Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Émile Zola: Termékenység_MOBI

Émile Zola: Termékenység_MOBI
790 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    Mathieu megkezdte óvatos kutatásait. Még mielőtt tanácsot kért volna Beauchêne-től, első gondolata az volt, hogy egyenesen a menhelyhez fordul felvilágosításért. Ha a gyermek meghalt, mint ahogy gondolta, akkor vége az egész ügynek. Szerencsére emlékezett az apró részletekre, az Alexandre-Honoré kettős keresztnévre, a beadás pontos időpontjára, minden kis eseményre, amely azon a napon történt, amikor Kés asszonyt konflison a menhelyre vitte. Amikor bevezették az intézmény igazgatójához, és megmondta nevét, kutatása célját, meglepetésére gyors és pontos választ kapott: Alexandre-Honorét kiadták dajkaságba Loiseau asszonyhoz Rougemont-ba, a gyerek aztán teheneket őrzött, később megpróbálkozott a lakatos szakmával, most pedig három hónapja tanonc Montoir bognármesternél Saint-Pierre-ben, egy szomszédos tanyán. A gyermek él, tizenöt éves: ez minden, amit megtudott, több felvilágosítással nem tudtak szolgálni sem a fiú egészségi állapotáról, sem erkölcseiről.
    Mathieu-nek, ahogy kissé kábultan leért az utcára, eszébe jutott: Kés asszony tényleg mondta, hogy az egyik gondozónő közlése szerint a gyereket Rougemont-ba fogják küldeni. De mindig holtan látta maga előtt, mint az újszülötteket megtizedelő vihar áldozatát, amint ott fekszik a kis párizsi gyerekekkel kikövezett néma falusi temetőben. A sors meglepetése, hogy a fiú megmenekült a tömeghaláltól, és most így láthatja viszont, kósza szorongással markolt a szívébe, szörnyű katasztrófák félelmével. De mivel a gyermek él, és most már azt is tudja, hol keresse, Mathieu-ben aggály támadt, szükségét érezte, hogy kutatásai továbbfolytatása előtt beszéljen Beauchêne-nel. A helyzet súlyosbodik, most már úgy hitte, az apa hozzájárulása nélkül nem mehet tovább.
    Haza se tért Chantebled-be, rögtön bement a gyárba, ahol szerencsére találkozhatott a tulajdonossal, aki Blaise távolléte miatt nem mozdulhatott el az íróasztaltól. Beauchêne nagyon mogorva volt, ásítozott, szuszogott, majd leragadt a szeme. Hármat ütött az óra, és Beauchêne kijelentette, ebéd után mozognia kell, különben nem indul meg az emésztése. Az igazság az volt, hogy a feleségével történt szakítás óta délutánjait egy sörfőzdei lánnyal töltötte, akinek bútorozott szobát bérelt.
    - Ó, kedves barátom - sóhajtott fel nyújtózkodva -, egész biztosan megsűrűsödik a vérem. Mozognom kell. Különben fűbe harapok.
    Ám amikor Mathieu kereken elmondta jövetele célját, egyszerre felébredt. Eleinte meg sem értette a hallottakat, oly különös és ostoba volt számára a történet.
    - Hogyan? Miket beszél? A feleségem szólt a gyerekről? Neki támadt az a nagyszerű ötlete, hogy érdeklődjünk utána, hogy megkeressük?
    Kövér, vértolulásos arca szétfolyt, haragjában, sértődöttségében nyöszörögni kezdett. És amikor megértette, Mathieu milyen döntő fontosságú küldetés elvégzésére kapott megbízást Constance-tól, kirobbant.
    - Megőrült! Én mondom, hogy az a nő veszedelmes őrült! Ki hallott ilyen ötletet? Minden istenáldotta napot új agyafúrtsággal, új kínzással kezd, hogy a végén már beleőrülök.
    Mathieu higgadtan folytatta beszámolóját.
    - Szóval, a menhelyről jövök, ahol megtudtam, hogy a gyermek él. Itt a címe... Most aztán mit csináljak?
    Ez volt a kegyelemdöfés. A kétségbeesett Beauchêne ökölbe szorította a kezét, felemelte a karját.
    - Hát igen! Idáig jutottunk!... De a ménkűbe is, miért nem hagy békén azzal a gyerekkel? Nem tőle van, hagyjon bennünket békén, a fiút is meg engem is. Az én dolgom, ha csináltam egypár gyereket. Kérdezem: illő-e, hogy a feleségem magát szalajtja utánuk, kedves Mathieu? Na és aztán? Remélem, nem akarja idehozni neki? Mit kezdenénk azzal a kis bugrissal, aki talán tele van minden rosszal, bűnnel? Képzelje el itt, kettőnk társaságában... Mondom, hogy őrült, teljesen és tisztára őrült!
    Dühödten járkálni kezdett. Aztán hirtelen megállt.
