Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Émile Zola: A mestermű_EPUB

Émile Zola: A mestermű_EPUB
690 Ft690

Claude Lantier életén át megmutatkozik a párizsi élet. A bohókás, útkereső ifjak, művészek lépéseit kísérjük végig, s így betekintést nyerhetünk a pezsgő kulturális életbe, amely nem mindenkinek váltja be a reményeit. A regény szereplői egy csoport fiatal tehetség, akik Párizs meghódítására indulnak, hogy változatos pályát fussanak be. (konyvespolc.com)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Hat héttel később Claude egy reggel műtermében festett, amelynek beüvegezett nyílásán át fényár tódult be. Folytonos esőzés szomorúvá tette augusztus közepét, de a kék éggel együtt visszatért a munka bátorsága is. Nagy képe alig haladt, - küzködő, makacs művész létére hosszú, hallgatag délelőttöket szentelt neki.
    Kopogtattak. Claude azt hitte, hogy Josephné, a házmesterné, aki reggelijét szokta neki felhozni és mivel a kulcs mindig benn volt az ajtóban, egyszerűen odakiáltott:
    - Tessék!
    Az ajtó kinyílt, könnyű mozgás hallatszott, azután csend állott be. Claude tovább festett, még csak meg sem fordította fejét. A borzongó hallgatás azonban, valami remegő, tétova lehellet végre mégis nyugtalanította. Odanézett és elámult: nő állott ott, világos ruhában, arcát félig eltakarta a fehér fátyol. Nem ismerte, - egy csomó rózsát tartott kezében és ettől végleg elképedt.
    Hirtelen ráismert.
    - Ön az, kisasszony!... Dehogy is gondoltam volna önre!
    Christine volt. Claude nem volt képes idején visszatartani kevéssé szeretetreméltó felkiáltását, amely magának az igazságnak szava volt. A leány emléke eleinte foglalkoztatta a festőt, utóbb azonban, minél több nap mult el a közel két hónap óta és ő nem adott életjelt, röpke látomássá változott át, sajnálatot hagyva maga után, bájos képpé, amely elenyészik és amelyet sohasem fogunk viszontlátni.
    - Igen, én vagyok, uram... Úgy gondoltam, nem volna helyes, ha meg nem köszönném önnek...
    A leány elpirult, hebegett, nem talált szókat. Bizonyára a lépcsőn való feljövéstől nehéz a lélegzete, mert szíve igen erősen dobogott. Hogyan, talán helytelen ez a látogatás, amely fölött oly soká töprengett és amely végül is egész természetesnek tűnt fel előtte? Súlyosbította az esetet, hogy a parton elhaladva, ezt a csomó rózsát vásárolta, azzal a gyengéd szándékkal, hogy a fiatalembernek háláját kifejezze és most e virágok szörnyen bántották. Hogyan adja át őket neki? Mit fog ő gondolni róla? Mindez a nehézség csak akkor ötlött fel előtte, mikor benyitott az ajtón.
    Claude pedig, aki még nagyobb zavarban volt, túlzott udvariasságba esett. Letette palettáját és felforgatta az egész műtermet, hogy egy széket szabaddá tegyen.
    - Kisasszony, kérem, üljön le... Igazán, milyen meglepetés... Ön nagyon kedves...
    Christine helyet foglalt és lecsillapodott. Milyen fura is volt a fiatalember nagy, hóbortos mozdulataival; a leány annyira megérezte félénkségét, hogy elmosolyodott. Bátran odanyujtotta neki a rózsákat.
    - Tessék! csak azért hoztam, hogy ne tartson hálátlannak.
    Claude eleinte semmit sem szólt, elfogódva nézett reá. Mikor azután látta, hogy nem gúnyolódik, megszorította, majdnem összeroppantotta két kezét, majd azonnal vizes edénybe állította a csokrot, miközben folyton ismételgette:
    - Ó igazán, ön jó pajtás!... Ez az első alkalom, hogy nőt ezzel a bókkal illetek, becsületszavamra!
