Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


E. J. Swan: Rázel könyve_EPUB

E. J. Swan: Rázel könyve_EPUB
1 140 Ft1140

Talán még emlékeznek az idősebb olvasók az 1970-es évek hihetetlenül népszerű magyar detektívregény-sorozatára, a "Hód történetei"-re! Abban az időben generációk falták Mattyasovszky Jenő detektívregényeit.
Hód befejezte - mi meg itt maradtunk jó magyar detektívsorozat nélkül. Manapság a sláger a főzősuli, sztárséfek üvöltözése kreált, és a valóságalapot tökéletesen nélkülöző stúdió-konyhákban. Mégis faljuk. Faljuk? Igen, ételeiket, személyiségüket.
Nos, valami ilyesmi történik E. J. Swan első detektívregényében. A bűnügyi regénybe oltott konyhaművészet, avagy főzőiskola bűnözőknek, nőknek, férfiaknak.
És mi sül mindebből ki? Nos, egy izgalmas, mai nőcis bűnügyi történet, ami lebilincseli az olvasót. S ha hagyjuk magunkat sodortatni a sztorival, akkor azt vesszük észre, hogy hoppá! itt a vége! Itt a vége? Nem - ígéri Swan kisasszony. Mert a Rázel könyve az eső darabja a Mézanyó történetei címen tervezett regényciklusnak.

A Kiadó

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Prológus
    Madrid, 1492
    Az éjszaka nem hozott megnyugvást, mint máskor. Csendje fojtogató volt és vészterhes. A sötét úgy tapadt a házakra, akár a forró szurok… A negyed lakói tudták, pillanatnyi biztonságuk csupán illúzió. Hiába jön el a hajnal, számukra nem hozhat fényt. Hiába bújtak el otthonaikban, nem segít semmit. Akárhány takarót borítottak is testükre, bőrükön érezték az oktalan düh, a gyűlölet hidegen tapogató, kocsonyás ujjait.
    A korosodó férfi még mindig az írószekrénynél állt. Az utolsó sorokat vetette papírra, majd alákanyarította a nevét: Solomon Ábránávél. Sietve felitatta a felesleges tintát, majd becsukta a kötetet. Ujjaival féltőn végigsimított a különleges, domború marhabőr borítón, majd felemelte és másik kezébe mécsest fogva kibotorkált a sötét folyosóra. Halkan csosszanva lépdelt, nehogy felébressze háza népét. Nem az álmukat féltette, pusztán nem akart szemtanúkat.
    Lánya szobája elé érve megtorpant. Megkönnyebbülve látta, hogy annak utazóládája nyitva áll az ajtó előtt. Épp úgy, ahogy várta. Reszkető kezekkel emelte meg a ruhahalmot és elrejtette alatta az imént befejezett könyvet. Mindent eligazgatott és közben megakadt a szeme az apró csörgőn, unokája legfrissebb játékszerén. Az emlékezés könnyeket csalt elhomályosuló szemeibe. Veje váratlan halála, lánya gyásza… és most ez. Megrázta a fejét. Most nincs helye sajnálkozásnak. Reggel megjön taljánföldről az unokabátyja és biztonságos helyre viszi a szeretteit. Most csak ez számít, semmi más. Ő megtette, amit lehetett. Gondoskodott róluk.
    Visszament a szobájába és végignézett a fal mentén sorjázó, könyvekkel terhes polcokon. Gondolkodás nélkül nyitott fel egy még üres ládát és elkezdte belerakni éltének eddig oly fontos kincseit.
    Hirtelen nehéz lábak dübörgésére és vértek csörgésére lett figyelmes. Hatalmas, fájdalmas reccsenéssel beszakadt a bejárat súlyos, vasalt ajtaja.
    - Megjöttek hát Torquemada kutyái - gondolta keserűen. Szinte még végig sem gondolta, amikor betörték szobájának ajtaját és durván mellbe lökték.