    - Kedves Mathieu, nagy szívességre kérem: mondja azt neki, hogy a fiú meghalt.
    De elsápadt és visszahőkölt. Felesége állt a küszöbön, mindent hallott. Constance már jó ideje kóborolt a gyár irodáiban, nesztelenül lépkedett, mindenhol ott volt, mintha ellenőrizni akarná a munkát. Látva a két férfi zavarát, egy pillanatig hallgatott. Aztán, ügyet sem vetve férjére, egyszerűen megkérdezte:
    - Ugye él?
    Mathieu képtelen volt hazudni. Igenlően bólintott. A kétségbeesett Beauchêne még egy utolsó kísérletet tett.
    - Hallgass rám, drágám, gondolkodj józanul. Éppen az imént mondtam: azt se tudjuk, mi lakozik abban a kölyökben. Ne zavard meg fölöslegesen az életünket.
    Constance arca megmerevedett, szárazon, jeges pillantással nézett a férjére. Aztán hátat fordított neki, és követelte, hogy mondják meg a gyerek meg a bognár nevét, és hogy hol van az a tanya.
    - Szóval, azt mondja, hogy Alexandre-Honoré, és Montoir bognármesternél lakik a Calvados megyei Saint-Pierre-ben, Rougemont mellett... Hát akkor, kedves barátom, legyen olyan szíves, és folytassa kutatásait, igyekezzen pontosan megtudni nekem, milyen a gyerek magatartása, jelleme. De, ugye, elővigyázatos lesz, és nevet nem mond?... Előre is köszönöm, és hálás vagyok mindazért, amit nekem tesz!
    És ezzel minden további magyarázkodás nélkül el is ment, még a férjének sem szólt egyetlen szót sem terveiről, amelyek talán még oly ködösek voltak, hogy maga sem tudta, mit akar. Beauchêne-t megnyugtatta a lesújtó megvetés. Miért is rontaná el életét, az önző élvezeteket azzal, hogy szembeszegül a bolond asszonnyal, akitől immáron képtelen megszabadulni? Így megússza azzal, hogy fogja a kalapját, és elmegy megszokott gyönyörei után. Ezért végül csak nehézkesen vállat vont.
    - Tőlem aztán szedje föl azt a kölyköt, nem én követem el az ostobaságot... Engedelmeskedjen neki, kedves sógor, folytassa a kutatást, elégítse ki az asszonyt. Akkor talán nyugtom lesz tőle... És mára már elegem van, ajánlom magam, megyek.
    Mathieu első pillanatban arra gondolt, hogy megkeresi Kés asszonyt, és tőle próbál megtudni valamit Rougemontról. Hivatásánál fogva diszkrét nőszemély, csak meg kell vásárolni a hallga¬tását. Már éppen elhatározta, hogy másnap felkeresi Bourdieu-nét a Miromesnil utcában, és nála érdeklődik, amikor egy másik, biztosabbnak látszó nyom ötlött fel benne. Mivel megszerezte már egész Chantebled-t, sokáig nem járt Séguinéknél, de a minap különös körülmények között felújította velük a barátságot, és akkor legnagyobb meglepetésére ott találta Valentine-nál Céleste-et, az egykori szobalányt, akit korábban elbocsátottak, de néhány hónapja visszafogadtak kegyeikbe. Most visszaemlékezett a találkozásra, és elhatározta, hogy Céleste által közvetlenül el fog jutni Kés asszonyhoz.
    Szerencsés véletlennek köszönhető a Séguin- és a Froment családot összefűző új kötelék. Ambroise, a most huszonegy éves fiatalabbik fiúiker, a középiskola elvégzése után, tizennyolc éves korában, beállt Thomas Du Hordelhez, Séguin nagybátyjához, Párizs egyik leggazdagabb bizományos kereskedőjéhez. Az igen előrehaladott korú öregember, aki még jó erőben volt és ifjúi hévvel intézte a cég ügyeit, e három esztendő alatt egyre jobban megszerette a csodálatosan tehetséges fiatalembert, akiben kereskedői lángelme lobogott. Az öregnek két lánya volt, az egyik még kicsi korában meghalt, a másik férjhez ment egy futóbolondhoz, aki agyonlőtte magát, és a gyerektelen asszony is háborodottan került özvegyi sorba. Így aztán érthető, miért tanúsított Ambroise iránt oly szenvedélyes nagyapai érdeklődést Du Hordel: mintha az égből pottyant volna eléje a világos bőrű, nagy fekete szemű, természetesen göndörödő barna hajú csodalény, a legszebb Froment ivadék, aki ráadásul oly finom, oly tökéletesen elegáns. De ennél is jobban elbűvölte az aggastyánt a fiatalember rendkívüli vállalkozó szelleme, az, hogy folyékonyan beszélt négy élő nyelvet, és nyilvánvaló volt, hogy annak idején mesteri kézzel vezeti majd a céget, amelynek kereskedelmi kapcsolatai kiterjednek a világ öt részére. Már gyermekkorában is ő volt fivérei és lánytestvérei között a legmerészebb, a csábító, a tolakodó. A többi testvér talán értékesebb ember volt, de ez a csinos, törtető és ínyenc kölyök már úgy uralkodott rajtuk, mint az öröm és a hódítás jövendő ura. Diadalmas intelligenciája bájával ezért hódította meg pár hónap alatt az öreg Du Hordelt, mint ahogy később is megszerzett mindent és mindenkit, embert és dolgot, akire és amire kedve támadt boldogulása érdekében. Az volt az ereje, hogy tudott tetszeni és cselekedni, és bájjal tudott verejtékezni is.
