Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Émile Zola: Álom_EPUB

Émile Zola: Álom_EPUB
540 Ft

Nem szokványos Zola-regény. Ebben a hit, a szerelem küzd, miközben a történet édes-búsan-szomorkásan hömpölyög. A kötetet Fái J. Béla klasszikus műfordításában adjuk közre.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Hol is ismert Angelika valakit, aki a püspökhöz hasonlít? Áhítattal hajolt meg minden homlok. De ő, fejét csak félig hajtva le, nézte a püspököt. Magas, sugár termetü, nemes tartásu férfi, volt, virítóan ifju az ő hatvan évéhez képest. Sas-szemei fénylettek, kissé erős orra még parancsolóbbá tette fenséges arckifejezését, melyet tömött fürtü, fehér haja szelidített; és Angelika úgy látta, mintha a halvány arcba vér tolult volna föl. Lehet, hogy ezt csak a kezében tartott nagy aranynapnak a fényverődése okozta, mely misztikus tündökléssel sugárzott reá.
    Bizonyos: ennek az arcnak valami hasonlatossága idéződött föl a leány lelkében.
    A püspök mindjárt az első lépések után elkezdte egy zsoltárnak a verseit, melyeket halk hangon mondott el, fölváltva a diakónusaival. És Angelika reszketett, midőn látta, hogy az ő ablakuk felé fordítja szemét, annyira szigorunak, annyira fenkölten hidegnek látszott, minden szenvedelemnek a hiuságát kárhoztatva.
    Tekintete most a három régi hímzésre irányult, az angyal üdvözletét fogadó, a kereszt alatt síró, és a mennybe szálló Máriára. Szemei élvezni látszottak, azután alább irányultak és ő reá szegeződtek, ő pedig, nagy zavarodottságában, nem tudta megérteni, hogy ridegségtől vagy szelídségtől halványultak-e el. De azok máris visszatértek az oltári szentségre, amelyre mozdulatlanul tapadtak, fényökvesztetten a nagy aranynap ragyogásában.
    A füstölők repülve lendültek föl s a láncocskák ezüstös csörgésével hulltak vissza, mialatt kicsi felhő, tömjénfüst szállt föl a légbe.
    De Angelikának a szíve szakadásig dobogott. A mennyezet mögött az infulát pillantotta meg s rajta szent Ágnest, két angyaltól az égbe ragadva: azt a művet, mely szálankint hímződött az ő szerelméből s melyet most fátyolba takart ujjakkal vitt egy káplán, ájtatosan, mint valamely szent tárgyat.
    És ott, a kíséretet képező világiak közt, a hivatalnokok, a tisztviselők, hatósági személyek közepett, ráismert Feliciánra, ki az első sorban haladt, feketébe öltözve, sugáran, fürtös, szőke hajával, kissé erős, egyenes orrával, fekete, büszkén szelíd szemeivel.
    A nyugtalan pillantásra, melyet az ifju reá vetett, bocsánatot esdve hazugságáért, Angelika derült mosollyal felelt.
    - Nini, - mormolá Hubertine elámulva, - nem az a fiatalember jön ott?
    Ő is megismerte és nyugtalankodni kezdett, midőn Angelikához fordulva, ezt szinte átszellemültnek látta.
    - Hát hazudott nekünk?... Miért? nem tudod?... Tudod kicsoda az a fiatalember?
    Igen, talán tudta. Egy hang szólalt meg benne, mely megfelelt a kérdésekre. De nem mert, nem akart kérdést intézni magához. Majd meglesz a bizonyság, ha elérkezik az ideje. S dagadozó büszkeséggel és szenvedéllyel érezte is már ennek a közeledését.
    - Mi az? - kérdé Hubert, az asszony háta mögött előrehajolva.
    Ő sohasem élt együtt a jelen perccel. És mikor Hubertine megmutatta neki a fiatalembert, nem is emlékezett reá.
    - Ez? Tévedsz... Hát lehetséges az?
    Hubertine hát úgy tett, mintha tévedett volna. Ez a legokosabb; majd tudakozódik.
    Azonban a processzió, mely újra megállott, mialatt a püspök az utca szögletén az oltár lombozata közt megfüstölte a szentséget, ismét tovább volt indulandó; és Angelika, kinek a keze ottfeledkezett a kosárban, még egy utolsó marék rózsalevelet fogva, zavarában és elragadtatásában túlságosan hirtelen mozdulattal dobta le a virágokat.