    - Solomon Ábránávél, a Szent Inkvizíció nevében a foglyom vagy! - sétált be a katonák parancsnoka.
    - Uram, nem követtem el semmit! Betartom a törvényt. Amint látod, utazóládám összekészítve vár.
    - Zsidó kutya, nem te döntöd el, mi a törvényes és mi nem!
    - Uram, igaz keresztény vagyok.
    - Marranó vagy, nem igaz keresztény! Ne merd bűzös szádra venni igaz hitünket! Hol rejtegeted kincseidet? Hol van, amit rabolni akartál?
    - E láda rejti minden vagyonomat. - felelte magabiztosan, miközben megkönnyebbült szívvel gondolt a ruhák alá rejtett kötetre, amivel biztosította szerettei jövőjét és a szabad eszme fennmaradását. Legyen érte hála a Mindenhatónak!
    A következő pillanatban öklök zuhantak rá és miközben kivonszolták otthonából, utolsó elhomályosuló gondolata lányához és kisunokájához szállt.

    Budapest, 2013.
    1. Kata
    Éppen négykézláb ügettem körbe a lépcsőházban, amikor pillantásom az elegáns férficipőre
    esett.
    Segíthetek? - a cipőhöz tartozó hang kellemes, hogy ne mondjam izgató volt.
    Feljebb farmer, aztán egy tevét ábrázoló övcsat állította meg a nézelődésemet… ugyanis ennél jobban nem tudtam ebben a pózban felemelni a fejemet. Nem is nagyon erőltettem, mert milyen pasi az, aki ilyen övet hord?
    - Köszönöm, de boldogulok. - más sem hiányzott, mint egy karitatív tevehajcsár.
    Dühösen csattogott a tenyerem a kövön, viszont hatékonyan szedtem egy halomba a kirepedt tasakból szétszóródott ezt meg azt, közben a fagyasztott málna és a papírzacskó összeférhetetlenségéről morfondíroztam. A férficipő elkopogott valahová, így békétlenül morgolódva befejeztem a kupacolást. Előkotortam a lakáskulcsot és benyitottam az előszobába, az első kezembe akadó szatyorral visszacsörtettem és berakosgattam ünnepi vacsorám összetevőit. A megnyugvás akkor öntött el, amikor kulcsra zártam magam mögött az ajtót.
    Ma végre elkezdődött az életem, vagy ahhoz hasonló. A diploma a kezemben, mától hivatásos magyar-történelem szakos tanár vagyok. Igaz, van pár dolog az életben, amit nem annyira szeretek. Három biztosan. A magyar, a történelem és a gyerekek. Anyám viszont boldog végre, mert ő mindig tanár szeretett volna lenni. Hogy akkor miért nem lett, azt soha nem árulta el. Talán ő sem kedveli a kölköket… Igaz, a bátyámat és engem sikeresen felnevelt, mindketten túléltük a gondoskodását. Kissé különös volt a gyerekkorunk, de ez csak utólag vált világossá. Akkor természetes volt, hogy reggelire a bevásárlóközpont hűtőpultjában pompázó torták valamelyike került az asztalra. Ha maradt belőle, akkor ebédre, esetleg vacsorára is. A tojást egyféle módon tudta elkészíteni. Főzve, mégpedig szigorúan egy órán keresztül. Egyrészt mert akkor biztosan jól átfő, másrészt a szalmonella sem éli túl. A tojásnak meg már szinte mindegy. Nyersen semmit nem ehettünk gyerekként. Húst szénné alázottan fogyaszthattunk, hogy garantáltan jól átsüljön. Sokáig úgy tudtam, a hús az a valami, ami több órás hőkezelés után deszka-kemény és bakelit-fekete állapotban kerül az asztalra. Apánk még idejekorán keresett olyan nőt, aki képes megkülönböztetni a rántottát a zellertől.