    Visszatért és szemébe nézve, kérdezte a leánytól:
    - Hát csakugyan nem feledkezett meg rólam?
    - Hiszen látja, - válaszolt nevetve a leány.
    - Miért várt akkor két hónapig?
    Christine újra elpirult. A hazugság, amellyel válaszolt, ismét zavarba hozta egy pillanatra.
    - Hiszen nem vagyok szabad, tudja... Ó, Vanzadené igen jó hozzám, csakhogy testi fogyatkozása miatt sohasem jár ki; végre ő maga nyugtalankodott egészségem miatt és ő vett rá, hogy levegőre menjek.
    Nem mondta el, mennyire szégyelte az első napokban a Quai de Bourbonon átélt kalandot. Midőn biztos helyen érezte magát, az öreg hölgy házában, a férfinál töltött éj emléke lelkifurdalásokkal gyötörte, mintha hibázott volna és azt hitte, képes lesz emlékezetéből száműzni a fiatalembert, - az egész már csak rossz álom volt, amelynek körvonalai elmosódnak. Azután, anélkül, hogy tudta volna miképen, új életének mély nyugalmában, a kép kilépett a homályból, mind határozottabbá, élesebbé vált és végre minden órában üldözte őt. Miért felejtette volna el? semmi szemrehányást sem tehetett neki; ellenkezőleg, nem tartozik-e hálával neki? Eleinte eltávolította magától a viszontlátás gondolatát, sokáig küzdött ellene, de végül is az rögeszmévé vált benne. A kísértés minden este elővette szobájának magányában, - nyugtalanság volt, amely ellen fellázadt, vágy, amelyről maga sem tudott és csak akkor nyugodott meg kissé, midőn a hála szükségének érzetével magyarázta e zavart lelkiállapotot. Oly egyedül, elfojtva élt álmos otthonában! fiatalságának forrása oly erővel buzgott, szíve annyira vágyott a barátságra!
    - Ekkor, - folytatta, - felhasználtam első kimenőmet... És különben oly szép volt ma reggel, a sok szomorú esőzés után!
    Claude boldogan állott előtte és szintén meggyónt, de nem is volt mit rejtegetnie.
    - Én már nem mertem többé önre gondolni... Úgy-e? ön olyan, mint azok a mesebeli tündérek, akik kibujnak a padlóból és a falakban tűnnek el, mindig abban a pillanatban, mikor nem várnók. Így szóltam magamban: Vége, talán nem is igaz, hogy itt volt ebben a műteremben... És most itt van és én úgy örülök neki, szörnyen örülök!
    Christine mosolyogva, megzavarodva fordította el fejét és úgy tett; mintha körülnézett volna. Mosolya eltünt, a kegyetlen festés, amelyet viszontlátott, a délvidéki lángoló vázlatok, az akt-tanulmányok szörnyen szabatos anatómiája megdermesztették, mint az első alkalommal. Újból valóságos félelem fogta el és komolyan, megváltozott hangon szólalt meg:
    - Zavarom, megyek.
    - Dehogy! dehogy! - kiáltott Claude, megakadályozva, hogy felkeljen a székről. - Egészen belebutultam a munkába és jót tesz, ha önnel beszélgethetek... Ó az az átkozott kép eléggé megkínoz!
    És Christine, szemét felemelve, ránézett a nagy képre, a vászonra, mely multkor a fal felé volt fordítva és amelyet hiába óhajtott látni.
    A háttér, a sötét tisztás, amelyen napsugár hatol át, még csak jelezve volt széles ecsetvonásokkal, de a két birkózó nő majdnem elkészült és üde foltjaival kiemelkedett a fényben. Az előtérben a férfialak, amelyet a festő háromszor is ujra kezdett, még kezdetleges állapotban volt. És főleg a középső alakon, a fekvő nőn dolgozott: a fejjel nem foglalkozott azóta, a testtel vesződött, minden héten modellt változtatott, kétségbeesve, hogy nem elégítheti ki magát, olyannyira, hogy ő, aki azzal hízelgett magának, hogy nem képes semmit sem kitalálni, modell nélkül, a természeten kívül keresgélt.
