Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Émile Zola: Plassans meghódítása_MOBI

Émile Zola: Plassans meghódítása_MOBI
640 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tizenhatodik fejezet

    Az immár tizenhétesztendős Désirée még mindig a régi, ártatlan nevetésü gyermekleányka. Szép, nagy, erős hajadonná serdült, asszonyosan gömbölyü karral és vállal. Nőtt és fejlődött, mint valami erőteljes növény, boldogan, hogy nőhet, mitsem törődve azzal a szerencsétlenséggel, amely üressé és komorrá tette a házat.
    - Te soha nem nevetsz, - mondotta Désirée az atyjának. - Nem játszanánk együtt az ugrókötéllel? Hiszen az olyan mulatságos!
    A kert egy darabkáját egészen kisajátitotta a maga számára, ahol azután ásott, zöldséget ültetett s azokat öntözgette. A nehéz munkákban tellett az öröme. Majd csirkéket nevelt, amelyek azonban lelegelték a veteményét. És ekkor anyai jóakarattal megpirongatta a csirkéket. Ásás és játék közben meg az állataival való bibelődése közepette iszonyatosan bemocskolta magát.
    - Szinte ragad a piszok-mocsoktól ez a leány! - fakadt ki Rose. - De ne is tegye be hozzám a konyhába a lábát, hogy mindent besározzon!... A nagyságos asszony tulságosan is jó hozzá, hogy annyira cicomázza. Én bizony nem bánnám, hadd vájkáljon a sárban kedvére.
    Lenyügöző szenvedélye Marthe-ot annyira kiforgatta a maga valóságából, hogy még arra sem ügyelt, vajjon Désirée mikor vált fehérnemüt, aki gyakran akár három hétig is elviselt egy inget. Harisnyáinak, amelyek félretaposott sarku, csámpás cipőire hajlottak vissza, egyszerüen nem volt sarkuk; nyomoruságos ruhája koldusrongyokként lógott le testéről. Egyszer maga Mouret volt kénytelen tűt venni a kezébe, hogy összeöltse Désirée rongyos ruháját, amely annyira végigszakadt a hátán, hogy a bőre is kilátszott. A félmeztelen Désirée azonban válláig érő hajával, piszoktól fekete kezével s maszatos ábrázatával csak jót nevetett rajta.
    Marthe hovatovább bizonyos undorfélét érzett saját leánykája iránt. Mikor Marthe, hajában azzal a jellegzetes templomi illattal a miséről hazatért, módfölött kellemetlennek találta azt az erős, átható földszagot, ami Désirée ruhájából áradt feléje. Nyomban a reggeli után le is küldte a leányát a kertbe, nem birván megtürni maga közelében, mert izgatta, ingerelte őt ez a hatalmas egészség, a csengő kacagás, amely Désirée ajkáról minden csekélységre s minduntalan fölcsattant.
    - Istenem, be kifáraszt engem ez a gyermek! - mormolta olykor Marthe kimerültségtől ványadt arccal.
    E panaszok hallatára azután Mouret egy izben dühösen ráförmedt:
    - Ha éppen terhedre van, hát ennek is kitehetjük a szürét, mint a másik kettőnek.
    - Hát bizony nagy megnyugvásomra szolgálna, ha már nem volna itt! - felelte Marthe kurtán.
    A nyár vége felé történt. Egy délután Mouret ijedten vette észre, hogy Désirée hangja egyszerre elnémult, ami pedig néhány perccel korábban ugyancsak betöltötte a kert egész tulsó végét. Rohanvást futott le tehát a kertbe s ott találta a földön elterülve Désirée-t, aki arról a létráról pottyant le, amelyre azért mászott föl, hogy fügét szedjen. Szerencsére a bokrok fölfogták és enyhitették a zuhanás erejét. Mouret riadtan kapta ölbe a leányát és segitségért kiáltozott. Szinte már holtnak vélte, de Désirée hamarosan magához tért s váltig erősitgette, hogy nem ütötte meg magát s legott ujra föl akart mászni a létrára.