    Tehát beteljesítettem anyám álmát, diplomás tanár lett belőlem. Ezt kétség kívül neki köszönhetem, ahogy a sütés-főzés iránti olthatatlan szenvedélyemet is. Ez utóbbit - a tanítással ellentétben - lelkesen és jól csinálom. Valószínűleg így kárpótolom magam a gyermekkori gasztro-horror nyomorúságos éveiért. Érettségi ajándékul apától kaptam ezt az aprócska lakást, melynek konyhája profi felszerelésekkel zsúfolt. Itt tanultam meg főzni, sütni és általában élni. Hála szülőapámnak, aki gyanítom, hogy a lelkiismeretét csitította az én lakáshoz és önálló élethez juttatásommal valamint az internetnek. Itt álltam tehát a felnőtt élet, az önállóság és minden egyéb küszöbén. Összes vagyonom az otthonom és a garázsban ácsorgó, ritkán, de annál nagyobb kedvvel használt autó. Holnap lesz a napja, amikor állást keresek.
    Ma viszont ünnepelni fogok, ebből eredően ínycsiklandó fogásokkal szándékozom kényeztetni magamat.
    Meg persze a bátyámat, aki a szomszéd lakás boldog - és valljuk be: önelégült - tulajdonosa, szintén atyai gondoskodás eredményeként. Olykor örülök, hiszen a közelség alkalmat ad arra, hogy a mindennapi örömöket, bánatokat és szerelmi csalódásokat meg tudjuk beszélni. Olykor viszont nem örülök, mert néha jó lenne egyedül lenni, az meg pláne jó lenne, ha szerető testvérem nem zabálná ki a hűtő tartalmát. Hála a közöttünk lévő fal jó hang-, és szagvezető tulajdonságának, előbb érzi meg a fahéjas kalács illatát, mintsem hogy óvintézkedésként ki tudnám ékelni az ajtót egy székkel.
    A mai menü tehát ünnepi, haladéktalanul neki is láttam a megvalósításnak. Előtte azért lesikáltam a lépcsőházban összeszedett mocskot a tenyeremről. Lerúgtam a diplomaosztón viselt nagyon menő, nagyon tűsarkú és drámaian kényelmetlen topánt. A harisnya mosásával nem kellett bajlódnom, ugyanis a négykézlábazástól mindkét térde az enyészeté lett, a maradék ment a szemetesbe. Az elegáns kosztüm a szekrényben landolt és végre otthon érezhettem magam. Felrántottam kedvenc kommandós gatyámat, mind a százhúsz zsebbel. Ezt a gazdagon zsebes tulajdonságát találékonyan szoktam hasznosítani. Minden szükséges holmit beletömködtem, így fordulhatott aztán elő, hogy dugóhúzóba ültem, konzervbontót műtöttem ki a mosógépből, és általában úgy csörögtem járás közben, mint a Bádogember az Ózból. Az egyébként is jellemző volt rám, hogy még véletlenül sem Dorothyra hasonlítok, vagy mondjuk a jó boszira. Vagy akár a rosszra. Leszereltem a fejemről a hajamat elegáns frizurába kényszerítő néhány kilónyi hajcsatot és szétráztam az egyébként ész nélkül kanyargó és kunkorodó tincseket. Fejbőröm felsikoltott kínjában és vele én is. A fal megdöndült, mivel szerető testvérem aggódott. Gyanítottam, leginkább az ételkészítési késedelem esélye aggasztotta. Nyugtatólag a falba rúgtam. Lehet, nem kellett volna, ezért néhány percnyi sarkamon előadott görnyedt körözéssel tarkított káromkodást iktattam a napi programba.
    Kényes zeneválogatás következett, mivel a jó főzéshez jó zene kell. A zenei ízlésem viszont meglehetősen szerteágazó, ebből eredően időbe telt, amíg a mai alkalomra megfelelőt megtaláltam. Végre minden körülmény optimális, kezdődjék a konyhaművészet! Mivel a sütés csendes tevékenység - a habveréshez képest - ezért Bono és Pavarotti „Ave Maria”-ja szólt közben. Csak kicsin múlt, hogy a műélvezet közben oda nem égettem a tésztát. Még időben sikerült kivenni a sütőből és félreraktam hűlni. Közben megkezdtem a habverést, ezért nem is hallottam meg a zár nyikordulását, tehát spontán gyakorló-szívgörcsöt kaptam, amikor szerető bátyám barátilag a vállamra csapott.