    Christine azonnal magára ismert. Ő volt az a leány, aki egyik karján nyugtatva fejét, a fűben hevert és csukott szemmel mosolygott, de nem nézett. Az ő arca volt a meztelen leány arca és ő felháborodott erre, mintha az lenne az ő teste is, mintha ott durván levetkőztették volna szűzi meztelenségét. Különösen sértette a festés szilajsága, amely oly nyers volt, hogy általa meggyötörtnek, elkínzottnak érezte testét. Nem értette ezt a festést, szörnyűségesnek találta és gyűlöletre gyuladt ellene, ösztönszerű, ellenséges gyűlöletre.
    Felállt és röviden ismételte:
    - Megyek.
    Claude, akit ez a hirtelen változás meglepett és elszomorított, szemeivel követte:
    - Hogyan, ily hamar?
    - Igen, várnak. Isten önnel.
    Már az ajtónál volt, midőn Claude megfoghatta kezét. Meg merte kérdezni tőle:
    - Mikor látom megint?
    A leány kis keze ellágyult az övében. Egy pillanatig habozni látszott.
    - Nem tudhatom. Annyira el vagyok foglalva!
    Azután kiszabadította magát és elment, igen gyorsan mondván:
    - Majd ha lehet, valamelyik nap... Isten önnel.
    Claude a küszöbön állva maradt. Mi ez? mit jelent hirtelen tartózkodása, elnyomott ingerültsége? Becsukta az ajtót és fel s alá járt, karjait lóbálva, nem értve a dolgot és hiába kutatva a szó, a mozdulat után, amely megsérthette. Most ő is méregbe jött, maga elé káromkodott, szörnyen vonogatta vállát, mintha ezzel meg akart volna szabadulni ettől az együgyű töprengéstől. Hát kiismerheti-e magát az ember az asszonyokkal? De az edényből kihajló rózsacsokor látványa lecsillapította, oly jó volt az illata. Balzsamossá tette az egész helyiséget és ez illatárban Claude hallgatva tért vissza munkájához.
    Ismét két hónap mult el. Az első napokban Claude a legkisebb zörejre, reggel, midőn Josephné behozta neki reggelijét vagy leveleit, élénken megfordult, mozdulata önkénytelen csalódást fejezett ki. Négy óra előtt nem távozott többé hazulról és midőn egy este hazajött és a házmesterné azt mondta neki, hogy egy leány kereste öt óra körül, csak akkor nyugodott meg, mikor rájött, hogy Zoé Piédefer, a modell volt a látogatója. Azután, nap-nap után múlván, a munka dühödt rohama lepte meg, megközelíthetetlen lett mindenki számára és oly erőszakosan védte elméleteit, hogy még barátai sem mertek szembeszállani vele. Egy mozdulattal elsöpörte a világot, már csak a festészet maradt, - hogy fojtanák meg a szülőket, pajtásokat, de főképen az asszonyokat! Ebből a forró lázból szörnyű kétségbeesésbe esett, egyheti tehetetlenségbe és tépelődésbe s egész héten át azzal a gondolattal gyötörte magát, hogy hülyeség áldozata. Majd összeszedte magát, folytatta szokott életmódját, a képével való elszánt és magányos küzdelmet, midőn, október végének egyik ködös délelőttjén összerezzent és gyorsan letette palettáját. Nem kopogtattak, de ő ráismert a léptekre, melyek felfelé jöttek. Ajtót nyitott és Christine belépett. Végre ő volt.