    Ez idő tájt némi közeledés volt tapasztalható Séguin és a nagybácsi között, aki be sem tette a lábát az Antin sugárúti palotába, amióta ott oly zűrzavaros lett az élet. A látszólagos kibékülést egyébként egy szigorúan titokban tartott tragédia idézte elő. Séguin, aki nyakig eladósodott, akit az összeomlás közeledtére Nora is elhagyott, és így a legmohóbb nők karmai közé került, a lóversenyeken olyan modortalanságot követett el, amit a tisztességes emberek körében lopásnak neveznek. Du Hordel, amint hírül vette az esetet, sietett fizetni, hogy elkerülje a kínos botrányt; nagyon megrendítette a hihetetlen zűrzavar, amelyet egykor oly jól élő unokaöccse házában talált, és kínzó lelkiismeret-furdalás gyötörte, mintha kissé maga is felelős lenne a történtekért, mivel merő önzésből - nem akarván megzavarni önnön lelki békéjét - úgy döntött, hogy nem érintkezik velük. Mindenekelőtt azonban kis unokahúga, a nemsokára tizennyolc éves, férjhez adandó Andrée bűvölte el: a gyönyörű gyermek egymagában is oda tudta volna kötni, hiszen veszedelmes elhagyatottsága oly nagy fájdalmat keltett az öregúrban. Az apa most már teljesen az otthonon kívül élt. Valentine, az anya, épp hogy kilábolt egy szörnyű válságból: végleg szakított Santerre-rel, aki belefáradt abba, hogy a házaséletnek csak a terheit kapja, az előnyeiből meg semmit, ezért nekidurálta magát, és feleségül vett egy nagyon gazdag öreg hölgyet, logikusan csak így végezhette ez a ravasz nőkizsákmányoló, ez a mérhetetlenül ocsmány és mohó lény, aki a pesszimista irodalmár pózát arra használta fel, hogy aprópénzre váltsa a széthulló társadalom ostobaságát. A negyvenhárom éves Valentine tébolyultan reszketett, hogy már nem szeretik, még jobban belemélyedt a vallásosságba: mintha itt, tapintatos férfiak társaságában, szinte azonnal vigaszra talált volna. Most már ő is eltűnt napokra, és az a hír járta, hogy serény munkatársa lett az öreg Navarède grófnak, valami katolikus propagandaegylet elnökének. Gaston három hónapja végezte a saint-cyri akadémiát, most a saumuri katonai akadémián volt, és annyira lobogott benne a katonai hivatás lángja, hogy már kijelentette: agglegény marad, mivel egy tisztnek nem lehet más szerelme, más törvényes hitvese, mint a kardja. Lucie tizenkilenc éves korában végre bekerült az Orsolya-nővérekhez, ahol majd beöltözik apácának, mérhetetlen boldogság töltötte el, hogy végre feláldozhatja olyannyira utált testét, és elragadtatásban élt, hogy magtalan lesz, nincs neme, és nem hús-vér ember. És a nagy, üres palotában, ahonnan eltávozott az apa, az anya, a fivér és a lánytestvér, csak a drága, imádnivaló Andrée maradt, akit a pusztulás közepette az őrület szele kerülgetett. Du Hordelt, nagybátyját, szánakozó gyengédség fogta el, s pompás ötlet született benne férjül adja neki Ambroise-t, a jövendő hódítót.
