Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Drozdy Győző Aurora borealis MOBI e-könyv

Drozdy Győző Aurora borealis MOBI e-könyv
1 190 Ft

TARTALOM

A Loon
Észak piramisa

Az Úr Stúdiója
A pók nyomán
A lélek fú

Az új ember ideje kihajnalodik
Isten országa: Napfényország
Új világ a régi romjain

  • Részlet az e-könyvből:

     

    41.

    Mikor Mózes a sinai hegyen villámlás és mennydörgés között, kénköves felhőikbe burkoltan kihirdette az izraelitáknak Isten tíz parancsolatát, nem lehetett olyan nagy a megrökönyödés, mint tegnapelőtt este az egész világon, mikor a betolakodott „programon kívüli szám” után a rádiók elnémultak. Sietve kértek bocsánatot a leadok, amiért az „éternek valamelyik tolvaj kalandora” fölhasználva az északi fényt kísérő mágneszavart, az összes hullámhosszakon egyszerre közvetítette a maga ízléstelen tréfáját, - „We are sorry... We are sorry... Ez nem fog többet megtörténni!” - exkuzálták magukat és ígérték, hogy a rádiórendőrség okvetlenül fölkutatja a vakmerő műkedvelőt, aki a szigorú büntetését nem fogja elkerülni.
    És csakugyan, szörnyű hajsza indult meg a „vadrádiós” ellen, aki ilyen rútul megcsúfolta a hivatalos leadókat. A kormányok, melyeknek különösen kellemetlen volt a beszéd tartalma, összes rendőrségeiket mozgósították, hogy lefüleljék a vakmerő éter-forradalmárt.
    Az egyszerű, romlatlan nép azonban nem így gondolkodott. Azok az igazságok, melyek elhangzottak, mint a tűzharang: kongottak fülükbe s már előre kajánul mulattak azon a tüzes, szikrás, üszkös és véres gyönyörűségen, amikor az imént bemutatkozott titkos hatalom a föld színével teszi egyenlővé a hadiszergyárakat és raktárakat. És ez az izgalom átterjedt a hivatalos körökre is. Bármennyire biztosak voltak is afelől, hogy valami nagy kóklerrel van dolguk, mégis erős őrségek szállták meg a fegyver- és muníciógyárakat, robbanóanyagvermeket és raktárakat. Mert elvégre, „az ördög nem alszik” s hátha valami összeesküvés vagy lázadás üti fel a fejét...
    A muníció- és fegyvergyárosok, az ágyúöntödék, tankgyárak Tokiótól San-Franciscóig állandó telefonösszeköttetésben állottak egymással s hamarosan kiderült, hogy a titokzatos „éter-kalandor” mind az öt világrészen keresztül garázdálkodott.
    A távirati irodák, tudósító ügynökségek, kőnyomatosok és szerkesztőségek egymásnak küldözgették a beszéd szövegét és a napilapok már a következő órában szóról-szóra közölték a „tréfát”, de egyszersmind azt is, hogy az embereket rendkívüli izgalomban tartja a vakmerő szózat. Pár óra múlva híre kelt annak is, hogy a világ több nagy városában, mint Sydneyben, Pekingben, Tokióban, Lahoreban, Párisban, Berlinben, Londonban, New Yorkban, Mexiko-Cityben, Buenos-Airesben, Chicagóban és Los Angelesben antimilitarista tüntetések törtek ki.
    A háborúra készülődő hatalmasoknak mindenfelé libabőrös lett a hátuk, vacogtak fogaik, tébolyító félelem szorította össze bomlott szívüket arra a gondolatra, hogy hátha mégis lesújt rájuk az osztó igazság...
    - Csak tovább, tovább, hatalmas Isten! - imádkoztak a szegények, a kisemmizettek, az esettek az egész világon.
    A leigázott népek babonás hittel gondoltak a szent mennydörgésre, melyből a szózat fogant. Zavart lelkűkből nyíltan tört fel a kiáltás:
    - Isten, szabadíts meg minket a gonosztól!
    A titokzatosságokban, csillagok járásában hívő ártatlan és babonás nép azonban szót fogadott. Az eljövendő és várva-várt forradalmi megmozdulásra rejtegetett fegyvereit megsemmisítette. A háborúkból visszahozott puskák, szuronyok tűzbe, kemencékbe, folyókba, tavakba, kutakba vagy a föld alá vándoroltak.
    Csak a szervezett tekintély: az állam, a hadsereg, a hadiszergyár álcázta izgalmát és érdeklődését. Egyetlen katona sem tette le a fegyverét. Egyetlen hadiszergyár sem csukta be kapuját.
