Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Émile Zola: Termékenység_EPUB

Émile Zola: Termékenység_EPUB
740 Ft740

A föld és az ember termékenységének apoteózisa, a megváltó, a bőséget hozó, az erkölcsöket megjavító, a társadalmi katasztrófától megmentő, egyedül üdvözítő boldog termékenység hatalmas himnusza ez a könyv, Zola Négy Evangélium című tetralógiájának első kötete. A tetralógia – voltaképpen trilógia, mert Zola meghalt, mielőtt megírhatta volna a negyedik kötetet. A három kötet mind egy-egy önálló történet, csupán eszmei összefüggés van közöttük.

Émile Zola nagyívű regényét Lontay László friss magyar műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mathieu délután korábban akart végezni, hogy Marianne-nak tett ígéretéhez híven, mielőtt elmenne az étterembe a vacsorára, még benézzen a háztulajdonoshoz: ám annyi dolga volt, annyit zavarták és bosszantották, hogy alig tudott szót váltani Beauchêne-nel. Aminek örült is, mert nagyon zavarta a titok, amely egy véletlen következtében a tudomására jutott, és félt, hogy Beauchêne-nek kínos lesz a találkozás. Futólag váltottak pár szót, de a tulajdonos láthatólag semmi okát nem találta, hogy zavarba jöjjön. Még soha nem volt ilyen tevékeny, soha nem foglalkozott ilyen odaadóan az ügyekkel, minden tudását és erejét a gyár felvirágoztatására fordította. Reggeli fáradtsága eltűnt, hangosan beszélt, nevetett, sugárzott róla, hogy nem fél a munkától, és hogy örül az életnek.
    Mathieu soha nem szokott hat óra előtt távozni, de ma már fél hatkor bement Morange-hoz, hogy felvegye havi járandóságát. Háromszázötven frank járt neki. De januárban ötszáz frank előleget vett fel, amit havi ötven frankos részletekben törleszt, így most csak háromszázat kapott kézhez. Megszámolta a tizenöt Lajos-aranyat, és oly vidáman vágta zsebre, hogy a fő¬könyvelő tudakolni kezdte, minek örül olyan nagyon.
    - Hát hogyne örülnék! A legjobbkor jön a pénz, reggel harminc sou maradt a feleségemnél, amikor eljöttem.
    Hat óra elmúlt már, mire Mathieu odaért a Séguin du Hordel család Antin sugárúti pompás palotájához. Séguin nagyapja egyszerű földművelő volt Janville-ban. Apja később fegyverszállítással szerzett tekintélyes vagyont. Ő maga, a földtől megszabadult, kivakarodott ivadék, henye életet élt, gazdag volt és elegáns, nagy klubok tagja, szenvedélyesen szerette a lovakat, érdeklődést mímelt a művészet és az irodalom iránt, és mint felvilágosult, haladó művészetkedvelő ember, divatból szélsőséges nézeteket vallott. Büszkén feleségül vette az ősi nemesség egyik lányát, a sápatag és korlátolt agyú Valentine-t, a Vaugelade család legifjabb sarját, aki szinte semmi hozományt nem kapott hazulról, és akiből bigott katolikus anyja a világi örömökre éhező hivő nőt nevelt; házasságuk óta merő eleganciából Séguin is hivő életet élt. A parasztember nagyapának tíz gyermeke volt, a fegyverszállító apa megelégedett hattal, ő maga, miután életet adott két gyermeknek, egy fiúnak és egy lánynak, kereken kijelentette, hogy most pedig megáll, és hozzátette még: az is elég gonoszság volt tőle, hogy világra segítette ezt a két szerencsétlent, akinek igazán nem akarózott megszületni.
    Séguin vagyonához tartozott egy több mint ötszáz hektár erdőből és rekettyésből álló hatalmas birtok Janville felett, még apja vásárolta, amikor irtózatos nyereséggel visszavonult az üzlettől. Már régóta arra vágyódott, hogy diadalmaskodva térjen vissza szülőfalujába, ahonnan szegényen indult el, és éppen fejedelmi lakóhelyet építtetett magának egy irdatlan nagy park közepén, amikor elragadta a halál. Séguin örökségbe kapta a birtokterület legnagyobb részét, de csak mint vadászterületet hasznosította, ötszáz frankos részvényeket bocsátott ki, és szétosztotta jelentkező barátai között; az ügylet egyébként sovány hasznot hozott. Az erdőkön kívül minden más terület hasznosítatlan volt: mocsár, homok, kő, és a faluban legenda járta, hogy ezt a vidéket soha nem lehet termővé tenni. Csak a fegyverszállító látta királyi lakhelye körül a megálmodott romantikus parkot, ráadásul még arra is jogot szerzett, hogy egy Hordelnek elnevezett romos toronyról, amely birtokán feküdt, a Séguin névhez a du Hordel partikulát csatolja.