    Felicián épp ekkor indult el. A virágesőben két szirom, lassan lebegve, az ő hajára szállott.
    Ezzel véget ért a processzió. A mennyezet eltünt a főutca sarkán, a menet vége oszladozott, üresen hagyva az utcát, áhítatba merülve, mintegy álmodozó hitbe szenderülve az összetiport rózsák kissé éles szagu kipárolgásában. És messziről, egyre gyöngébben hallatszott még a füstölők minden egyes lendülésével, a láncocskák ezüstös csörrenése.
    - Oh, anya, jössz? - kiáltott föl Angelika. - Menjünk a templomba, hogy visszatérni lássuk őket.
    Hubertinenek első indulata az volt, hogy nemet mond. De maga is olyan erős vágyát érezte annak, hogy bizonyosságot szerezzen; hogy beleegyezett.
    - Jó, mindjárt, ha éppen kedved tartja.
    De várni kellett. Angelika, ki fölment volt, hogy kalapot tegyen föl, nem maradhatott egy helyben. Minden pillanatban odafutott a nyitva maradt ablakhoz, fürkészve az utca végét, sőt föl is emelve a szemét, mintha a levegőeget fürkészné; és fennszóval beszélt, gondolatban lépésről-lépésre kísérve a processziót.
    - Most az alsó utcán halad... Ah, most érnek ki a térre, az alprefektura elé... Beh roppant nagy utak is vannak abban az alsóvárosban, se vége se hossza! Pedig azoknak a vászonkereskedőknek kisebb gondjuk is nagyobb Szent Ágnesnél!
    Könnyü, rózsaszín felhő arannyal áttörve, lebegett az égen. Megérzett a levegő mozdulatlanságán, hogy most föl van függesztve az egész hétköznapi élet, hogy az Isten kijött a házából, s mindenki csak az oda való visszatérését várja, hogy mindennapos foglalkozását ismét folytassa. Szemközt az aranyműves kék kárpitjai, a viaszbábos vörös függönyei még folyvást zárva tartották a boltot. Az utcák aludni látszottak, egyiket a másikkal csak a papság lassu menete kötötte össze, melynek fölvonulását a város minden pontjáról lehetett sejteni.
    - Anya, anya, de mikor mondom, hogy már a Magloire-utcához értek. Már fölfelé haladnak a lejtőn.
    Nem mondott igazat; még csak hetedfél óra volt, s a processzió sohasem ért vissza egynegyed nyolc előtt. Angelika jól tudta, hogy a püspöki mennyezet e pillanatban lenn jár valahol a Ligneul alsó partján. De mikor ő úgy sietett.
    - Siessünk, anya, nem kapunk helyet.
    - Nohát gyerünk! - szólt végre Hubertine, akarata ellen is mosolyogva.
    - Én itthon maradok, - jelenté ki Hubert. - Leakasztom a hímzéseket, és elkészítem az asztalt.
    A templom üresnek tetszett nekik, mert az Isten most nem volt benne. Nyitva maradt minden ajtaja, mint valami elhagyatott házé, mely a gazda visszatértét várja. Kevesen jöttek be, csak a főoltár, román stílü, egyszerü ravatal, villogott a hajó hátterében gyertyákkal körülcsillagozva, míg a tágas öbölzet többi része, az oldalhajók, a kápolnák, az alkonyat öregbedtével éjszakába borultak.
    Angelika és Hubertine, hogy az időt eltöltsék, lassan járták körül a templomot. Az épület alsó része nyomott volt, zömök oszlopok tartották az oldaljáratok körivezeteit. Végighaladtak a sötét, kriptaszerüen eltemetett kápolnák mentén. Azután, amint a főajtó előtt, az orgona padmalya alatt keresztülvonultak, szinte megkönnyebbülést éreztek, amint fölvetették szemüket a hajó magas, gótikus ablakaira, melyek a nehézkes román alépítmény fölött nyúlnak föl.
    De amint útjukat a déli oldalhajóban folytatták, ismét elfogta őket a nyomasztó érzés. A kereszthajó átmetszetében a négy szögleten négy roppant pillér emelkedett föl egyetlen szökkenéssel a boltozatig; itt még némi zöldes világosság uralkodott, a napfény búcsúzása az oldal-homlokzatok rózsáiban.
