Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: Ostoba eset MOBI e-könyv

Dosztojevszkij: Ostoba eset MOBI e-könyv
340 Ft340

Ez a furcsa történet Oroszország újjászületésének idejéből, annak is a legelejéről való, mikor a bátorszívű orosz hazafiak új célok felé ellenállhatatlan erővel és megindítóan naiv módon kezdtek törtetni. Egy derült, fagyasztóan hideg, téli estén, úgy éjfél felé, egy Pétervári-úti szép, kétemeletes házban, egy pazar berendezésű és barátságosra fűtött szobában három előkelő úr ült együtt és komolyan, megfontoltan beszélgettek valami rendkívül fontos tárgyról. Mind a hármam már kegyelmes urak voltak. Kerek asztal körül puha karosszékekben ültek és beszélgetés közben minduntalan pezsgőt szürcsölgettek. A pezsgős üveg az asztal közepén ezüst hűtőben állandóan rendelkezésükre állott (Dosztojevszkij).
e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Pár perc múlva végeszakadt a négyesnek és a másik pillanatban bekövetkezett az, amit Pralyinszkij az utcán előre elképzelt és oly élénken kiszínezett. A vendégek még ki sem fújhatták magukat, le sem törölhették izzadságukat, már is különös izgalom támadt köztük és halk morajlás futott végig a termen. Minden arc, minden szem riadtan fordult az új vendég felé. Utána azonnal megkezdődött az általános hátrálás; a vendégek, mint a rákok, hátrafelé kezdtek húzódni. Akik a magas vendéget még nem vették észre, azokat gyöngéd lökéssel vagy ráncigálással figyelmeztették rá. Pralyinszkij még mindig az ajtóban állt és egy lépéssel sem mert beljebb menni. A távolság közte és a vendégek közt folyton nagyobbodott, úgyhogy hamarosan a félterem kiürült, melynek padlója tele volt cigaretta-, szivarvégekkel és konfetti-papírkákkal. Az összepréselődött közönség köréből lassanként kivált egy kenderszőke hajú és görbeorrú fiatalember és a teremben támadt szabad térre lépett. Lehetetlen szabású egyenruhája bő ráncokban lötyögött sovány testén. Az izzadságtól összetapadt kenderszőke haja szeméig lecsüngött; nagy, horgas orrának cimpái, akár a megrémült házinyúlé, idegesen remegtek-rángatóztak. A fiatalember görnyedten, alázatosan hajlongva, csoszogott a nagy vendég felé, olyanformán, mint az a kutya, melyet gazdája hátradugott korbáccsal hívogat, hogy a megszolgált ütlegeket neki kiossza.
    - Üdvözlöm, Pszeldonyimov! Hát rám ismert? - kezdte Pralyinszkij, de a másik pillanatban úgy érezte, mintha viselkedése rendkívül ügyetlen lett volna; úgy érezte, hogy hihetetlen ostobaság fog kikerekedni abból, amit tenni készül.
    - Ke-ke-kegyelmes uram! - hebegte Pszeldonyimov, a fiatal férj.
    - Eh, mit kegyelmes!... Egészen véletlenül jutottam ide önökhöz, amint valószínűleg gondolja is...
    Pszeldonyimov azonban nem gondolt semmit, mert pillanatnyilag egyáltalában nem tudott gondolkodni. Csak állt és tágranyitott szemmel bámult főnökére, sápadt arcán pedig csak a teljes értelmetlenség kifejezése verődött ki.
    - Remélem, hogy nem fog kitessékelni... Akár szívesen, akár nem, de a jelentkező vendéget mégis csak fogadni kell!... - folytatta Pralyinszkij, magában azonban úgy érezte, hogy szinte az illetlenségig zavarba jött, hogy szeretne mosolyogni, de nem tud; hogy Trifon kocsisa elmaradásának humoros esetét lehetetlen lesz kellően elmondania. Pszeldonyimov azonban mintha megmerevedett volna a meglepetéstől és az ijedtségtől, csak állt, állt, meg se mozdult és olyanformán bámult, mintha róla kellett volna lemintázni a bambaság szobrát. Pralyinszkij úgy érezte, hogyha ez a lehetetlen helyzet még egy percig így tart, akkor valami hallatlan dolognak kell bekövetkeznie!...
    - Csak nem zavartam meg önöket... mert ha igen, akkor természetesen rögtön... - jegyezte meg Pralyinszkij félig gépiesen és szája jobb szögletében egy ideig megremegett...
    Erre végül magához tért Pszeldonyimov.
    - Kegyelmes uram, alázatosan esedezem... ez a nagy megtiszteltetés... - dadogta, alázatosan hajlongva, Pszeldonyimov, - méltóztassék helyet parancsolni! - Ettől még jobban magához tért Pszeldonyimov és hirtelen mindkét kezével rámutatott a kanapéra, amely elől félretolták az asztalt, hogy ne legyen a táncolók útjában...
    Pralyinszkij magában megkönnyebbülten sóhajtott fel és szinte megváltva ült le a kanapéra. A jelenlévő urak közül az egyik odaugrott és a félretolt asztalt ismét rendes helyére tolta vissza. Pralyinszkij gyorsan végignézett a termen és észrevette, hogy kívüle senki sem ült: mindannyian, még a hölgyek is álltak. Ezt rossz jelnek tekintette. Szeretett volna néhány bátorító szót mondani, de még mindig nem tudta magát eléggé összeszedni. A vendégek még mindig riadtan és összepréselve szorongtak a háttérben. Pralyinszkij előtt még mindig csak a horog módjára meggörbült Pszeldonyimov állt, aki újból visszaesett előbbeni bambaságába, aki megint semmit sem értett az egészből és még mindig nagyon messze volt attól, hogy mosolyogni tudjon. A helyzet gyalázatosan kényelmetlen volt. Pralyinszkij abban a pillanatban annyit szenvedett, hogy elvei kedvéért véghezvitt és Harûn-al-Rasidhez méltó vállalkozását valóban hőstettnek kellene tekinteni...
