Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Émile Zola: Plassans meghódítása_EPUB

Émile Zola: Plassans meghódítása_EPUB
640 Ft640

Plassans meghóditása a Rougonék szerencséjének folytatása. Emebben azt láttuk, hogy III. Napoleon államcsinyjének hirét és az erre következő délvidéki fölkelést a Plassans-ban lakó Pierre Rougon, aki anyját és testvéreit kiforgatta vagyonukból, hogyan használja fel arra, hogy a honmentőt játszva, a vérbefojtott zendülésből tekintélyt, állást és vagyont kaparjon ki magának. Plassans meghóditásá-ban ujra találkozunk vele, nagyravágyó feleségével, Félicitével, meg Antoine Macquart-ral, aki szintén rajta volt, hogy a zendülést kizsákmányolhassa és elárulta társait, júdáspénzért. De Rougonék szerencséjé-nek ezek a főalakjai itt már többé-kevésbé a háttérben maradnak; a főszerepeket Marthe Rougon, Pierre és Félicité leánya, ennek férje, Francois Mouret és Faujas abbé veszik át.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Hatodik fejezet

    Másnap este, ugy kilenc óra tájban, Bourrette abbé fölkereste Faujas abbét, akinek megigérte, hogy ő vezeti be és mutatja be őt a Rougon-ék szalonjában. Már ott találta Faujas abbét felkészülve a nagy, csupasz szoba közepén, amint épp fekete kesztyüjét huzta föl, melynek ujjahegyei bizony már megfehéredtek a kopástól. Bourrette elfintoritotta az arcát.
    - Nincs más reverendája? - kérdezte Bourrette.
    - Nincs, - felelte nyugodtan Faujas. - Ez is jó még, azt hiszem.
    - Kétségkivül, de nagyon hideg van ám odakünn - hebegte zavarodottan az öreg pap. - Vegyen föl legalább valamit magára... Nem? Akkor hát mehetünk.
    Az első hideg napok beköszöntöttek. Bourrette abbé, vattázott selyembélésü felöltőjébe jól beburkolózva, szuszogva követte Faujas abbét, akin kopott, vékony reverendáján kivül bizony nem volt semmi meleg ruhadarab. Az al-megyefőnökség előtt elterülő tér és a rue de la Banne sarkán megállottak egy fehér kőből épült ház előtt, amely az uj város egyik legszebb épülete volt, s amelynek mindenik emeletét rózsaalaku, faragott ékitmények diszitették. Kékruhás inas fogadta őket az előcsarnokban, mosolyogva segitvén le Bourrette abbéról annak meleg kabátját, de annál jobban csodálkozott a másik abbé látásán, kinek hatalmas testét, mintha bárddal faragták volna ki s aki kabát nélkül jár-kel ebben a nagy hidegben. A szalon az első emeleten volt.
    Faujas abbé emelt fővel, komoly fesztelenséggel lépett a szalonba, mig Bourrette abbé, aki - noha egyetlen fogadónapon sem maradt el - mindig nagyon elfogódott, valahányszor Rougon-ékhoz jött látogatóba, most is ugy segitette ki magát zavarából, hogy besurrant egy szomszédos szobába. Faujas abbé ezalatt lassu léptekkel végighaladt az egész szalónon, hogy üdvözölje a ház urnőjét, akit öt vagy hat hölgy társaságában pillantott meg. Faujas abbé kénytelen volt önmaga bemutatkozni, amit néhány szóval el is intézett. Félicité hirtelen talpra ugrott, biztos tekintetével tetőtől-talpig végigmérte az abbét, majd az arcára nézett ismét s vizsla tekintetét merően annak szemébe mélyesztve, mosolyogva, halkan mormolta:
    - El vagyok ragadtatva, abbé ur, igazán örvendek...