    Céleste visszatérése a családi körbe csak siettette a házassági terv megvalósulását. Már nyolc esztendő telt el azóta, hogy Valentine kénytelen volt elbocsátani a harmadízben terhes szobalányt, aki immáron nem titkolhatta teste megvastagodását. Céleste, akinek minden kedve elment a cselédeskedéstől, a nyolc év alatt sötét mesterségekkel próbálkozott, amiről nem szívesen beszélt: eleinte mint vándor kelengyeárus olcsó pénzen adta portékáját a lebetegedő lányoknak, így aztán bejutott a bábákhoz, bizalmasuk, üzenethordójuk, közvetítőjük lett és néha zsírosan megfizették; később - ekkor már nyíltabban - mindenes alkalmazottja lett egy nyilvánosháznak, és szorosan együttműködött Kés asszonnyal, aki a szoptatós dajkák hadával együtt fiatal, csinos, kívánatos parasztlányokat is hozott Normandiából. Amikor a házban kelle-metlenségek történtek, és a rendőrség helyszíni szemlére ment ki, Céleste kiugrott az ablakon és eltűnt. Itt másfél év kihagyás következik, mintha Céleste beleveszett volna a fekete éjszakába. Legközelebb szülőfalujában, Rougemont-ban bukkant fel betegen és nyomorultan, napszámba járt, hogy megszerezze a mindennapi kenyeret, később azonban a plébános támogatásával, akit meghódított buzgó áhítatossága, kezdett jobban élni és kivakarodott. Ekkortájt érlelődhetett meg benne a terv, hogy visszatér Séguinékhez, akiknek az életéről Kés asszony tájékoztatta, ő pedig Menoux-néval, a szomszéd rőfösnével volt kapcsolatban, tőle tudott mindent. Valentine a Santerre-rel való szakítás másnapján, amikor dühödt kétségbeesés vett rajta erőt, és megint egy szálig elbocsátotta a cselédséget, egyszerre csak látja, hogy ott áll előtte Céleste: bűnbánó viselkedése, áhítatos és komoly arca könnyekig meghatotta. Valentine a fejére olvasta a bűnét, és kérve kérte, esküdjön meg Isten szent nevére, hogy soha többé nem bukik el, mire Céleste sírva fakadt, elmondta, hogy gyónni, áldozni jár, sőt megmutatta a rougemont-i paptól hozott igazolást is, amely mélységes jámborságát és magasrendű erkölcsiségét bizonyítja. A bizonyítvány eloszlatta Valentine utolsó kételyeit is: megértette, milyen értékes segítség számára ez a nő az otthoni élet egyre növekvő félelmében, a házi zűrzavar okozta fáradtságban. Céleste éppen erre számított: minden hatalom az ő kezébe fog kerülni. Támogatta Lucie-t a vallási szertartások túlzott gyakorlásában, és két hónap leforgása alatt kolostorba hajtotta a lányt. Gaston már csak a szabadság napjait töltötte otthon. Tehát már csak Andrée maradt a lakásban, ő zavarta még, ő akadályozta jelenlétével a ház megálmodott kifosztását. A szobalány ezért munkálkodott oly nagy buzgósággal a kisasszony férjhezmenetelén.
    Egyébként Ambroise - egyetemes hódításai keretében - meghódította Andrée-t is. A lány már egy évvel ezelőtt találkozott vele Du Hordelnél, amikor a nagybácsi még nem is gondolt arra, hogy összeházasítsa őket. Drága nagy gyerek volt a lányka, kis fehér juhocska, ahogy anyja nevezte. A mosolygó, oly gyengéd és szép fiatalember betöltötte minden gondolatát, reménységévé lett, és szívesen menekült hozzá, amikor nagyon szenvedett a magánytól és az elhagyatottságtól. Bátyja már nem verte, mégis érezte a szétrombolt család növekvő nyugtalanságát, és bár nem volt tisztán tudatában környezete szégyenteljes és szennyes voltának, mégis megérezte belőle a fenyegetést. Amikor aztán nagybátyja - megmentéséről álmodozva - óvatosan kifaggatta, mi a véleménye a férjhez menésről, Ambroise-ról, a karjába vetette magát, és a kövér könnycseppek hálájáról és beismeréséről vallottak. Valentine, amikor megkérdezték a véleményét, meglepődött. Egy Froment fiú? Elvették tőlük Chantebled-t, most ráadásul el akarják venni az egyik lányukat is? De hát a család az összeomlás szélén állt, nem lehetett ésszerű ellenvetése. Soha nem szerette Andrée-t, mindig a szemére hányta, hogy dajkája, Catiche, állati tejjel szoptatta, és ezzel a maga gyermekévé tette. Sokszor mondta, hogy ez az oly kezes, oly gyengéden bájos juhocska nem is igazi Séguin. Céleste úgy tett, mintha védené a gyermeket, valójában ellene uszította az anyát, és vágyat ébresztett benne, hogy gyorsan férjhez adja, és ezzel megszabaduljon tőle, hiszen másfajta szenvedélyek töltik be életét. Du Hordelnek, miután hosszabb megbeszélést folytatott Mathieuvel, aki megígérte hozzájárulását, már csak Séguin beleegyezését kellett megszereznie, aztán a szülőkön a sor: forma szerint is kérjék meg a lány kezét. Ám nagyon nehéz volt Séguint megfelelő körülmények között találni. Múltak a hetek, folyton nyugtatni kellett Ambroise-t, aki nagyon szerelmes lett, mivel hódító lángelméje minden bizonnyal megsúgta, hogy a szerelmes és egyszerű lányka ruhája redőjében tapintatosan a jövendő birodalmát hozza el neki.