    Pszeldonyimov mellett hirtelen egy másik alak is ott termett és elkezdett hajlongani Pralyinszkij felé. A hirtelen előbukkant új alak Zubikov Petrovics Akim volt, Pralyinszkij hivatali irodájának főnöke, kit Pralyinszkij társadalmilag nem ismert ugyan, de tudta róla, hogy dolgos, szorgalmas és csendes tisztviselő. Pralyinszkij kimondhatatlanul megörült ennek az embernek és jelenlétét valóságos áldásnak tekintette. Pralyinszkij nagy örömében szinte felugrott helyéről kezet nyújtott Zubikovnak, egész kezet és nemcsak két ujjat. Zubikov óvatosan, a legmélyebb tisztelettel szorította meg főnöke kezét. Őexcellenciája győzött: most már minden meg volt mentve!
    A helyzet most már egészen megváltozott, a tökéletlen Pszeldonyimov szinte feleslegessé vált. Pralyinszkij most már Zubikovval beszélgethetett, Zubikovnak mondhatta el mindazt, amit el akart mondani és amit okvetetlenül el kellett mondania. Pralyinszkij számára mint ismerős, sőt akár mint közeli ismerős is most már Zubikov szerepelhetett. Pszeldonyimov most már kedvére hallgathatott és remeghetett. Pralyinszkij érezte, hogy a lakodalmon való megjelenésének okát és körülményeit okvetetlenül meg kell magyaráznia. Látta, hogy az összes vendégek ezt elvárják tőle; látta, hogy az ajtóban ott szorongott, sőt egymás fejére kapaszkodott már az egész házi cselédség is, mert mindenki látni és hallani akarta a kegyelmes urat. Az egészben most már csak az volt a legkellemetlenebb, hogy az az ostoba irodaigazgató még mindig nem akart leülni.
    - De, kérem, üljön le ön is! - mondotta Pralyinszkij és kissé ügyetlenül a kanapéra mutatott.
    - Én... én... én... talán itt is... - dadogta zavartan és szabadkozva Zubikov Petrovics Akim és hirtelen leült arra a székre, melyet sebtében térdei közé tolt Pszeldonyimov, aki szintén a világért sem mert volna a kegyelmes úr jelenlétében leülni.
    - Képzelje csak, mi történt velem csak az imént, - kezdte Pralyinszkij némileg még mindig bizonytalan, de már elfogulatlanabb és mindenképpen kedveskedni akaró hangon, kizárólag csak Petrovics Akim felé fordulva. Beszéd közben Pralyinszkij a szavakat lehetőleg hosszúra nyujtotta, a szótagokat lassan és szokatlan hangsúlyozással ejtette, az “a” hangzókat majdnem “é”-knek ejtette, szóval nem természetesen beszélt és viselkedett. És bár érezte, bár tudta ezt, még sem változtatott rajta, mert már nem volt ura sem magának, sem képességeinek. Általában a Pszeldonyimovéknél töltött pár perc alatt rengeteget tapasztalt, még pedig olyasmit, ami keserű csalódást és fájdalmas szenvedést okozott neki.
    - Képzelje csak, hogy miféle véletlen vetett engem ide: én most tulajdonképpen Nyikiforov Nyikiforovics Sztjepán valóságos belső titkos tanácsostól jövök... Valószínűleg hallott már róla...
    Zubikov egész felső testét tisztelettel meghajtotta, mintha azt akarta volna mondani: “De, kegyelmes uram, már hogy nem hallottam volna róla!”...
    - Nyikiforov őexcellenciája most az ön szomszédja, - folytatta Pralyinszkij, udvariasságból Pszeldonyimov felé fordulva, de rögtön el is fordult tőle, mert látta, hogy Pszeldonyimovot az egész eset cseppet sem érdekli.
    - Az öreg úr egész életében arról álmodozott, hogy házat vesz magának. Régi vágya most végre teljesedhetett, mert sikerült neki egészen csinos és nagyon kedves úri házat vásárolnia... Hát igen!... Mindennek tetejébe ma volt a kegyelmes úr születésnapja is, melyet az új ház örömére most kivételesen meg is ünnepelt... Különben születésnapját el szokta titkolni... he-he-he!... Tehát nagy örömében Nyikiforov meghívott bennünket, már mint engem és Ivánovics Szemjont... bizonyára ismeri: Sipulyenko őnagyméltóságáról van szó.
    Zubikov ismét tiszteletteljesen hajtotta meg egész felső testét. Ezeket a hajlongásokat Zubikov nagy buzgalommal cselekedte. Pralyinszkijre ez megnyugtatólag hatott, mert már attól kezdett félni, hogy esetleg ez az alárendeltje is cserbenhagyja. Milyen kellemetlen lett volna, ha ez az irodaigazgató most észrevette volna, hogy az excellenciás úrnak most ő az egyetlen támasza, és mentsvára.
    - Mi tehát Nyikiforov őexcellenciájánál üldögéltünk, pezsgőztünk, beszélgettünk kormányzati dolgokról... erről és arról, mindenféle problémáról... sőt vitatkoztunk is... he-he-he!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633642160
Webáruház készítés