    Faujas abbé, mikor az imént végighaladt a termen, általános csodálkozást keltett. Az egyik fiatalasszony, hirtelen föltekintvén, szinte rémülten rezzent össze, mikor ezt a fekete tömeget maga előtt megpillantotta. A hatás, amit a megjelenése okozott, kedvezőtlen volt; tulnagynak, tuldarabosnak és tagbaszakadtnak találták; arcvonásai nagyon kemények, kezei tulságosan nagyok és csontosak. A csillár metsző fényében reverendája olyan siralmasan szegényesnek látszott, hogy ennek az ütött-kopott ruházatu papnak láttára a hölgyek szinte pironkodtak. Arcuk előtt szétnyitották legyezőiket, sugdosódtak s kérkedve forditottak hátat neki. Az urak ajkbiggyesztve néztek egymásra.
    Félicité legott észrevette, mily kevés jóindulatot tanusitanak vendégei az abbé fogadtatása iránt. És ez bosszantotta is; megállott a szalon közepén s hangos beszédével arra kényszeritette vendégeit, hogy azok hallgassák végig azokat a bókokat, amiket ő Faujas abbéhoz intéz.
    - A derék Bourrette abbé - szólalt meg hizelgő hangon - már elmondotta nekem, mily nehezen birta rávenni önt, hogy végre rászánja magát erre a látogatásra... Ezért bizony neheztelek is önre, uram! Önnek nincs joga ennyire megfosztani személyétől a világot.
    Faujas abbé szó nélkül meghajolt. Félicité azonban mosolyogva továbbfolytatta, különös célzattal hangsulyozva bizonyos szavakat.
    - Oh, én már jobban ismerem önt, semmint hinné, abbé ur, noha ön gondosan rejtegeti előttünk erényeit. Már hallottam önről. Ön szentéletü ember, én pedig szeretném, ha jóbarátok lennénk... No de erről majd beszélgetünk még, nemde? Mert ön mától kezdve a mi emberünk, abbé ur!
    Faujas abbé merően nézett Félicité arcára, mert azokban a mozdulatokban, amelyekkel az a legyezőjét mozgatta, mintha bizonyos szabadkőmüvesi jeleket vett volna észre. Majd halkitott hangon igy felelt:
    - Asszonyom, állok rendelkezésére minden tekintetben.
    - Ezt szivesen hallom öntől, - szólt ismét Félicité, még hangosabban fölnevetve. - Majd meglátja, abbé ur, hogy mink itt mindenkinek csak a javát akarjuk... De jöjjön csak velem, hadd mutassam be a férjemnek!
    Félicité végigvezette az abbét a termen, miközben többeket félretolt, hogy utat nyisson számára s olyan fontosságot tulajdonitott a személyének, hogy azzal a jelenlevő vendégeit végképp ráharagitotta az abbéra. A szomszéd szobában asztalokat állitottak föl a whist-játékosok számára. Félicité egyenesen az ura felé tartott, aki komoly diplomata-arccal kártyázott. Rougon eleinte türelmetlen mozdulatot tett, de mihelyst a felesége a füléhez hajolt s néhány szót sugott neki, legott hirtelen fölállt.
    - Nagyon jól van! Nagyon jó! - mormogta Rougon.
    S azzal játszótársaitól bocsánatot kérve, Rougon sietett kezet szoritani Faujas abbéval. Rougon ekkor hetven éves, kövér, sápadt ember volt; a milliomosok ünnepélyes arculatát öltötte föl. Plassans-ban általában azt tartották, hogy szép feje van: afféle fehér, hallgatag fej, mint amilyen politikushoz illik. Miután az abbéval néhány udvarias szót váltott, ismét elfoglalta helyét a kártyaasztalnál. Félicité még mindig mosolygott, mikor a szalonba visszatért.