    Beauchêne részvényes vadásza volt, Mathieu általa ismerkedett meg Séguinnel, és fedezte fel az erdő szélén az egykori vadászlakot, békés, magányos vityillót, és nyomban beleszeretett, olyannyira, hogy kibérelte, és ott keresett menedéket övéivel együtt. Valentine igen kedves volt a szegény barátnőnek tekintett Marianne-hoz, sőt oly nagy szívélyességet tanúsított iránta, hogy beköltözés után rögtön meg is látogatta, áradozott a hely költői szépségéről, kinevette önmagát, hogy ez is az övé, és még azt sem tudta, hogy a világon van. Valójában egy percig sem bírta volna itt ki. Férje meggondolatlanul beledobta Párizs fortyogó irodalmi, művészeti és nagyvilági életébe, együtt jártak el klubokba, műtermekbe, kiállításokra, színházakba és szórakozóhelyekre, és az ilyen serpenyőkben bizony könnyen odaégnek a határozatlan fejek, az ingatag szívek. Séguin szereplésre vágyott, ezért mindenhol unatkozott, igazában csak a lovak között érezte magát otthon; kacérkodott ugyan a holnapok kétségbeesett irodalmával és filozófiájával is, jóllehet gyűjteményeinek darabjait még kiátkozták a polgárok, főleg bútorait, kőedényeit, óntárgyait és könyveinek kötését, amire pedig oly büszke volt. Feleségét a maga képére és hasonlatosságára alakította, megrontotta szándékosan különc véleményeivel, beszennyezte elegánsan merésznek tartott aljas társaságokkal, összejövetelekkel; így aztán a jámbor kis nő, akit gondjaira bíztak, a legjobb úton volt mindenfajta őrültség felé, még mindig eljárt áldozni, de már gyakorolta a bűnt, és egyre jobban megbarátkozott a vétek gondolatával. A súlyos katasztrófa azonban még hátra volt, mert Séguin ostoba módon ráadásul gyakran kigúnyolta feleségét, erőszakoskodott vele, ami összetörte az asszonyt, sőt elfordította tőle, és azt a vágyat ébresztette benne, hogy másképpen - finoman és gyengéden - szeressék és simogassák.
    Mathieu, amikor belépett a dúsan díszített reneszánsz homlokzatú palotába, amelynek két emeleten nyolc-nyolc magas ablak sorakozott, könnyedén elmosolyodott, és vidáman elgondolta:
    „Lám, ez a család nem harminc sou-val a zsebében várja a havi háromszáz frank fizetést.”
    Az előcsarnok tobzódott a bronzban és a márványban. Jobbra nyílt a két fogadószoba és az ebédlő, balra a biliárdszoba, a dohányzó és a télikert. Az első emelet közepén, szemben a széles lépcsőfeljáróval, volt Séguin dolgozószobája, egy tizenkétszer nyolc méteres, öt méter magas óriási terem, ettől jobbra a férj szobái, balra a feleség lakosztálya és a gyerekeké. Végül a második emeleten két lakosztályt tartottak fenn a gyerekeknek, ez lesz az övék, majd ha felnőnek.
    Az egyik inas, aki ismerte Mathieu-t, azonnal felvezette Séguin dolgozószobájába, és megkérte, várjon egy kicsit, az úr még öltözik, mindjárt jön. A látogató egy pillanatra úgy érezhette, egyedül van; körülnézett a hatalmas szobában, nagy gyönyörűségét lelte a valóban pompás környezetben: a régi, színes üvegkockákból álló magas ablakok, az ódon kelmetapéták, a genovai bársonyok, az arannyal és ezüsttel átszőtt selymek, a tölgyfa könyvespolcok, amelyeken pompás kötésű könyvek sorakoztak, a csecsebecsékkel, aranyholmival, üvegtárgyakkal, bronz- és márványfigurákkal megrakott asztalok, köztük a legújabb óntárgyak híres gyűjteménye is. Keleti szőnyegek hevertek mindenütt, alacsony ülőalkalmatosságok mindennemű lustaság kielégítésére, a magas, zöld növények mögött magányos zugok sötétlettek, amelyekbe kettecskén vissza lehetett húzódni és eltűnni.
    - Nicsak, hát ön az, Froment úr! - szólalt meg hirtelen egy hang az óntárgyakkal megrakott asztal felől.
    És az egyik spanyolfal mögül harminc év körüli magas fiatalember sietett elő feléje nyújtva kezét.
    - Ó, Charles Santerre úr! - szólalt meg Mathieu némi tétovázás után.
    Most látta másodszor a fiatalembert, ugyanebben a szobában találkoztak először is. Az immáron híres regényíró, Charles Santerre, a szalonok szeretett ifjú hőse volt: szép homloka alól simogatóan sugárzott barna szeme, rikítóan piros, túl nagy száját asszír módra vágott, gondosan göndörített szakáll rejtette. A nők tették naggyá, nagy hévvel foglalkozott velük, azzal az ürüggyel, hogy tanulmányozza őket, és eltökélt szándéka volt, hogy gyönyöre és előrehaladása érdekében minden lehetőt kicsikar belőlük. Mint mondják, egyébként nagyon alázatos, nagyon kezes volt a nők társaságában, és amíg nem kapta meg őket, remegő szerelmesként viselkedett; de aztán, amikor már semmit nem tudott kiszedni belőlük, kegyetlenül hajtotta végre a halálos ítéletet. Elvből és számításból ragaszkodott a nőtlenség állapotához, mások otthonába fészkelte be magát, és mint a jótársaság bűnös életének egyszerű kis vámszedője, az irodalomban meghonosította a házasságtörés különleges műfaját, csak a vétkes, elegáns és rafinált szerelmet ábrázolta, a terméketlen szerelmet, amely soha nem ad életet gyermeknek. Eleinte nem táplált illúziókat könyveit illetően, az írás csak kellemes és jövedelmező mesterség volt számára, amelyet megfontoltan választott. Később megtévesztették sikerei, áldozatául esett hiúságának, és elhitte magáról, hogy író. Most már úgy pöffeszkedett, mint egy haldokló világ fehér nyakkendős festője, a legkiábrándultabb pesszimizmust hirdette, azt, hogy a kölcsönös önmegtartóztatás megsemmisíti a vágyat, ebből alkotta meg azt a vallást, amelynek célja a teljes megsemmisülésben megtalált legnagyobb boldogság.
