Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Edgar Wallace: A 13-as szoba_MOBI

Edgar Wallace: A 13-as szoba_MOBI
890 Ft890
  • Részlet az e-Könyvből:

    A London környéki Brockley egyik csendes, hosszú utcájában élt egy öregúr, akinek látszólag tán nem is volt valami állandó foglalkozása. Magas, szikár, szinte múmiaszerű csont-bőr ember volt, s az egész környéken titkon suhanó éjjeli madárnak ismerték. Alig akadt, aki fényes nappal látta, és a kíváncsi, aki ügyes keresztkérdésekkel a szűkszavú háziasszonyból szerette volna kihúzni a gazdája foglalkozását, aránylag csak keveset tudhatott meg, és az a kevés is csupa pontatlanság volt. Éjszakai szolgálatban álló rendőrök, hajnali járókelők láthatták, amikor a korai órákon hazaballagott a városka főutcáján, nyilván London felől hazajövet. Tudták róla, hogy neve Mr. J. G. Reeder, Erre a névre érkeztek a levelei, nagyíves, kék papírra írott levelek, rajtuk hivatalos pecsét, bélyegző, amiből a postások nyilván megértették, hogy az öregúrnak állami alkalmazása van.
    A helyi rendőrség nem alkalmatlankodott neki. Olyan ember volt, akinek a személye szóba sem kerülhet a rendőrségen. Amíg Emmanuel Legge egy délután föl nem bukkant nála, nem emlékezett rá senki, hogy Mr. Reedernek valaha is látogatója lett volna.
    Emmanuel világosabb fogalmakkal tért vissza a börtönből a mindennapi élet dolgai közé, mint a fia. Nagyon is vén bűnös volt már, neki nem voltak illúziói. Előbb vagy utóbb a paragrafusok hurokja megszorul Jeffrey nyaka körül, és vége szakad annak a biztos szabadságnak, amelyben most még boldog része van. Minden bűntett után óhatatlanul lecsapnak bizonyos számú mázsák. Emmanuel öreg korára megokosodott, és nagy bölcsen elhatározta, hogy olyan vakmerő lépést tesz, amilyent még nem tett egész pályája során. És hogy ilyen fába vágta a fejszéjét, az egyáltalán nem volt hízelgő az igazságszolgáltatásra, a rendőrség erkölcsi érintetlenségének kijáró nagy elismerést meg éppenséggel nem lehet benne látni.
    Emmanuel már sok fiatal rendőrt megkent, de nem egy idősebbet is. Csodálatosan értette a módját, hogyan csúsztathatja kézbe igazi művé-szettel a pénzt. Egész életében csak három-négy olyan emberre akadt, aki visszautasította az ügyesen burkolt vesztegetést. Itt száz font, ott száz font nagyon megkönnyíti a nagy méretekben dolgozó szédelgő dolgát. Ezer font megóvja a veszedelemtől, hogy ráessen a nyomozás világossága; de ha már ráesett a fény, akkor egymillió font sem zavarja meg a földi igazságszolgáltatás kikerülhetetlen menetét. Emmanuel még azon a ponton volt, amikor még nem esett rá a fény, csak kerülgette, és remélte, hogy sikerül a terve.
    Ha sok-sok kérdezősködésére mindenki igazat mondott, akkor fiatalkora óta nem sokat változott a rendőrség. A titkosrendőrség újság volt neki. Bár ezen a címen évről évre óriási összegek szerepeltek a költségvetésben, mégis mindig abban a hitben volt, a titkosrendőrség csak a szenzációra vadászó regényírók kitalálása. Azt képzelte, hogy Mr. Reeder is inkább a bankok titkos alapjaiból húz fizetést, nem pedig az államkincstárból.
    Emmanuelnek régi szokása volt, hogy bátran nekivág a dolognak. „Nem ér a kesztyűs kéz semmit, inkább bátran neki!”, volt a kedves szavajárása, és amikor sikerült az éjjeli bagoly Mr. J. G. Reederről bőséges adatokat szereznie, ami hónapok nehéz munkájába került, a többi már könnyű sor volt. Természetesen mindig feltéve, hogy Mr. Reeder hajlik az okos szóra.