    Mikor Faujas abbé magára maradt, csöppet sem látszott zavartnak. Egy darabig mintha a kártyázó urakat szemlélte volna, voltaképpen azonban a falkárpitot, a szőnyeget, a butorzatot vizsgálgatta. Haloványsárga szinü kis szalon volt, benne körtefából készült, rézpálcikákkal diszitett, három fekete könyvszekrény, amelyek a szoba három oldalfalát elfoglalták. Vélnéd inkább valamely előkelő hatósági személy dolgozószobájának. Faujas abbé, aki kétségkivül alapos helyszini szemlét akart tartani, ismételten végighaladt a nagy szalónon. Komoly hangulatu, zöld szinben pompázó, de dusabb aranyozással ékes volt ez a szalon, melyben valamely minisztériumbeli szoba komolysága a nagyvendéglők rikitó fényüzésével párosult. A tulsó oldalon volt még női öltöző-féle helyiség, amely nappal Félicité fogadószobájául szolgált; olyan szalmasárga szinü öltöző volt ez, ibolyaszinü levelekkel berakott butorzattal s annyira teletömve karosszékekkel, puffokkal, pamlagokkal, hogy alig lehetett benne megmozdulni.
    Faujas abbé a kandalló mellé ült, mintha a lábait melengetné. Oly módon helyezkedett el, hogy az egyik szélesen kitárt ajtón át a zöld szalon nagyobbik felét beláthatta. Az a feltünően szivélyes fogadtatás, amelyben őt Rougon-né részesitette, szöget ütött a fejébe; félig lehunyt szemmel ezen a problémán törte a fejét, de sehogy sem tudott a nyitjára jönni. Álmodozásából alig néhány pillanat mulva hangos beszélgetés verte föl, amely háta mögül hangzott föl; a magas támláju karosszék, amelyen ült, egészen eltakarta őt. Most még jobban lehunyta a szemét s hallgatózott, szinlelvén az alvást, amit a tüz melege okozhatott.
    - Abban az időben én csak egyetlen egyszer fordultam meg náluk, - folytatta egy mély hang. - Ezzel a házzal szemközt, a rue de la Banne tulsó oldalán laktak. Ön akkor bizonyára Párizsban lehetett, mert hiszen a Rougon-ék sárga szalonját egész Plassans jól ismerte. Akkor bizony siralmas külsejü szalon volt az, citromsárga papiroskárpittal, melynek tizenöt sou volt az ára tekercsenként, utrechti olcsó bársonnyal bevont butorzattal, bicegő karosszékekkel... És nézze meg most, nézze meg azt a fekete-barna asszonyt abban a gesztenyeszinü selyemruhában, amott a puffon! Nini, hogy nyujtja oda a kezét a kis Delangre-nak. Szavamra mondom, hogy csókra nyujtja oda.
    Egy fiatalosabb hang szólalt meg halkan:
    - Nohát, ezek ugyan pompásan lophattak, hogy ilyen szép zöld szalonra tudtak szert tenni. Mert ne feledje, hogy az egész városban ez a legszebb szalon.
    - Rougon-nénak - folytatta a mélyhang - mindig szenvedélye volt a vendéglátás. Ha egy sou-ja nem volt, hát ivott vizet, hogy este azután citromos vizet adhasson a vendégeinek... Oh, én tövéről-hegyéig jól ismerem a Rougon-ékat, hiszen megfigyeltem őket. Nagyon ügyes, fortélyos emberek ezek. Olyan nagyétüek, hogy képesek késre menni kapzsiságuk kielégitése végett. Az államcsiny segitette őket ahhoz, hogy valóra váltsák azt a kéjes álmot, amely negyven év óta gyötörte őket. Mekkora falánkság, a jó dolgoknak mennyire tulhajtott élvezete!... Ez a ház, amelyben most laknak, annak idején bizonyos Peirotte nevü adószedőé volt, aki az 1851-iki fölkelés alkalmával a sainte-roure-i harcokban elesett. Igen, hitemre mondom, hogy kedvezett nekik a szerencse: egy eltévedt golyó megszabaditotta őket ettől az embertől, aki utjukban állott s akitől örököltek... Nos, ha Félicité-nek választania kellett volna e ház és az adószedői hivatal között, hát már ő csak inkább ezt a házat választotta volna. Sóvár szemmel nézett ő tiz esztendeig erre a házra a terhes asszony mohó megkivánásával, és szinte betege volt az ablaküvegek mögött lecsüngő diszes függönyök megbámulásának. Ezek voltak az ő Tuileriái, - a december 2-ika után Plassansban keringő szóbeszéd szerint.
