Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Edmondo de Amicis: Lelkierő_EPUB

Edmondo de Amicis: Lelkierő_EPUB
340 Ft340

Vázlatos rajzai, melyeket utóbb kötetekké foglalt össze, annyira tetszettek korának, olyan erős visszhang felelt reájok, hogy De Amicis, a katonatiszt, elhagyta pályáját és végképpen íróvá lett. Katonakorának emlékei még sokáig visszajártak irásaiban. Azután néhány esztendőt utazással töltött, és minden útjának egy-egy terjedelmes kötet lett az eredménye. Közben elbeszéléseket irt, amelyeknek első gyüjteménye »Novelle« címen 1872-ben jelent meg. Belőle való »Lelkierő« című elbeszélésünk is. (Olasz címe: Fortezza.)
Ekkoriban már meglehetősen kialakultnak mutatkozott De Amicis egyénisége, és tehetségének határai is láthatókká lettek. Kiváló mértékben megvolt benne az elbeszélés tehetsége. A legszárazabb tárgy is érdekessé lett az ő előadásában. De igazi elbeszélő - igazi mesemondó - sohasem lehetett belőle, mert képzelő tehetségénél és mesélő kedvénél erősebb volt elmélkedő és oktató hajlandósága. Már kis katonaképei is első sorban példamutató, hazafiasan érzésre buzdító írások. Az elbeszélésről általán az volt a nézete, hogy ne tézisen épüljön, de mindig célja legyen. Az ő célja leginkább hasznossági cél volt: nevelni és tanítani akart elbeszéléseivel. Ez a szándéka rendszerint meg-megakasztotta bennök az elbeszélés menetét és a történet szerkezetére is kedvezőtlenül hatott.
1886-ban jelent meg A szív című ifjusági könyve, s a hazájában rég népszerű írót ez a műve világhírűvé tette. A szív a világ gyermekirodalmának legnagyobb remekei közé tartozik, és De Amicisnak is legsikerültebb alkotása, az, amely nevét mindenesetre meg fogja őrizni. De Amicisnak, az írónak és az embernek is minden jó tulajdonsága szerencsésen fejeződik ki benne. A szív egy ritka melegszívű ember egész gyöngédségének és mély kedélyének alkotása. Az il buono (a jóságos) jelzőt, amelylyel honfitársai megtisztelték, ezzel a könyvével érdemelte meg legjobban, mert ez a kaleidoszkopszerű történet, amely egy iskolai év eseményeit meséli el, valóban tele van jósággal, mélységes emberszeretettel, részvéttel és egyben lelkesedéssel. (Elek Arthur)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    - Odanézz, mondá a minap este egy barátom s háza ablakából, amely egy kis térre nyilik, a szemközt való ház negyedik emeleti kis terraszára mutatott; - látod azt az embert?
    Odanéztem s egy embert láttam, aki a sarokban ült és félkarját a korláton végignyujtóztatta; de az arcát nem tudtam megkülönböztetni.