    Egy javakorabeli asszony nyitott neki ajtót és ahogy fogadta, egy cseppet sem volt biztató.
    - Mr. Reeder nagyon el van foglalva és nincs szüksége látogatóra.
    - Kérem, legyen szíves megmondani neki - mondta Emmanuel leg-megnyerőbb mosolyával, és vastag szemüvege mögül sugárzó jóindulattal nézett az asszonyra -, legyen szíves megmondani neki, hogy Mr. Legge szeretne vele beszélni Devonshire-ből, nagyon fontos ügyben.
    Az asszony becsukta az orra előtt az ajtót és olyan sokáig megvárakoztatta, hogy a látogató már-már beletörődött: még nevének és a nyomában felébredő családi képzettársulásoknak a varázsa sem nyitja meg előtte az ajtót. Pedig tévedett. Az ajtó feltárult, be is záródott mögötte, és egy lépcsőn felvezették az első emeletre.
    Mindenütt meglátszott, hogy a ház szépen és kényelmesen van berendezve. Egy kicsit csupasz, hivatali helyiségnek látszó szobába vezették, de még annak a ridegsége is egyéni volt. Háttal a kályhának egy öregúrült nagy íróasztal mögött. Amint a látogató saccolta, úgy ötven-hatvan körül járhatott; arca kicsiny; csupa szomorúság. A nagy kerek szemüveg szinte az orra hegyén ült. Hajának különös színe volt: szürkésbe forduló vörös; nagy, föltűnő füle szinte derékszögben elállt a fejétől. Emmanuel mindezt egy szempillantásra felmérte.
    - Jó reggelt vagy jó estét, Mr. Legge - mondta az öregúr az íróasztal mögül. Félig felkelt a székéről és a vendég felé nyújtotta hideg, élettelenkezét. - Foglaljon helyet - mondta fáradtan. - Rendszerint nem fogadok látogatókat, de mintha emlékezném az ön nevére. Ugyan hol hallottam?
    Állát leeresztette a mellére és szomorúan elnézett a szemüvege fölött. Emmanuel sugárzó mosolya a közömbösség üvegsima falába ütközött és visszavágódott. Most érezte először, hogy hasztalan vesztegeti meleg áradozását.
    - Egy s más adatra tettem szert, gondoltam, elhozom önnek - mondta a látogató. - Gondolom, ön tudja, Mr. Reeder, hogy engem is olyan szerencsétlenség ért, mint annyi mást, akik barátaik árulásai miatt börtön-büntetést szenvedtek. Igen, igen - felelte Mr. Reeder bágyadt hangon és álla még mindig a mellére horgadt, halványkék szeme pedig egyre a vendégre tapadt. - Hogyne, emlékszem rá. Ön rabolta ki azt a páncéltermet. Természetes, hogy ön volt. Legge, Legge? Mintha még a nevére is emlékeznék. Nincsen egy fia?
    - De van. A világon sincs jobb fiú - felelte Emmanuel nagy érzéssel.
    Mr. Reeder jobb keze alatt egy asztali telefon volt és a kabátja ujjával az egész beszélgetés alatt szakadatlanul a kagyló fogóját törölgette. Ez az ideges mozdulat eleinte mulattatta, de aztán izgatta a látogatót.
    - Sose volt még a fia bajban, Mr. Legge? Óh, az nagy szerencse - sóhajtotta Mr. Reeder. - Manapság annyi fiatalember bajba keveredik.
    Emmanuel Legge akárkiről szívesen szóba eredt, de egy csepp kedvesem volt ahhoz, hogy a fia dolgát feszegesse. Amennyire tőle telt, sietett is elütni róla a beszédet.
    - Úgy hallom, Mr. Reeder, hogy ön a rendőrségen dolgozik, speciális munkája van a kormány részére.
    - Én nem a rendőrségen dolgozom - felelte halkan az öregúr -, dehogy, dehogy, nem a rendőrségen dolgozom. Nem is igen ismerek én rendőrt. Az utcán gyakran látom őket, igen érdekes alakok. A legtöbbjük fiatalember, a fiatalság java erejében és virágjában. Istenem, de csodálatos dolog is az a fiatalság, Mr. Legge! Gondolom, milyen büszke ön is a fiára!