    - De honnan szerezték a ház megvételéhez szükséges pénzt?
    - Oh, kedves barátom, itt már azután bajos ám tisztán látni. Fiuk, Eugène, aki Párizsban olyan széditő politikai karriert csinált - képviselő, miniszter, majd a Tuileriák bizalmas tanácsadója lett - könnyüszerrel meg tudta szerezni az adószedői állást és a becsületrend keresztjét atyja számára, aki itt bizony csinos kis komédiát játszott. Ami a ház megvételét illeti, nos, azt alighanem kölcsönnel ütötték nyélbe. Az összeget valamelyik bankár adta nekik kölcsön... Bárhogy lett légyen is: ma gazdagok, szerepet játszanak s kárpótolják magukat az elveszett időért. Azt hiszem, hogy fiuk most is levelez velük, mert eddigelé még semmiféle ostobaságot nem követtek el.
    A mély hang most elhallgatott, de fojtott nevetés közben csakhamar igy folytatta:
    - Akaratlanul is, igazán nevetnem kell, mikor látom, mint adja a hercegnőt ez az ártatlan tücsök: Félicité!... Én még mindig jól emlékszem az ő sárga szalonjára, nyüttes szőnyegével, piszkos tükörasztalkáival és gyatra kis csillárjának légymocsoktól ronda csalánszövet-takarójára... Ime, most éppen a Rastoil-kisasszonyokat fogadja! Ni, hogy riszálja ruhauszályát!... Nohát, kedves barátom, ez a vén csoroszlya egyszer csak megpukkad diadalmámorában zöld szalonjának kellő közepén!
    Faujas abbé most lassan ugy forditotta a fejét, hogy szemügyre vehesse, ami a nagy szalonban történik. Ott látta Rougon-nét, aki az őt környező hódolók udvarának közepén valóban fölényesnek látszott. Kurta lábai ellenére mintha valamennyinél nagyobb volna s győzedelmes királynői tekintetével maga körül valamennyi gerincet meggörbülni kényszeritett. A mennyezet aranyos visszfénye s a falikárpit komoly ékessége időnkint szinte rövid aléltságba ringatta Faujas abbét.
    - De nini!... Itt jön az ön édesatyja! - mondotta a mély hang. - Ime, a jó orvos... Igazán csodálkozom, hogy az ön atyja nem mondotta el önnek ezeket a dolgokat, pedig ő még többet tudna beszélni, mint én.
    - Ugyan!... Édesatyám attól fél, hogy elszólom magam, őt pedig ferde helyzetbe hozom, - felelte vidáman a fiatalos hang. - Hiszen ön is tudja, mennyit korhol engem s váltig azt állitja, hogy én miattam veszti el a betegeit... No, de most bocsánatot kérek, amott látom a Maffre-fiukat, megyek is, hogy üdvözöljem őket.
    Székek ide-odatologatásának zaja hangzott, majd egy magas, de már vánnyadt arcu fiatalembert látott Faujas abbé végigmenni a kis szalónon. És fölkelt ültőhelyéből az a másik ur is, aki az imént olyan alaposan leszedte a keresztvizet a Rougon-ékról. Hizelgő bókokat mondogatott egy arra haladó hölgynek, aki nevetve fogadta azokat és „kedves Condamin urnak” nevezte az illetőt. Faujas abbé ekkor azután felismerte benne azt a hatvanesztendős, szép öreg urat, akire Mouret hivta fel a figyelmét az al-megyefőnökség kertjében. Condamin ur most a kandalló tulsó végénél foglalt helyet. Bezzeg meglepődött, mikor Faujas abbét megpillantotta, akit a karosszék magas támlája eddig eltakart előle; de azért egy csöppet sem jött ám zavarba, sőt mosolyogva, a szeretetreméltó, őszinte ember biztosságával igy szólt:
    - Abbé ur, azt hiszem, hogy akaratunk ellenére meggyóntunk önnek... Felebarátainkról rosszakat beszélni ugy-e, hogy nagy bün? Szerencsénkre ön itt volt s igy mindjárt fel is oldozhat bennünket.
