Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: Sztyepancsikovo és lakosai_EPUB

Dosztojevszkij: Sztyepancsikovo és lakosai_EPUB
540 Ft540

TARTALOM
ELSŐ RÉSZ
I. Bevezetés
II. Bahcsejev úr
III. A nagybácsi
IV. Teánál
V. Jezsovikin
VI. A fehér bika és komarinszki paraszt
VII. Fomics Foma
VIII. Szerelmi vallomás
IX. Méltóságos uram
X. Mizincsikov
XI. Nagy félreértés
XII. Katasztrófa
MÁSODIK ÉS UTOLSÓ RÉSZ
I.Hajsza
II. Ujságok
III. Iljusa nevenapja
IV. Elbujdosás
V. Fomics Foma általános boldogásgot szerez
VI. Befejezés
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    - Csillapodjon le, - mondtam neki könyörögve - még minden jóra fordul, majd meglátja... Mi lelte, Jevgráfovna Násztászja?
    - Nem... nem tudom, mi bajom - felelte lihegve és öntudatlanul a kezemet szorongatta. - Mondja meg neki...
    E pillanatban a jobb oldali ajtó mögül zaj hallatszott. Násztyenyka eleresztette a kezemet és ijedten, mondanivalóját be nem fejezve felszaladt a lépcsőn.
    Az egész társaságot, t. i. nagybátyámat, Bachcsejevet és Mizincsikovot együtt találtam a hátsó udvaron, az istállóknál. Bachcsejev kocsijába friss lovakat fogtak. Minden készen volt az indulásra, csak engem vártak.
    - Végre itt van ő is! - kiáltotta a nagybátyám, amint meglátott. - Hallottad a hírét, édes öcsém? - tette hozzá, arcán valami különös kifejezéssel.
    Tekintetében, hangjában és mozdulataiban ijedtség, fejvesztettség, de egyúttal mintha valami reménykedés is lett volna. Tudatában volt annak, hogy sorsában nagy fordulat történt.
    Mindjárt beavattak az eset részleteibe is. Bachcsejev úrnak rossz éjszakája volt és hajnalban elindult hazulról, hogy ott lehessen a reggeli misén a kolostorban, amely vagy öt versztnyire volt az ő falujától. Ott, ahol az országútról le kellett térni a kolostor felé, egyszerre csak egy vágtatva rohanó taramtaszt pillantott meg, a taramtaszon pedig Ivánovna Tátjánát és Obnoszkint. A siránkozó és szinte ijedt Ivánovna Tátjána felsikoltott és karjait Bachcsejev úr felé nyújtotta, mintha a védelmét kérte volna - legalább is a Bachcsejev úr elbeszéléséből erre lehetett gondolni. “Az pedig, az a kurta szakállas gazember, - tette hozzá, - meredten ül, azt sem tudja: él-e, hal-e, elbújik; csakhogy hiábavaló minden, pajtáskám, én előlem el nem bújsz”. Nem vesztegette hiába az időt, Alekszejevics Sztyepán visszafordíttatta a kocsiját az országútra, aztán idehajtatott Sztyepancsikovóba, felköltötte a nagybátyámat, Mizincsikovot és a végén engemet. Elhatároztuk, hogy azonnal nekiindulunk a hajszának.
    - Nézze meg az ember: Obnoszkin, lám, lám! - szólt nagybátyám, mereven rámnézve, mintha valami egyebet is akarna mondani, - ki hitte volna róla!
    - Arról az aljas emberről mindig minden hitványságot el lehetett hinni, - mondta Mizincsikov a legnagyobb felháborodással s rögtön elfordult, hogy tekintetemet elkerülje.
    - Nohát megyünk vagy sem? Vagy estig itt álldogálunk és mesélgetünk? - szólt közbe Bachcsejev, felmászva a kocsira.
    - Gyerünk, gyerünk! - kapott a szón a nagybátyám.
    - Nagyon jól van ez így, kedves bátyám, - súgtam neki. - Látja: milyen jó fordulatot vett a dolog.
    - Elég, barátom, ne vétkezz! Óh, kedves barátocskám! Most majd egyszerűen elkergetik, büntetésül azért, hogy a tervük nem sikerült - érted? Rettenetes sejtelmeim vannak!
    - No hát, Iljics Jegor, vagy súgjunk-búgjunk, vagy induljunk! - kiáltott másodszor is Bachcsejev úr. - Vagy fogassuk ki a lovakat s üljünk egy kis harapnivalóhoz? Mit gondolnak: talán jó lenne egy kis papramorgó?
