Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Edgar Wallace: A kék kéz_MOBI

Edgar Wallace: A kék kéz_MOBI
840 Ft840
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tizenkilencedik fejezet

    - Kicsoda ön és mit kíván tőlem? - kérdezte s a keze lehullt fátyola mellől. - Ah, Steele úr, - szólt meglepetve, amint felismerte.
    - Sajnálom, hogy megzavartam, - szólt Jim betéve az ajtót - de nagyon szeretnék beszélni önnel.
    - Üljön le, Mr. Steele. Látta... - nem merte kimondani a szót - látta az arcomat?
    Jim komolyan bólintott.
    - Rámismert?
    Megint bólintott.
    - Igen, ön Fanené, - felelt nyugodtan.
    Az asszony keze lassan felemelkedett és levette arcáról a fátyolt.
    - Zárja be az ajtót. Az vagyok, Fanené.
    Jim arca nyugodt volt, de zavarában nem talált szavakat.
    - Valószínűleg azt hiszi most rólam, hogy ravaszul félre akartam vezetni, pedig okaim, nagyon fontos okaim vannak, hogy mért nem mutatkozom nappal, és miért nem akarom, hogy felismerjék bennem azt az asszonyt, aki éjszaka jár ki.
    - Ön hagyta hát nálam éjszaka a kulcsot?
    Az asszony bólintott és nem vette le Jim arcáról a szemét.
    - Félek, hogy többet már nem mondhatok; ebben a pillanatban nem is készültem el erre s egyébként is olyan kevés az, amit mondanom szabad.
    Alig néhány perce még Jim arra gondolt, milyen szép volna, ha elsírhatná néki minden baját és bánatát. Most szinte hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy ebben a prózai irodában éjnek idején szemben áll vele és hallja a szavát. Ránézett a finom fehér kézre, mely most keblén pihent és elmosolyodott. Az asszony hamar kitalálta a gondolatát.
    - Ugy-e, a Kék kézre gondol?
    - Igen, a Kék kézre gondoltam.
    - Azt gondolja, csak különös szeszély volt a Kék kéz s nincs semmi jelentősége?
    - Különös talán, de nem gondolom azt. Sejtem, hogy a szimbólum mögött nagyon érdekes történet rejtőzik; szeretném, ha egyszer elmondaná.
    Az asszony gondolataiba mélyedve, kulcsolt kézzel, lesütött szemmel járt föl és alá.
    Jim szomjú kíváncsisággal várta, mi lesz a különös kaland folytatása.
    - Ugy-e, azért jött ide, mert Dél-Afrikából hírt kapott, hogy én a leány után kutattam; csak nem történt baj vele? - kérdezte végül az asszony.
    - Nem, - felelte Jim kelletlenül - egyelőre csak magam jutottam bajba, mert jóvátehetetlenül megsértettem.
    Az asszony ránézett merőn, de nem kért magyarázatot.
    - Ha ön azt hinné, hogy a megjelenésem csak színpadias volt és jelentősége nincs, ezért se tudnám elítélni, - szólt kis idő mulva - de látja, olyan módon kellett hozzá szólnom, hogy el ne feledkezzék rólam.
    - Van valami ebben, amit sehogy sem értek. Hátha Eunice szólt volna Digby Groatnak erről a figyelmeztetésről?
    - Tud róla, - szólt nyugodtan az asszony s Jimnek most eszébe jutott a laboratórium ajtajára nyomott kéz. - De nem olyan ember, hogy az ilyesmivel törődnék. A maga Eunicéjének pedig, - s ajka ragyogó mosolyra nyílt - annak a gyereknek nem szeretném, ha akármilyen baja is esnék.
    - Van valami különös oka rá, hogy így védeni akarja? - kérdezte Jim.
    Fanené nemet intett.
    - Egy hónappal ezelőtt még ezt gondoltam. Azt hittem, azoknak egyike lesz, akiket régóta keresek. Különös véletlen és valami csalóka hasonlatosság vezetett hozzá; de látom, hogy megint csak árnyat űzök, - szólt keserű mosollyal - kísértet ő is, mely sehová sem vezet. Érdekelt ez a leány. Ifjúi szépsége, üde ártatlansága, határozott jelleme egészen elbűvölt, bár ekkor már tudtam, hogy nem ő az, akit keresek. Hát önt, Steele úr, nem érdekli?