    Bármennyire tudott is parancsolni önmagának Faujas abbé, ezuttal nem birta megakadályozni, hogy könnyedén el ne piruljon. Könnyü volt észrevennie, hogy Condamin ur voltaképpen szemrehányást tett neki, amiért lélegzetét visszafojtva, kihallgatta beszélgetésüket. Csakhogy Condamin ur sem volt ám olyan ember, aki haragudott volna a kiváncsi emberre, sőt épp ellenkezően. Módfölött megörült annak a bünközösségnek, amely közte és e pap közt ime, teljessé vált. Ez azután feljogositotta őt arra, hogy szabadon cseveghessen vele és hogy az estét agyonüsse azzal, hogy botránykrónikákat mesélhessen el a jelenlevő személyekről. Ez volt az ő legnagyobb gyönyörüsége. Ez az uj jövevény abbé meg éppen hálás hallgatónak tünt föl neki; annyival is inkább, mert az arcát egész közönségesnek találta s olyan embert vélt megismerni benne, aki szivesen meghallgat mindent, s akinek a reverendája sokkal nyüttebb és kopottabb, hogysem azok a bizalmas közlések, amiket ő ezzel az emberrel szemben megenged magának, valamelyes következményekkel járhatnának.
    Alig egy negyedóra multán Condamin ur már az elemében volt. Világfi létére, kifogástalan udvariassággal mutatta be Faujas abbénak Plassans városát tövéről-hegyéig.
    - Ön még idegen itt köztünk, abbé ur, - kezdte a beszédet Condamin ur - és én módfölött örvendenék, ha valami tekintetben szolgálatot tehetnék önnek... Plassans kis város, ahol bizony nehezen tud megszokni az ember. Én Dijon környékéről való vagyok. Nos, mikor engem ide neveztek ki az erdők és vizmüvek felügyelőjévé, bizony utáltam én ezt a vidéket s halálosan unatkoztam benne. Ez közvetlenül a császárság kezdetén volt. Kiváltképpen 1851 után volt szomoru és kietlen ez a táj, mondhatom önnek, abbé ur! És éppen ebben a megyében rettegett különösképpen a lakosság. Mihelyst csendőrt láttak: szerettek volna a föld alá bujni... Lassanként azután mégis megnyugodtak, visszatértek megszokott, rendes életmódjukhoz s végül magam is megbarátkoztam az itteni élettel. Kijárok a szabadba, hosszu sétákat végzek lóháton s egy kis összeköttetésre tettem szert.
    Most azután halkabbra fogta a beszédet s bizalmas hangon folytatta:
    - Ha elhiszi, amit mondok, ön is óvatos lesz abbé ur. El sem képzeli, micsoda darázsfészekbe nem nyultam kicsi hiján magam is!... Plassans egymástól teljesen különálló három részre oszlik: az egyik a régi, vagyis az ó-város, ahol önnek csak vigaszt és alamizsnákat kell majd osztogatnia; azután a Saint-Marc-városrész, melyben a környék nemes családjai laknak, unalmas és ármányos hely, amitől sohasem tud eléggé óvakodni az ember; és végül az uj város, amely most van kiépülőben az al-megyefőnökség körül, az egyedüli elviselhető s megfelelő hely... Én magam azt az ostobaságot követtem el, hogy a Saint-Marc-városrészben telepedtem le abban a hitben, hogy társadalmi viszonyaim engem oda utalnak. Igen ám, csakhogy én ott mindössze kivénhedt, előkelő nemes asszonyságokat találtam, akik olyan szárazak, akár a szőlőkaró, no meg levitézlett márki urakat. Mindenki az Olim előtt való, régi jó időket sirta vissza. Dehogy van ott mulatság vagy éppen ünnepség, csak alattomos ármánykodás a boldog béke ellen, amelyben élünk... Becsületszavamra mondom, hogy ezzel azután csaknem lehetetlenné tettem magamat. Péqueur eleget gunyolódott is velem... Tudniillik Péqueur des Saulaies, al-megyefőnökünk. Hiszen ismeri őt, nemde?... Ekkor azután áttelepedtem a Sauvaire-sétányra, s ott a téren béreltem ki lakást. Láthatja, hogy Plassans-ban nincs is köznép, a nemesség pedig egyszerüen megszelidithetetlen; igy tehát csak néhány mibőllett emberre vagyunk utalva, akik egyébként kellemes emberek és nagyon áldozatkészek a hivatalos emberekkel szemben. A mi kis tisztviselővilágunk boldognak érzi itt magát. Egymásközt és a magunk módja szerint élünk, nem törődvén a lakossággal, mintha csak valamely meghóditott országban ütöttük volna fel sátorfánkat.