    Mathieu egyszer az Antin sugárúton járva hirtelen kíváncsi lett: felmegy és megnézi, itthon van-e már Séguin, aki érthetetlen okokból egyszerre csak eltűnt, és - mint gondolták - egy szép napon váratlanul elutazott Olaszországba. Ekkor találkozott Céleste-tel, és mivel négyszemközt voltak, úgy vélte, itt az alkalom, hogy nyomára jusson Kés asszonynak. Elbeszélgetett hát vele egy kicsit, végül megkérdezte: mi van a helyszerzőnővel, mivel - mint mondta - egyik barátja jó szoptató dajkát keres.
    - Jókor érdeklődik - felelte szolgálatkészen a szobalány -, Kés asszonynak éppen ma kell elhoznia egy gyereket kis szomszédnőnkhöz, Menoux-néhoz. Mindjárt négy óra, mostanra ígérte jövetelét... Ismeri, ugye, Menoux-nét? Az első utcában balra a harmadik bolt.
    Aztán elnézést kért, hogy nem kíséri el.
    - Egyedül vagyok itthon. A nagyságos úrról még mindig semmi hír. Szerda van, a nagyságos asszony ilyenkor elnököl az egylet ülésén, Andrée kisasszonyt pedig a nagybácsikája vitte el, azt hiszem, sétálni.
    Mathieu sietett Menoux-néhoz. Már messziről meglátta a bolt ajtajában a rőfösasszonyt: a kor még jobban összetöpörítette, negyvenesztendős korára megint olyan csenevész lett, mint egy kislány, arca éles, mint a finom penge. Szinte égett a néma tevékenykedéstől, húsz év óta megveszekedetten árult két sou-ért cérnát, három sou-ért varrótűt, vagyont soha nem szerzett, de boldog volt, hogy férje fizetéséhez hozzácsaphatta a maga szegényes havi keresetét, és édességet vehetett neki. Az ember reumás, nemsokára biztosan ott kell hagynia állását a múzeumban, akkor meg hogyan élnének meg a pár száz frank nyugdíjból, ha ő nem folytatná tovább a kereskedést? Meg aztán soha nem volt szerencséjük: az első gyerek meghalt, a második későn született, bár nagy örömmel fogadták, elég nagy teher volt nekik, főleg most, amikor az asszony kénytelen volt elhatározni, hogy visszaveszi magához. Ezért találta most Mathieu a bolt küszöbén a várakozás nagy felindultságában: a távolba nézett, a sugárút sarkát leste.
    - Tudom, uram. Céleste küldte... Nem, Kés asszony még nincs itt. Nagyon csodálkozom... de minden pillanatban megjöhet... Ha nem restelli, uram, jöjjön be, és foglaljon helyet.
    Mathieu nem fogadta el az egyetlen széket, amely teljesen elzárta a szűk teret, ahol három vevő se igen férhetett el. A háttérben, egy üvegajtó mögött, a család lakóhelyisége volt - egyszerre konyha, ebédlő és háló -, amely csak egy csatornaszellőztető nyíláshoz hasonló nedves udvarról kapott levegőt.
    - Látja, uram, milyen szűken vagyunk. Viszont csak nyolcszáz frankot fizetünk, és ennyi bérért hol kaphatnánk üzlethelyiséget? Nem is szólva arról, hogy idestova húsz éve erről a környékről való minden vevőm... Ó, én nem panaszkodom, én nem vagyok kövér, én elférek. A férjem meg csak este jön haza, beül a karosszékébe, elszív egy pipát, nem sokat kínlódik. Úgy kényeztetem, ahogy csak bírom, ő meg elég okos ahhoz, hogy ne kérje azt, ami nincs... Gyerekkel viszont elviselhetetlen.
    Visszatért szívébe első kisfiának, a kis Pierre-nek az emléke, szeme könnyel telt meg.
    - Látja, uram, ennek már tíz éve. Még most is magam előtt látom Kés asszonyt, ahogy visszahozza a kicsit, amint most nemsokára visszahozza a másikat. Telebeszélték a fejemet, hogy Rougemont-ban ilyen meg olyan jó a levegő, hogy kész paradicsom a gyerekeknek, meg hogy milyen piros lesz az enyémnek az arca, így aztán ott hagytam ötéves koráig, közben gyötört a fájdalom, hogy itthon nincs számára hely. Mennyi ajándékot csikart ki tőlem a dajka, mennyi pénzt áldoztam! Ó, el sem tudja képzelni! Tönkrementem! Aztán már csak annyi idő maradt, hogy hazahozassam. És a gyerek, akit visszakaptam, olyan sovány volt, olyan sápadt és gyenge, mintha egész életében nem evett volna egy falat jó kenyeret. Két hónap múlva a karomban halt meg... Higgye el, uram, az apja ennek lett a betege, és azt hiszem, ha nem szerettük volna egymást oly gyengéden, mindketten a folyónak mentünk volna.