    Átható szeme kutatva nézett rá.
    - De igen, engem is érdekel.
    - Szereti?
    A kérdés oly váratlanul érte Jimet, hogy nem tudott rá azonnal felelni. Hallgatag és tartózkodó volt máskor is s érzéseinek most nem tudott hangot adni.
    - Ha nem szereti igazán, - szólt az asszony - ne okozzon neki fájdalmat, Steele úr. Olyan fiatal és olyan tisztalelkű leány, kár lenne futó kalandnak, amivé Digby Groat szeretné tenni.
    - Hogyan, ezt szeretné? - szólt Jim felháborodva.
    Az asszony bólintott.
    - Ön még szép jövő előtt áll, miért tenné tönkre az életét ezzel a káprázattal, amely most talán szerelemnek tűnik fel.
    Arcát most halvány pirosság öntötte el és Jimnek úgy tetszett, hogy Eunicen kívül a legszebb asszony volt, akit valaha látott.
    - Hosszú kutatásomnak most már csaknem a végére értem - folytatta - és ha még Digby Groatot és anyját számadásra vontuk, az én munkám befejeződött. Szomorúan rázta a fejét.
    - Egyéb reményem nincs ebben az életben, nincs semmi reményem.
    - Mire volt még reménye?
    - Hogy megtalálom azt, amit keresek. De őrültség volt keresnem, ami elérhetetlen s életem hátralevő éveire be kell érnem azzal a boldogsággal, amit Isten talán még számomra tartogat. Negyvenhárom évet fecséreltem el! - és szenvedélyes mozdulattal tárta ki karját. - Negyvenhárom évet szenvedtem át. Melegség nélküli gyerekkor, vígasztalan házasság, keserű kiábrándulás. Mindenem elvesztettem, Steele úr, mindenemet. Férjet, gyermeket, reménységet.
    Jim visszadöbbent.
    - Szerelmes Istenem, hát ön!...
    - Lady Mary Danton vagyok. Azt hittem, már kitalálta.
    - Lady Mary Danton!
    - Így hát nincs miért kutassam, - gondolta Jim lehangoltan. Ez a különös fordulat nem elégítette ki, mert nem hozott számára sem jutalmat, sem előhaladást, pedig most mind a kettőre égetően szüksége volt.
    - Csalódottnak látszik, - szólt az asszony - pedig Lady Mary megtalálását tűzte ki céljául.
    Jim bólintott.
    - S most megtalálta. Talán nem olyan vonzó, mint ahogy magának elképzelte?
    A fiú nem felelt. Nem vallhatta be, hogy tulajdonképpen nem is ő utána, hanem halott gyermeke után kutatott.
    - Tudja-e, Steele úr, hogy hónapokon át csaknem mindennap láttam? Vonatban, földalattin mellette ültem és a lifteken ott álltam az oldalán, - szólt s ajkán mosoly játszott. - Figyelemmel kísértem, iparkodtam a lelkébe látni és lassanként megkedveltem.
    Az utolsó szót lassan, megfontoltan ejtette ki s közben szép keze egy pillanatra a fiú vállán pihent.
    - Nézzen jól a szívébe - folytatta - és ha úgy érzi, hogy Eunice iránti érzéseiben tévedett, jusson eszébe, hogy nagy a világ és a boldogságot még máshol is megtalálhatja.
    Jim megértette szavait.
    - Szeretem Eunicet, - szólt határozottan. A kéz, mely a vállán pihent, visszahúzódott. - Szeretem úgy, ahogy az életben sohase fogok más asszonyt szeretni. Ő az első s utolsó álmom. - Míg ezt mondta, nem nézett föl az asszonyra, de hallotta hevesebb lélekzését.
    Az asszony végre halk hangon felelt:
    - Féltem nagyon, hogy így lesz.