    Condamin most önelégülten nevetett s még jobban kinyujtózkodva, talpát odanyujtotta a tüznek; majd az arrafelé elhaladó inas tálcájáról elkapott egy pohár puncsot, amit lassan szürcsölgetve, sandán állandóan Faujas abbét kémlelte. Az abbé érezte, hogy merő udvariasságból neki is meg kell szólalnia.
    - Ez a ház azonban igen kellemesnek látszik, - mondotta Faujas abbé, félfordulattal a zöld szalon felé hajolva, ahol a társalgás hovatovább mindegyre élénkebbé vált.
    - Ugy van! - felelte Condamin, aki időnkint rövid szünetet tartott, hogy egyet-egyet hörpentsen a puncsból. - Rougon-ék egészen elfelejtetik velünk Párizst. Mintha nem is Plassans-ban volnánk. Ez az egyetlen szalon, ahol mulatnak, mert ez az egyedüli hely, ahol valamennyi világnézet találkozhatik... Péqueur házában szintén nagyon kellemes szórakozás esik... Rougon-éknak bizony ezek a mulatságok sok pénzükbe kerülhetnek, pedig hivatalos pénz nem áll rendelkezésükre, mint Péqueur urnak. Az is igaz azonban, hogy ezeknek itt jobb forrásuk van: az adófizetők zsebei!
    Ez a tréfás megjegyzés módfölött tetszett önmagának. Az üres poharat, amit a kezében tartott, most a kandallóra helyezte s közelebb hajolva, igy folytatta:
    - Legmulatságosabbak azonban a szakadatlanul egymást követő komédiák! Hátha még a szereplőket is ismerné!... Látja ön ott, két leánya közt, Kastoil-nét, azt a körülbelül negyvenöt éves, bégető anyajuh-képü hölgyet?... Nos hát! És nem vette észre, hogy repdesnek a szempillái, valahányszor Delangre ur szemközt helyet foglal vele? Azt az urat értem ott ni, azt a bohóc-képü embert, balkéz felől... Néhány évtizeddel ezelőtt ugyancsak benső ismeretség állott fenn köztük! Azt rebesgetik, hogy a kettő közül az egyik leány tőle való, de hogy melyik: azt már senki sem tudja... De legfurcsább a dologban az, hogy Delangre urnak épp abban az időben szintén valami kellemetlensége volt a feleségével; beszélik, hogy a leánya egy festőtől való, akit az egész Plassans jól ismer.
    Faujas abbé kötelességének tartotta, hogy az efféle bizalmas közléseket komoly arccal fogadja; szempilláit teljesen lehunyta és szinlelte, mintha oda sem figyelne. Condamin ur folytatta beszédjét, mintha most már mentegetőzni akarna.
    - Hogy Delangre urról igy beszélek, azt csak azért teszem, mert jól ismerem. Bizony ördöngős ember őkegyelme! Ha jól tudom, az apja kőmives volt. Tizenöt évvel ezelőtt ő vállalta el azokat a jelentéktelen tyukpöröket, amikről más ügyvédek hallani sem akartak. Egyedül Rastoil-né huzta ki őt a hinárból, még tüzifát is juttatván neki tél idején, hogy meg ne vegye az Isten hidege. És ugyancsak Rastoil-né révén nyerte meg az első pöreit is!... Megjegyzem, hogy Delangre abban az időben volt olyan ügyes, hogy politikai véleményét egyáltalán nem árulta el. Igy történt azután, hogy 1852-ben, amikor polgármestert kerestek, legott őreá gondoltak; egyedül ő tölthette be ezt az állást anélkül, hogy a három városrész valamelyikét föl ne háboritotta volna. Ez időtől kezdve minden vállalkozása sikerült. A legszebb jövő elé néz! Kár, hogy nem tud összeférni Péqueur urral; a legcsekélyebb ostobaságon összevesznek.