    Szóval az „okos emberek” közül senki sem hitt abban, hogy az emberiség felszabadítása ilyen váratlan csodaszerűséggel történhetnék meg, bár sokan szívesen föláldozták volna hitüket, tudásukat, erejüket, hogy újjáteremtsék a roskadó világot.
    A béke az utolsó hajszálon lógott a Földön s ezt a hajszálat igazán már csak maga a Mindenség Ura tartotta kezében.
    A Nap lenyugvását ezen az estén milliók epedve várták. Úgy tűnt, mintha az aurora borealis fényességében megállott volna a póluson, miként egykoron a Gibeon völgye fölött. Mintha mozdulni sem akarna, míg be nem teljesedett első munkája a Megváltásnak.
    Kilenc óra volt, mikor az északi fény megjelent. Az isteni színek játéka ma nem tartott sokáig. Mindössze, mintha túlvilágból vetített reflektorfényben lépett volna elő az Ur. Alig kezdték bámulni a színcsodát a szakadatlanul várakozó jámbor parasztok, barmok és madarak; sötét fátyolba takaródzott a Mindenség s az Arktisz egének örökálmot alvó azúrja hirtelen elsötétedett. A megbomlott rádiók szerte a világon elhallgattak.
    - Sursum corda! - zendül föl az Úrnak Stúdiójából a köszöntés. - Békesség legyen a Földön a jóakaratú emberek között’ És hogy ez a békesség meg is maradjon, akarom az Ur akaratával, hogy most az összes le nem szerelt fegyveres hadiszergyárakat, raktárakat a tűz eméssze fel, a hadseregek pedig széledjenek szét, mint a nyájak a kiégett mezőn. Mert most kezdődik az új korszak a Földön! Boldogok, akik most születtek! Sursum corda!
    És ebben a pillanatban a fekete felhőbe bújt északi mágnespóluson, az Ur Stúdiójának tövében megnyílott az elektromos kráter, mely, miként a vulkán a gázt, lángot és tüzet, milliárd voltos feszültségű láthatatlan ultrarövid hullámú sugarakat lövellt a földgömbön kiszemelt pontok felé. Mint egy óriási elektromos gejzír, tört föl a Föld mélyéből a Kozmosz ereje. Ezeket a rövidhullámokat nem fényszórók, nem parabolikus tükrök irányították, hanem akkora elektron-ágyú mint a Vezúv fergeteges torka. Ezt az ágyút 30-60 foknyi szög alatt úgy állította be folyton- folyvást John a megjelölt célpont felé, mint a tűzoltócső-vezető a vízsugarakat. Csakhogy amíg az tüzet olt: az ő elektromos ágyúja pontos műszereinek beállításában láthatatlan tűzsugarakat okádott, mégpedig oly tökéletes találattal, hogy csakis a célba vett épületek és tárgyak pusztultak el.
    Az elektromos vulkán kitörését földalatti moraj kísérte, mely az egész világon megrémítette az embereket. Amerre pedig végigsepert: megsemmisülés járt nyomában.
    Különösen Japánban ijedtek meg, mikor „bőgni kezdett a Föld”, mert ez az ország szenvedett legtöbbet a földrengésektől. Azt hitték, arra készül Nippon földje, hogy lerázza hátáról a nyugtalankodó embert.
    A fénysebességgel futó elektromos lánghullámok csakugyan Japánt keresték fel legelőször, hogy Keletről Nyugat felé haladjanak.
    A Csendes-óceán nagyokat nyelt. A hadiszergyárak körül izzó acélpatakok hömpölyögtek s a gáztartályok, municióraktárak a szigeteken is, Mandzsuföldön is olyan tűzijátékot rendeztek Szuszunó isten tiszteletére, hogy az egek kérgét is meghasogatták. Az ős Mandzsúria földjén az Amurtól a Sárga-tengerig borzongtak a rizsbokrok, indigó-gallyak és teacserjék. Százezer számra rohantak hazafelé a fegyvertelen seregek. A zöldcsőrű bíborhalántékú mandzsu-daru tolla a katonák sapkájánál megpörkölődött.
    A sötét, apró, ferdemetszésű szemekből a kétségbeesés sikoltott.
    A hatalmas Kínában nem sok dolga akadt az égi füzeknek. Alig néhány gyáracska gyulladt ki s a szervezés alatt álló csapatok, valamint a megszállók ágyúparkjai olvadtak föl. A csapongó és groteszk-fantáziájú nép nem tudta, hogy mi történik és a gazdagok elefántcsont- és nefrit-faragványait, tarka porcelánjait, zsírkőisteneit ezüstkorsóit segített őrizni.
