Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Edmond és Jules de Goncourt Faustin Julia MOBI e-könyv

Edmond és Jules de Goncourt Faustin Julia MOBI e-könyv
890 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XVII.

    Faustin vendégei a rue Godot de Mauroi-beli kis palota nagy szalonjában gyűltek össze, a tragikára várva, a ki átöltözött.
    Az a fura és keveredett társaság volt itt látható, amely a nagy bemutatókat követő vacsorákon szokott megjelenni, a hol egymást érik az írók, festők, tudósok, politikusok, tábornokok, orvosok, mindenfajta kiválóságok, akik közzé, senki sem tudja, hogyan, senki sem tudja, kinek meghívására, mindig besurran néhány ismeretlen névtelen, olyanok, akik szakállt viselnek, vagy nyakkendőtűt, kozákos nadrágot, vagy valami idegen rendjelet, amely felkelti a kíváncsiságot, s akiknek nevét egész éjszakán át hiába kérdezgeti egymástól sugdolózva az asztal közönsége. Egyes csoportok érdektelen dolgokról beszélgettek, lelkesség nélkül, egyes mondataikat néha igen hosszú időköz választotta el egymástól; magánosok el-elvonultak valamelyik sarokba, a hol unalmas előzékenységgel és szinte végetlenül az egyes csecsebecséket bámulták; karos székben hátradőlve, a háta mögé állított lámpának fényénél, egy riporter ceruzával az estről szóló krónikát vetett cigarettapapír füzetkéjének lapjaira.
    Faustin külön vacsora-öltözékben vonult a terembe. Sárga selyemből való fésülő köpenyfélét viselt, amelynek díszítései és hajtókái ugyanolyan alapszínű bársonyból voltak, amelyet ezüstcsipke ékesített, és amelyre színes gyöngyszemekből formált tubarózsák voltak hímezve. Hajában lombfüzér, amelynek zöldje ércesen csillogott, mint a kőrisbogár szárnyai. És ebben a meleg világosságú ruhában, meg ezeknek a bárok drágakövekből rakott virágoknak csillogásában és pompájában, a mi a décolletage keskeny négyszögében kilátszott az asszonynak kebléből, az a pincéknek árnyékában mosolygó fehér szín fehérségével világlott elő, míg a hajába tűzött lombfüzérnek villámos zöld színű, imbolygó visszfénye fejének minden egyes mozdulatánál különös, fantasztikusan szép világot vetett homlokára, és körülgyűrűzött, mosolygó szemét valami angyali démonnak tekintetéhez tette hasonlóvá.
    Szerelmes csodálkozás moraja futott végig a termen, Faustin pedig, még az előadástól lázasan, s miközben a körötte alakult gyűrűnek közepén állva, dühös kis rúgásokkal igazgatta ruhájának uszályát, sajátságos idegességgel vette sorra az est valamennyi incidensét, a hatást, amelyről le kellett mondania egy korán adott replika miatt, a klak-főnök értelmetlenségét, a köhögöncöket, akik az Odéonból követték a Comédie Française-ba: panaszok, a miket megtört hangja felkiáltásokkal, kitörésekkel, apró metsző sikolyokkal kísért. Majd a ceremónia mester jelentésére: „Asszonyom, tálalva van“ - hirtelen belekapaszkodott egy ifjú ismeretlennek karjába, akinek szavait egészen szokatlan figyelemmel hallgatta néhány perez óta, és megnyitva a menetet, hátrafordította fejét s odaszólt a mögötte lépkedőknek:
    - Uraim, csak semmi szertartásoskodás, itt mindenki úgy helyezkedik el, a hogyan akar... a hogyan lehet.
    Faustin az asztal közepéhez ült, nénje vele szemközt foglalt helyet.
    Eleintén az olyan vacsorázóknak áhítatossága uralkodott itt, akik ráknak és szarvasgomba pástétomnak gőzétől illatos ebédlőben ülnek éhesen, damasztterítékes és tömör ezüstneművel, csiszolt kristálypoharakkal, egzotikus virággal telt kosarakkal megrakott asztal körül, amelyet a hajdani lakmározók világítóeszköze: a kandeláberekbe dugott gyertyáknak fehér fénye ragyog be felülről, a tündöklő könnyeket síró csillárnak tetejéről, - világos színű szőnyegkárpitokkal borított falak között, s olyan mennyezet alatt, amelyen mintegy hajnali ködben szállongó, rózsás meztelenségű olimpiai istennők látszanak.