    - Gratulálok hugi! Mi lesz a kaja? - Hiába, a jó nevelés és a testvéri szeretet diadala a srác. Sorrendet tartott. Fontosságit.
    Megvártam, amíg a szívdobogásom csillapodott, csak aztán vágtam hozzá a fakanalat.
    - Eszednél vagy? Bokasüllyedést kaptam ijedtemben. Nem tudsz kopogni, mint egy normális ember?
    - Kopogtam, csöngettem, plusz az ajtóban elénekeltem egy részletet a Bohéméletből.
    - Jó, de hát hangos a habverő, nem hallottam…
    Homlokára szaladó szemöldökkel jelezte, nincs több hozzáfűzni valója a hülyeségemhez. Rutinosan átkutatta a hűtőt, benézett a még meleg sütőbe, majd a tepsi láttán kést ragadott. Elhajolt a feje felé száguldó papírtörlő galacsin elől és kérdőn felém fordult.
    - Nem eheted meg, ugyanis az a süti alapja. Most akarom megtölteni krémmel, megkoronázni kávéhabbal.
    - Koronás lesz? Hmmm… na, jó, kicsit tudok még várni.
    Két lapba vágtam a mogyorós tésztát, az alsó lapot sütőpapírostul visszacsúsztattam a tepsibe. A vaníliakrémet még egyszer átkevertem és a tésztalapra, egyszersmind a tepsibe öntöttem. A másik tésztalapot ráügyeskedtem és a kávés tojáshabot a tetejére halmoztam. Gyorsan a hűtőbe dugtam az egész cuccot, amíg Tomi nem talál egy villát és fel nem falja akár a levegőben, a kezemben tartott tepsiből is.
    - Most hűlnie kell - jelentettem ki diadalmasan, de már csak a hátát láttam, ahogy egyik kezében a krémes lábassal, másikban a habüsttel az ajtó felé lépdelt.
    - Jó, majd jövök, ha kihűlt. Ezeket elviszem, nehogy kimosogasd belőlük a maradékot. Azért jó lenne, ha valami főtt kaját is csinálnál, nem csak desszertet!
    Gutaütötten hápogtam, de már csak a becsattanó ajtó láthatta volna. De nem látott, akárcsak egy vakablak.


    2. Ferdinánd
    Sóhajtva zártam be magam mögött a bejárati ajtót. Végre otthon! Nem kis dolog, tekintve, hogy néhány órája közel álltam a stroke-hoz, infarktushoz és a nyolc napon túl gyógyuló emberöléshez. Ki hinné, hogy mindezt egy légiesen karcsú, fekete bombázó okozta, pusztán azzal, hogy kézbe vette a fakanalat. Isobelle, ó…!
    Levettem a dzsekimet és beakasztottam a szekrénybe. Épp a cipőmet rúgtam le, amikor megakadt a szemem a hófehér járólapon virító vérpiros lábnyomokon. Egy pillanatra hökkenten bámultam. Íme, a virtuálisan kivitelezett gyilkosság manifesztálódott ujjlenyomata.
    Vajon nevezhető egy lábnyom ujjlenyomatnak? Miközben erőlködve próbáltam kievickélni saját szellemi képzavaromból, gyanakodva szaglásztam levetett cipőm talpát. Málna. Sőt, határozottan MÁLNA! Miközben a követ dörgöltem egy kevéssé piszkos törülközővel, eszembe villant a röpke lépcsőházi jelenet.