    Jim hirtelen elhatározással felállt és a szemébe nézett.
    - Lady Mary, - szólt nyugodtan - nincsen már semmi reménye, hogy valaha megtalálja a leányát?
    Nemet intett.
    - Hátha Eunice az ön leánya? Ide adná hozzám feleségül?
    Az asszony fölnézett rá.
    - Boldog lennék, ha odaadhatnám. Ön a világon az egyetlen férfi, akire örömmel bíznám azt a leányt, akit szeretek. - Szomorúan rázta fejét. - De ön, ön is árnyakat kerget. Eunice nem az én leányom. Kikutattam a származását s ebben a tekintetben nem lehet semmi kétségem. Egy délafrikai muzsikus leánya.
    - Látta a csuklóján a sebhelyet? - kérdezte Jim lassan. Ez volt az utolsó reménye, hogy leányára ismer benne s amint szomorúan a fejét rázta, egészen elcsüggedt.
    - Nem emlékszem, hogy ilyesmi lett volna a csuklóján. Miféle sebhely az?
    - Kerek, félsilling nagyságú égési forradás.
    - Nem tudok ilyen jegyről kisleányomon, egyáltalában a bőre mindenütt makulátlan volt. Higyje el, Steele úr, ön ép úgy árnyakat kerget, mint én tettem sokáig. Még csak magamról szeretnék valamit mondani, - tette hozzá. - De az eltűnésem titkát még most nem fedhetem fel, erre még van idő. Ez az egész házcsoport az enyém. Férjem megvásárolta és egy érthetetlenül nagylelkű pillanatában már másnap nekem ajándékozta. Valójában már akkor az én nevemen volt, mikor mindenki azt hitte, hogy az övé. Különben nem volt éppen bőkezű, - tette hozzá szomorúan - de most ne beszéljünk arról, hogyan bánt velem. A ház jövedelme bőségesen ellát azzal, amire szükségem volt; ezenkívül még apámtól is maradt rám vagyon. Akkortájban, mikor Dantonhoz nőül mentem, borzalmas szegénységben éltünk; csak egy-két héttel később, mikor apám unokatestvére, Lord Pethingham meghalt, örököltünk sokat. Ennek a vagyonnak nagyobbik része később rám szállt.
    - És ki az a Madge Benson? - kérdezte Jim.
    - Miért kíváncsi erre? A szolgálóm.
    - És mért ült börtönben?
    Az asszony összeszorította ajkát.
    - Igérje meg, hogy nem kérdezősködik a multam felől, Steele úr, míg jószántamból nem beszélek róla. Most pedig, ha tetszik, hazakísérhet. - Körülnézett az irodában. - Rendesen egy tucat kábelsürgöny jön ide a címemre; ezekre felelni is kell. Van egy megbízható titkárom, azzal minden reggel elküldöm a távirataimat. Buenos Airestől Shanghaig végigzaklattam már minden hatóságot, - szólt különös, fájdalmas nevetéssel - s most annyira belefáradtam már a kutatásba, annyira belefáradtam.
    - S most nem folytatja többé? - kérdezte Jim.
    - Még nem fejeztem be, - folytatta Mary elszánt és határozott hangon. - Még sok tennivalónk lesz, Jim. - Félénken keresztnevén szólította a fiút. Mikor látta, hogy az belepirul, gyerekes nevetéssel kacagott föl. - Talán Eunice sem haragszik meg érte, ha Jimnek szólítom; olyan szép neve van.
    Jim még nagyon szerette volna megtudni, miért lakik, ha olyan vagyonos, a vasútvonal mentén abban az egyszerű kis lakásban; de sejtette, hogy a válasza úgysem elégítené ki.
    Az ajtaja előtt elbúcsúztak.
    - Jó éjszakát, kedves szomszédnőm, - szólt Jim mosolyogva.
    - Jó éjszakát, Jim, - felelt kedvesen az asszony.
    Amint a nap első sugarai aranyat szőttek a függönyökbe, Jim még mindig nagy karosszékében ült s az éjszaka eseményeit latolgatta.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986660
Webáruház készítés