    Az elektromos seprű tovább sepert. Az európai és ázsiai Szovjet hatalmas új lőpor- és fegyvergyárai hamvadtak el most az Uraiban. Egymilliónyi, részben mozgósított hadsereg ugrott széjjel itt és több, mint ötezer ,golyószóróval, gázbombavetővel felszerelt repülőgép égett el.
    De megtalálta „isten ostora” azokat a vén professzorokat is, akik a bacilusháborúra készültek s fertőzött patkányokkal akarták terjeszteni a bubópestist, kolerát, máltai lázat. Ezek a vén bestiák, akik tudományukat nem a szenvedő emberiség gyógyítására fordították, hanem annak kiirtásán mesterkedtek, néhány harapást kaptak megrémült patkányaiktól. És szerte az országban az ólom, a cin, a vas, a nikkel és az acél izzó csermelyekben folyt ki a gyárromok alól. A kóválygó gázok és gőzök felhőkbe verődve, a levegőben robbantak szét. Az erős erupciók három-négyezer méter magasra vetették föl a puskaporos tornyokat. A levegőből kábult legyekként szállottak le a repülőgépek s odalenn kigyulladtak.
    Indiában a megszállók gyártelepei, az angol- és a territoriális seregek, valamint a bennszülött fejedelmek csapatai és hadifelszerelése semmisült meg. Sziámban huszonötezer katona szórta el fegyverét és négyszáz hadirepülőgép, ezer ágyú hamvadt el az apróbb öldöklő szerszámok mellett. Hedzsaszban, ahol az aggastyánok és gyerekek is egyformán katonáskodtak, ötvenezer főnyi hadsereg mondott búcsút a porráégett fegyvereknek. Afganisztánban hetvenkétezer főnyi fegyveres sereg oszlott széjjel és Törökország is elveszítette hadifölszerelését, amire ebben ai esztendőben hetvenötmillió fontot költött a szegény nép. Afrikában a déli országok, északon az Egyiptomi és gyarmati seregek, a hírhedt „idegen légió” pusztulása keltette fel az emberek figyelmét. De ennél is kacagtatóbb a háborús gyarmati seregek összes muníciójának és fegyvereinek pusztulása.
    Micsoda kis vasárnapi tűzijátékok voltak ezek a lobogások ahhoz a mérhetetlen emésztéshez foghatóan, ami Európában ment végbe. Észak elektromos halálvulkánja több, mint százezer telepet borított lángba. Csak a lefegyverzett országokban volt nagyobb területeken sötétség. A többi országok mind fényes füzekben ragyogtak.
    Angliában ezer millió font értékű hadiszergyártó gép és félkész áru pusztult el. Nem kevesebb, mint ezer üzem és raktár izzott, lobogott. A gyilkoló fegyverekkel fölszerelt hadirepülőgépek ezrei sisteregtek a hangárokban. Az anyaországban és a szabad Írföldön háromszázezer főnyi „békehadsereg” futott széjjel, anélkül, hogy megvárta volna utolsó zsoldjának kifizetését.
    Lengyelországban, ahol a költségvetés negyven százalékát fordították fegyverekre és háromszázötvenezer főre rúgott az évi újonclétszám, francia és angol érdekeltségek gyárai, sok repülőpark és raktár égett és repült a levegőbe.
    A híres olasz milícia négyszázezer főnyi tartalékcsapata oszlott széjjel, háromezer gépből álló repülőparkja, mérhetetlen hadianyagja semmisült meg és számos gyártelepe lobbant lángra. A pusztítás az afrikai gyarmatokra is kiterjedt.
    A legborzalmasabb volt a pusztítás Franciaországban, ahol kétszázezernyi hadsereg, százhatvanmilliárd frank értékű felszerelés, - négyezer-ötszáz repülőgép őrizte a „békét.” Párizs rádión értesült arról, hogy Japánban kigyulladtak a hadseregfelszerelő-művek. Minden intézkedést megtett hát, hogy egy esetleges „merénylet” ne érje váratlanul. A tűzoltóságot a hadiszergyárakhoz és raktárakhoz vezényelték, a tüzet jelző ágyúlövés, harangkongatás és trombitaszó már előzetesen harsogott. A mentőberendezéseket már előzőleg működésbe hozták, minden preventív intézkedést foganatosítottak. A tűz azonban jött, mint a végítélet. Izzó elektronok és protonok lángostorai paskolták a mammut-korporációk gyártelepeit és lerakatait. A kémiai telepek detonációi megremegtették a Földet. A biztonsági vermek tartályaiból feltörtek a gyilkos gázok s az emberek csapatokban menekültek. A Lewisit nevű marógáz, az 5000 fok Celsiusra hevülő thermit, a cacodylisoncianid, mely úgy oltja ki egy hadsereg életét, akár egy lehellet az égő gyufaszálat: percek alatt megsemmisült, anélkül, hogy egyetlen ember életét elpusztította volna.