    Lázasan, alig törölve le szeméről a könnyeket, megint kiállt az ajtóba, és a várakozás szenvedélyes pillantásával nézett a sugárút felé. De semmit nem látott, ezért visszatért:
    - Így aztán megértheti, milyen meghatottság vett rajtunk erőt két éve, amikor - harminchét éves múltam már - még egy fiút szültem. Mintha fiatal házasok lennénk, majd eszünket vesztettük az örömtől. És mégis: mennyi gondot, milyen zavart okozott! Őt is ki kellett adnunk dajkaságba, nem tarthattuk magunknál. Megesküdtünk ugyan, hogy nem küldjük Rougemont-ba, de aztán azt mondtuk, hogy ismerjük a helyet, és hogy ott sem lesz rosszabb sora, mint máshol. Csak annyi volt a különbség, hogy Vimeux-néhez adtuk, mivel hallani sem akartam Loiseau asszonyról, aki oly rútul elintézte Pierre-emet. De most, amikor a kicsi betöltötte a második évét, nekem ugyan ígérhettek fűt-fát, fogadkozhattak: ragaszkodtam ahhoz, hogy hazahozzák, bár azt sem tudom, hova fektetem... Már egy órája várom, és reszketek, hiszen mindig félni kell valami katasztrófától.
    Képtelen volt bent maradni az üzletben: kiállt az ajtóba, nyakát nyújtogatva, merev tekintettel bámult a sarok felé. Hirtelen felkiáltott, a szívéből jött a hang:
    - Itt vannak!
    És belépett Kés asszony minden sietség nélkül, mogorva arccal, holtfáradtan Menoux-né karjába helyezte az alvó gyermeket, és megszólalt:
    - A fejemet teszem rá, hogy a maga Georges-ának megvan a súlya. Erről aztán nem mondhatja, hogy a csontvázát kapta vissza.
    Az anya egész testében megreszketett, le kellett ülnie, mert megcsuklott a térde, ölében ringatta a kicsit, csókolgatta, nézegette, rögvest meg akart bizonyosodni afelől, egészséges-e, megmarad-e. Sápadt, kövér arca volt a gyereknek, erősnek látszott, a vonásai szétfolytak. De amikor nyugtalanságtól reszkető kézzel kibontotta ruháiból, Menoux-né úgy találta, hogy a gyereknek satnya a lába-karja, a hasa meg puffadt.
    - De kövér a hasa! - suttogta, és az új félelem komorrá tette, elűzte mosolyát.
    - Csak panaszkodjon! - kiáltott rá Kés asszony. - A másik keszeg volt, ez meg hájas... Soha nem lehet az anyáknak eleget tenni.
    Mathieu első pillantásra felismerte a gyermekben a levessel táplált, spórolásból kenyéren és vízen tartott kisgyermeket, könnyű áldozatát a csecsemőkor minden gyomorbetegségének. És ahogy elnézte a szerencsétlen teremtést, feltámadt előtte a szörnyűséges Rougemont, a kisdedek mindennapos lemészárlása, úgy, ahogy egykoron hallotta. Loiseau asszony, aki olyan visszataszítóan koszos, hogy a csecsemők valósággal megrohadnak nála a trágyadombon; Vimeux-né, aki soha egyetlen fillért nem adott ki tejre, végigkoldulta a falut kenyérhéjért, és olyan korpalevest kevert a gondjaira bízott kicsiknek, akár a disznóknak; Gavette-né, aki mindig a mezőkön dolgozott, a gyerekeket meg egy béna öregre bízta, akitől egyik-másik a tűzbe potyoghatott. Cauchois asszony, aki senkire nem bízhatta gondozottjait, ezért egysze¬rűen bekötötte őket a bölcsőbe, társaságul a tyúkokat hagyta nekik, amelyek seregestül rájuk özönlöttek, s kicsipkedték légyfalta szemüket. Tort ült a halandóság, tömegesen folyt a mészárlás, kitárták az ajtót a sorba állított bölcsőkre, hogy minél hamarabb hely legyen a Párizsból érkező újabb szállítmányoknak. Mégsem hal meg mindegyik, hiszen - legalábbis ez az egy - visszajött. De amelyik élve tért haza, kicsit az is magában hordozta az ottani halált, Rougemont-ban pedig nőttön-nőtt a társadalmi önzés rettenetes istenének emelt hullahalom.
    - Nem bírom már a lábam, leülök - szólalt meg újra Kés asszony, és leroskadt a pult mögött álló szűk padocskára. - Ó, micsoda mesterség! És hogy néznek ránk, mintha szívtelen bűnözők, tolvajok lennénk!