    Ezeket a szavakat oly mérges szarkazmussal mondta, hogy lehetetlenség volt azonnal nem teljesíteni Bachcsejev úr kívánságát. Mindnyájan rögtön felültünk a kocsira és elindultunk.
    Egy óráig némán ültünk. Nagybátyám jelentősen nézett rám, de a többiek előtt nem akart velem beszélni. Gyakran eltűnődött; aztán mintha magához tért volna és izgatottan nézett szét. Mizincsikov látszólag nyugodt volt, szivarozott és a méltatlanul megbántott ember méltóságával nézelődött. Hanem Bachcsejev mindnyájunk helyett tüzelt. Orra alatt dörmögött, mindnyájunkra határozott felháborodással nézett, elvörösödött, szuszogott, folytonosan félreköpködött és semmiképpen sem bírt lecsillapodni.
    - Biztos benne, Alexejics Sztyepán, hogy azok Misinóba mentek? - kérdezte a nagybátyám. - És barátocskám, húsz verszta az út odáig, - tette hozzá, felém fordulva. - Kis falucska, összesen harminc léleknyi jobbágysággal; nemrégen vette meg a volt tulajdonosoktól egy volt kormányzósági hivatalnok. Olyan furfangos törvénycsavaró, hogy párját ritkítja. Legalább úgy emlegetik; meglehet, hogy nem is igaz. Alekszejics Sztyepán azt állítja, hogy Obnoszkin odament s hogy az a hivatalnok most segítségére lesz.
    - Persze, hogy úgy van! - szólt Bachcsejev felrezzenve. - Mondom, hogy Misinóba ment! Csakhogy őt most már Misinóban Mitykának híjják, már mint Obnoszkint. Üthetjük bottal a nyomát. Okosabb dolgunk nem volt, mint hogy az udvaron három óra hosszáig hiábavalóságokat daráljunk.
    - Sohse nyugtalankodjék, - jegyezte meg Mizincsikov, - ott kapjuk.
    - Ott kapjuk! Majd szépen vár rád! Kezében a pénzes zacskó, hát - ill’ a berek, nádak, erek!
    - Légy nyugodt, Alekszejics Sztyepán, légy nyugodt: elérjük őkelmét, - szólt a nagybátyám. - Idáig még semmit sem tehettek; majd meglátod, hogy igazam lesz.
    - Nem tehettek! - mérgelődött Bachesejev úr. - Ki tudja, mit nem tehetett az a félbolond lány, amilyen csendes-alattomos. “Csendeske, mondják róla, szelídecske!” - tette hozzá vékonyka hangon, mintha valakit ingerkedve utánozna, - “sok szerencsétlenségen esett át”. No, most kimutatta a foga fehérét az a sok szerencsétlenségen átesett lány. Most aztán hajszold őt kora hajnalban az országúton! Még imádkozni sem hagyják az embert Isten szent ünnepén! Pfuj!
    - Hiszen nem kiskorú már - jegyeztem meg én, - nincs gondnokság alatt. Nem is lehet visszahozni, ha ő nem akarja. Mit csinálunk akkor?
    - Igazad van, - felelt a nagybátyám; - de biztosan maga is akar majd visszajönni, biztosítalak. Ő ezt csakúgy... Mihelyt meglát bennünket, azonnal visszatér - erről felelek. Nem tehetjük azt, barátom, hogy ott hagyjuk, a sorsára bízva, áldozatul; ez úgyszólván kötelességünk...
    - Hogy nincs gondnokság alatt! - kiáltott Bachcsejev úr, rögtön nekem esve. - Bolond az, bátyuskám, tökéletesen bolond, - nemhogy nincs gondnokság alatt. Tegnap csak nem akartam neked róla beszélni, de egyszer tévedésből bementem a szobájába, nézem, hát a tükör előtt áll, kezét a csípőjére teszi és ekosszézt táncol! Aztán hogy volt öltözve! Divatlap, egyszerűen divatlapba való kép! Egyet köptem és otthagytam. Akkor mindjárt mindent előre láttam, mintha írásban olvastam volna.
    - Miért kell őt ezért hibáztatni? - kérdeztem kissé bátortalanul. - Világos, hogy Ivánovna Tátjána... nem egészen tökéletes... vagy helyesebben mondva, olyan mániája van... Azt hiszem, hogy az egészben nem ő a hibás, hanem egyesegyedül Obnoszkin.