    Ezalatt Marthe is leért a lépcsőn s mikor Désirée nevetését meghallotta, bosszusan igy szólt:
    - Még a sirba fog vinni engem ez a gyermek! Szüntelenül azon jár az esze, hogyan ijesszen reám. Bizonyos, hogy szándékosan esett le a létráról. Ez már igazán türhetetlen! Bezárkózom a szobámba, elmegyek reggel hazulról és csak estére jövök haza... Ugy, csak nevess, te oktondi! Hát lehetséges az, hogy én hoztam a világra ezt az ostoba teremtést? Ó, be sok bajt zuditasz még a fejemre!
    - Az már szent igaz! - tette hozzá Rose, aki a konyhából rohant elő. - Nagy bajkeverő itt ez a gyerek s bizony nehéz lesz majd férjhez adni valaha.
    Mouret, akit sziven talált ez a beszélgetés, csak hallgatta és bámulta őket. Nem szólt egy szót sem s ott maradt a leányával együtt a kert végében, ahol késő estig csendesen elbeszélgettek ketten.
    Másnap Marthe és Rose egész reggel távol voltak hazulról; a Plassans-tól egy mérföldnyire eső Saint-Janvier-kápolnába mentek misét hallgatni, ahová az egész város ájtatos lakossága ma zarándokutra kelt. Mikor onnan visszaérkeztek, Rose hideg reggelit szolgált föl. Marthe már jó néhány perc óta falatozott, mikor észrevette, hogy Désirée nincs jelen.
    - Talán bizony nincs étvágya Désirée-nek? - kérdezte Marthe. - Miért nem reggelizik velünk?
    - Désirée nincs már itt, - felelte Mouret, aki hozzá sem nyult az ételhez. - Ma reggel elvittem magammal Saint-Eutrope-ba, a dajkájához.
    Marthe kissé elsápadt s meglepetten, sértődve tette le villáját.
    - Megkérdezhettél volna engem is, - jegyezte meg.
    Mouret azonban folytatta anélkül, hogy egyenes választ adott volna neki.
    - A dajkájánál jó helyen van Désirée. Az a derék asszony nagyon szereti őt s majd vigyázni fog reá... Igy hát a gyermek nem fog többé kinozni téged s nem ad többé okot panaszra senkinek.
    Minthogy Marthe hallgatott, Mouret hozzátette még:
    - Hogyha pedig ezt a házat még ezután sem találod elég csöndesnek, hát csak szólj és én is elmegyek.
    Marthe félig fölemelkedett helyéről s a szeme fölcsillant. Az ura olyan kegyetlen csapást mért reája, hogy Marthe kinyujtott kezével olyan mozdulatot tett, mintha az üveget akarná az ura fejéhez vágni. Ebben az oly sokáig meghunyászkodó, alázatos teremtésben valami szokatlan harag lobbant föl hirtelen mostanában; gyülölte nőttön-nőtt ez ember iránt, aki szüntelenül ott lábatlankodott körülötte, mint a rossz lelkiismeret. Marthe szinlelt nyugalommal folytatta az evést s leányát többé szóba sem hozta. Mouret rendesen összehajtogatta az asztalkendőjét, ott maradt ültőhelyében a feleségével szemközt, hallgatva villájának csörömpölését s tekintetét lassan körülhordozta ebben az ebédlőben, amely hajdan oly zajosan vidám volt a gyermekek lármájától, ma pedig olyan puszta és szomoru. Mintha jégveremben volna: olyannak érezte ezt a szobát. Mikor Marthe beszólitotta Rose-t, hogy hozza be a csemegét: Mouret szeme könnybelábadt.