    - Mindjárt jön Séguin - mondta tökéletes szeretetreméltósággal. - Arra gondoltam, elcsábítom őket, őt és a feleségét, előbb megvacsorázunk valamelyik kocsmában, aztán elviszem őket egy kis premierre, ahol nagy lárma és sok pofon lesz ma este.
    Mathieu most vette csak észre, hogy az író már frakkban van. Elbeszélgettek pár percig. Santerre megmutatta a legújabb óntárgyat: hason fekvő meztelen kis nőalak, a teste sovány és hosszú, feje elveszik a hajában. Santerre szerint remekmű ez a feltehetően zokogó nőalak, az emberi szerencsétlenséget fejezi ki, a férfitól végre elszakított magányos nő kudarcát. Santerre állandó vendég lett, házibarát, ő lehelte be egészen a családba az irodalommal és művészettel a tébolyt, amelynek visszhangja egyre mélyebb hasadékot repesztett a mindennapok egyszerű életébe.
    De megjelent a Santerre-rel egykorú, magasabb és karcsúbb, sasorrú, szürke szemű, nagyon szőke Séguin, akinek finom ívelésű ajkát csak könnyű bajusz keretezte. Ő is frakkban volt már.
    - Már itt van, kedves barátom? - kérdezte minden sietség nélkül, kissé affektáltan selypítve. - Valentine a fejébe vette, hogy új ruhában jelenik meg. Várakozzunk türelemmel, van még egy óránk.
    Aztán amint észrevette Mathieu-t, túlzott udvariassággal elnézést kért, tüntetően hideg és választékos lett, fensőbbségesen beszélt. És amikor „kedves lakója” elmondotta, miért jött, hogy a legutóbbi esők következtében rés támadt a bádogtetőben, azonnal beleegyezett, hogy a janville-i bádogos megforrassza. De amikor a további magyarázatokból megértette, hogy a tetőzet teljesen elkopott, és az egészet ki kell cserélni, hirtelen elvesztette választékos és nyájas modorát, kiabálni kezdett, és kijelentette, hogy nem áldozhat efféle javításra nagyobb összeget, mint az évi nyomorúságos hatszáz frank lakbér.
    - Egy forrasztás - mondta többször -, egy forrasztás rendben van, írok a bádogosnak.
    Aztán véget akart vetni a beszélgetésnek.
    - Várjon csak, Froment úr! Szeretnék mutatni valami csudaszépet, amit ön bizonyára értékelni fog.
    Mert tulajdonképpen becsülte Mathieu-t, ismerte gyors, mindig alkotó szellemét. Mathieu el¬mosolyodott, belement a figyelemelterelés taktikájába, bár lelke mélyén szilárdan elhatározta, addig nem mozdul innen, amíg ki nem erőszakolja a teljes tetőt. A szenvedélyes gyűjtő Séguin az egyik üveges könyvszekrényből csodálatosan bekötött könyvet vett ki, és áhítattal nyújtotta át vendégének. Mathieu megfogta a könyvet: hófehér selyembőr kötésű fedelébe nagy ezüstliliom volt berakva, amelyet sűrű, lilás bogáncsnyaláb vett körül. És a mű címe - Az el nem pusztuló szépség - úgy húzódott meg az oldal tetején, mint az ég sarkában.
    - Ó, milyen bűbájos az elrendezés és a színezés! - állapította meg Mathieu őszinte elragadtatással. - Mostanában olyan gyönyörű kötéseket csinálnak, mint az ékszer.
    A címre esett a pillantása.
    - De hisz ez Santerre úr legújabb regénye!
    Séguin a szeme sarkából mosolyogva figyelte az írót, aki odalépett hozzájuk. És amikor látta, hogy Santerre a megtiszteltetéstől könnyezve szintén kézbe veszi a könyvet, így szólt:
    - Kedves barátom, ma reggel hozta a könyvkötőm, és csak alkalomra vártam, hogy meglepetésül megmutathassam önnek. Gyűjteményem gyöngyszeme... Mit szól az ötlethez? A liliom diadalmas tisztaság, a bogáncsok meg, a romok növényei, kimondják a terméketlenséget a világra, amely pusztasággá lett, és amelyet visszahódított a tökéletes boldogság. Itt van az ön egész műve.
    - Igen, igen. Elkényeztet, barátom, büszkévé tesz.
    Mathieu olvasta a regényt, elhatározta, kölcsönkéri Beauchêne-nétől, hogy az asszony, Marianne is megismerje a könyvet, amelyről az egész város beszél. Mathieu felháborodva, kétségbeesetten tette le a könyvet. Santerre ezúttal mellőzte a megszokott legénylakást, ahol társaságbeli hölgyei a hitvesi ágyból kilépve öttől hétig szoktak házasságot törni, a tiszta művészet szféráiba akart emelkedni, a rejtett értelmű, lírai szimbólumig. Finom történetet írt egy Anne-Marie nevű grófnéról, aki úgy szabadult meg durva férjétől, egy gyerekcsináló hímtől, hogy Bretagne-ba menekült Norbert, egy isteni ihletésű ifjú művész oldalán, akinek az volt a feladata, hogy látomásait ráfesse a kolostorba zárt lányok zárdakápolnájának falára. Lélekidéző festői munkája harminc esztendeig tartott, állandó párbeszéd volt az angyalokkal, és a regény ennek a harminc évnek a története, harminc év szerelme Anne-Marie karjaiban, a terméketlen ölelések közösségében, az asszony szépségét egyetlen ránc sem csúfította el, harminc esztendő terméketlensége után is oly ifjú, oly üde volt, mint szerelmük első napján. A tanulságot még jobban kiemelendő néhány mellékszereplő - polgárasszony, hitves és édesanya a szomszéd városkából testi és erkölcsi nyomorba zuhan, mint kivénhedt szörnyalak.