    Christine ezen a napon bő, szürke gyapjúköpenyt viselt, amely egész alakját befödte. Kis bársonykalapja sötét színű volt és ködgyöngyöket rakott fekete csipkefátyolára. Claude előtt igen vidámnak tűnt fel a tél ez első borzongásában. A leány mentegetőzött, hogy ily sokáig nem jött és nyilt arccal mosolygott, bevallotta, hogy habozott, hogy majdnem nem akart többé eljönni: igen, bizonyos gondolatok, olyan dolgok, amelyeket Claudenak meg kell értenie. De ő nem értette meg, nem is kivánta megérteni, hiszen ő itt volt. Elég, hogy nem haragudott meg, hogy hajlandó időről-időre így feljönni, mint jó pajtás. Nem magyarázkodtak ki, mindegyikük magában őrizte az elmult napok gyötrelmét és tusáját. Közel egy óra hosszat beszélgettek, a legnagyobb egyetértésben, immár nem volt bennük semmi rejtett vagy ellenséges érzés, mintha tudtukon kívül, egymástól távol, megegyezés jött volna köztük létre. Úgy látszott, hogy a leány nem is vette észre a falakat borító vázlatokat és találmányokat. Egy pillanatig merőn nézte a nagy vásznat, a meztelen női alakot, amely ott feküdt a fűben, a nap lángoló aranya alatt. Nem, ez nem ő volt, ez nem az ő arca és teste: miként ismerhetett magára a színek e félelmetes összevisszaságában? És baráti érzésébe valami gyengéd szánalom vegyült e derék fiú iránt, akinek még a hasonlóság sem sikerült. Távozáskor, a küszöbön, a leány volt az, aki barátságosan kezet nyujtott.
    - Tudja, ismét eljövök.
    - Igen, két hónap mulva.
    - Nem, jövő héten... Majd meglátja. Csütörtökön.
    Csütörtökön pontosan megjelent. És attól kezdve nem maradt el többé, hetenkint egyszer meglátogatta, eleinte meghatározott nap nélkül, szabad napjainak véletlene szerint, utóbb a hétfőt választotta, miután Vanzadené ezt a napot engedélyezte neki, hogy sétáljon és a Bois de Boulogne szabad levegőjét szíjja. Tizenegy órakor otthon kellett lennie, gyalog sietett ide és a sietségből rózsásan érkezett meg, mert jókora az út Passyból a Quai de Bourbonra. A tél négy hónapján át, októbertől februárig járt be így, szakadó esőben, a Szajna ködében, a sápadt napfényben, amely melengetni kezdte a partokat. A második hónaptól kezdve olykor váratlanul is beállított a hét valamelyik más napján, felhasználván az alkalmat, ha Párisban teendője volt és nem maradhatott két percnél tovább, éppen csak hogy jónapot mondhattak egymásnak, máris lement a lépcsőn, jóestét kiáltva.
    Claude most lassankint megismerte Christinet. A nők iránt táplált örökös bizalmatlanságában még mindig maradt egy gyanúja, a vidéki szerelmi kaland gondolata, de a leány szelíd szeme, csengő nevetése mindent eloszlatott és ő megérezte benne a nagy gyermek ártatlanságát. Mihelyt megérkezett, zavar nélkül, úgy érezvén magát, mintha egyik barátnőjénél lenne, csevegni kezdett, kiapadhatlan bőséggel. Már húszszor elmesélte neki Clermontban töltött gyermekkorát és mindig visszatért reá. Azon az estén, midőn atyját, Hallegrain kapitányt az utolsó roham érte és szélütötten, holt tömegként esett le karosszékéről, anyja és ő templomban voltak. Még tökéletesen emlékezett visszatérésükre, majd a szörnyű éjszakára, midőn a kapitány, igen testes, igen erős ember, kiterítve feküdt egy derékaljon, előreálló alsó állkapcsával; olyannyira, hogy a gyerekleány emlékezetében mindig így maradt. Neki is olyan állkapcsa volt és ha anyja nem tudta, hogyan fékezze meg, így kiáltott reá: „Ó, te