    Condamin most elhallgatott, mert visszatért hozzá az a magas fiatalember, akivel az imént beszélgetett.
    - Guillaume Porquier ur, Porquier orvos fia - mondotta Condamin, bemutatván az ifjut Faujas abbénak.
    Mikor azután Guillaume helyet foglalt, Condamin nevetve kérdezte tőle:
    - Nos, mi szépet és jót látott ön amott, ifju barátom?
    - Igazán semmit! - felelte az ifju tréfás hangon. - De láttam mégis Paloque-ékat. Rougon-né váltig azon mesterkedik, hogy dughatná el őket valamely kárpitfüggöny mögé, hogy vendégeit megkimélje a megbotránkozástól. Egy másállapotban levő asszony, aki a sétatéren pillantotta meg őket, kicsi hija, hogy el nem vetélt... Paloque egy pillanatra sem veszi le a tekintetét Rastoil arcáról, hátha az ijedtségtől egyszer csak megüti azt a guta! Hiszen ön is tudja, hogy ez a szörnyszülött Paloque arra számit, hogy ő még mint elnök fog meghalni valaha!
    És most mind a ketten fölkacagtak. Paloque-ék rutsága állandóan gunyolódás tárgyául szolgált a tisztviselők külön kis világában. Ifjabb Porquier most halkabbra fogta a hangját:
    - De láttam ám Bourdeu urat is! Nem vette észre, hogy Lagrifoul márki megválasztatása óta ez az ur még soványabb lett? Bordeu nem tud megvigasztalódni afölött való bánatában, hogy többé nem megyefőnök; orleánista bosszuságát a legitimisták szolgálatába állitotta, éspedig abban a reményben, hogy ily módon egyszeribe bejut a kamarába, ahol azután már ismét elcsipheti az annyira megsiratott megyefőnökséget... És roppant bántja őt az is, hogy vele szemben előnyben részesitették a márkit, ezt az ostobát, ezt az oktalan szamarat, aki a politikához még csak nem is konyit, mig ő, tudniillik Bourdeu, ugyancsak otthon érzi magát benne.
    - Végig begombolt hosszu kabátjában s vaskalaposságával valóban unalmas egy fráter ez a Bourdeu! - jegyezte meg Condamin, vállát vonogatva. - Ha ezeket az embereket szabadjukra bocsátanák, akkor bizony az egész Franciaországból csakhamar az ügyvédek és diplomaták Sorbonne-ját csinálnák meg, ahol azután akár holtra unhatná magát az ember... De nini! Mondani akarok önnek valamit, Guillaume! Valamit rebesgetnek önről... Mondhatom: csinos életet élhet ön is, kedves barátom!
    - Én-e? - kiáltotta föl nevetve az ifju.
    - Igenis, ön, kedves barátom! És ne feledje, hogy amit tudok, azt saját édesatyjától tudom. Kétségbe van esve s azzal vádolja önt, hogy ön kártyázik s éjszakáit a kaszinóban és más egyebütt tölti... Vajjon igaz-e, hogy a fogház mögött valahol egy zugkávéházat fedezett föl, ahol semmirekellő cimborái társaságában pokoli tivornyákat rendez? De még azt is mondották nekem...
    Most két hölgy lépett be, kiknek megpillantására Condamin egészen közel hajolt Guillaume füléhez, aki jóváhagyóan integetett, miközben ki-kitört belőle a hangos nevetés. Majd viszont Guillaume sugdosott valamit Condamin fülébe, bizonyára ennek az észrevételeit toldván meg a magáéval. Amint igy ketten összedugták a fejüket, csillogó szemmel gyönyörködve élvezték egymás adomáit, amiket hölgyek jelenlétében bezzeg nem lehetne elmondani.