    - Áldott jó fiú - felelte Emmanuel kurtán, Mr. Reeder pedig újra fel-sóhajtott.
    - Gyerekek mindig nagy költséget jelentenek - mondta aztán. - Gyakran elgondolkozom magamban, nem örülnöm kell-e rajta, hogy nem házasodtam meg soha. Mi a fiának a foglalkozása, Mr. Legge?
    - Kiviteli vállalata van - vágta rá nyomban Emmanuel.
    - Óh, óh! - sóhajtozott Mr. Reeder és a fejét csóválta.
    Emmanuel nem tudta, az öregúr csak a rokonérzését fejezte-e ki ezzel a sóhajtással vagy meglepődését.
    - Mikor Dartmoorban voltam, természetesen egy sereg hitvány emberrel kerültem össze - mondta az erények bajnoka, Emmanuel. - De ezek az emberek nem voltak hozzám valók, mert én tökéletesen ártatlan voltam, és a nehéz mázsákat, a hosszú börtönbüntetést csak azért kaptam, mert ellenem esküdött éppen az az ember, akivel tengersok jót tettem.
    - Nagy hálátlanság - szólt közbe Mr. Reeder s mélyet lélekzett. - Pedig de rettenetes dolog is a hálátlanság! Mennyi hálával tartozik önnek a fia, hogy olyan apja van, aki gondol rá, aki tisztességben neveltette, és a maga siralmas botlásai után is a becsület útján vezette!
    - Hallgasson meg engem, Mr. Reeder. - Emmanuel úgy gondolta, hogy most már éppen ideje lesz komolyan a dologra térni. - Én őszinte, egyenes ember vagyok; ami a szívemen, az a számon, és őszintén beszélek önnel. Valahogy megtudtam, hogy azok az urak, akiknek a megbízásából ön dolgozik, a fiamra gyanakodnak, mintha neki is köze volna valami pénzhamisításhoz. Soha életemben még úgy nem sajgott a szívem, mint amikor ezt a mendemondát hallottam. Gondoltam magamban: most egyenesen elmegyek Mr. Reederhez, és megbeszélem vele ezt a dolgot. Tudom, ismeri a világot, és megérti az én atyai érzelmeimet. Az ember nem is hinné, Mr. Reeder, milyen különös gondolatai vannak némely embernek - folytatta Emmanuel az asztalra könyökölve. Közelebb hajolt a házi-gazda felé és bizalmasabb hangon kezdett beszélni. - Csak a minap is azt mondja nekem valaki: Ez a Mr. Reeder nagyon megszorult ember lehet. Egymás után három fizetési meghagyást is kapott a járásbíróságról, ítéletben kötelezték a kölcsönvett pénz visszafizetésére…
    - Csak olyan pillanatnyi pénzzavar - motyogta Mr. Reeder. - Mindenkit utolérnek efféle pénzügyi... hm… zavarok.
    De most még nagyobb buzgalommal takarítgatta a telefonkagyló fogóját.
    - Azt hiszem, önöket nem fizetik valami fényesen. Nagy merészségugyan ilyen teljesen magánügyet firtatni, de ön világi ember, s megért engem. Én tudom, mi az, ha az ember szegény. Jártak az én irodámban urak - Emmanuel a beszéd hevében eresztette szélnek ezt a füllentést -, a legelőkelőbb urak az egész országban, és ha azt mondták: Mr. Legge, volna szíves kisegíteni engem ezer fonttal vagy kétezer fonttal? Hát én csak kirántottam a tárcám - így ni.
    S a kezét dugta is már a zsebébe, ki is húzta, benne egy gumiszalaggal átkötött vastag köteg pénz.
    Egy pillanatra Mr. J. G. Reeder figyelme is lesiklott a vendégéről és ugyanazzal a szórakozott érdeklődéssel vizsgálta a pénzcsomót, mint eddig Emmanuelt. Aztán meggondoltan kinyújtotta a karját, levette a legfelsőbb bankjegyet, végigsimította, megtapogatta, majd hirtelen megnézte a vízjegyét.