    Mathieu-t a gyerektelen szerelem ostoba és bűnös elmélete bosszantotta fel, amely szerint a szűzben összpontosul minden testi szépség, minden erkölcsi nemesség. Nem tudta megállani, hogy oda ne mondja a szerzőnek:
    - Nagyon érdekes, nagyon figyelemreméltó könyv... Mégis, mi történne, ha Norbert-nek és Anne-Marie-nak gyermeke születne, ha az asszony teherbe esne?
    Santerre meghökkenve, sebzett szívvel szakította félbe:
    - Teherbe esne! Hát teherbe esik egy nő, ha úriember szereti?
    - Tudja, mi az, ami engem felháborít? - kiáltott fel Séguin, vitára készen elnyúlva egy fotelben. - Az az ostoba vád, hogy a katolicizmus ösztönzi a fajtának ezt a szennyes és szégyenteljes burjánzását. Nem igaz, és ön nagyszerűen meglátta ezt könyvében. Olyan megállapításai vannak, amelyekhez semmit nem lehet hozzátenni, és mint jó katolikus, csak gratulálhatok önnek.
    - Nyilván - mondta Santerre, és egy sezlonra vetette magát. - Emlékeznek az Újszövetségből a Genezisnek arra a versére, hogy „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet”? Jézusnak nincs se hazája, se birtoka, se foglalkozása, se családja, se felesége, sem pedig gyereke. Maga a terméketlenség! Az első keresztény szekták is irtóztak a házasságtól. A szentek szemében a nő csak szenny, gyötrődés és pusztulás. A feltétlen tisztaság lett a tökéletes állapot, a szemlélődő, terméketlen, magányos és önző ember a hős, aki csak a maga üdvözülésével törődik. És a női létnek, sőt az anyaságnak is egy szűz az eszményképe. A katolicizmus csak később hozta létre a házasságot mint erkölcsi menedéket, hogy gátak közé szorítsa a bujaságot, hiszen sem a férfi, sem a nő nem lehet angyal. Megtűrt valami a házasság, elkerülhetetlen szükségesség, bizonyos körülmények között megengedett állapot azoknak a keresztényeknek, akik nem eléggé hősök ahhoz, hogy teljes értékű szentekké váljanak. Ám, akárcsak tizennyolc évszázaddal ezelőtt, a szent, a hit és a kegyelem embere ma sem ér nőhöz, elítéli és kirekeszti... Csak Mária liliomai illatoznak az égben.
    Vajon gúnyolódik? Hangjában könnyed nevetés reszketett, és az, akihez szólt, látszólag nem vette észre. Egyetértett vele, maga is belemelegedett.
    - Ez az, ez az!... A szépség mindig diadalmaskodik, és az ön könyve megmutatja, milyen vakító fénnyel sugárzik az el nem pusztuló szépség: az érintetlenül virágzó szűz, ez a szépség, akit egy lehelet se mocskol be, aki elnyomja magában a szemtelen életadó funkciókat... Az embert az undor émelygése fogja el, mikor az utcán koszos, elcsigázott, görbe hátú asszonyokat lát, akik után úgy mennek a gyerekek, mint nőstény után a kölyökfalka. Az egészséges közízlés maga mond felettük ítéletet, kigúnyolják vonulásukat, nevetnek rajtuk, megvetik őket.
    Mathieu, aki állva maradt, tisztelettel közbeszólt.
    - De a szépségideál változik; önök szerint a hosszú és vézna testű, szűk medencéjű, terméketlen nő az eszményi szépség. De a reneszánsz idején az egészséges és erős, dús csipejű, hatalmas mellű nő volt eszményien szép. Rubens, Tiziano, de még Raffaello képein is a nő erős, és Mária valóban anya... És azt se feledjék: éppen a szépségideált kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a ma annyira tisztelt kis létszámú család helyet adjon a népes családnak, és hogy csak az legyen a szép... Szerintem ez az egyetlen hathatós gyógyszer az elnéptelenedés egyre növekvő bajára, amely manapság oly aggasztó méreteket ölt.
    Azok ketten mosolyogva, fensőbbséges szánakozással néztek le rá.
    - Még hogy baj az elnéptelenedés! - mondta Séguin. - Hogy lehet, uram, hogy ön, aki oly intelligens, még mindig ezt az elcsépelt nótát fújja? Gondolkozzon csak egy kicsit, számoljon csak!
    - Újabb áldozata ennek a bosszantó optimizmusnak! - tette hozzá Santerre. - Mindenekelőtt azt vegye figyelembe, hogy a természet nincs tudatában annak, amit cselekszik, és aki nem igazítja ki, az áldozata lesz.