papucsállú, majd neked is bajod lesz a véreddel, mint apádnak!” Anyja, szegény! Mennyit nyugtalanította vad játékaival, bolondos, lármás rohamaival! Amennyire csak vissza tudott emlékezni, mindig ugyanannál az ablaknál látta anyját, a vézna kis nőt, ahogy nesztelenül festette legyezőit, szelíd szemeivel, az egyedülivel, amije tőle máig megmaradt. Olykor, ha örömet akartak okozni a jóságos asszonynak, azt mondták neki: „Szemei teljesen az önéi”. És ő mosolygott, boldogan, hogy leánya arcán legalább e szelid zugocska tőle való. Férje halála óta oly sokáig dolgozott esténként, hogy látása elgyengült. Hogy éljen meg? Az özvegyi nyugdíj, a hatszáz frank, amelyet húzott, alig volt elég a gyermek szükségleteire. Ez öt éven át látta, mint lesz anyja napról-napra sápadtabb és soványabb, mint fogy folytonosan, míg egy nap már csak árnyéka volt önmagának; és nem halt ki benne az a lelkifurdalás, hogy nem volt elég okos, hogy anyját kétségbeejtette szorgalma hiányával. Minden hétfőn szép tervekkel foglalkozott, esküdözött, hogy csakhamar segítségére lesz anyjának a pénzkeresésben, de lábai és karjai erőfeszítése ellenére is megszöktek és ő belebetegedett, mihelyt nyugton maradt. Végre egy reggel anyja nem volt képes felkelni és meghalt, hangtalanul, nagy könnyekkel telt szemekkel. Így lebegett mindig előtte, halva, tágra nyílt, még síró, reászegezett szemeivel.
    Más alkalmakkor Christine, akinél Claude Clermontról kérdezősködött, megfeledkezett minden gyászról és vidám emlékeket mondott el. Jóízűen nevetett, midőn Rue de l’Éclachebeli hajlékukról volt szó: ő strassburgi volt, atyja gascognei, anyja párisi és mindhárman odakerültek abba az Auvergnebe, melyet utáltak. A Rue de l’Éclache, mely a növénykerthez vezet, szűk és nedves, pinceszerűen komor utca volt; egyetlen bolt sem volt benne, soha egyetlen járókelő, csak a mogorva homlokzatok mindig zárt ablaktábláikkal; dél felé azonban lakásuk ablakai, melyek belső udvarok fölé emelkedtek, a napfény örömében részesültek. Az ebédlő pedig épenséggel széles, verandaszerű faerkélyre nyílt, melynek íveit óriási glicina futotta be és zöldjével takarta be őket. Ott nőtt fel, eleinte rokkant atyja mellett, majd teljes elvonultságban anyjával, akit a legkisebb séta is kimerített; oly keveset tudott a városról és környékéről, hogy ő és Claude végre már mulattak rajta, ha ennek kérdéseire örökös nemtudommal válaszolt. A hegyek? igen, voltak hegyek, egyik oldalról, az utcák végén látni lehetett őket. A másik oldalon azonban, ha más utcákba ment az ember, a sík szántóföldek látszottak a végtelenségig, de nem mentek oda, mert ez nagyon messze volt. Csak az egész gömbölyű, púphoz hasonló Puy de Dômeot ismerte fel. A városban akár csukott szemmel is elment volna a székesegyházhoz: meg kellett kerülni a Place de Jaudeot, be kellett menni a Rue des Grasba; de ne kérdezzenek tőle többet, a többi valóságos összevisszaság volt, lejtős utak és sikátorok, meredek fekete lávaváros, amelyben folyóként hömpölygött a zápor vize, rettenetes villámcsapások közepette. Ó, az ottani zivatarok, még most is megremeg belé! Szobája előtt, a tetők fölött a múzeum villámhárítója mindig tűzben állott. Az ebédlőben, amely fogadószoba gyanánt is szolgált, külön ablaka volt neki, mély fülkével, amely akkora volt, mint egy szoba; itt voltak dolgozóasztala és apróságai. Itt tanította anyja olvasni, később itt aludt el, tanárait hallgatva, annyira