    - Az az ember - kezdte megint a barátom - nagyon ellenszenves nekem; nem egyszer gondoltam már arra, hogy más házba költözöm csak annak a vigasztalásnak a kedvéért, hogy látnom ne kelljen többé. Azt kérded persze, hogy miért; én meg azt felelem, hogy sohase beszéltem véle, hogy soha a hangját nem hallottam, hogy azt sem tudom, kicsoda, hogy nem tudom, mit mivel, hogy nem tudom, milyen az arca, mert nem látok el innen hozzája még a messzelátómmal sem. Ellenszenves nekem az az ember, mivel minden áldott este ilyentájt megtévedhetetlenül fölkel az asztaltól és leül abban a sarokban; és minden este szakasztott ugyanazzal az automatai mozdulattal átveti egyik lábszárát a másikon s félkarját végignyujtóztatja a korláton. Nincs rá eset, hogy Isten ments, csak egyszer is a lábával mozdulna előbb, azután a karjával! Előbb a karral, azután a lábbal. Pedig ez még a kisebb rossz rajta. Esténkint, még minekelőtte fölkelne az asztaltól, egy asszony, aki a feleségének látszik, odatolja szokott helyére a széket, azután pipát visz neki, a kezébe adja, meggyujtja minden áldott este, - ő pedig estéről-estére kiszolgáltatja magát felfuvalkodottan és dölyfösen, akár egy szultán, a legcsekélyebb mozdulattal sem igyekszik előzékenynek lenni, még csak azt se mutatja, hogy észreveszi, hogy kiszolgálják. Azután... minden pillanatban szüksége támad valamire, és a nő feláll, eltünik, visszatér valami itallal, vagy egyébbel; az meg elveszi, felhajtja és az önző sybarita élvezésével megtörüli bajszát s még azzal se fárasztja magát, hogy visszanyujtsa a poharat. Azután... barátok jönnek látogatására, de ő neki eszébe sincs, hogy fölkeljen, és ha még is, hát megáll a két lábán és egyet-kettőt sétál a kis terraszon oly szabadon és fesztelenül, mint mi ketten. De se le, se föl, se körül nem néz soha, nem köszön az senkinek; egyszóval, mintha csak azért volna, hogy a világ körötte forogjon; adja a bálványképet; arra született, hogy megbámultassa és kiszolgáltassa magát. És te még nevetsz! De nekem ennyi elég ahhoz, hogy meggyülöltessen vélem egy embert; már én ilyen vagyok; más emberfia ügyet sem vet rája, én rágódom rajta. Azt hiszem, olyan jól ismerem azt odaáltal, mint akár tégedet. Megmondjam, miféle szerzet? Nem tudom ugyan, de oly igazán megmondom, mintha csak tudnám. Az az ember ott - azzal nekiszegezte ujját a szemköztes házbeli embernek és oly merően nézte, mintha ki akarná ásni szeméből a titkot - egy szélhámos szatócs, aki garasait összerakosgatja és már most érleli magában a majdani gazdagember korának pöffeszkedő kevélységét; azt az asszonyt is azért vette feleségül, hogy megtakaritsa a boltiszolga meg a cselédlány bérét, mert rosszabbul bánik vele, mint a cselédlánynyal és nem sokkal jobban, mint a szolgával; fösvény mindenben, csak a falánksága kielégitésében nem; a harmadik emeleten lakhatnék, de a negyediken lakik takarékosan, pedig nincsen gyermeke, s nem kis kivánkozik utána; mindent megvet, ami nem üzlet; neki minden miniszter tolvaj, mindenki aki tanul szamár és mindenki, akinek kevesebb a pénze, mint neki, rongyos fráter... És még nevetsz! Nem tudod, hogy az ellenszenv érzés dolga! Lásd, én boldog volnék, ha alkalmam kinálkoznék reá, hogy borsot törjek egyszer az orra alá; gyülöletes egy ember; nem bánom, ha képzelődőnek, ha feketemájunak, ha akárminek gondolsz is; de mikor a szivem azt mondja: - Az az ember hitvány egy fráter; - utálom; és ki kell, hogy mondjam, hogy könnyitsek vele magamon.
    Csak aki jól ismeri azt a huszonéves, jószivü, nyugtalan és heves ifjut és hozzászokott furcsa dühkitöréseihez, amikkel a maga alkotta képzetek ellen fordul, csak az hiheti el, hogy egy lélekzetre és el nem nevetve magát, mondta végig az üres szavaknak ezt a hosszu sorát. Én közben a szatócsnak föltételezett embert, meg az asszonyt néztem, aki keresztbe tett karral, elgondolkozva ült előtte egy kis lócán; és minthogy az én szemem jobb a barátoménál, ugy véltem látni, hogy a férfi meglehet negyvenéves, az asszony valamivel több, - ámbár egyiküknek sem tudtam megkülömböztetni az arca vonásait. Elkértem a messzelátót és a nőnek irányitottam. Első pillantásra zürzavaros arc táncolt szemem előtt; azután megállapodott a kép és most már tisztán láttam. Szakasztott az olyan nőnek arca volt, aki belenyugodott abba, hogy az élete csupa önfeláldozás: a haja szürke volt, a homloka ráncos, a szeme nagy és mélabus nézésü; valami kifejezhetetlen komolyság, és magábamélyedtség látszott rajta, ami arra vallott, hogy rég hozzászokhatott a szenvedéshez.