    A csendet vidám lárma követte, a falatozás közben váltott szóknak összevisszasága, amelyből újra meg újra kihangzott ez a mondat:
    - Vacsora gyertyavilág mellett, bravó!... Ha a nők tudnák, hogy a gyertyafény milyen széppé teszi bőrüket, akkor holnap már egyetlen gázvezeték sem lenne egész Párisban, s az ebédlőkben nem tűrnék meg a lámpát.
    Faustin így szólt a fiatal emberhez, a kit jobb felől maga mellé ültetett:
    - Oh, milyen szépen rezgő hangja van, uram. Nem, sejtelme sincs róla, hogy a hang milyen csábítóan hat rám... a fülemen át igazán a telkembe nyomul. Beszéljen, beszéljen hát egy kicsit, hadd hallgatom... Igen, némileg a Delaunay hangjához hasonlatos az öné, csakhogy valamivel még inkább megkapja az idegeket... Ah, meg vagyok győződve róla, hogy bizonyos napokon ön egy szavával könnyet tudna csalni a szemembe.
    Azzal feléje hajolt a művésznő, egészen közelről hallgatta, úgy amint odahajolunk a hangszerhez, amely megrázza bensőnket.
    - Bájos, igazán nagyon bájos, - ismételte mosolygó lelkességgel Faustin s kissé félrehajtva fejét, szinte nézte, hogyan jönnek ki a szavak a száján. - Igazán, uram, mindennap el keltene jönnie hozzám, hogy néhány órát itt töltsön vetem... Ha csevegni hallanám önt, ha felolvasni hallanám... valóságos ünnepszámba menne az... Zene van a hangjában... különös... Ah! az ön szerelmi vallomásai nagyon veszedelmesek tehetnek, uram. - És a nő kacér mosolyra fakadt.
    Majd, félbeszakítva a nevetését, Faustin odaszólt a többiekhez:
    - Uraim, figyelmükbe ajánlom ezt a halat... volgai kecsege... Egy ottani barátom ajándéka, amelyet éterizálva küldött, igen éterizálva. Így érzéktelenné téve, állítólag, nem vész ki belőle egészen az étet, és körülbelül friss állapotban érkezik meg akár a világ végére is.
    Aztán újra a szomszédjához fordult Faustin; odafordult hozzá szerelmes vonalainak azzal a hajlásával, testének azzal a féloldali odaadásával, amelyet ebédek és vacsorák alkalmával akármikor megfigyelhetünk az olyan asszonyon, a ki egy neki tetsző férfi mellé került. Az ilyen testnek egyik oldala, - az az oldal, amely a közönyös szomszéd mellett van, - mogorvának látszik, élettelennek és szinte megbénulnak, míg a másik oldal csupa reszkető báj, az izmoknak a térközön át való csupa ingerlő és gyengéd ide-oda rángása, a szerelmes és egymásba kapaszkodó sejteknek csupa odaadása, a mi mind nagyon mulattató. Eleven életet csak ezen az oldalon él az asszony, csak az a válla borzong meg, amely ehhez a szomszédhoz ér, csak az a keble reszket meg, amely annak a szeme előtt van, kígyózó hullámzás a testén és tagjain csak ott fut át, a hol azokat megérintik a tetsző lénynek delejkiáradásai.
    Jó-Lélek, ebben a környezetben, amely magosabb rendű volt, mint az ő szokott összeköttetései, előkelőséget, comme il faut-t erőltetett magára. Sokat beszélt hímzésekről, amelyeket annak a falúnak temploma számára csinált, a hol Carsonacnak villája volt.
    Carsonac is kényelmetlenül érezte itt magát s nagyon háttérbe szorult ezen a vacsorán, a hol valami fagyos tréfálkozó mellé került, és nagyon komolyan beszélt szomszédjának arról, hogy Balzac mennyi bosszúságot szerez neki, milyen szűk látókörbe kényszeríti, mennyi akadályt gördít az ő színdarabjainak útjába, beszélt az örökös szellemi találkozásaikról, a mi unos-untalan arra késztette, hogy elvessen jeleneteket, amelyeket pedig jobban megcsinált, mint a regényíró. A mire a másik egy-egy „Meghiszem azt!“-tal felelt s a boulevard-szerző, a nélkül, hogy számot tudott volna adni róla, ilyenkor mindig azt kérdezte magában, vajon borközi bizalmaskodás diktálta-e ezt a feleletet, vagy pedig gunyorosság.
    - Jó, mondja mindjárt: csupa lélek és haj, ma már azonban ez divatját múlta, 1830-nak táján voltak ilyenek a nagyvilági nők; a mai nagyvilági nők...