    - Nem egészen tökéletes! Hát beszélj vele! - szólt a gömböc, mérgében egészen elvörösödve. - Úgy látszik, maga megfogadta, hogy engem bosszant. Tegnap fogadhatta meg. Bolond lány az, apám, ismétlem neked, elsőrendű bolond, nem pedig, hogy nem egészen tökéletes! Kisgyerek korától fogva zavarja Cupidó. Most aztán erre az utolsó lépésre vitte rá Cupidó. Arról a kurtaszakállas ficsurról még beszélni is felesleges. Most majd éli a világát három helyett, a sok pénzzel - hess innen! - és a markába nevet.
    - Hát ön csakugyan azt hiszi, hogy Obnoszkin rögtön otthagyja a faképnél?
    - Ugyan mi mást hinnék? Talán bizony magával fogja cipelni azt a drága kincset? Minek az neki? Kifosztja, aztán valahol útközben leülteti valami bokor alá - aztán vége; az pedig ülhet ott a bokor alatt és szagolhatja a virágokat.
    - No, ez már túlzás, Sztyepán, azért nem úgy lesz az egészen, - szólt a nagybátyám. - Különben miért haragszol annyira? Csudállak téged, Sztyepán, mert mi közöd neked ehhez?
    - Hát hiszen csak ember vagyok talán én is, vagy nem? Megesz a méreg! Hiszen csak hozzá való részvétből beszélek... Ej, savanyodjon meg a világon minden! Hát kellett nekem ide jönnöm? Minek fordultam vissza? Mi közöm nekem az egészhez? Mi közöm hozzá?
    Így háborgott Bachcsejev úr; de én már oda sem hallgattam, hanem arról gondolkoztam, akinek mi most a sarkában jártunk: Ivánovna Tátjánáról.
    Elmondom rövid életrajzát, melyet később a legbiztosabb források után állítottam össze, azt pedig okvetlenül ismernünk kell, hogy a kalandjait megérthessük. Mint szegény árva lány idegen, barátságtalan házban nőtt fel, azután szegény nagy leány, majd szegény eladó sorba került hajadon, végre szegény elvirágzott vénkisasszony lett belőle. Ivánovna Tátjána egész, szegény élete során mindig csak a durvaság, megaláztatás, szemrehányások színig telt keserű poharát ürítgette és a kegyelemkenyér panaszos falatait ette. Természettől vidám, a legnagyobb mértékben fogékony és könnyelmű volt; eleinte valahogy csak elviselte keserves sorsát, sőt néha még nevetni is tudott, vidám, gondtalan nevetésével, de idővel a sors mégis csak felülkerekedett. Ivánovna Tátjána lassankint sárgulni, fogyni kezdett, ingerült, betegesen érzékennyé lett és a legféktelenebb, legcsapongóbb ábrándozásokra adta a fejét, melyeket gyakran hisztérikus könnyek, görcsös zokogások szakítottak meg. Mentől kevesebb jóban részesítette a való élet, annál inkább kényeztette és vigasztalta magát ábrándjaival. Mentől bizonyosabban, mentől visszahozhatatlanabbul gyérültek s végül teljesen elenyésztek utolsó reménységei is, annál jobban ragaszkodott soha be nem teljesülhető ábrándjaihoz. Hallatlan nagy gazdagság, elpusztíthatatlan szépség, csinos, gazdag, előkelő kérők, csupa hercegek vagy tábornoki családok sarjai, akik mind csak az ő számára őrizték meg szíveiket és szűzi tisztaságukat, akik véghetetlen szerelmükben készek voltak meghalni lábai előtt, végre ő, - Ő, a szépség eszménye, a tökéletesség mintaképe, a szenvedélyes és szerelmes művész, poéta, tábornoki családból való ifjú - mindezek együtt vagy egymás után nemcsak álmaiban kísértettek, hanem már szinte ébren is. Ítélő képessége már gyengülni kezdett és nem bírt megküzdeni a titokzatos, szakadatlan álmodozások ópiumával... S egyszerre csak a sors egy nagy tréfát követett el vele. Megaláztatása legmélyebb fokán, a szívét marcangoló valóság közepett, a világ legszeszélyesebb öreg, fogatlan vén asszonyánál mint társalkodónő volt alkalmazva, akinek az oldala mellett a szemére hánytak minden harapás kenyeret, minden legkisebb viseltes ruhadarabot, tűrnie kellett mindenki sértéseit és nem talált védelmet senki részéről, viselnie kellett szerencsétlen helyzete minden keserűségét s csak esztelen és szertelen képzelődésében találhatott vigasztalást - akkor egyszerre csak azt a hírt kapja, hogy meghalt egy távoli rokona, kinek közeli rokonai már rég mind elhaltak (ő meg könnyelmű természeténél fogva soha nem is érdeklődött utána) és hogy ez a rokon furcsa ember volt, aki valahol hetedhét országon túl, Isten háta megett remete életet élt, egyedül, mogorván, aki sohasem adott hírt magáról, csak koponya-tannal és