    Fölmentek a kórusra vezető három lépcsőfokon s körüljárták az apszisz kerületét, az egész templomnak legrégebben épült részét, mely már a síri mélység benyomását tette. A gazdag díszítményü ódon rácsozat előtt, mely a kórust mindenfelül elzárja, megálltak egy pillanatra, nézegetve a főoltár csillámlását, melynek apró lángjai visszatükröződtek a faragványokkal elhalmozott bámulatos stallumok fényesre csiszolódott, ódon tölgyfalapjaiban.
    Így értek vissza oda ahonnan kiindultak, újra fölemelve fejüket s érezni vélve a hajó fölszárnyalásának fuvalmát, míg az egyre öregbedő homály hátrább tolta, kiszélesítette a vén falakat, melyeken eltünedeztek az aranyozás és festés maradványai.
    - Tudtam én, hogy korán jövünk még, - mondá Hubertine.
    Angelika felelet helyett csak ezt mormolá:
    - Milyen nagyszerü!
    Ugy tetszett, mintha nem is ismerné a templomot, mintha most látná először. Szeme tévetegül járt a székek mozdulatlan sorain, betekintve a kápolnák hátterébe, melyekben csak a sírokat, az emlékköveket engedte sejteni a megvastagodott sötétség.
    De szemébe tünt a Hautecoeur-kápolna is, ráismert a festett ablakra, mely végre ki volt javítva, s homályosan, csak mint valami tüneményt látta rajta szent Györgyöt az alkonyatban. És nagyon megörült neki.
    E pillanatban rengés elevenítette meg a székesegyházat; a nagyharang kondult meg újra.
    - Ah! - mondá Angelika, - itt vannak már. Jönnek fölfelé a Magloire-utcán.
    Ezúttal igaza volt. Naptömeg özöne lepte el az oldal járatokat és percről-percre érezhetőbb lett a processzió közeledése. Érezni lehetett ezt, a harang zúgásáról, az erős fuvalomról, mely a tárva álló főajtón áradt be. Az Isten hazatért.
    Angelika a Hubertine vállára támaszkodva s lábujjhegyre ágaskodva nézte azt a tágas nyílást, melynek öblös kereksége a klastromtér halvány estszürkületét mutatta. Először is a keresztet vivő aldiakónus jelent meg, mellette kétfelől a két akolitus a gyertyáikkal, utánuk a ceremóniárius sietett elő, a jó Cornille abbé, pihegve, agyonfáradva.
    A templom küszöbén minden ujonnan érkező alak éles körvonalakban mutatkozott egy pillanatra s azután elmosódott a belső homályban. A világiak érkeztek most, az iskolák, testületek, ájtatos egyesületek, melyeknek zászlai, fátyolokhoz hasonlóan, lengtek, hogy aztán egyszerre elnyelje őket a sötétség.
    Megjelent a Mária-társulat leányainak halvány csoportja is, vékony, szeráf-hangu énekkel vonulva be. A templom egyre fogadta be az érkezőket, a hajó lassankint megtelt, a férfiak jobbra, a nők balra vonulván.
    Egészen beesteledett ezalatt, a téren szikrák csillantak meg, száz meg száz mozgó, világos pont: a papság volt ez, a kétfelé tartott égő gyertyákkal, sárga lángok kettős sorával, mely most az ajtón bevonult. Mintha sohasem szakadna vége, úgy következtek egymás után, sokasodtak a gyertyák; a szeminárium, a lelkészkedő papság, a javadalmasok, az énekesek, teljes hanggal kezdve rá az antifóniát, és a fehérpalástos kanonokok.
    És most a templom lassan-lassan megvilágosodott, megtelt ezekkel a lángokkal, tündökölve, száz meg száz csillaggal behintve, mint a nyáréji ég.
    Két szék üres volt. Angelika fölállott az egyikre.
    - Szállj le, - szólt rá Hubertine ismételten. - Nem szabad.
    De Angelika nyugodtan makacskodott.
    - Miért ne volna szabad? Látni akarok... Oh, be szép!
    S utoljára is rávette anyját, hogy az meg a másik székre álljon föl.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988213
Webáruház készítés