    - Ugy-e, hogy jó étvágya van a nagyságának! - mondotta Rose, egy tányérravaló gyümölcsöt téve az asztalra. - Mert bizony mi sokat gyalogoltunk ám! Hogyha Mouret ur nem volna pogány s velünk jött volna: az ürücombot bizonyára nem a nagysága fogyasztotta volna el egyedül.
    Miközben Rose tányérokat váltott, szünet nélkül járt a szája.
    - A Saint-Janvier-kápolna nagyon szép, de nagyon kicsiny... Ugy-e, nagysága, látta azokat az urihölgyeket, akik későn érkeztek! Azoknak már odakünn kellett térdepelniök a napsütésben... Csak az nem megy a fejembe: miért jött Condamin-né kocsin! Hiszen ilyenmódon semmi értelme sincs a zarándoklásnak... A reggelt kellemesen töltöttük el, nemde, nagyságos asszonyom?
    - Ugy van, kellemes volt a reggel, - ismételte meg Marthe. - Mousseau abbé szónoklata nagyon megható volt.
    Mikor azután már Rose is észrevette Désirée hiányát s megtudta, hogy elvitték a háztól, felkiáltott:
    - Hitemre mondom, hogy jó gondolat volt a nagyságos ur részéről!... A konyhaedényeimet mind elhordta, hogy a zöldségeit megöntözze... Most már legalább nyugodtan föllélegezhetünk.
    - Kétségkivül, - jegyezte meg Marthe, egy körtét megszelvén.
    Mouret most már fulladozott. Otthagyta az ebédlőt, rá sem hederitve Rose szavaira, aki utána kiáltott, hogy tüstént hozza a kávét. Marthe, aki most már magára maradt az ebédlőben, nyugodtan elfogyasztotta a körtéjét.
    Faujas-né épp akkor jött le a lépcsőn, mikor Rose a kávét hozta.
    - Tessék csak besétálni, - mondotta Rose - legalább lesz kivel beszélgetni a nagyságának s azután megihatja azt a csésze kávét, amely Mouret uré lett volna, ha el nem rohan, mint valami futóbolond.
    Faujas-né leült Mouret helyére.
    - Azt hittem, hogy önök nem szoktak kávézni, - mondotta Faujas-né, miközben cukrot tett a kávéjába.
    - Nem bizony, valamikor, amikor még Mouret ur kezelte a pénzt, - felelte Rose. - Most azonban őnagysága bolond volna, ha megtagadná magától azt, amit szeret.
    Legalább egy jó óra hosszat elbeszélgettek. Marthe, aki végül is elérzékenyült, elárulta bánatát Faujas-nénak: az ura iszonyatos jelenetet rögtönzött a leánya miatt, akit hirtelen elhatározással magával vitt s a leányka dajkájánál helyezett el. Marthe mentegetődzött: váltig fogadkozott, hogy szereti a gyermekét, akit legközelebb meg fog látogatni.
    - Egy kissé bizony zajosan viselkedett a leányka, - sugalmazta ügyesen Faujas-né. - Én gyakran sajnáltam önt, asszonyom... A fiam különben le is mondott volna arról, hogy a kertben olvasgassa a breviáriumát, annyira megzavarta a fejét.
    E naptól kezdve Marthe és Mouret étkezései csöndesek és szótlanok lettek. Esős ősz köszöntött be; szomoru látványt nyujtott az ebédlő két külön teritékével, amiket a nagy asztal egész szélessége választott el egymástól. Komor homály borult minden zugra, hidegség áradt le a mennyezetről.
    - Mintha csak temetésen volna az ember, - mondogatta Rose.
    - Ejnye, ejnye, - mondotta tréfás hangon Rose, mikor felszolgálta az ételt - miért csapnak ekkora lármát!... Igy igazán nem kell félniök attól, hogy végre is elkopik a nyelvük... Legyen hát jobbkedvü, nagyságos ur, hiszen olyan képet vág, mintha temetésen volna. Bizony még betegágyba dönti a nagyságos asszonyt. Bizony nem használ az az egészségnek, ha szótlanul költi el az ember az eledelét!