uzsoráskodással foglalkozott s íme: ez a roppant nagy gazdagság, csoda módra, leszakadt az égből és az arany halomban terült el Ivánovna Tátjána lábainál: ő volt a meghalt rokon egyetlen törvényes örököse. Egyszerre százezer ezüst rubelt kapott. A sorsnak ez a tréfája végképpen kiütötte a sodrából. De hát hogy is ne hitt volna már anélkül is meggyengült ítélőképessége az ábrándokban, mikor álmai egyszerre csak tényleg igazán valóra kezdtek válni! És a szegény teremtés végképpen búcsút vett utolsó kis józan eszétől is. A nagy szerencsétől zsibbadozva, ellenállhatatlanul átadta magát a szertelen képzelődés és csábító látományok világának. Félre minden meggondolás, kétkedés, a való élet minden korlátjai, félre a való életnek kikerülhetetlen és napnál világosabb sok-sok törvénye! A harmincöt év, a maga vakító szépségének ábrándja, a szomorú őszi hűvösség és a végtelen szerelmi boldogság pompája - mindezek egymással még csak nem is ellenkezve - új életre keltek benne. Ábrándjai részben már valóra váltak - miért ne valósulnának meg mind? Miért ne jelenhetnék meg az a bizonyos is? Ivánovna Tátjána nem okoskodott, hanem hitt. Ama bizonyosnak, az ideálnak várása közben a különféle rangú kérők, egyszerű és előkelő gavallérok, katonák és polgári rendbeliek, egyaránt, sorhadi és testőrtisztek, akik végigjárták Párizst, de olyanok is, akik Moszkván túl sose jártak, szakállasok és szakálltalanok, spanyol szakállal és spanyol szakáll nélkül, spanyolok és nem spanyolok (de főképpen spanyolok), - éjjel-nappal oly roppant sokaságban kezdtek előtte felvonulni, hogy szegény fejét már komolyan félteni lehetett - már csak egy lépés választotta el a bolondok házától. Ezek a szép látományok fényes, szerelemtől lángoló csoportokban tolongtak körülötte. A valóságban, a rendes életben éppen ilyen fantasztikusan folynak a dolgok: akire ránéz, mindjárt beleszeret; akárki ment is el mellette - spanyol volt; aki meghalt - azt bizonyosan szerelem ölte meg ő utána. Mindezt pedig csak megerősítette a szemében, hogy csakugyan futkostak utána olyan emberek, mint például Obnoszkin vagy Mizincsikov és sok más, mind egy és ugyanazon céllal. Most már mindenki igyekezett a kedvében járni, kényeztették, hizelegtek neki. Szegény Ivánovna Tátjána pedig még csak gyanakodni sem mert, hogy mindez csak a pénzének szól. Teljesen meg volt győződve, hogy mintegy felsőbb intésre minden ember egyszerre megjavult, mindnyájan vidámabbak, kedvesebbek, gyengédebbek, jobbak lettek. Az a bizonyos még nem mutatkozott; de bár kétségtelen, hogy az is meg fog még jelenni, a mostani élet is, anélkül is, oly tűrhető, oly kellemes, szórakozásokkal és mulatságokkal annyira teljes volt, hogy nem volt nehéz várakozni. Ivánovna Tátjána csemegéket, édességeket ehetett, szedegette a megelégedés virágait, regényeket olvasott. A regények még jobban fellobogtatták képzelődését és rendesen már a második lapnál félredobta őket: nem bírta a további olvasást, ábrándokba merült mindjárt az első soroknál, mihelyt csak távolról is célzás esett a szerelemre, de néha olyankor is, ha egyszerűen helyiségek, szobák, öltözékek voltak leírva. Szakadatlanul egymást érték az új ruhák, csipkék, kalapok, melltűk, szalagok, minták, szabásformák, hímzések, cukrászsütemények, virágok, ölebek. A cselédházban három leány napokat töltött a varrással s a kisasszony reggeltől estig, de még éjjel is próbálgatta a ruhaderekakat, redőket és forgott a tükör előtt. Az örökség után mintha még meg is fiatalodott, megszépült volna. Mai napig sem tudom: miképpen jutott rokonságba a megboldogult Krachotkin tábornokkal. Mindig azt tartottam, hogy ezt a rokonságot csak a tábornokné találta ki, hogy hatalmába kerítse Ivánovna Tátjánát és minden áron feleségül vétesse nagybátyámmal, pusztán csak a pénze miatt. Bachcsejev úrnak igaza volt, mikor Cupidóról beszélt, hogy az vitte Ivánovna Tátjánát a végső lépésre; mikor nagybátyám megtudta, hogy Ivánovna Tátjána Obnoszkinnal megszökött, igen észszerűen cselekedett, mikor arra határozta el magát, hogy erőszakkal is visszahozza. Az, szegény feje, gondviselő nélkül sose tudott volna megállni a maga lábán és rögtön elveszett volna, mihelyt rossz emberek kezeibe kerül.