    - A nagyvilági nők, a mai asszonyok... - kiáltott fel az előbbinek szavába vágva egy kiváló író, - soványak, húsa vesztettek, laposak, csontosak, testük alig is van, csak éppen egy picinyke hely marad rajtuk a szerelem gyakorlására, az arcuk színe sápkóros, csúf betegségekre emlékeztető, ajkuk és szemük rosszul kendőzött, látszatra kísérteties, egészségtelen lények, akiktől az ember csak azt kívánja, hogy arcukon üljön a szellemük és marjon, akár az eb. És noha nem ez a középiskolai rajztanfolyamok női szépsége, mégis megjegyzendő, hogy a szenvedélyek pácoltságának abban az állapotában, amelyben mi tizenkilencedik századbeli emberek leledzünk, ördöngösen izgató ez a típus.
    - Dobják ki ezt a vén neveletlent! - kiáltotta gyengédséggel teli hangon Faustin.
    - Olyasmit mondtam volna talán, a mi nem egészen illendő? - mondotta tökéletes ártatlansággal az ékesszóló Rabelais-tanítvány.
    A társalgást most egy államférfi folytatta, a kin megérzett, hogy a nők barátja, s akinek ősz fürtjei alatt is egészen fiatalos maradt az arca.
    - Igen, uraim, tessék csak a kedvükre felháborodni és a tömegek előtt ezentúl is minden lehetőt elmondani az erkölcsiségről... Némi szabadosságra azonban szükség van minden államban, mert szelídíti az erkölcsöket, emberiessé teszi a társadalmat, finomabbá, fejlettebbekké teszi a lakosokat. Minden koroknak valamennyi nagy embere szabados volt.
    - Oh! Oh!
    - Tudod, - mormogta szomszédjának fülébe az egyik vendég, akinek piszkos-rózsaszínű babaarca volt, és feje kiszáradt retekből faragott apostolfőhöz hasonlított. - Tudod, ez a mostani kormány, mintha megannyi szemenszedett invalidusból állana!
    Az államférfi tirádája végre is beleveszett a kurta ellenvetések sortüzébe, amely jobbról és balról, mint megannyi pisztolylövés szállott felé.
    - Értelmes férfiú ez a dráma-kritikus... esztétikai felfogása felér akármelyik színházi lámpagyújtogatóéval.
    - Nagyon kiváló az a színésznő... azt hinné róla az ember, hogy valami szatír seregnek markotányos- nője!
    - Mit, nem szereti azt a lányt... no, köszönöm, a minap is tízezer francot adott neki, csakhogy rábírja, hogy hashajtót vegyen be… és a maga szemében ez nem szerelem, még pedig annak legdrágább fajtájából való!?
    - Ne is beszéljen róla... az egész ember magasabb rendű szamár, transzcendentális célokkal.
    - Hiába, Páris ilyen; az a kis nőcske, akinek ára huszonöt Lajos-arany, a Jockey-club tagjának csak egy Napóleon-aranyába kerül, az ezerkétszáz franc fizetésű inast pedig háromszázon kapja meg, ha akarja, de la Rochefoucauld úr.
    - Magát meglepi, hogy az állam olyan óriási pártfogásban részesíti a zenét, a dolog nagyon egyszerű: valamennyi zsidó bankár zenebolond!
    - Szabadelvű gondolkozású férfitől, a ki papi szabású öltözéket visel, általános szabály: mindig óvakodjunk!
    - Oh! a kiállhatatlan fecsegő... olyan asszony, a ki azt állítja, hogy csak az egineieket érti, s a ki kijelenti, hogy rokonszenvet érez Svédország iránt, mert ártatlan ország!
    - Mondom neked: ennek a bankárnak fej helyett egy darab ötfrancos ül a nyakán.
    - Bocsánat, - most Blancheron ragadta meg a szót. - Önök igen jelentékeny férfiúról beszélnek. Tőzsdedolgokban ugyebár nem állok ostoba ember hírében. És ime, mi történt velem. Egy napon, tőlem távozóban, bizonyára szándékosan, kiejtett a zsebéből egy jelentékeny tételre szóló megbízást. És, uraim, értsék meg jól, én, a ki itt beszélek, nem mertem ellene játszani!
    Ebben a pillanatban Faustin észrevette, hogy jobboldali szomszédja a legnagyobb gonddal tányérja mellé, az abroszra rakosgatja a szálkákat.
    Ez a felfedezés az olyan kis leánynak gyermekes duzzogását varázsolta arcára, a kit üres bonbon-skatulyával vezettek félre.
    Ezentúl már csak egytagú szókkal felelt neki, miközben a teste vonalainak kedvessége, szívélyessége lassankint elhúzódott a szálkás ifjútól, s a balszomszédja melletti oldalára tért át, apró fordulatoknak, szinte észrevehetetlen közeledéseknek s ügyesen végrehajtott fél- arcél-változásnak segítségével.