    Mikor azután az első fagyok is beköszöntöttek, Rose - aki a maga részére le akarta kötelezni Faujas-nét - főzésre felajánlotta neki tüzhelyét a konyhában. A dolog ugy kezdődött, hogy Faujas-né főzőüstjeit forralás céljából levitte a konyhába: ők nem gyujtottak tüzet, az abbé pedig sürgősen borotválkozni akar. Majd tüzes vasalót, azután pedig serpenyőket kért kölcsön, később pedig pecsenyesütő tepsire volt szüksége, hogy ürücombot süssön nyárson. A vége az lett, hogy - odafenn nem lévén megfelelő tüzhelye - elfogadta Rose ajánlatát, aki azután venyigével ugy bereccsentett, hogy akár egy egész birka megsült volna a tüzén.
    - Ugyan, sose feszélyezze ez magukat! - mondotta Rose, miközben ő maga forgatta meg a tüzön az ürücombot. - Ugy-e, hogy elég nagy a konyha? Ketten is elférünk benne... De hogyan is tudta kibirni mindmostanáig: a földön, a szoba kandallója előtt, egy ócska takaréktüzhelyen főzni. Engem ugyan már rég megütött volna a guta!... No, dehát Mouret uram is nevetséges egy ember: konyha nélkül hogyan adhatja ki a lakást! Annyi bizonyos, hogy önök igazán derék, béketürő, éppen nem rátartó emberek.
    Lassanként, hovatovább, Faujas-né a reggelijét és az ebédjét is Mouret-ék tüzhelyén készitette el. Kezdetben még a maga szenét, olaját és füszerét vitte le oda magával; később azonban, ha a főzéshez szükséges egyet-mást fentfelejtett, Rose dehogy is engedte, hogy fölfáradjon érte, hanem mindenáron rávette, hogy vegye csak el bátran a Mouret-ék konyhaszekrényéből.
    - Ime, itt a vaj, az a csipetnyi, amit a kés hegyére vesz, még nem tesz tönkre bennünket. Vegye tudomásul, asszonyom, hogy itt minden az ön rendelkezésére áll... A nagyságos asszony bizony még meg is dorgálna, ha megakadályoznám önt abban, hogy kedvére berendezkedhessék nálunk.
    Ily módon bizalmas barátság fejlődött ki Rose és Faujas-né közt. Rose tulboldog volt, hogy végre állandóan kéznél volt valaki, aki hajlandó meghallgatni az ő szószátyárkodásait, mialatt a rántásokat kavargatta. De egyébként is nagyon megértették egymást, ő és a pap édesanyja, akit egyszerü kartonruhája, darabos arca, parasztos durvasága ugyszólván egy szinvonalra süllyesztett le hozzá. Szinte órák hosszat el tudtak üldögélni a kialudt tüzhely mellett. Faujas-né csakhamar egyeduralmat gyakorolt a konyhában; de azért megőrizte kiismerhetetlen magatartását, éppen csak annyit mondott, amennyit mondani jónak látott, viszont elmondatott magának mindent, amire éppen kiváncsi volt. Ő állapitotta meg Mouret-ék ebédjét, ő izlelte meg az ételeket, mielőtt beküldte hozzájuk; viszont Rose külön készitett az abbé számára különféle nyalánkságokat: cukrozott almát, rizsfölfujtat, fánkot. Az ételeik azután összekeveredtek, serpenyőik összecserélődtek s a kétféle ebéd annyira egybeolvadt, hogy Rose, mikor a tálalásra került a sor, nevetve kiáltott föl:
    - Ugyan, mondja csak, asszonyság, önöké ez a serpenyőben sült tojás? Én bizony nem tudom, hogy kié... Szavamra mondom, legjobb lenne, ha együtt étkeznénk.