    Tíz óra tájt értünk Misinóba. Ez a szegény kis falucska valami mély laposba épült, az országúttól vagy három versztára. A hat vagy hét paraszt viskó füstösen, félrebillenve, gyér szalmafedele alól szomorúan, barátságtalanul nézett az oda érkezőkre. Vagy egy negyed versztányira köröskörül se kert, se egy árva bokor. Csak egy vén szomorúfűzfa senyvedt, szundikált egy zöldes pocsolya szélén, amelyet tónak neveztek. Ez a tanya nem igen örvendeztethette meg Ivánovna Tátjánát. Az urasági ház új építésű, hosszú, keskeny faalkotmány volt hat ablakkal, a szalma azt is csak tél-túl fedte. A hivatalnok földesúr csak most kezdett a gazdálkodáshoz. Még az udvar sem volt bekerítve s csak egyik oldalon kezdtek meg egy új sövényt, amelyen még ott fityegtek a megszáradt mogyorófalevelek. A sövény előtt állt Obnoszkin tárántásza. A szökevényeknek mintha az égből hulltunk volna a fejükre. A nyitott ablakon át kiabálás és sírás hallatszott ki.
    A ház pitvarában mezítlábas fiúval találkoztunk, aki ész nélkül elszaladt előlünk. Az első szobában kartonszövettel bevont hosszú, hát nélküli “török” divánon ült a síránkozó Ivánovna Tátjána. Mikor meglátott bennünket, felsikoltott és kezével eltakarta az arcát. Mellette állt Obnoszkin ijedten és a szánalomig megzavarodottan. Annyira zavarba jött, hogy sietett velünk kezet fogni, mintha megörült volna megjelenésünknek. A másik szobának félig kinyitott ajtaja mögül női ruhát pillantottunk meg: valaki hallgatódzott és leskelődött egy résen át, amelyet észre se vettünk. A háziak nem mutatkoztak; úgy látszott, nem voltak otthon; mind elbújtak valahová.
    - Itt van a mi szökevényünk! Még eltakarja a kezével az arcát! - kiáltott Bachcsejev úr, bedűlve utánunk a szobába.
    - Ugyan ne okvetetlenkedjen most, Alekszejics Sztyepán! Ez már végre is illetlenség. Csak az egy Iljics Jegornak van joga beszélni, mi pedig teljesen mellékesek vagyunk itt, - jegyezte meg élesen Mizincsikov.
    Nagybátyám szigorúan nézett Bachcsejevre s mintha nem is látná Obnoszkint - aki kezét nyújtva sietett hozzá, - Ivánovna Tátjánához lépett, aki még mindig eltakarta arcát a kezével s a legszelídebben, a legőszintébb részvéttel így szólt hozzá:
    - Ivánovna Tátjána! Mi mindnyájan úgy szeretjük és tiszteljük magát, hogy magunk jöttünk ide, megtudni: mi a szándéka? Nem volna kedve visszajönni velünk Sztyepancsikovóba? Iljusának nevenapja van. Az édesanyám is türelmetlenül várja és Szásurka és Násztya már reggel óta bizonyosan siratják...
    Ivánovna Tátjána félénken felemelte a fejét, ujjai közt a nagybátyámra nézett, aztán könnyekre fakadva, a nyakába borult.