    Egymás szájából vették ki a szót, néha ketten beszéltek egyszerre. Sötét eszméiktől fellelkesültek, megrészegedtek. Először is szó sincs előrehaladásról. Elegendő a múlt század végére utalni, amikor Condorcet meghirdette az aranykor visszatérését, a közeljövőben megvalósuló egyenlőséget, a békét az emberek körében és a nemzetek között: nagylelkű ábránd hevítette a szíveket, az utópia megnyitotta a végtelen eget minden reménység előtt; és most, száz esztendővel később - micsoda zuhanás ez a mostani századvég, amely a tudomány, a szabadság és az igazságosság csődjét hozza, és az új század fenyegető ismeretlenségének a küszöbén vérbe, sárba fullad! Meg aztán nem szereztünk még elég tapasztalatot? Az annyira áhított aranykort a pogányok az idők kezdete elé tették, a keresztények az idők végezete utánra, a mai szocialisták szerint pedig az idők során valósul meg. Mindhárom ábránd sajnálatos: csak egyetlen abszolút boldogság lehetséges, a megsemmisülésé. Persze, a jó katolikus visszariadt bennük attól, hogy egy csapásra elpusztítsák az egész világot, de annyit megengedhetőnek véltek, hogy korlátozzák. Egyébként véleményük szerint Schopenhauer, sőt Hartmann is divatját múlta már. Nietzschéhez közeledtek, az emberiséget le kell szűkíteni, arisztokratikus álmot szőttek valami elitről, ínycsiklandozóbb táplálékról, kifinomultabb gondolatokról, gyönyörűbb nőkről, ami mind elvezet a tökéletes, a felsőbbrendű emberhez, aki százszoros élvezeteket nyer. Persze, eközben sokszor ellentmondásba keveredtek, de ez nem nagyon zavarta őket, mivel, mint mondták, csak a szépséggel törődtek. Malthus az ő emberük - meg Beauchêne-é is, de csak azért, mert az a feltételezése, hogy a szegények maguk felelősek szegénységükért, mentesíti a gazdagokat a lelkiismeret-furdalás zavaró terhétől. Ám Malthus, ha törvénnyé emelte is a nélkülözést, nem követelte a csalárdságot, Séguin és Santerre félreértette tanítását, kegyetlen óvintézkedésekről álmodtak, terméketlen szeretkezést, iszonyatosan kifinomult dőzsöléseket képzeltek el. A fekete költészetet a végletekig hajtva örömmel kívánták a világ végét, és elképzelésük szerint a földi lét csak a megszázszorozott, kétségbeesett élvezet eddig ismeretlen görcsös mámorában fejeződhet be.
    - Bizonyára tudja - mondta fagyosan Santerre -, hogy Németországban javasolták: évente bizonyos számú szegény gyereket terméketlenné kell tenni, és hogy mennyit, azt a törvény szabná meg a születések grafikonjától függően. Ez a módszer is csökkentené kissé a nép esztelen termékenységét.
    Ez az irodalmi pesszimizmus nem különösebben bántotta Mathieu-t, szívesen elgúnyolódott rajta, bár tudta, milyen szörnyű hatással van az erkölcsökre az élet gyűlöletét, a semmi szenvedélyét prédikáló irodalom. Még ebben a házban is érezte elsuhanni az ostoba divat kísértetét, azt, hogy milyen szorongva és szenvedve unatkozik e kor, amely arra van kárhoztatva, hogy a halállal való játékban keressen szórakozást.
    Az egymást mérgező két férfi közül vajon melyik hazudik jobban, melyik taszítja a másikat nagyobb tébolyba? Minden igazi pesszimistában egy beteg, impotens ember rejtőzik. Mathieu vallása a termékenység, szilárd meggyőződése, hogy veszélyesen beteg az a nép, amely már nem hisz az életben. Mégis voltak olyan órái, amikor nem tudta biztosan, vajon az adott gazdasági és politikai körülmények között kellenek-e a népes családok, és azon töprengett, vajon valamely ország dicsősége és boldogsága szempontjából tízezer boldog ember nem ér-e többet, mint százezer szerencsétlen.
    - Ugyan, drága uram - kiáltott fel Séguin újra kezdve a támadást -, azt csak nem tagadja, hogy a legtehetségesebb, legértelmesebb emberek a legkevésbé termékenyek. Ha az emberi agy kitágul, gyengül a nemzőerő. A burjánzás, amely annyira elbűvöli önt, és amelyet szépnek szeretne tudni, ma már csak a nyomor és a tudatlanság trágyadombján lel táptalajt. És ami a nézeteit illeti, ön, ugyebár, republikánus? Nos, az is bizonyítást nyert, hogy a zsarnokság az emberek számát növeli, a szabadság pedig az értéküket.
    Néha Mathieu-ben is éppen ezek a gondolatok keltettek zavart. Szóval, még sincs igaza, amikor hisz az emberiség végtelen kiterjedésében? Szóval, rossz szolgálatot tesz azzal, hogy a lehető legtöbb életben keresi a szépséget és a boldogságot? Mégis válaszolt:
    - Ezeknek a tényeknek az igazsága viszonylagos. Malthus feltételezése a gyakorlatban hamisnak bizonyult. Ha a világ teljesen benépesedik, és ha történetesen kifogy minden élelmiszer, a kémia segítségével táplálékot lehet előállítani mindenféle szervetlen anyagból. Mindez azonban csak oly távoli jövőben következhet be, ha egyáltalán bekövetkezik, hogy a valószínűségszámításnak nincs semmi tudományosan biztos alapja. Franciaországot különben sem fenyegeti ez a veszély, mi hátra, visszafelé megyünk, a semmibe. Franciaország lélekszám tekintetében valaha Európa egynegyede volt, ma legfeljebb egynyolcada. Egy vagy két évszázadon belül Párizs éppen úgy elpusztul itt, mint ahogy a régi Athén és a régi Róma elpusztult, és a mai Görögország rangjára süllyedünk... Párizs meg akar halni.
    Santerre felkiáltott, ő is szónokolni kezdett.
    - Nem igaz, nem igaz! Párizs csak meg akar állapodni, mert a világ legértelmesebb, legcivilizáltabb városa. Értse meg végre: a civilizáció új gyönyöröket hoz létre, ezzel finomabbá teszi a szellemet, új tevékenységi területet nyit meg előtte, és ezzel az egyént a fajta fölé helyezi. Minél civilizáltabbá válik egy nép, annál kevésbé szaporodik. És mi, éppen mi, akik a nemzetek élén haladunk, mi értünk el elsőnek a bölcsesség ama fokára, amikor egy országot meg lehet menteni a haszontalanul és károsan túlzott termékenységtől. A magas kultúra, a magasabb rendű értelem példáját adjuk a civilizált világnak, és ahogy a népek sorra elérik a mi tökéletességünket, minden bizonnyal követni fog bennünket az egész földkerekség. Egyébként sok felől erre mutatnak már a jelek.