    A híres, veretlen francia hadsereg pedig, mely egykor Európa homlokát hasogatta, percek alatt kibújt mundérjából a nagy rettenetben.
    Nagyon érdekesek voltak ezekben az órákban a németek. A maguk hadianyagával nem sokat törődtek, csak azt figyelték, hogy hogyan pusztul a szomszéd. És nagyon különösen érezték magukat.
    Egy kövér bajor, aki élénken figyelte a rádió hangszóróját, mely a francia eseményeket újságolta, így szólott szomszédjához az egyik sorházban:
    - Az ős eposznak utolsó fejezete ez. A nagy germán monda szerint nem az ember született először, hanem egy fehér tehén. Ez az őstehén folyton-folyvást nyalogatja azóta is az olvatag sós jégtömböt, hogy kiszabadítsa abból a befagyott német embert. Akárhogyan is van, annyi bizonyos, hogy a német csak most szabadult ki teljesen a jégburkából... Jégbe fagyott férgek voltunk, míg ez a csodálatos jelenség meg nem szaggatta a franciák alatt az egeket.
    - Mi kinn vagyunk a jégből, - felelte a másik, - a franciák meg az oroszok befagytak. Most aztán őket nyalhatja a tehén ezer évig.
    Ezalatt az északi mágnespólus elektromos-seprűje már a tengereket tisztogatta. Az összes öblökön, csatornákon és óceánokon végigsercegett a halálsugárból font irtózatos áram. A felfegyverzett hajók és tengeralattjárók mind megsemmisültek. A Csendes- és Indiai-óceánokat s azok szigeteit: Jávát, Borneót, Szumátrát, a Philippi- szigeteket és magát Ausztráliát is demobilizálta az elektromos fecskendő.
    Amerikában a déli államokkal és Kanadával nem sok dolguk akadt. Az Egyesült Államok pedig, mely a világ legnagyobb technikai állama s így voltaképpen a legnagyobb katonai hatalma is: időt nyert, tehát - jól járt… Mire a légűrben kóborló magasfeszültségű hullám odaért, a hadihajók fegyverzete már a tenger fenekén nyugodott s árbocaikon kereskedelmi zászlók lengettek, repülőgépeit pedig polgári egyének kezelték. Így mindössze a reguláris hadsereg és négymilliónyi tartalék fegyverzetét emésztették meg a lángok. Az amerikai hadiszergyárak, elektromos és kémiai nagyüzemek hadászati osztályai azonban természetesen mind elpusztultak.
    A gyárak ezrei között nagyon bajos volt az Úr Stúdiójából az eligazodás, bár Maloney pontosan megjelölte Smith számára az összes pontokat, ahová egy kis magasfeszültségű tusst kíván. A békés üzemek kikerülése a tömkelegben majdnem lehetetlennek látszott. Például a south-betlehemi művek nemcsak nehéz hadifelszerelést gyártottak, hanem vasútsínt és vagonkerekeket is. Vagy Pittsburgban, a füstös Steel-cityben: melyik az a gyár, amelyik ne dolgozna a hadseregnek?
    Mikor John Smith halálseprűje Pittsburg fölé ért, kollegája elhatározta, hogy végignézi a pusztulás borzalmait. A város fölé helyezte tapintótűjét s mintha csak a Holdról szemlélte volna, olyannak tűnt fel a misztikus völgykatlanba zárt, nagyrészt csak földalatti utakon megközelíthető, gázlángok és füstfelhők között élő, alig lélekző gyárváros.
    És eszébe jutott, hogy hány pulykatollas indián esett el itt, nem is oly rég, amíg a föld mélyéből gázlángokban feltörő őserőt elrabolta tőlük Carnegie, Rockefeller, Astor, Vanderbilt, Morgan, Mellon és Schwab... És most műveiknek nagy része izzik, vagy olvadtan hömpölyög... Ezek az áldozati kiskirályok, akik vasat, acélt, olajat, gázt és pénzt, - főképpen pénzt, - forgattak, cseréltek: koronájuknak legszebb ékességét veszítették el ma. Mert a hadszíntér, melynek legfőbb szállítói voltak: jövőre már búzát fog teremni.