    Ő is elvénült már, bőre barnára cserződött, szája mint a madár csőre. Szeme azonban élénken villogott, pillantását dühödt kegyetlenség tette élessé. Bizonyára nem gazdagodott eléggé gyorsan, mert szünet nélkül siránkozott, milyen rosszul megy a szakma, a szülők egyre zsugoribbak, a hivatalok packáznak vele, általában mindenfelől hadat üzentek a helyszerzőnőknek. Reménytelen szakma ez, bizonyára levette róla a kezét az a magasságos Isten, hogy negyvenöt éves korában is ezzel veszkődik, és még mindig nem tett félre egyetlen garas járadékra valót sem.
    - Belepusztulok már, s akármeddig csinálom, csak rossz szót kapok, pénzt meg alig. Hiszen látja, maga is milyen igazságtalan: idehozok egy pompás gyereket, s milyen képpel fogadja... Az ember lányának igazán elmegy a kedve attól, hogy jót tegyen.
    Talán sirámainak is csak egyetlen célja volt: lehetőleg minél nagyobb ajándékot bezsebelni a rőfösasszonytól. Menoux-nét igencsak felkavarták a hallottak. A gyerek felriadt a szunyókálásból, s torkaszakadtából bőgni kezdett. Kevéske langyos tejet tukmáltak bele. Az elszámolás után a helyszerzőnő jobb kedvre derült, látta, hogy tíz frank borravaló marad neki.
    Amikor búcsúzkodni kezdett, Menoux-né odamutatott Mathieu-re:
    - Ez az úr magát várja valamilyen ügyben.
    Kés asszony évek óta nem látta az úriembert, mégis pontosan emlékezett rá. De nem is fordult oda hozzá, tudta róla, hogy sok mindenben benne van a keze, nem lehet teljes diszkréciót várni tőle, pedig a helyszerzőnő ügyletei megkívánják az ilyesmit. Ezért csak ennyit mondott:
    - Ha az úr megmondja, miről van szó, szívesen állok a szolgálatára.
    - Magával megyek - mondta Mathieu. - Útközben elbeszélgetünk.
    - Pompás! Nekem is ez lesz a legjobb, mivel sietnem kell.
    Amikor már kint jártak, Mathieu elhatározta, hogy nem alakoskodik az asszonnyal. Legjobb lesz, ha kereken megmondja neki, mit akar, aztán pénzen megvásárolja a hallgatását. A helyszerzőnő már az első szóból értett. Pontosan emlékezett Norine gyermekére: tucatjával vitt ugyan apróságokat a menhelyre, de a sajátságos körülmények, a beszélgetés, a rohanás a kocsival - mindez megrögződött az agyában. Különben is öt nap múltán viszontlátta a gyereket Rougemont-ban, még azt sem felejtette el, hogy barátnője, az ápolónő jött a kicsiért, hogy elhelyezze Loiseau asszonynál. De azóta nem érdeklődött utána, azt hitte, hogy meghalt, elpusztult, mint annyi más gyerek. És nagyon meglepődött, amikor azt hallotta, hogy a Saint-Pierre-tanyán, Montoir bognármesternél tanoncoskodna a tizenöt esztendős Alexandre-Honoré.
    - Ó, uram, bizonyára téved. Jól ismerem Montoirt Saint-Pierre-ből. Valóban tart egy gyámfiút, a kora is egyezik azzal, amit ön mond. De az a gyerek Cauchois-nétól jött, egy Richard nevű nagy darab, vörös suhanc, pár nappal a másik előtt hozták. Megtudtam, ki az anya, és látja, ön éppen úgy ismeri, mint én: senki más, mint Amy, az az angol nő Bourdieu-nétól, régi vendége, azt mondják, már háromszor feküdt nála... Az a vörös hajú kölyök semmiképpen nem lehet az ön Norine-jának a gyereke Alexandre-Honoré barna volt.
    - Akkor csak arról van szó - mondta Mathieu -, hogy a bognár még egy tanoncot tart. Az értesüléseim pontosak, hivatalos forrásból tudom.
    Kés asszony meghökkent, széttárta a karját, hogy ő semmiről nem tud, aztán hirtelen megadta magát.
    - Elképzelhető, lehet, hogy két tanonc is dolgozik Montoir-nál. Népes ház az, én meg hónapok óta nem jártam Saint-Pierre-ben, így aztán semmi bizonyosat nem mondhatok... Tulajdonképpen mit is akar tőlem az úr?
    Mathieu érthetően elmagyarázta, mit vár tőle. Szerezzen a gyerekről nagyon pontos értesüléseket, tudja meg, milyen az egészségi állapota, milyen a jelleme, hogyan viselkedik, tanítója meg volt-e elégedve eredményeivel, a mesternek van-e rá egyetlen rossz szava is, azaz folytasson kimerítő nyomozást. Azonban mindennél fontosabb, hogy se a gyerek, se senki a környezetből meg ne sejtse, hogy utána kutat. Feltétlen titoktartást!