    Mindenszentek napján reggelizett Faujas abbé legelőször Mouret-ék ebédlőjében. Az abbé sietett, mert még vissza kellett mennie a Saint-Saturnin-székesegyházba. Nehogy az abbé sok időt veszitsen: Marthe leültette őt az asztal mellé azzal, hogy az édesanyjának legalább nem kell két emeletet másznia. Egy hét mulva immár szokássá vált, hogy Faujas-ék minden étkezéskor lejöttek Mouret-ékhoz, körülülték az asztalt s ott várták meg a kávét. Az első napokban még külön-külön főztek, Rose azonban később ugy találta, hogy biz ez nagy ostobaság, kijelentvén egyuttal, hogy meg tud ő főzni négy személy számára is, Faujas-néval pedig majd csak megegyeznek valahogy.
    - Ugyan, sose hálálkodjanak! - jelentette ki Rose. - Hiszen önök kedveskednek azzal, hogy lejönnek hozzánk és társalognak a nagyságos asszonnyal s egy kis vidámságot hoznak ide magukkal... Én már be se merem tenni a lábamat abba az ebédlőbe, mert mintha halottasszobába lépnék... Olyan üres és kihalt, hogy szinte félelmetes... Hogy Mouret ur adja a haragost: hát csak magára vessen! Ő maga bánja meg.
    A kályhában pattogott a tűz, a szoba jól bemelegedett. A tél enyhe volt. Soha még Rose ilyen gondosan asztalt nem teritett, a plébános ur székét pedig ugy helyezte el a kályha közelében, hogy a hátát a tűz melegitse. Különös gondot forditott az abbé poharára, késére, villájára; ha netán az asztalteritő valahogyan egy kis foltot kapott, még arra is volt gondja, hogy ez a folt nehogy az abbé ur elé kerüljön. Szóval: a figyelem ezernyi jelével halmozta el az abbé urat.
    Hogyha Rose olyan ételt készitett, amelyet a plébános ur kiváltképpen szeretett, mindannyiszor előre figyelmeztette, hogy az étvágyát el ne rontsa mással. Viszont, néha meglepetést tartogatott számára: letakarva hozta be a tálat, mosolygott s kérdő tekintetet vetett az abbé felé, miközben diadalittasan mondotta:
    - Ezt a plébános urnak szántam! Töltött ruca olajbogyóval, ahogy ő kedveli... A nagyságos asszony majd ad egy szeletet a plébános urnak, az ő számára készitettem.
    Marthe osztotta szét az ételt és szolgált föl. Tekintetével esdve kérte az abbét, hogy fogadja el a legjobb falatokat. Minden alkalommal az abbénál kezdte a tálalást, kiszemelte a legszebb darabokat, mialatt Rose, Marthe fölé hajolva, ujjával mutogatta azokat a darabokat, amiket ő a legjobb falatoknak tartott. Mi több; olykor még vitatkoztak is, vajjon a csirkének vagy a nyulnak melyik része a legizletesebb! Rose himzett párnát tolt az abbé lába alá, Marthe pedig kiadta a parancsot, hogy egy üveg bordeaux-i bor álljon az abbé előtt s mindennap friss, foszlós kenyeret rendeljen meg Rose a péknél az abbé számára.
    - Oh, szót sem érdemel! - mondotta Rose, mikor az abbé megköszönte a figyelmet. - Ugyan hát kik éljenek jól, ha az olyan aranyosszivü emberek, mint amilyen ön, plébános ur, sem élhetnének kedvükre! Bizza csak reánk, a jó Isten majd megfizet nekünk érte.