    Egy elegáns kosztümöt viselő, formás kis nőcske négykézláb kergetett egy rakás szertegurult, megfáradt élelmiszert. Bőszen gyömöszölte egy alját vesztett rongyos zacskóba, nem értve miért hullik ismét szerteszét. Gyaníthatóan ő az illatozó lábnyomok közvetett oka. Hm. Élvetegen elábrándoztam a kecstelen helyzetben is kecsesen óvott tűsarkairól és egyebéről. Bár be kell vallanom, az arcát nem láttam, mivel úgy ripakodott rám, hogy menekülőre fogtam. Ma már épp eléggé megtépázták a férfiúi nimbuszomat, szóval jó alak ide vagy oda, tőlem akár éltes aggszűz is lehet.
    Elégedetten szemléltem az immár makulátlan járólapot, majd elszörnyedve a kezemben lógó megviselt törülközőt. Az elszörnyedés oka az én drága jó anyám. Heti rendszerességgel meglátogatott, ami felért egy kiadós attakkal. Fejébe vette, hogy nélküle nem létezhetem. Csírátlanította a hűtőszekrényemet, kimosta a szennyesemet, minden alkalommal szemrehányóbb tekintettel, hogy sehol egy megbúvó női ruhafoszlány. Majd olyan vírusirtást rendezett a lakásban, amit bármely vérbő rendszergazda megirigyelhetett volna. Ha már itt tartottam gondolatban, kimentem a konyhába körülnézni. Mindenütt makulátlan rend volt, ami anyám szerint, az én pozíciómban elengedhetetlen. Reménykedve kinyitottam a hatalmas kétszárnyú hűtőt, és nem csalódtam. Frissen megpakolt, felcímkézett dobozokban várt anyám seregnyi konyhaművészeti remeke. Mert főzni azt tud, nem is akárhogyan! Töltöttem magamnak egy pohár gyümölcslevet és bevittem a nappaliba. Bekapcsoltam a laptopomat és míg betöltött, elterültem kedvenc fotelemben. Magamban csendesen hálát adtam az égnek, amiért elkerültük egymást.
    "Ferdinánd, édes fiam, mikor rendezed végre ezt a káoszt? Nősülj meg!"
    Rendszeresen ide lyukadtunk ki. Na, és ahogy mondja, hogy "Ferdinánd…" A nevem az én személyes keresztem. A drága dédnagypapa épp akkor talált megszületni, amikor Ferenc Ferdinánd főherceget meggyilkolták Szarajevóban. Ükszüleim üdvösnek találták az akkori monarchikus fellángolásban róla elnevezni a csemetéjüket. Rossz szokásuk immár családi hagyománnyá kövesedett, természetesen a Ferenc előnév nélkül. Nehogy a boldogtalan utódoknak túlzottan könnyű legyen. Persze nem árt, ha az ember kicsit fifikás. Amikor a kiadónál kezdtem dolgozni, körüllengett némi arisztokratikus homály. Én meg hagytam lengeni. Mivel nem vagyok kimondottan társasági ember, ez megóv a parazitáktól. Hja, az arisztokrácia diszkrét bája, meg ilyenek.
    Éles csipogás szakította félbe akut melankóliába forduló eszmefuttatásomat. Francba, a főszerkesztő keres Skype-on. Kénytelen-kelletlen fogadtam a hívást. Odatalicskáztam magam a képernyő elé.
    - Ki van kapcsolva a mobilod! - vakkantott rám szigorú telihold képpel.
    - Szia, Kriszta! - mosolyogtam rá elbűvölőnek szánt pofával.
    - A telefonod! - mutatott rám tömpe ujjával.
    - Mi van a telefonommal?
    - Ki van kapcsolva.
    - Ja, ki.
    - Miért?
    - Vége a munkaidőmnek, azért.
    - A te munkaidődnek soha nincs vége. Ezt leszögeztük az elején.
    - Ma viszont vége.
    - Isobelle nem tud elérni.
    - Mégis van Isten!
    - Te nem bírod a csajt. - meresztette rám vádlón apró, de okos szemeit.
    - Micsoda bölcs éleslátás - vontam vállat.
    - Mégis, minek van művészeti vezetőm, ha az nem óhajt foglalkozni a művésszel? - horkant fel dühösen.