    - Nyilvánvaló! - helyeselt Séguin. - Ha az elnéptelenedésnek vannak is nálunk másodlagos okai, nem olyan fontosak, mint egyesek állítják, és nyugodtan leküzdhetnők őket. A jelenség általános, elért minden nemzetet, és ahogy mindjobban civilizálódnak, úgy csökken a számuk, most vagy a jövőben. Japánt máris elérte, még Kína népessége is megáll majd a szaporodásban, ha Európa betör a kapuin.
    Mathieu egyre komorabban hallgatta az előtte ágáló két frakkos, fehér nyakkendős világfit, akik értelmes dolgokat kezdtek beszélni. Már nem arról folyt a szó, hogy a vértelen, lapos mellű, nemiségétől megfosztott szüzet teszik az emberi szépség eszményévé. Az élettől reszkető emberiség tárta elő történetét. Mathieu hangosan gondolkodott.
    - Szóval, már nem félnek a sárga veszélytől, az irtózatosan nyüzsgő ázsiai barbároktól, akik egy végzetes pillanatban szükségszerűen elözönlik Európánkat, felforgatják és újból termékennyé teszik?... A történelem mindig így kezdődött újra, az óceánok hirtelen helyet változtattak, durva népek zúdultak a világra, és új vért öntöttek az elgyengült népekbe. És a civilizáció minden ilyen alkalommal megint kivirágzott, még szélesebb területre terjedt, még szabadabb lett... Hogyan hullott porba Babilon, Ninive, Memphisz, és hogyan pusztult el népük mintegy villámcsapástól sújtva? Hogyan haldoklik még ma is Athén és Róma a régi dicsőség fényében, miért nem tud egyik sem újjászületni hamvaiból? Hogyan sújthatott le már most a halál Párizsra, noha ragyogó fővárosa a férfiasságát vesztő Franciaországnak? Hiába elmélkednek, hiába mondják, hogy a világ régi fővárosaihoz hasonlatosan Párizs a fölösen sok kultúrába, intelligenciába és civilizációba pusztul bele; éppen úgy szerepe van ebben a halálnak is, az apálynak, amely valamelyik új néphez sodorja el a fényt és a hatalmat... Hazug dolog az önök egyensúlya, semmi nem tud megállapodni, és ami már nem növekszik, az csökken és eltűnik. Ha Párizs meg akar halni, meghal, de vele pusztul a haza.
    - Hát Istenem! - nyilatkoztatta ki Santerre, és megint az elegáns pesszimista pózába helyezkedett - ha meg akar halni, tőlem meghalhat. A magam részéről szilárdan elhatároztam, hogy segíteni fogom.
    - A gyerektelenség a legnyilvánvalóbb tisztesség és bölcsesség - vonta le a végső következtetést Séguin, aki bocsánatot akart nyerni két gyermeke létéért.
    Mathieu azonban, mintha nem is hallotta volna őket, tovább beszélt:
    - Ismerem Spencer törvényét, szerintem elméletileg igaz is. Annyi biztos, hogy a civilizáció fékezi a termékenységet, és az is elképzelhető, hogy a társadalmi evolúciók sora meghatározza a népesség számának csökkenését vagy emelkedését, és hogy eljuthassunk a végső egyensúlyhoz, amikor a diadalmas kultúra eredményeképpen az egész föld benépesedik, és civilizált lesz. De ki láthatja előre, milyen úton kell végighaladnunk, milyen szerencsétlenségeken keresztül, milyen szenvedéseknek közepette? Nemzetek tűnnek majd el megint, mások lépnek a helyükbe, és hány ezer év múlva érünk el a végre meghódított igazságból, méltányosságból és békéből kialakuló utolsó egyensúlyhoz?... Az ész megremeg és tétovázik, a szív összeszorul a szorongástól.
    Hosszú csend követte szavait. Mathieu zavarba jött, megrendült az élet jótékony hatalmaiba vetett hite, már nem tudta, kinek van igaza, neki-e, aki oly egyszerű, vagy a székükön lankadtan elnyúlt férfiaknak, akik oly bonyolulttá teszik és megmérgezik a semmit.
    Valentine jött be, rájuk nevetett, és nagy igyekezettel fiúsan mozgott.
    - Ó, drágáim, igazán, de igazán ne haragudjatok rám! Ez a Céleste oly lassú.
    Huszonöt éves volt, sovány, alacsony termetű, olyan, mint egy emancipált lányka. Finom arcát szőke haj keretezte, kék szeme mosolygott, könnyed ívelésű orrára gondtalanság rajzolódott: nem volt szép, mégis furcsán elbájoló. Férje elvitte rossz hírű helyekre, nagy nehezen megbarátkozott a hozzájuk járó írókkal, művészekkel, s már csak a legaljasabb otrombaságok változtatták vissza a Vaugelade-ok utolsó sarjává - egyszerre jéggé dermedt, és megvető arcot vett fel.
    - Ó, ön az Froment úr? - szólt nagyon szeretetreméltóan, odament Mathieu-höz, és fölényesen kezet nyújtott neki. - Kedves felesége jól van? A gyerekek még mindig oly vidámak és nagyszerűek?
    Séguin azonban az asszony barnásszürke csipkével díszített fehér selyemruháját vizsgálgatta, és egyszerre dühroham vett rajta erőt, gorombasága mint láng csapott ki a mérhetetlen udvariasság leple alól.
    - Azért kellett annyit várnunk, hogy ezt a rongyot szedd magadra? Ilyen ízléstelen ruhád még soha nem volt!
