre, amely nélkül nem határozhatta meg többé sem a delet, sem a szélességi, sem a hosszúsági fokot.
    Aztán letette és kezébe vette a szeksztánst. Rémülete most még inkább fokozódott, úgy, hogy heves káromkodásra fakadt. Mert a szeksztánsnak három kis része el volt törve és a darabok a dobozban feküdtek.
    A kapitány dühösen nézett körül.
    A legénység a halott körül térdelt, csak Emánuel ült egyedül halászgatva a tutaj szélén.
    - Ki követhette el ezt a gyalázatosságot? - mormogta don José. - A kronométert és a szeksztánst valaki összetörte.
    - De kicsoda?... És miért tette?... Hiszen ezeknek a műszereknek az épségétől függött az életük és szabadulásuk!
    - Reton, ide! - kiáltott hangosan.
    Az öreg tengerész felállt.
    - Pedro is jőjjön! - folytatta elváltozott hangon a kapitány.
    - Mi az, don José? Egészen fel vagy indulva.
    - Hallgass és siess.
    A vén fóka a sátorhoz ugrott és bekiáltott. Pedro és Mina azonnal kijöttek és gyorsan a kapitányhoz mentek, aki, kezében a kronométerrel, ismételte:
    - 11 óra 20 perc. 11 óra 20. Semmivel sem több...
    A kapitány nagyon felindultnak látszott. Pedro és Reton szó nélkül néztek rá, mert nem is sejtették, hogy mi történt.
    - Egy pillanatra, don Pedro - szólt a kapitány. - Mondd csak, - fordult Retonhoz, - ki őrködött ma éjjel 11 óra 20 perckor?
    - Én, kapitány.
    - Kik voltak veled?
    - A négy iquiquei matróz és Emánuel.
    - Te hol voltál?
    - A kormánynál.
    - Hát a többiek?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398119S
Webáruház készítés