    - Nem lesz nehéz, uram. Mindent megértettem, bízhat bennem... Csak adjon egy kis időt; az lesz a legjobb, ha élőszóval mondok el mindent, amit megtudtam, két hét múlva megint bejövök Párizsba... És ha önnek is jó, mához két hétre két órakor találkozzunk a Roquépine utcában a Broquette-ház irodájában. Olyan biztonságos ott, mint a sírban, én meg különben is úgy érzem ott magam, mintha otthon lennék.
    Néhány nappal később Mathieu bent járt a gyárban fiánál, Blaise-nél. Constance meglátta, odahívta magához, és oly nyíltan nekiszegezte a kérdést, hogy Mathieu kénytelen volt elmondani, mit tett eddig, hol tart a kutatásban, amelyre megbízást kapott. És amikor Constance meghallotta, hogy Mathieu a következő hét szerdáján találkozik a helyszerzőasszonnyal, határozottan kijelentette:
    - Jöjjön értem, magam akarom kikérdezni azt az asszonyt. Bizonyosságra van szükségem.
    A Roquépine utcai Broquette-ház tizenöt év alatt semmit sem változott, mindössze annyi történt, hogy Broquette-né meghalt és lánya, Herminie, lépett az örökébe. Kezdetben úgy látszott, hogy az oly méltóságteljes szőke hölgynek, a cég tiszteletet parancsoló fejének, az erkölcsi és polgári erények nemes megjelenésű zászlóvivőjének hirtelen kiesése pótolhatatlan veszteséget okoz. Ám kiderült, hogy a regényeket faló, hosszú, sápkóros Herminie, aki a szoptatós dajkák tejáradatának közepette unott képpel hordozta érdektelen szüzességét, szintén finoman tud reprezentálni, és elbűvöli az ügyfeleket. Harmincéves korára sem ment még férjhez, nem voltak vágyai: mintha mindentől megundorodott volna a dús keblű lányok láttán, akiknek a karja tele volt nyivákoló kölykökkel. Egyébként titokban az apa, Broquette úr volt a ház mindenható, nyugtalan lelke: hatvanöt éves múlt már, mégis ő tartott mindent rendben, úgy egzecíroztatta a frissen érkezett dajkákat, mint az újoncokat, mindenbe beleszagolt, mindenhová elért a keze, örökké fel s le rohangált gyanús és ocsmány garniszállója három emeletén.
    Kés asszony a kapualjban várta Mathieu-t. Amikor észrevette az ismeretlen, soha nem látott Constance-ot, meglepődött. Ki ez a hölgy, mi köze az egész ügyhöz? Mohó kíváncsiság lobbant fel a szemében, de rögtön kioltotta. És mivel Herminie hanyag előkelőséggel libegett az irodába, és két úr előtt felsorakoztatott egy csomó dajkát, a helyszerzőasszony bevezette vendégeit a kiürült ebédlőbe, amelynek levegőjét megmérgezte az égett zsír fertelmes bűze.
    - Ne haragudjanak, uram és asszonyom, de nincs más szabad zug. Egy tűt nem lehet már ebben a házban leejteni.
    Aztán szúrós tekintettel végignézte Mathieu-t és Constance-ot, és mivel új személyt kellett beavatni a titokba, elhatározta: csak akkor beszél, ha kérdezik.
    - Nyíltan beszélhet... Mindennek utánanézett, úgy, ahogy mondtam?
    - Úgy, uram. Mindent elvégeztem, és azt hiszem, jól végeztem el.
    - Akkor halljuk az eredményt... Ismétlem, őnagysága előtt nyíltan beszélhet...
    - Ó, uram, rövidre foghatom... Igaza volt, Montoir, a saint-pierre-i bognármester valóban két tanoncot tartott, és az egyik tényleg Alexandre-Honoré volt, a csinos szőke lány fia, akit együtt vittünk le. Megpróbálkozott három-négy más mesterséggel, alig két hónapja volt csak Montoirnál, ezért nem tudtam róla. De itt sem bírta ki sokáig, három héttel ezelőtt meglépett...
    Constance nem bírta visszafojtani nyugtalanságát, felkiáltott, és elvágta az asszony szavait.
    - Mi az, hogy meglépett?
    - Ahogy mondom, asszonyom. Tehát megszökött, sőt, ezúttal bizonyosra vehető, hogy jó messzire elhordta az irháját, mert úgy tűnt el, hogy magával vitte a mesternek, Montoirnak háromszáz frankját.
    Vékony, száraz hangja úgy csattant, mint a fejszecsapás. Nem értette ugyan, miért sápad el hirtelen a hölgy, miért rendül meg, mégis látszott, hogy kegyetlenül élvezi szavai hatását.
    - Biztos abban, amit megtudott? - kérdezte tovább a vergődő Constance. - Talán csak falusi pletyka az egész.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364780Z
Webáruház készítés