    Pedig Valentine meg volt győződve róla, hogy elragadó. Megmerevedett, hogy sírva ne fakadjon, kislányos arca elkomorult, fensőbbséges és bosszúálló lázadás rajzolódott ki vonásain. Lassan a házibarátra nézett: az író túljátszott elragadtatással, rabszolgatekintettel bámulta, alázatos pillantással simogatta.
    - Elbájoló, asszonyom - suttogta -, ez a ruha valóságos csoda.
    Séguin nagy hahotára fakadt, és gúnyolni kezdte Santerre-t, hogy milyen suta női társaságban. Valentine, akit megbékített a bók, és megint vidám lett, mint a szabad madár, szintén elnevette magát, és kijelentette: jó szóval akár a világ végére is el lehet csalni. A beszélgetés végül oly fesztelen, oly szabados lett, hogy Mathieu elámult, nagy zavarban volt, és szeretett volna már menni, de elhatározta, addig nem mozdul, amíg ki nem csikarja a tulajdonosból a kívánt javíttatást.
    - Ó, ha csak beszédről van szó, tőlem játszhatsz, amennyit akarsz - mondta befejezésül a férj. - De meg ne próbálj lefeküdni valakivel, mert letöröm a derekadat.
    Valóban nagyon féltékeny volt. Valentine megvigasztalódott, békét kötött a férjével, és mint jó kis feleség, még kérte:
    - Várj még egy kicsit, szóltam Céleste-nek, hogy hozza le a gyerekeket, hadd csókoljuk meg őket, mielőtt elmegyünk.
    Mathieu ki akarta használni az újabb várakozást, hogy visszatérhessen kérésére. De megint Valentine tette le a garast, azt kívánta, hogy a legócskább vendéglőben ebédeljenek, megkérdezte, milyen borzalmakat fütyültek ki előző este annak a darabnak a főpróbáján, amelynek most a bemutatójára mennek. A két férfi között tanulékony iskoláslánynak látszott, és mélységes pesszimizmusával, az irodalom, művészet kérdéseiben vallott kemény meg nem alkuvással, annyira eltúlozta szélsőséges nézeteiket, hogy Séguin és Santerre is nevetni kezdett. Szerinte Wagnert túlértékelik, olyan zene kell, amelyben nincs gerinc, a suhanó szél szabad harmóniája. Az erkölcstől reszketni kell: újra átélte Ibsen lázadó nőinek gondolkodó szerelmeit, az érinthetetlen, tiszta szépségű nő volt az eszménye. Anne-Marie, Santerre legújabb teremtménye, túlságosan anyagi és megalázott, mert egy bosszantó lapon a szerző azt mondja róla, hogy Norbert csókjai nyomot hagynak a homlokán. Santerre védelmébe vette a fejezetet, Valentine megragadta a könyvet, és kikereste a mondatot.
    - Na és ahhoz mit szól - hajtogatta kétségbeesetten a regényíró -, hogy megkíméltem a gyere¬kektől?
    - Ugyan már! - kiáltott fel Valentine -, minden nő menekül a gyerektől, ebben már nincs hősiesség, így csinál a legutolsó polgárasszony is... Anne-Marie csak akkor dagasztja szívünket, ha makulátlan márványalak, és Norbert csókjai nem hagyhatnak rajta nyomot.
    De abba kellett hagynia, mert jött Céleste, a szobalány, lófejű, erős vonású, kellemes arcú nagy darab nőszemély, és hozta a két gyereket. Gaston ötéves volt, Lucie három, mindkettő sápadt, mint az árnyékban felnövő rózsa, finom és törékeny teremtés. Szőkék voltak, mint az anyjuk, a fiú haja vörösbe hajlott, a lányé kenderszínű, Valentine-tól örökölték kék szemüket is, bár hosszúkás arcuk inkább apjukat idézte. A fehér ruhás, göndörített hajú, végtelen csínnal öltöztetett gyerekek kecsesen törékeny, nagy élő babákhoz hasonlítottak. Mindez hízelgett az apa és anya nagyvilági gőgjének, és meg is követelték, hogy a kicsik szerepet játsszanak.
    - Ejnye, hát nem köszönünk?
    A gyerekek már megszokták a felnőttek társaságát, most is bátran a látogatók szemébe néztek. Csak azért nem siettek megszólalni, mert lusta volt a természetük, és nem nagyon szerettek engedelmeskedni. Végül mégis ráálltak, és engedték, hogy megcsókolják őket.
    - Jó estét, kedves Santerre barátunk.
    Mathieu-vel nem tudtak mihez kezdeni. Az apa mondta meg nekik, ki a látogató, bár kétszer-háromszor már találkoztak.
    - Jó estét, Froment úr.
    Valentine ölbe kapta, magasra emelte, csókjaival szinte megfojtotta őket. Imádta a gyerekeit, de amint letette őket, már azt sem tudta, hogy a világon vannak.
    - Szóval, mégis elmész, anyu? - kérdezte a kisfiú.
    - Persze hogy elmegyek, drágám. Tudod, hogy az apukáknak és anyukáknak dolguk van.
    - Akkor egyedül vacsorázunk, anyu?
    Valentine nem felelt, odafordult a szobalányhoz, aki utasításra várt.
    - Szóval megértette, Céleste! Egyetlen percre nem hagyja őket magukra, főleg a konyhába ne menjenek. Valahányszor hazajövök, mindig a konyhában rajcsúroznak. Kétségbeejtő... Hétkor etesse meg őket, kilenckor legyenek ágyban. És aludjanak!