    - Jó pénz - mondta halk hangon és szemmel látható vonakodással visszaadta.
    - Amikor valaki megszorul - mondta Legge nagy hévvel -, nem né-zem, ki az, mi az, csak azt mondom: szüksége van ezer vagy kétezer fontra?
    - Csakugyan? - kérdezte Mr. Reeder.
    - Mit csakugyan? - szólt Emmanuel kizökkenve a sodrából.
    - Hát hogy csakugyan szüksége van-e rá?
    - Hát hogyne volna rá szüksége! Én azt gondolom: ez s ez az úr most nagyon szorult helyzetben van, de amellett hitelre a legérdemesebb lehet a világon. Ha most szert tud tenni egy-két ezer fontra, amikor olyan nagy szüksége van rá… akkor nincs botrány, törvényszéki tárgyalás, amely örökre helyrehozhatatlan kárt okoz neki egész életére.
    - De igaza van! Istenem, de nagyon igaza van! - Mr. Reedert mintha a lelke mélyéig meghatotta volna ez a beszéd. - Remélem, ezeket a bölcs és eredeti nézeteket beleoltja kedves fiába is, Mr. Legge? Milyen páratlan szerencse, hogy ilyen atyja van!
    Emmanuel a pokol fenekére kívánta a foga között.
    - Kétezer font - mélázott Mr. Reeder. - Hát ha ötezer fontot mondott volna…
    - Hát ötezer fontot mondok - mondta Emmanuel mohón. - Én nem garasoskodom.
    - Ha ötezret mondott volna - folytatta Mr. Reeder -, akkor tudtam volna, hogy abból háromezer hamis, mert ön ma reggel csak kétezret vett fel a City Birmingham bankból, csupa százfontos bankjegyekben, jelzésük GI sorozat, 19721-től 19740-ig. Ha nem jól mondom, javítson ki. Természetes, lehetett önnek jó pénze valahol másfelé is, a maga kis klubjában vagy a maga drága fia adhatott háromezer fontot esküvői ajándékfejében. Jaj, majd elfelejtettem! Hisz a vőlegény nem ad esküvői ajándékot, hanem kap. Milyen bolondokat beszél néha az ember! Tegye csak el a pénzét, Mr. Legge, ez a szoba nagyon huzatos, még meghűlhet az a sok szép pénz. Járt már valaha a Hilly Fieldsen? Gyönyörű kis zug. Egy vasárnap nézzen el hozzám egy csésze teára, aztán együtt felmegyünk és hallgatjuk a zenekart. Az ember igen olcsón, de azért kielégítő módon eltölthet két órát. Ami pedig azokat a járásbírósági végzéseket illeti, azokat a fizetési meghagyásokat - köhécselt és hosszú mutató ujjával az orrát dörzsölte -, hát ezeket a meghagyásokat én magam adattam fel, hogy magát idecsalogassam. Feltétlenül találkozni akartam önnel, és tudtam, hogy az én pénztelenségemnek a híre valósággal ellenállhatatlan csáberővel hat önre.
    Emmanuel Legge csak úgy szédelgett a székén.
    - Ismer egy Golden nevű urat? Már a maga ideje előtt is itt dolgozott. Hallotta valaha a hírét? Ő volt az én elődöm. De nem hinném, hogy találkozott volna vele. Volt neki egy jó mondása: írj egy ügyes levelet, lépre megy az embered. Volt szerencsém, Mr. Legge. Majd megtalálja az útját lefelé egyedül is.
    Legge felkelt, a szomorú képű öregúr pedig újra az írásaira vetette a szemét, és folytatta a munkát, ahol abbahagyta, amikor a látogatója érkezett.
    - Csak azt akarom mondani, Mr. Reeder... - kezdte Emmanuel.
    - Mondja el a házvezetőnőmnek - ajánlotta Reeder halkan, és fel sem tekintett az írásáról. - Szörnyen érdeklik a tündérmesék. Azt hiszem, lassanként második gyermekkorába lép. Volt szerencsém, Mr. Legge.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398015S
Webáruház készítés