    Emez bölcselő volt, világfi, a társaságbeli előkelő hölgyeknek használatára szószólója a szépnek, jónak, igaznak, szóval a tizenkilencedik századnak valami világi igazgató féléje, a ki Plátóval szolgált híveinek az Evangélium helyett, a ki kiválasztotta a hímzéseikhez szükséges pamutokat, értesítette őket a párisi pletykákról, amikor nyáron falun, télen Nizzában tartózkodtak, és végül, szükség esetén, még esetleg a vajúdásuk alatt is gondjukat viselte, Szent Ágoston „Isten városáéból tartva nékik felolvasásokat.
    Mivel szép volt, akárcsak holmi csinos ügyész-helyettes, és nem hiányzott belőle némi tanári báj sem, kedvence volt a nőknek, akik megannyian képesek voltak még az előadásainak ékesszólásától átizzadt gyapotmellényei fölött is összeszólalkozni egymással.
    A bölcselő pediglen, alighogy közeledni érezte személyéhez a ház úrnőjét, azonnal udvarolni kezdett neki, a dereka kivágásában vájkáló izzó szemekkel, mézédes bókokkal, s azzal az esetlen bámulattal, a mellyel az udvariaskodó egyetemi ifjoncok szinte halálra gyötrik szerelmükben a nőket.
    - De hiszen ön nem eszik semmit, absolute semmit.
    - Oh, a bemutatók napján csak szomjazom... aztán a szilárdabb dolgok csúf rágcsálást kívánnak... csúnya látvány, amikor az asszony húst eszik.
    - Ön talán húslepárlással óhajtana táplálkozni... de ni, hiszen éppen itt van önnél vendégségben egy afféle „házi jóisten", a ki egyszerű testeket részekre bont... kérje el tőle a receptet.
    - Érdekes, - folytatta a vegyész, a ki meghallotta a párbeszéd néhány mondatát, - érdekes, hogy nem nőben támadt először ennek az eleganciának a gondolata, hanem férfiban, a Notre-Dame egy kanonokjában. Ez a derék ember, a kit bosszantott, hogy az evés annyi idejébe kerül, s azonkívül a dolog anyagiassága is undorította egy kissé, húslepárlásokat készíttetett magának és így anyagiatlan módon táplálkozhatott egy illatszeres üvegcsében megférő néhány cseppek Csakhogy két-három esztendeig tartó ilyen életmód után a kanonokgyomra úgy összehúzódott, hogy majdnem belehalt Nagyon sajnálatos, de be kell vallanunk, hogy nekünk egyszerű halandóknak, férfiaknak és nőknek, mitsem ér az ambrózia, s hogy még mindig ez a szarvasgombás pulyka a legjobb hús-lepárlás.
    - A szarvasgombás pulykáról jut eszembe, - vetette közbe valamelyik vendég, - ismerik azt a három esetet Rossini életéből, összesen három ilyen eset volt egész életében, amikor Rossini sírva fakadt? Hiteles, én magam olvastam a maestrónak Cherubinihez intézett egyik levelében: amikor legelső operáját kifütyülték; amikor először hallotta hegedűn játszani Paganinit; s végül, amikor egy Garda-tavi kirándulásán beleejtett a vízbe egy szarvasgombás pulykát, amelyet a hóna alatt tartott.
    - Kedves történet, de ha már étkezésről csevegünk, akarják, hogy én is elmondjak egyet - a vonatkozás kapcsán - a gróf Marcellus mennyei táplálékáról? Ez a katolikus főúr csak a kastélyában áldozott és csupán olyan ostyával, amely az ő címerével volt ellátva. Egy napon azonban a lelkipásztor ijedten veszi észre, hogy a címeres ostya-készlet elfogyott, mindazonáltal megkockáztatja s egy plebejus ostyát nyújt a hívő, nemesi száj felé ezzel a mondattal mentegetőzvén: „Az ostyatartó egészségére, gróf úr!“
    A filozófus folytatta professzoros csábító-művészetének kitálalását, szerelmi ékesszólásának kifejtését, és Faustin széles kacér kedvében, nem akadályozta benne, sőt csaknem bátorította. Első győzelmi mámorában a filozófus arra gondolt, hogy biztosítja a diadalát, és ezért műsorának egy fogásához fordult, amelyet az asszonyok meghódítására, a fölöttük való uralkodásra gondolt ki, amelyet azonban túlságosan általánosan használt, a nélkül, hogy azoknak a nőknek a lényét, akikhez éppen fordult, kellőképpen kiismerte volna.
    Egy ideig mélységes szemekkel nézte a szomszédját, aztán így szólt hozzá:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742524
Webáruház készítés