elkábította a leckék fáradsága. Ezért most maga is gúnyolódott tudatlansága fölött: ó, a tudós kisasszony, aki még Franciaország minden királyának nevét sem tudná elmondani, az évszámokkal együtt! a jeles zenész, aki a „Kis hajók”-nál tovább nem ment! a csodás akvarell-festő, aki nem boldogult a fákkal, mert nagyon nehéz volt a leveleket utánozni. Hirtelen ugrással rátért arra a tizenöt hónapra, melyeket a Visitatio zárdájában töltött, anyja halála után, a nagy kolostorban a városon kívül, nagyszerű kertekkel; és nem fogyott ki a kedves testvérekről szóló történetekből: csupa féltékenykedés, együgyűség, hajmeresztő ártatlanság. Neki is apácának kellett volna lennie, pedig majd megfulladt a templomban. Azt hitte, mindennek vége, midőn a főnöknő, aki nagyon szerette, maga szabadította ki a zárdából azáltal, hogy Vanzadenénál ezt a helyet szerezte neki. Még most is csodálkozik afölött, miként olvashatott a Szent Angyalok-anya oly tisztán az ő lelkében, mert mióta Párisban lakott, valóban teljes vallási közönybe esett.
    Mikor a clermonti emlékek kimerültek, Claude szerette volna tudni, milyen az élete Vanzadenénál és a leány minden héten új részleteket mondott el. Passyban, a csöndes és elzárt kis úrilakban szabályosan folyt az élet, a régi órák elgyengült ketyegésével. Csak két régi cseléd, szakácsnő és inas, akik negyven év óta szolgáltak a családban, jár-kel az üres szobákban, zaj nélkül, papucsos lábbal, mint a kísértetek. Olykor, nagy ritkán, egy-egy látogató jött, valami nyolcvanéves tábornok, annyira kiaszott, hogy alig nehezedik a szőnyegekre. Az árnyak háza volt, amelyben a nap éjjelilámpa pislogásával enyészett el, az ablakredőnyök pálcáin át. Mióta úrnője beteg térdei és vaksága miatt már nem hagyta el szobáját, nem volt más szórakozása, mint hogy ájtatos könyveket olvastatott fel magának, vég nélkül. Ó, ezek az örökkétartó órák mily súlyosan nehezedtek a leányra! Ha értett volna valami mesterséghez, mily örömest szabott volna ruhákat, tűzött volna kalapokat, bodrozott volna virágszirmokat! Hogy nem volt semmire sem képes, hogy mindent tanult és csak annyira vitte, hogy szolgálatba kellett állania félcselédnek! És azonkívül szenvedett elzárt, rideg, halálszagú otthonától; ismét szédülések lepték meg, mint egykor, gyermekségében, midőn munkára akarta kényszeríteni magát, hogy örömet okozzon anyjának; vére lázadozni kezdett, szeretett volna kiabálni és ugrálni, részegen az élet ösztönétől. Úrnője azonban oly szelíden bánt vele, kiküldte szobájából, hosszú sétákat ajánlott neki, hogy lelkifurdalás töltötte el, midőn a Quai de Bourbonról hazatérve, hazudnia kellett, a Bois de Boulogneról beszélnie, valami egyházi szertartást kigondolnia, holott be sem tette már templomba a lábát. Úgy látszott, hogy úrnője napról-napra növekvő gyengédséget érez iránta, - egymást érték az ajándékok, selyemruha, régi kis óra, még fehérnemű is és ő is nagyon szerette úrnőjét, egy este sírt, midőn az leányának nevezte, esküdözött, hogy sohasem hagyja el és szíve szánalommal telt meg öregségének és tehetetlenségének láttára.
    - No, - szólt Claude egy reggel, - majd meglesz a jutalma, örökösének fogja megtenni.
    Christine elámult.
    - Ó, gondolja?... Azt mondják, hogy három milliója van... Nem, nem, sohasem gondoltam rá, nem akarom, mi lenne belőlem?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988190
Webáruház készítés