    - Pardon, a kivel?
    - Na, jó. - dőlt hátra a forgószékben. Elmondanád, mi bajod van?
    - A Viole di Bosco. Az a bajom.
    - A micsoda?
    - Édes ibolyaszirup egyenesen Firenzéből. Ez a bajom. Meg még sok más. Tudod te, mennyibe kerül az a vacak? Lassan a teljes büdzsénket felemészti a nagy büdös semmire.
    - Ezt mégis hogy érted?- ráncolta vaskos szemöldökét Kriszta.
    - Úgy, ahogy mondom. Mégis ki a francnak készítjük ezt a könyvet? Arab, olasz, francia, thai kaják egész sora. Ráadásul ehetetlenül. Ki fogja ezt megvenni? Az egész könyvpiac haldoklik, mi meg épp egy eladhatatlan kásahegyet hordunk össze.
    - Nyugi, nyugi…
    - Fenét! Azt mondtad, olyan könyvet akarsz, ami minden konyhában ott lesz. Olyan arcot hozzá, akiben mindenki bízik. Az „Otthon íze”! Emlékszel?
    - Ne húzd fel magad!
    - Azon már túl vagyok. Ma, amikor afrodiziákumokkal teli beduin ételeket kotyvasztott, és nekem tevés övcsattal kellett a csípőmet odatolni, hogy kellően szexi legyen a felvétel...
    - És felvetted? - dőlt előre érdeklődve drága főnököm.
    - Fel, de…
    - Muti!
    - Te képes vagy ezen röhögni? - hördültem fel, méltóságomban megtiporva.
    - Ferdinánd! Tudod, hogy a tulaj küldte a nyakunkra. Mit tehetnék? Elkészül és piacra dobjuk, te megnyugszol…
    - Ez tönkrevágja a céget!
    - Nem a mi problémánk.
    - Ezt majd mondd a munkaközvetítőnél!
    - Ok, ok - nyugtatott. - Beszélek Isobelle-lel.
    - Az a nő ostoba. Szeretném tudni, ki állítja róla, hogy szakács? Mégis, kinél tanult? Az életben nem hallottam felőle. Ki fogom deríteni…!
    - Na, ácsi! - emelte fel kezét Kriszta. - Holnap délelőtt kilenckor itt akarlak látni! Behívom őt is.
    - Nem akarok vele bájcsev…
    - Pá, édes!
    Ezzel Kriszta már ki is lépett a vonalból. Dühösen rúgtam az asztalba. Felálltam és kitártam a teraszra nyíló szárnyas ajtót. Kimentem, hogy ötödik emeleti magányomban leköpjem az alant elterülő világot. Mély levegőt vettem és ekkor olyan mennyei vanília illat csapta meg az orrom, mint hajdan kölyökkorom nyarain nagyanyámnál. Mélyeket slukkoltam az ambróziából, miközben próbáltam kitalálni az illat forrását. Talán az új pékség…
    Visszabaktattam a gép elé és megnyitottam a szövegszerkesztőt. Reményvesztetten bámultam a lassan épülő vázlatot, és keseregtem az élet igazságtalanságain. Hol találok én olyan lényt, aki elkészíti álmaim fogásait, aki megírja velem az otthon valódi ízeit?


    3. Kriszta
    - Jó reggelt, lányok! - csörtettem be csomagjaimmal az irodába.
    - Lányok? - fordult felém szemrehányóan Janó, az ügyeletes lektorunk, miközben egy kéziratcsomót egyensúlyozott undorodva a tenyerén, akár egy nagyra nőtt tarantula pókot.
    - Ja, te is itt vagy? - küldtem felé egy mosolynak álcázott vicsort, miközben céltudatosan masíroztam tovább. Igyekeztem illatozó szatyraimmal mielőbb eltűnni a balfenéken.
    - Értesíthetnéd az írókákat, hogy kitört a huszonegyedik század! - grimaszolt utálkozva a poros papírkötegre.