    Faujas abbé ezalatt ki sem mozdult ültő helyéből. Már nem is figyelt többé e két ur beszédére, hanem Delangre ur mozdulatait követte tekintetével, aki ugyancsak sürgött-forgott a zöld szalonban és csakugy szórta erre is, arra is hizelgő bókjait. Ez a látvány annyira elfoglalta őt, hogy észre sem vette Bourrette abbét, aki pedig a kezével integetett feléje. Bourrette abbé kénytelen volt a vállát megérinteni s azután intett neki, hogy kövesse. Bourrette abbé a játékterembe vezette Faujas abbét óvatosan, nagy körültekintéssel, mint akinek igen kényes mondanivalója van.
    - Kedves barátom - mormogta Bourrette abbé, egy kis sarokba vonva társát - az ön viselkedését még menteni lehet, mert ön első izben van itt; figyelmeztetnem kell azonban, hogy nagyon ferde helyzetbe juttatta magát azzal, hogy olyan hosszu ideig beszélgetett azzal a két urral, kiknek társaságából most távozott.
    Minthogy Faujas abbé nagyon csodálkozva nézett reá, Bourrette abbé igy folytatta:
    - Ezt a két urat rossz szemmel nézik itt... Távol van tőlem, hogy itéletet mondjak róluk és dehogy is akarok én pletykálkodni! Az ön iránt való barátságból azonban, figyelmeztetem önt. Ennyi az egész.
    Bourrette abbé ezzel már távozni készült, de Faujas abbé marasztalta:
    - Szavai nyugtalanitóan hatottak reám, abbé ur. Kérem, magyarázza meg szavait bővebben. Azt hiszem, hogy fölvilágositásokat adhatna nekem anélkül, hogy rágalmazást követne el.
    - Legyen tehát! - mondotta az öreg pap némi tétovázás után. - Az a fiatal ember, Porquier orvos fia, sok szomoruságot okoz tiszteletreméltó édesatyjának és rossz, sőt a legrosszabb példával jár elül a plassans-i tanuló ifjuság szemében. Párisban egyebet sem csinált, csak adósságot, itt pedig teljesen fölforgatja az egész várost... Ami pedig Condamin urat illeti...
    Itt ismét szünetet tartott, mert ugyszólván maga is visszariadt azoktól a borzalmas dolgoktól, amiket elmondandó lesz; majd szemlesütve folytatta:
    - Condamin urnak hamar eljár a nyelve s attól tartok, hogy az erkölcsi érzéke sem áll valami erős lábon. Senkit nem kimél s minden tisztességes érzésü embert megbotránkoztat... Magam sem tudom, hogy mondjam el önnek... de beszélik, hogy nem magához való tisztességes házasságot kötött. Látja ön ott, abbé ur, azt az alig harmincévesnek látszó hölgyet, akit annyian körülrajonganak. Nos, egy napon csak idehozta Plassans-ba közénk, senki sem tudja, hogy honnan! És megérkezését követő naptól kezdve ez az asszony ugyszólván mindenható lett itt. Az ő révén kapott kitüntetést az ura és Porquier orvos. Párisban barátai vannak... Csak arra kérem, abbé ur, ne adja tovább, amit most mondok önnek! Condamin-né nagyon szeretetreméltó, nagyon jótékony asszony. Magam is meglátogatom néha, nagyon sajnálnám tehát, ha ellenséget látna bennem. Ha vannak is olyan hibái, amelyekért bünbocsánatot igyekszik elnyerni, nekünk kötelességünk, nemde, rásegiteni őt a helyes utra. Ami férj uramat illeti, köztünk legyen mondva, gonosz ember. Legyen rideg vele szemben.
    Faujas merően szemébe nézett a derék Bourrette abbénak; észrevette, hogy Rougon-né messziről figyelemmel kiséri beszélgetésüket.
    - Nem Rougon-né kérte-e fel önt, hogy jó tanácsokkal lásson el engem? - kérdezte hirtelen Faujas abbé az öreg paptól.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988237
Webáruház készítés