    *

    Végeztünk! - kiáltott föl teljes huszonnégy órai megfeszített munka után John. - A fegyvereknek nincs hatalmuk többé a Földön!
    Egy percnyi csend szakította meg a rádiók zaját.
    Az aurora borealis ismét fölragyogott. Úgy tündöklött most, mint a diadémi Isten homlokán. És folyton-folyvást szebb lett, ahogy bukott. Kacagva nézett le sokáig a világra, a csodálkozó emberekre és a felszabadult népmilliókra, azután a távoli vándorfelhők beitták szent színeit.
    - Sursum corda! - hangzott az űrből ötvenmillió rádió torkán egyszerre.
    ... És az ember, ki-ki a maga módján adott hálát Istenének, hogy megszabadult a legfőbb gonosztól.
    A Nap behunyta szemét.
    Gibeon völgyére ráborult az éjjel.

    42.

    Constance mindebből semmit sem tudott. Szinte az egész napot átfeküdte, - megdermedt szívvel feküdte át pamlagán. Aranyköpenybe bújva is olyan koldusnak érezte magát, mint aki elveszítette utolsó alamizsnáját. Arca úgy égett, mint valami bíbor gyümölcs s könnyes szemekkel bámult ki jeges ablakán a fázó zöldes égre. Fájt a szíve, nagyon fájt, hogy egyetlen reménységét el kell veszítenie, mert az többé nem az övé... Olyan nehéz volt a szíve, mintha nem is vér, hanem higany bukdácsolt volna kamrácskáiban. Irtózatosan nyomta fájó falait. Attól tartott, hogyha szíve egy kissé félrebillen és egy kicsi lyukacskát kap, éltető cseppjei messze elgurulnak...
    Napközben többször is elbabrálgatott férjének pisztolyával, de végül is mindig visszatette helyére.
    *
    A chicagói ismerősök végigélvezték a szent borzalmakat. A rádiók ugyan nem működtek, de az újságok óránként friss tudósításokat közöltek. Különösen Bell mérnök figyelte a tüzes zűrzavart. Úgy érezte, hogy egyszerre fölszabadultak a föld rabjai. És kitágult szívébe mind-mind belefértek.
    Az ifjú szerelmesek, Lucy és Charley megrettenve és megilletődve lesték a híreket, ők tudták egyedül az emberek között, hogy ez a csodálatos számadás, ez a borzasztó kataklizma kiknek a műve. Bámulva figyelték a sok furcsa, megriadt lelket s az összeverődött, tanácstalan emberbirkanyájakat. Szemeikben éles, titokzatos fény égett és még egymás közt sem merték elárulni, hogy kiknek a szelleme porlasztotta parázsba az öldöklő világot.