    A lófejű, nagy darab lány tiszteletteljes engedelmességgel hallgatta úrnőjét, de az ajkára kirajzolódó kis mosoly elárulta, hogy ennek az öt évvel ezelőtt Párizsba keveredett normandiai nőnek a szíve már megkérgesedett a szolgálatban, nagyon is jól tudja, mi történik a gyerekekkel, amikor a gazdáék nincsenek otthon.
    - Asszonyom - mondta egyszerűen -, Lucie kisasszony nincs jól. Megint hányt.
    - Mi az, hogy megint hányt! - kiáltott rá dühösen az apa. - Mindig csak ezt hallom, hát örökké hánynak?! Ráadásul mindig akkor, amikor el akarunk menni hazulról. Drágám, ez már elviselhetetlen, jobban kellene ügyelned, különben gyerekeink gyomra olyan lesz, mint a mosogatórongy.
    Az anya dühös mozdulatot tett, mintha azt akarná mondani, hogy ő erről nem tehet. Valóban, a kicsiknek sok a bajuk a gyomrukkal. Átestek minden gyerekbetegségen, ki nem jöttek a lázból és a hűlésből. Némán, kissé nyugtalanul pislogtak, mint a cselédek gondjaira bízott gyermekek.
    - Hát igazán beteg volt a kicsi Lucie? - kérdezte Valentine, és leguggolt a kislányhoz. - De most már nincs semmi baja, ugye? Ó, nem, nem, most már semmi, de semmi baj nincs... Csókolj meg, drágaságom, köszönj szépen apunak, hogy ne rosszkedvűen kelljen elmennie.
    Felkelt, most már nem aggódott, vidámsága is visszatért; aztán látva, hogy Mathieu figyeli, odaszólt neki:
    - Ó, mennyi gondot okoznak ezek a kicsik! De látja, mégis imádjuk őket, bár folyton az jár az eszemben: az ő érdekükben jobb lett volna, na nem jönnek a világra... Én aztán leróttam kötelességemet a hazával szemben, bárcsak minden asszonynak volna egy fia meg egy lánya, mint nekem!
    Mathieu, látva hogy az asszony tréfál, szintén elnevette magát, és bátorkodott kijelenteni:
    - Ó, nem, asszonyom, nem rótta le a kötelességét. Ahhoz, hogy a haza felvirágozzon, négy gyerek kell. És tudja, mit mond az ön orvosa, Boutan doktor, a nála szülő asszonyoknak, akik még nem érték el a négy gyereket? „Nincs ki a szám!”
    - Négy! Négy! - kiáltotta Séguin, akit ismét elfogott a harag. - Már a harmadiknál is bűnösnek érezném magam... Biztosíthatom, mi mindent megteszünk, hogy több ne legyen!
    - Szóval - kérdezte vidáman Valentine -, az ön véleménye szerint még nem vagyok elég öreg asszony, és nem kell félnem attól, hogy elveszítem maradék üdeségemet?... Mert igazán nem szeretném, ha megutálna a férjem.
    - Beszéljen erről még egyszer Boutan doktorral - mondta Mathieu. - Én nem értek ehhez. Az ő véleménye szerint nem a sok terhesség véníti és csúfítja el a nőket, hanem azok a praktikák, amelyekhez a házaspárok folyamodnak, hogy ne legyen gyerekük.
    Vaskos tréfák, szabados célzások özöne fogadta e szavakat, az ilyesmit nagyon élvezték ebben a házban. És még fokozottabb erővel tört ki az elegáns obszcenitás, amikor Mathieu még hozzátette, hogy gyilkol a görcsös mámor, ha csak a vágyat, azaz az eszközt elégítik ki, és kielégítetlenül hagyják a szerv funkcióját, holott ennek a kielégítése lenne a cél. A szadizmus lehelete suhant el felettük, a fiatalasszony nevetve nézett férjére, pillantása a hitvesi hálószoba titkos praktikáiról árulkodott, a házastársi kicsapongásokról, amelyekbe a férj belekényszerítette a feleséget, és általuk kéjnővé tette. Voltak reggelek, amikor Valentine egészen megtörten, szinte háborodottan ébredt, teljesen megszokta már a züllést, és Anne-Marie-ról álmodozott, akit Norbert csókjai nem taszítottak a szakadékba.
    - Ó, ezek a fondorlatok! - kiáltott fel Santerre, merészen felelve Valentine végszavára. - Nagyon szórakoztató az a hadjárat, amit a fondorlatok ellen folytatnak! Egy kisvárosi orvosnak az az ötlete támadt, hogy könyvet ír minden elképzelhető fondorkodásról, ezekről a szörnyűségekről. Eredmény? Megtanította a fondorlatokra a parasztokat, akik eddig nem tudták, hogyan kell az ilyesmit csinálni, így aztán a környéken a felére csökkent a születések száma.
    Céleste-nek a szeme se rebbent, a gyerekek értetlenül hallgattak. Santerre végül az anekdota által kiváltott általános hahota közepette magával vitte a Séguin-házaspárt. Mathieu csak lent, az előcsarnokban csikarta ki háztulajdonosától az ígéretet, hogy ír a janville-i bádogosnak, és megcsináltatja az egész tetőt, hiszen beesik az eső a szobákba.
    A landauer a kapu előtt várakozott. A házaspár Santerre-rel együtt felszállt, Mathieu gyalog ment tovább, de hirtelen gondolatnak engedve előbb felnézett. Az egyik ablakban megpillantotta Céleste-et, ott állt a két gyerek között, nyilván meg akart bizonyosodni afelől, hogy az úr és a nagyságos asszony valóban elment. Eszébe jutott, hogyan indult el Morange-éktól a kis Reine. Itt azonban Lucie és Gaston mereven, sötéten és komoran állott, és a szülőknek eszükbe sem jutott, hogy felnézzenek.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364779Z
Webáruház készítés