    Faujas-né, aki az asztalnál szemközt ült a fiával, mosolyogva szemlélte ezeket a kedveskedéseket. Lassankint most már kezdte megszeretni Marthe-ot és Rose-t is; egyébként azonban természetesnek találta ezt a nagy imádatot, és e két nő szerencséjének tekintette, hogy a fiát igy istenként imádhatják. Jellegzetes, markáns fejével ott elnökölt az asztalfőn; lassan, de sokat evett, mint a messze, munkába induló parasztasszony: mindent megfigyelt, mindent meglátott anélkül azonban, hogy azért csak egyetlenegy falattal is kevesebbet evett volna. Őrködött, hogy Marthe egy pillanatra se essék ki alázatos szolgáló szerepéből, miközben elégedett, boldog örömmel nyugtatta tekintetét a fián. Csak akkor szólalt meg, mikor néhány szóval tudtukra adta, hogy mik a fia kedvelt ételei, vagy hogy hamarosan véget vessen fia udvarias szabadkozásainak, amiket az megkockáztatott, midőn kinálgatták. Olykor a vállát vonogatta, vagy meglökte a fia lábát. Avagy talán nem a fiáé-e ez az egész asztal? Hiszen megehetné az egész tál ételt egymaga, ha neki ugy tetszenék! És a többiek? Nos, azok örülhetnek, hogy az ő fiában gyönyörködhetvén, - száraz kenyeret majszolhatnak.
    Ami pedig magát Faujas abbét illeti, ezek a gyöngéd kedveskedések, amelyeknek a középpontjába került, bizony hidegen hagyták. Mértéktartó ember volt, gyorsan evett, a gondolatai másutt kalandoztak s igen gyakran még csak észre sem vette, hogy nyakra-főre kényeztetik. Hogy Mouret-ék társaságát elfogadta, azt is csak az anyja unszolására tette s a földszinti ebédlőben sem talált más örömet csak azt, hogy az anyagi gondjaitól mentesnek érezte magát. És megtartotta fölényes nyugodtságát, lassankint azt is megszokta már, hogy minden gondolatát és óhaját eltalálják; immár nem is csodálkozott, nem is köszönt meg többé semmit, hanem fitymálva adta az uralkodót a ház urnőjével és a szakácsnővel szemben, akik komoly ábrázatának legcsekélyebb változásait is aggódva kémlelték.
    Mouret-ről pedig, aki a feleségével ült szemközt, tökéletesen megfeledkeztek. Két kezét az asztal szélén pihentetve, ugy ült ott, mint valami iskolásgyermek s türelmesen várta, mikor fog tetszeni Marthe-nak, hogy róla is gondoskodjék. Utoljára hagyta őt a felesége s akkor is csak ugy sebtében szolgálta ki szükösen. Rose, aki ott állott az urnője mögött, mindig figyelmeztette, ha Marthe tévedésből valami jobb falatot akart az ura tányérjára tenni.
    - Ne... ne azt a darabot! Hiszen a nagysága jól tudja, hogy az ur a fejet szereti és a csontokat szokta szopogatni.
    A megalázott Mouret csak szégyenkezve mert enni, mint aki csak kegyelemkenyéren él. Szinte érezte, hogy Faujas-né tekintete ő rajta pihen, mikor kenyeret szel magának. Sokáig tétovázott és nézegette a palackot, amig végre annyira nekidurálta magát, hogy bort mert önteni a maga poharába. Egyszer azonban a plébános urnak szánt bordeaux-i borból öntött magának tévedésből vagy három ujjnyit. Nahát: volt is ám hadd-el-hadd! Rose még egy hónap mulva is a szemére hányta azt a három ujjnyi bort. Mikor valami édes tésztát készitett, mindig e szavakkal tálalta föl:
    - Nehogy az ur ezt is megkóstolja ám!... Engem még soha meg nem dicsért. Egyszer azt fogta rám, hogy a rumos tojáslepényem odaégett. No, de én is megfeleltem ám neki: „Mindig is odaégetem, ha az ur számára készül!” Megértette, nagyságos asszony, ne adjon ebből az urnak egy falatot sem!