    *

    Joe és John számára huszonnégy órai munka után egynapos pihenés következett, de másnap este hét órakor már ismét az Úr Stúdiójában ült a két világteremtő s elektromos „érzékszerveikkel” egy kis ellenőrző-kutatást végeztek.
    Maguk sem számítottak arra, ami ezen a sétán eléjük tárult.
    Hinni sem akartak az elektromos szem recehártyájának, mely óriási tüntető tömegeket vetített eléjük. Nem voltak ezek a tüntetések véres forradalmak, vagy lázadások. Valószínű, hogy egyetlen haja szála sem görbült meg ezen a napon senkinek. Méltóságteljes, ünnepi processziók hömpölyögtek az uccákon az emberi faj megmenekülése alkalmából. Az emberek kezében tavaszi virágok, cserfagallyak, hófehér zászlócskák lengtek, mint az örökbéke szimbólumai. A ligetek és széles térségek zsúfolva voltak rivalgó tömegekkel, melyek lelkesülten hallgatták az eksztázis skálájában zengő ünnepi szónoklatokat.
    - Hallgassuk meg, mit beszélnek! - indítványozta Joe.
    Erre John Páris felé helyezte az elektromos fület, melynek kalapácsa, üllője és kengyele olyan tökéletesen reagált a mesterséges elektromos dobhártya rezgésére, hogy mindent éppen olyan tisztán hallottak, mint általában az újfajta ionoszkóp-rendszerű televíziós készülékeken. A beszédet és látványt tisztán, rezgésmentesen közvetítette, annak ellenére, hogy az ultrarövid hullámok innen indultak ki és ide tértek vissza.
    - Még most sem mernek az emberek színt vallani! - hangzott a párisi Notre Dame előtti emelvényen egy fiatal munkás. - Nem merik kikiáltani a világba, hogy
    Örülnek a háborús eszközök elpusztulásának. Pedig ugyancsak itt volt az ideje, hogy a szolgaság és sötétség eszközei megsemmisüljenek. Nagy kár, hogy az a titokzatos hatalom, mely az öldöklő szerszámot bölcsen kiütötte az emberiség kezéből, nem csinált rendet az álruhában öltözött kis- istenek között, akik állati sorsban tartották mindez ideig az embert a földön és okai voltak a sok szenvedésnek. Hiszen soha nem volt olyan nagy az ellentét nemzet és nemzet, ember és ember között, mint ma. Az ókor rabszolgája sem volt nyomorultabb, mint mi vagyunk. Mert annak legalább volt ura, aki állandóan eltartotta. De ki tart el minket...? Azt vetik a szemünkre, hogy nekünk van szabadságunk! Igaz: van. De ha munkánk nincsen: ez csak azt jelenti, hogy bármikor szabad éhen vesznünk, - nem büntetnek meg érte. Mostantól kezdve azonban nincsenek öldöklő szerszámok s majd a nép gondoskodik arról, hogy ne a gazdagok asztalairól lehullott morzsákkal táplálkozzék!
    Erre néhány közbekiáltás hangzott:
    - Ki kezdi?
    - Ki mondja meg, mit kell csinálni?
    - Hiszen mindenki mást akar!
    A szónok nem tudott elfogadhatóan felelni.
    - Lázonganak egy kissé, de azért nyugodtak, - szólott Joe, - gyerünk, nézzünk át Londonba.
    És John Londonra helyezte a tapintótűt. Irtózatos „hurré” harsogott a fülükbe. A St. Paul Cathedral előtti téren százezernyi tömeg szorongott és egy középkorú, papforma ember beszélt hozzájuk.
    - Az a rendszer, amit úgy hívnak, hogy a „munkabér naprendszere” s amit a liberalizmus talált ki, nem alkalmazható tovább. Először azért, mert emberi munka voltaképpen nincs is! Az emberek helyett gép dolgozik jóformán mindenütt. Tegnap már megjelent a robot-ember a Westminster Hotelben, mint szállodai portás. Behordta a csomagokat, betessékelte a vendégeket a liftbe, megfelelt kérdéseikre és bevezette őket szobáikba.
    - Össze kell törni a gépeket! - zúgott a követelés mindenfelől.
    - Nem helyeslem, de nem csodálkozom, hogy ezt követelitek, - folytatta a szónok. Az ember mindig agyonverte a maga megváltóit. De magam sem állanék jót magamért, nem törném-e össze, ha egyszer azt venném észre, hogy a szószékemből valami robot-pap prédikál, akinek hangszórót rejtettek el a szájába, mint ahogyan több amerikai templomban teszik. Bizony ugyanazzal a megátalkodottsággal taposnék a beleibe, mint a hajdani várúr a parasztéba. A megátalkodottságom ugyanaz volna, de a jogom több! Mert ez a villanykarokkal hadonászó, mesterséges robot-pap elvette a kenyeremet! Az ő bádogkoponyája, melybe nem a lélekből, hanem a leadó állomásról futnak be az idegek, bizony hogy a sarkam alá kerülne. Hiszen ez a szörny megfoszt keresetemtől, méltóságomtól, Istenemtől és visszakerget az elysiumi mezőkre sziklahordó rabszolgának. És mit adott, mit hozott a gép nektek? A társadalomnak használt-e, vagy csak egyeseknek, a keveseknek? Hozta-e a dolgozók számára a várva-várt nyugalmat, kevesebb gondot, a megelégedést, kereseti alkalmat? Mit hozott?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740759
Webáruház készítés