    - Gyújtsd meg, és küldj nekik füstjeleket! - riposztoztam, és végre besurrantam az irodámba. Mindjárt jön Ferdinánd és Isobelle, de előtte be akartam falni a reggelimet. Először is, mert a gyomrom mindig kényes pillanatban képes korogni, másrészt sietségem oka maga a reggeli volt.
    Bűnös vonzalmam tárgya a kanadai baconnal megpakolt hamburger és az ínycsiklandó álompite vanília fagyival, kissé gyűrötten került elő a kétadagnyi sült krumpli alól. Nem hagyhattam sokáig hervadozni. Hálásan kortyoltam hozzá a forró, édes kávéból, amit Zsófi, a titkárnőm minden nap percnyi pontossággal, érkezésem előtt szervírozott.
    Pillantásom a monitornak támasztott falatnyi tükörre esett. Jaj, ne! Hátragumizott hajam csatakosan tapadt a halántékomra, kivéve azt a néhány tincset, ami minden igyekezetem dacára állandóan külön életet élt. Vadi új pattanásom élénken vöröslött az államon, a szemeim ismét kialvatlanságtól püffedten meredtek a rémisztő tükörképre. Az agyamban fénysebességgel pörgött végig a tennivalók sora, hogy ugyanazzal a sebességgel legyintsek rá. Hiábavaló dolgokkal nem foglalkozom. Frusztráltan összemarkoltam az üres papírzacskókat és elsüllyesztettem egy nejlon tasakba, majd az egészet belegyömöszöltem a papírkosárba. Gyorsan előkaptam egy jázminos légfrissítőt és teli fújtam vele az irodát. Még időben rogytam bele a székbe, mert kopogtatás nélkül bemasírozott Ferdinánd. Végig svenkeltem tarkóján összefogott hullámos, hosszú haján, vállára feszülő fekete ingén, fekete nadrágján, le egészen a fekete veszkó csizmáig. Nyeltem egy alig hallhatót. Az ember lánya ne ábrándozzon munkaidőben, különösen ne teljesen feleslegesen! Rám villantotta átható kék szemeit, majd szemöldökét felhúzva levágta magát az egyik karosszékbe.
    - Jázmin illatú hamburger álompitével? Meg fogsz halni.
    - Nagylány vagyok, én választok halálnemet.
    - Miért nem tartasz a halántékodhoz egy revolvert? Sokkal gyorsabb, és nem olyan fájdalmas.
    - Mert rohadtul büdös és szinte rághatatlan.
    - Adalékfüggő.
    - Gasztromán.
    - Egymásra vigyorogtunk, felé toltam maradék kávémat, és bekapcsoltam a számítógépet.
    - Na és hol késik az én nőbe hasonlott Gavrilo Principem? - érdeklődött nyájasan, miközben csont nélkül dobta kosárra a kiürült papírpoharat.
    - Viselkedj rendesen! Délután beszélek az Öreggel.
    - Az Öreg egy balek. Rendes ürge, de attól még…Attól még felépített egy céget, amit rólad és rólam nem lehet elmondani. - szakítottam félbe szigorúságot mímelve.
    A külső irodából hallatszó élénk csicsergés szakított félbe, majd belejtett Isobelle.
    - Puszi mindenkinek!- trillázta, majd Ferdinánd felé fordulva - Kivéve téged! - sziszegte dühösen.
    - Ki volt kapcsolva a mobilod! Reggeltől estig ki volt kapcsolva!
    - Mi közöd hozzá? - vonta meg a vállát az érintett. Nem vagy a nőm.
    - Kriszta, hallod ezt?- nyafogott affektálva a divatlapból kimászott démon, miközben úgy ült le a másik székbe, hogy követhetetlen gyorsasággal csavarta egymásra barnára süttetett, vállig érő lábait.
    - Tényleg, Kriszta! Hallod? - utánozta Ferdinánd affektált modorban.
    - Na, elég legyen!- csaptam egy nagyot az asztalra.