    De azután még sok bosszantásban volt része Mouret-nek. Rose a repedt tányérokat mindig őelébe rakta; olyan helyre ültette, hogy az asztal lába a térdei közé kerüljön; a pohártörlő szálas rostjait benne hagyta a poharában; a kenyeret, bort és a sót mindig az asztal tulsó végére helyezte. A mustárt egyedül csak Mouret kedvelte; ő maga ment el a füszeresboltba, hogy megvásárolja az edénnyel együtt, amit azonban Rose mindannyiszor eltüntetett az alatt az ürügy alatt, hogy - „büdös”. A mustár hiánya okozta azután azt, hogy nem izlett neki az étel. De ami leginkább bántotta s ami végképp elrontotta az étvágyát, az volt, hogy kiturták régi helyéről, arról a helyről, amely eddig mindig az övé volt, szemben az ablakkal s amit most az abbé számára tartottak fönn, mint amely a legkellemesebb hely volt. Most az ajtó volt vele szemközt; ugy érezte, mintha vadidegen helyen ülne, amióta minden falatnál nem vethetett egy-egy pillantást a gyümölcsfáira.
    Marthe nem volt oly kegyetlenül gonosz Mouret irányában, mint Rose; egyszerüen ugy bánt vele, mint valami szegény rokonnal, akit megtürnek a háznál. Hovatovább már a jelenlétéről is megfeledkezett, alig egy-egy szót szólt hozzá néha-néha s ugy viselkedett, mint hogyha egyedül Faujas abbét illetné meg a rendelkezés joga ebben a házban. Mouret nem lázadozott; néhány udvarias szót váltott az abbéval, csendben elfogyasztotta az ételt s Rose piszkálódásait mindössze hosszu, néma tekintettel viszonozta. Miután pedig mindig ő készült el leghamarább az evéssel: asztalkendőjét gondosan összehajtogatta és sokszor még a csemege felszolgálása előtt távozott.
    Rose ráfogta Mouret-re, hogy dühében cselekszik igy s valahányszor Faujas-néval fecsegett-locsogott a konyhában, a gazdájáról mindig lesujtó szavakkal emlékezett meg.
    - Oh, én jól ismerem a gazdámat! - mondotta Rose. - No, de azért sohasem ijedtem meg ám tőle!... Mielőtt önök idejöttek lakni, a nagysága szinte reszketett tőle, mert szüntelenül ráripakodott és adta a félelmetes ember szerepét. Mindnyájunkat bosszantott szörnyüséges módon, állandóan a sarkunkban volt, semmivel sem volt megelégedve, mindenbe beleütötte az orrát. Szóval: fitogtatni akarta, hogy ő az ur a háznál!... Bezzeg szelid most, mint a kezes bárány, nemde asszonyság? Persze, mert a nagysága jól letorkolta. De azért ha a gazdám nem volna annyira gyáva s nem rettegne attól, hogy nagy kellemetlenségei származhatnának belőle: bizony önök is hallhatnák a nótáit! Dehát nagyon fél az ön fiától. Ugy van: nagyon fél a plébános urtól... Olykor olyan, mintha elhülyült volna. Elvégre - miután már nem sok vizet zavar s bennünket békén hagy - legyen olyan, amilyen lenni akar: bánjuk is mink! Nemde, asszonyság?
    Faujas-né erre azt felelte, hogy Mouret urat ő jóravaló, derék embernek tartja, egyedüli hibája az, hogy nem vallásos. No, de később bizonyosan rátér az egyedüli helyes utra.
    És az öreg Faujas-né lassan-lassan birtokába vette a földszintet, a konyhából bekerült az ebédlőbe és csetlett-botlott hol az előcsarnokban, hol a folyosón. Mouret pedig, valahányszor találkozott vele, mindannyiszor visszaemlékezett arra a napra, amikor Faujas-ék beállitottak az ő házába. Faujas-né, akiről fekete rongyok lógtak le, még azt a kosarat sem merte letenni a földre, amit két kezében szorongatott s előrenyujtott nyakkal pillantott be a szobákba csöndes szemlélődésével az olyan embernek, aki eladó házat nézeget.