    - Óh, vigyenek el innen, vigyenek el minél hamarabb! - mondotta zokogva, - mentől előbb, ha csak lehet, mentől előbb!
    - Kiugrálta magát, hát most megtér, - sipogott Bachcsejev és könyökével oldalba lökött.
    - Eszerint végeztünk, - mondotta nagybátyám szárazon, Obnoszkinhoz fordulva, de úgy¬szólván rá sem nézett. - Ivánovna Tátjána, kérem a karját. Gyerünk!
    Az ajtó mögött ruhasuhogás hallatszott; az ajtó megcsikordult s még jobban kinyílt.
    - Csakhogy ha más oldalról nézzük az esetet, - szólalt meg Obnoszkin, nyugtalanul nézve a kinyílt ajtóra, - hát ítélje meg csak, Iljics Jegor... az ön fellépése, itt az én házamban... és végre is... én üdvözöltem önt s még csak nem is fogadja a köszönésemet, Iljics Jegor.
    - Az ön eljárása pedig, az én házamnál, hát az meg csúf eljárás volt, - felelt nagybátyám, szigorúan nézve Obnoszkinra, - ez a ház pedig nem is az öné. Aztán hallotta, hogy Ivánovna Tátjána egy percig sem akar tovább itt maradni. Hát akkor mit akar? Egy szót se! Érti? Kérem: ne szóljon egy szót se! Én ki akarom kerülni a további magyarázatokat s ez önnek is sokkal jobb lesz.
    Obnoszkin annyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy a legváratlanabb ostobaságot mondta.
    - Ne vessen meg engem, Iljics Jegor, - kezdte félig suttogva és szégyenkezésében majdnem sírva fakadt; minden pillanatban az ajtóra tekintgetett, bizonyára attól való féltében, hogy ott meg találják hallani, - nem én vagyok a hibás, hanem az anyám. Nem haszonlesésből tettem én ezt, Iljics Jegor... csakúgy megtettem, Iljics Jegor, de nemcsak a magam hasznát néztem, nemes célokra is használtam volna azt a pénzt... segítenék a szegényeken. Meg a korunkbeli felvilágosultságot is szolgálni akartam, sőt arra is gondoltam, hogy alapítványt teszek az egyetemen... Hát ilyen fordulatot akartam én adni az én meggazdagodásomnak, Iljics Jegor, nem pedig, Iljics Jegor, talán valami egyéb...
    Egyszerre mindnyájan restelkedni kezdtünk. Még Mizincsikov is elvörösödött és félrefordult, nagybátyám pedig annyira megzavarodott, hogy azt sem tudta: mit mondjon.
    - No, jó, jó! - szólt végre. - Csillapulj, Szemjonücs Pável. Mit tehetünk! Mással is megesik... Ha van rá kedved, barátocskám, hát gyere el ma ebédre... örülni fogok...
    Hanem Bachcsejev úr nem így tett ám!
    - Alapítványt tesz! - bódult fel dühösen. - Hogy ilyenféle ember alapítványt tenne! Magad is örülsz, ha valakit kifoszthatsz! Jóravaló nadrágja sincs, még ő akar valami stipendinumot alapítani! Óh, te rongyos, te! S még ez hódítana meg egy gyöngéd szívet! De hol van a szülőanyád? Elbújt? De ne legyek Bachcsejev, ha itt nem kuksol valahol a spanyolfal mögött, vagy az ágy alatt, ahová ijedtében elbújt!
    - Sztyepán, Sztyepán! - kiáltott rá a nagybátyám.
    Obnoszkin elvörösödött és protestálni akart; de mielőtt a száját kinyithatta volna, kinyilt az ajtó s megjelent maga Petrovna Anfisza; ingerülten, szikrázó szemekkel, mérgesen elvörösödve robogott be a szobába.
    - Mi ez? - kiáltott fel, - mi történik itt? Hogy mer idetörni Iljics Jegor a bandájával, tisztességes úri házba? Mit ijesztgeti a hölgyeket, mit rendelkezik! Látott ilyet ember valaha? Hál’ Istennek: még nem ment el nekem se az eszem, Iljics Jegor. Te pedig, te pipogya, - folytatta a kiabálást a fiához fordulva, - te meg mindjárt kushadsz, lapulsz előttük! Az anyádat megsértik, a tulajdon házában, te meg csak a szádat tátod! Micsoda fiatalember vagy te? Rongy vagy te, nem fiatalember!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633642191
Webáruház készítés