    - Viselkedjetek értelmesen, ha kérhetem! Szeretnék hallani egy rövid beszámolót, hogy áll a könyvünk, hány fotó készült el? A marcangolást később, ha lehetne!
    - Oké, kezdem. - sóhajtott fel Ferdinánd. - A könyv nem áll sehogy.
    - Mi az, hogy nem áll sehogy? - vettem zokon azonnal.
    - Nincs szöveg, nincs semmi. Pár recept van, ami érthetetlen, így amit főz, az is érthetetlen. Fotó akad, mert a fotósunk egy zseni, amit Isobelle-ről sajnos nem mondhatok el.
    - Kikérem magamnak! - ugrott fel a leányzó.
    - Ülj le, Isobelle! - csattantam fel. - Írtál, vagy nem írtál?
    - Nekem ahhoz idő kell, nem fogom összecsapni!
    - Rendben. Ferdinánd, segíts neki, te vagy a művészeti vezető!
    - Ami nem jelenti azt, hogy a négere vagyok.
    - A mim? - kerekedett el a nőcske szeme.
    - Meg vagyok átkozva! - nyögtem, majd Ferdinándra néztem. - Mi a mai program?
    - Ez a mai program. - mutatott vádlón Isobelle-re. - Sőt, tovább megyek, minden nap ez a program.
    - Nem igaz! - vijjogta a gyanú szerint önjelölt szakácsnő. - Én ma is dolgoztam volna, de ez nem intézte el a só tégláimat!
    - A micsodáidat? - néztem bambán.
    - A himalájai sótéglát! Ott van a receptemben, anélkül hogy főzzek?
    - Kaptál téglát. - jegyezte meg Ferdinánd.
    - Egyet! Egyetlen rohadt téglát hoztál! Hogy süssek húst egyetlen téglán?
    - Süss kis húst! - köpte ki délceg művészeti vezetőm és unalmat mímelve összefonta maga előtt a karját.
    - Így nem lehet dolgozni! - hisztizett a lány.
    - Ezt mondom én is - dörmögte Ferdinánd.
    - Né, ti egyetértetek valamiben? - vigyorodtam el. - Na, innen fogjuk kezdeni!
    - Rendben, kérem a recepteket! - jelentette ki Ferdinánd. - Át fogom nézni, és meglátom, mi vállalható és mi nem az. Szükségtelen ez a sok drága baromság.
    - Nem adom oda, ezek titkos családi receptek! - feleselt Isobelle.
    - Ha titkos, hogyan óhajtott publikálni, cicus? - kacsintott rá Ferdinánd.
    - Kriszta, szólj rá! Nem vagyok a cicusa!
    - Ferdinánd, ő nem a cicusod! Így, és most elő a receptekkel Isobelle!
    - Nem adom!
    - Neeeem? - szörnyedtünk kánonban.
    - Nem! - toppantott a hisztérika. - Ezek az olasz nagymamám receptjei. Nem adom oda senkinek!
    - Na, ne röhögtess, neked olasz volt a nagyanyád? Mondj valamit olaszul, angyalom! - csipkelődött Ferdinánd.
    - Ebből elég! Én ezt nem tűröm!- rohant az ajtó felé tűsarkain a hölgyike. Be foglak panaszolni titeket az Öregnek!
    - Neked Kende Mihály úr! Megértetted, Isobelle? - néztem rá felbőszülten. - Nem ajánlom, hogy visszaélj a jóindulatával! Délután az asztalomon akarom látni a receptjeidet! Már amennyiben velünk kívánsz dolgozni. - tettem hozzá negédesen.
    - Az ajtó döndülve csapódott be mögötte. A külső irodában döbbent csend honolt, csak a távolodó tűsarkak csattogása visszhangzott.
    - Honnan a bánatos, jó fenéből szakadt a nyakunkba ez a nő? - tette fel tagoltan a kérdést Ferdinánd.
    Tanácstalanul néztünk össze…
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633646458
Webáruház készítés