    Amióta Faujas-ék a földszinten étkeztek, a második emelet Trouche-éknak jutott. Nagy lármát csaptak, butorokat görditettek odább, lábukkal dobogtak s a föltárult és hevesen becsapott ajtók mögül hangos kiabálás hangzott alá. Rose, hogy elsimitsa a bajt, sajnálkozva beszélt szegény Trouche-néról, kinek annyi sok gondja-baja van. Egy éjszaka Faujas abbé - aki még ébren volt - valami különös zajt hallott a lépcső felől. Mikor kezében gyertyával kiment a folyosóra, Trouche uramat pillantotta meg, amint tökrészegen négykézláb kapaszkodott a lépcsőn fölfelé. Erős karjával az abbé megragadta a részeg embert s belóditotta a szobájába. Olympe az ágyban fekve regényt olvasott s kortyonkint fel-felhörpintett a grogból, amely pohárban az éjjeliszekrényen állott.
    - Hallottátok? - förmedt reájuk Faujas abbé dühtől sápadt arccal. - Holnap összeszeditek a cókmóktokat és eltakarodtok innen!
    - Mi a szösz? Ugyan miért? - kérdezte Olympe zavartalan nyugalommal. - Oh, mink nagyon is jól érezzük itt magunkat.
    Faujas abbé azonban durván ráförmedt:
    - Hallgass! Te szerencsétlen, te, aki nekem mindig csak ártani akartál! Jól mondotta édesanyám, kár volt benneteket kihuznom a nyomoruságból... Ime, most meg az uradat kellett fölszednem a lépcsőről! Szégyen és gyalázat! Gondolj csak a botrányra, ha az uradat ilyen állapotban meglátta volna valaki!... Holnap eltakarodtok innen.
    Olympe most felült az ágyban s egyet hörpintett a groggos pohárból.
    - Azt már nem! Olyan nincs! - motyogta Olympe.
    Trouche röhögött. Derüs mámorában jókedvüen, boldogan rogyott bele a karosszékbe.
    - Ugyan már, minek az a harag! - dadogta. - Hiszen nincs semmi baj, elszédültem egy kissé, ennyi az egész. A friss, éles levegő okozta. No, de micsoda girbe-görbe utcák vannak ebben az átkozott városban!... Meg kell adni, Faujas, valóban derék fiatal emberek akadnak itt. Ott van például Porquier orvos fia. Ugy-e, ismeri, Faujas, az orvos urat?... A fogház mögött, egy kávéházban szoktunk találkozni. Egy szép, barna arlesi asszony tulajdona.
    Mellén keresztbe font karokkal, Faujas abbé félelmetes pillantásokat lövelt feléje.
    - Nem... nem! Faujas, ön rosszul teszi, ha haragszik reám... Ön jól tudja, hogy jó nevelésü ember vagyok, aki tudja, hogy mi illik, mi nem. Napközben egy pohárka szörpöt sem innék soha, nehogy szégyent hozzak az ön fejére, Faujas... Különben is, amióta én itt vagyok, ugy járok a hivatalba, mint valami iskolásfiu, lekvároskenyérrel a kosarában. Eléggé ostoba dolog, mondhatom. Szavamra mondom, hogy egészen hülyének érzem már magam, és hogyha nem arról volna szó, hogy szolgálatot tegyek önnek, Faujas... De éjnek idején csak nem látnak meg? Éjszaka sétálhatok talán? Nagyon jót tesz, hiszen végre is meggebedek már, ha még sokáig fogva tartanak. Különben is, egy lélek sem jár ilyenkor az utcán! De hej, furcsák is ám ezek az utcák!...
    - Te iszákos ember, te! - mormolta az abbé összeszoritott fogai közt.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988244
Webáruház készítés