    - Ezt, ugy látszik, kitalálta a barátom, - mondottam magamban, és most a férfi felé forditottam a messzelátót.
    Abban a pillanatban megfordult a férfi és egész arcát elém tárta.
    - Nini, kit látok! - kiáltottam föl magamban; - lehetséges-e?
    Jobban kihuztam a messzelátó csövét, ugy néztem beléje.
    - De hiszen ő az! Semmi kétség! Százszor láttam ezt az arcot ábrázolatokon!
    És ekkor eszembe jutott egy rég ideje elfeledett eset, s szinte ugyanabban a pillanatban az eleje meg a vége annak a történetnek, melylyel az olvasó alább találkozik majd. Barátom megkérdezte:
    - Nos, nem szélhámosnak, modortalan tuskónak és dölyfös embernek az arca?
    Most már nem tudtam nem mosolyogni szavain, mint az előbb; azt feleltem, hogy valóban, nem rokonszenves ember; de, hogy ugy tetszik, láttam már más alkalmakkor; hogy ki akarom elégiteni kiváncsiságomat és megtudni, hogy kicsoda; hogy elmegyek hozzá és adatokat kérek tőle.
    Másnap csakugyan egyenest fölmentem a terraszon lakó emberhez, meglátogattam azon az ürügyön, hogy pontosan szeretném tudni esetét, mert ugy mondám, az a szándékom, hogy megirom.
    Mint aki megszokta az ilyen látogatásokat, udvariasan fogadott, mindent elmondott nagy közömbösen, akárha más valamiről beszélne, beszélt arról a nőről (nem a felesége volt), aki vele él, az életmódjáról, a szokásairól.
    - Tiz esztendeje vagyunk együtt; - mondta végezetül - én is türelmes vagyok, ő is, hát csak éldegélünk... ahogy Istennek tetszik. Két nagy vigaszom van: az emberek becsülése, meg ennek a szegény szerencsétlennek ragaszkodása.
    Haza mentem, egész este és másnap egész délelőtt is irtam, következő nap azután elmentem kéziratommal a barátomhoz. Épp abban az időtájban, mikor a »szatócs« friss levegőt szokott szivni a terraszon. Miután egy és más dologról elbeszélgettünk, megint az ellenszenvre térült a szó.
    - Barátom, - mondtam - bakot lőttél.
    - Lehetetlen! felelte ő szokott élénk módján.
    - Hagyjuk a tréfát; - mondtam megint - olvasd el, kérlek, ezeket a lapokat: történelmi elbeszélés van bennük, a minap irtam; a történetnek főszereplője a te gyülöletes «szatócsod»; szavamra mondom, hogy a történet előkészitéséhez szükséges mesterkedéseken fölül egy szótaggal se változtattam a valón.
    Barátom kezébe vette a lapokat és olvasásukba fogott. Kis idő multán fölvetette a szemét, a terraszbeli ember felé nézett, majd én rám; azután folytatta az olvasást. Mennél előbbre haladt benne, annál sürübben tekintett rám meg arra az emberre, arra az emberre meg én rám; és egyre komolyabb lett. Mikor az utolsó sorokhoz ért, a csodálkozás kiáltása tört ki belőle, felugrott, megragadta kezemet és megindult hangon ezt mondta:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981719
Webáruház készítés